Feljegyzések - 06

Mississippin – s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik
előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden
nagyszerüsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még
félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant
városok mellett száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül,
közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A
munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt chance-nek
hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a kiméletlenség, bizonyos
dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a
bőkezüség, kicsinyességekben a szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu
ideát – s a mi parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk
ugy meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca
rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a felhuzó
a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház csupa hivatal,
hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek s nyernek vagy
veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos
kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában hat embernek való
ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy ujságszámban; a
borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet, megnyir és megken; beretválás
közben elkapják lábadat, hogy kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz,
végigporolnak és agyonkefélnek, – csakhamar az az érzésed van, mintha
kolbászvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az
eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az
idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin,
sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert
látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó
van, nem arra néz, akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A
jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az
állandó változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a
lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város,
New-York, az amerikaiak Urbsa, mely mire ráborul az est s hivatalai
becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt
csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel
játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve, vértől égő szemmel,
pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s megrogyó térddel vánszorog be a
karámba.

5.
E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a
legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér,
melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen
gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál. Nem
mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s valahányszor
magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá,
hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire
ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s játék és üzérkedés nélkül
pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az
olyan tud, aki amerikai módon keres s európai módon szükösködik. Az igen
gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint
egyebütt – az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is
dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert
Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban,
tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt
New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár sör mellé
(ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja.
Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a
domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári
cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és
lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön egyéni
kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly
büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapju,
bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba,
a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és jövedelmü embernek Európában
természetes jussa. Ám e különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással
és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az
élet ott, ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a
villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta
bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az
ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen
s minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven
fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra,
kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő
centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ
legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt
vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély
volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik
az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban
s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt megtakaritani. Mily szomoru,
mily megalázó ez: értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult
emberek számára – s hány ily szomoru, ily nyomasztó, ily napokra
kedvemet szegő példával találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki
beleőszül az azon való töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott
hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…
Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad,
de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha
izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden
intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal
rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, cipő vagy csipke
jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni,
viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan,
szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel
félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be – de
óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő
tündéri világitással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint
akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd félórát elviszi az
embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és
völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a
tüzoltók mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos
utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával,
gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek eszközeinek s
kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy
hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az
üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már
csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere.
Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már
pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparcikkre
hatvanig vagy még magasabbra emelkedő százalékkal kivetett vámoknak
következése – s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja,
mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom,
hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából
protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy ugy,
ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint
az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett
vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló
fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s
fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a roppant vámok voltaképp
megvalósitása a világ leghelyesebb, legbecsületesebb, legszociálisabb
intézményének: a progressziv, kit-kit tehetségéhez képest terhelő
adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és
egyszerü ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a
kiskeresetü ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit.
Viszont, akinek van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan
annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora
fényüzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és
fehérnemüre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében
valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási
adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a munkás és a
milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell sokkal több cukor, mint
a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak.

6.
De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem
szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a gazdagságba átmenetet
alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmü
polgárembernek sorsa és állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb
sarkalója e vad energiáju népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló
munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az
emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és
megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten bele
is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerüségébe. S
megforditva is igaz lehet: éppen, mert e semmitől vissza nem riadó
vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem
ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjuság
előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek
számára is berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy,
valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb,
annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt, annyira,
hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem
kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való igaz: ez a minden
eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló munka eredményeiben egyelőre
egyoldalu, s minden inkább, mint vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb
anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés
számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a
mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz
egy-kétszáz év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész
emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni apáik és
nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi hagyatékát. S aztán
– ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez egyelőre lélektelen
materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a
nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig a müvészeten kivül
csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon
idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságu
nevelői az emberiségnek, mikor kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és
versenyükkel összezuzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes
szatócskodást.

