Feljegyzések - 05

pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a
kis országot, mióta a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s a
legmulatságosabb az a tekintély, melylyel a mi züllött monarkiánk e kis
nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér,
akinek a fia már magyar ur volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy
(nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni – elég az hozzá, hogy mikor
az öreg ur valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál,
dolguk végeztével ő felsége még megállitotta: Mondja kérem, mi dolog ez
a maga Adolf fiával – hiszen az az én kormányomnak komoly
kellemetlenségeket okoz?! Az öreg ur tiszteletteljesen elnevette magát,
de nem felelt. A császár egy kicsit megboszankodva kérdezte, mit nevet.
Azon nevetek, felelt az öreg ur, hogy micsoda kormány lehet az,
amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A
kakas is ur a maga szemétdombján – erre lefelé mintha mi volnánk az
urak.
Pedig tulajdonképp nem is szemétdomb, legalább szószerint nem, – ez a
megható benne. Juniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város
ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a
posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós a,
gondolom, lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszin
nadrághoz s fekete csizmához), és, bár hétköznap van, rendre aznapi
mosásu és vasalásu. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra
tájt az egész város uri népe megfordul s az udvarlók, kivált a
katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, mig a nők
előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatu átlátszó
patyolatblúzai és búbos fejkötő (a lingerie kalapok, melyeket valóságos
uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók
étkezőudvara s a kocsmák terraszsza) mind csakugy havadzanak a
frisseségtől s a tisztaságtól, – csak az átható nehéz