7.
A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek: beteg
társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják, könyörületlen,
elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s kemény, hegyes, gyilkos
csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a nyavalyásokat. Ilyesvalami az
amerikai erkölcs. Ebben az élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s
biztos kézre alakitott világban az élhetetlenség, a gyengeség s a
restség nemcsak hiba, hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra
görbül az ember sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az
élhetetlen embert nemcsak hogy megveti s nem segiti az amerikai, de
gyülöli és üldözi is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni
és élni, annak odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni
annyit tesz, mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az
asszonyok, még az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan
férfitól, ki a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az
emerikai is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az
akarás képessége hiányzik vagy kiveszett.
De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában: kevés dologra
kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom mindenfélébe való
rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A törvény ugyan nem ismer
tréfát; nem ismernek a hatóságok sem, amelyek, legfeljebb a sápot s a
megvesztegetést ismerik – de a szabadság, az ember emberi jogának
átérzése annyira benneél az amerikai ember idegzetében, hogy bár nem
veszi tulságosan szivére, ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr
sem tekinti a világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint
meg kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott
kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s a
világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt kinevező
pátense, s a tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel tilos a
játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az isten keze
sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv meg a haláltól. E
sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az amerikaiak életrevaló
berendezkedése lépten-nyomon a természet eredendő rendjét juttatja az
ember eszébe – most pontos példát mondhatok rá. Tehát: az amerikai
életben, mint a természetben, kimondott kényszerüség kevés van – de
minden irott törvénynél, minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött
marsrutával való utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb
szolgaság az a tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből
kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy
összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele nyomorult
életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra tart, amerre
a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul, annak nincs joga
az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs hely a világon, még
Svájcot is beleértve, hol hivatalból a soknyelvüséget annyira
elismernék, mint az Egyesült-Államokban, melyekben még a muszka zsidók
yiddish nyelvét is elismerik külön nyelvnek, s a szülékhez intézett
iskolai köriratokat kiadják ezen a nyelven is. De viszont ki
kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan hivatalba menjen, olyan üzletben
vásároljon, hol nyelvét nem értik? Ki parancsolhatja meg neki, hogy
olyan emberekkel barátkozzék, kikkel a beszéd fáradságos, kinek
szokásai, nézetei s felfogásai elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy
minden szabad és semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs
módjában szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás
megszabja. Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak
lehetséges megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely
jövevénységből fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény
intézménye nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de
testi és lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség:
megmaradni itt idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb,
legcélszerübb, legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb,
legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb
összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos és
leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy beszélni, ugy
cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és gondolkozni, mint a többiek
teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a táplálék s az élettel való
küzdelem hatása tiz esztendő alatt már vonásaiban, tartásában, egész
külső megjelenésében mindenütt, még arcképről is megismerhetően
amerikaivá alakitja a bárhonnan származó, bármely fajtából sarjadt,
szőke vagy barna, kövér vagy sovány idegent: azonmód a siker csábitása s
a sikertelenség átka itt oly rettenetes, minden egyéb világénál
hatalmasabb erővel gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az
alkalmazkodónak oly szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly
irtózatos az elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a
legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a legpuhább
bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal megérteni az
amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet. Ez éppen nem áll
abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki más, ne vetné meg az
idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne volna gőgös gazdagságára,
müveltségére vagy hatalmára. De a verseny: az csakugyan szabad; a
meggyőződés: az csakugyan korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is
meg az emberek közt, de megvan az emberek esélyeiben, megvan a
lehetőségben s a kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban
teljes értékü amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem
társadalmi szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha
meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem veszi
rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem vetik szemére
származása rongyait, mikor esti ruhában ül le pástétomot enni. Elmerülni
könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint bárhol egyebütt a világon – de
a partrajutottat nem löki vissza senki a fuldoklásba; a bukás nem foszt
meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de
nem örvény, amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg
közlegény között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot,
születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs
róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a startnál
még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket. De Európához
képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a gyengéket; a
politika minden szabadságát megadja nekik, hogy szövetkezéssel
erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a gazdagok nyomását – s bár
nem tud, nem is akar tenni az ellen, hogy ember az emberek közt
különbséget ne tegyen, de intézményeiben lehetőleg kevesiti az
alkalmakat a megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol
vallásos okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának,
mint Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a
vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember felekezetét,
iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről sem tudják, mi a
vallása, a nevelés nem választja el egymástól a különböző hitüeket,
nincs meg, mint nálunk, az a megkülönböztetés, mely hivatalból mintegy
bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét s valóságos különbségül is
beleneveli idegzetébe, élete módjába s a társasági körébe. A felekezeti
életnek s a nemzetiségi különválásnak sehol sincs nagyobb szabadsága,
mint Amerikában – de sehol sem könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal
vagy származásunkkal, mint Amerikában.

8.
Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos és
egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte
szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a hajók
kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan kivándorlókat
s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek, kiméletlenkednek,
dolgoznak, tervelnek, komolykodnak, gazdagszanak s általában, hogy ugy
mondjam: amerikállanak véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy
hónap előtt még szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a
mai jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely
nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai
nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra
készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi
kényszerités vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában érné
származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos
kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége – kettő
felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak, szokásnak,
nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt embereknek is néma, ki nem
mondott, nem is tudatos, de hatalmas csábitása: mindez együttvéve azt
öklözi a jövevény koponyájába, azt sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt
vegyiti, lassankint, vérébe is: légy olyan, mint a többiek! S ha az
öregje még állja a csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek
lepisszegi apját, ha magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót
fiu azt irja iskolai dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az
osztrák-magyarok nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek
el-eljár a vasárnapi iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem
tilos, sőt megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem
szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az uriságon,
ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és sok helyütt
igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja az idegent,
s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de szánalmassá teszi az
idegenséget; az amerikai ember, ki magával egyérőnek tekint mindenkit,
aki vele egy nyelven beszél s vele egy istent hisz, s az amerikai
társadalom, melynek minden egyes szokása és intézménye mint
legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód s legalkalmasabb rend
csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt: ezek azok az erők, amik
Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy noha az eredendő
angolság mindig kisebbségben volt s mindig abban marad: az
Egyesült-Államok ezerféle származásu, ezerfelől megujuló, egymástól
államonkint s földterületenkint a fejlettségnek s a müveltségnek olykor
századaival különböző népességét a gulyástól az elnökig egységes,
együttérző, egyfelé törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző,
egyforma testi s lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji
vonásokat mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.
Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy hiszen ez
rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom, hogy téved.
Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a selyemkeztyü
kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye, szokása s erkölcse
a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem tréfaság, – s ha
szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s irgalmat, s a látszólagos
kegyetlenséget: mindkettő alján egy egységes és gyakorlatból fejlett
megkülönböztetést találsz: szeretek és befogadok mindenkit, aki
segitségemre van, gyülölök és elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.
Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul
Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája
mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről,
beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról
(szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó kerül a
vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei vannak
valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben lesett vadra
– „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden elmerengve – mi ez
ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“
– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.
– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos hajtóvadászatok
voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India dsungeljaiban a
tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép, gyürübe fogtuk a
gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a bozótot, s ott lőttük le,
ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és megpörkölődés elől ki kellett
bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant vagyok már az ilyesmihez, de öcséim
még meg-megcselekszik…
Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat.
Elmosolyodott.
– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha gobelinekről
beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom, hogy egészen téved;
lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok, talán, magam is. De éppen
rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből sohasem válik ember; az megmarad
mindig vadnak, kegyetlennek, mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, –
talán szépnek és költőinek, de lustának, rosszindulatunak s ostobának,
mint a tigris vagy az oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis
el kell pusztitani ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed
délelőtt, láttam, Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó
emberrel a mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló
kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy
gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a nemes
asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni, legfeljebb
hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja tőlünk?
Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától származó,
de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki, fiatal kereskedőtől,
kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb agyondicsérte
Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött muszka zsidóknak pártját
fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül, leszamarazta, amért a
négerekkel kacérkodik.
– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, – hogy némi
ellentmondás van a kegyed felfogásában?
– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és emberszeretőnek, akit
bánt az igazságtalanság itthon, bánt az idegenben is, és nem bántam
volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a kisenevi zsidókért hadat üzentünk
volna Európának. Mert igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul,
amiért zsidó, mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok,
aki ha megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy
él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha összeházasodom
az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is szakasztott olyan
lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy van. És kipróbáltuk,
hogy a négernél nincs igy; hogy azon hetediziglen megérzik, hogy nem
olyan ember, mint mi; hogy nem való közénk, ha szabad; hogy nem való
arra, amit mi nevezünk életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni,
mintha alul tartják s rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne
beszéljetek bele a mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem
tudjátok, milyen a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.

9.
Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret vagy ha
tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába; nyugaton a
nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le a tengerbe, s
hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A távolból már nem
látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának forróságtól szikkadó,
verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje – igen, ismerjük el, hogy
szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány hajótöröttség ért rajta
partot! Nem uj világ, nem is szép világ Amerika, de a jóvátétel világa.
Ez a fele földet beboritó nagy sziget óriási méretekben az, aminek,
kicsinyben, a Robinson szigetét álmodta meg a szárazságban lángoló
elméjü De Foe Dániel. Minden nemzetek Robinsonjai, s általában az
európai müveltség robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána
könnyelmüség, lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig
közel volt a halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak
dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával,
erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég lett
volna otthon a boldogulásra – de otthon a kényszerüség nem tudott ugy
bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott oly fejedelmi,
oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze: titokban, a lelke
legmélyén, szigete fölött való császári hatalma közben Robinsont
el-elfogja a vágy a régi világnak: nem munkátlansága, de élete után… A
társalgóból zongoraszó hallik, majd egyszerre zugó ének; valaki megint
rágyujtott, mint napjában annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek
s a missziszek, a mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen
dalolják vele, a God save the King nótájára: Á-á-mö-ri-ká! Be sem megyek
már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint körben állanak,
egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy érzéssel énekelnek:
déliek és északiak, keletiek és nyugatiak, németből, olaszból,
spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt még a maguk testében,
talán csak néhány esztendeje amerikaivá lettek – mialatt felettük, a
zongorára ugorva, egy fekete kis zsidólyány lengeti a csikos csillagos
zászlót. Amerikát éneklik s Európába sietnek – fáradtan, szomjasan,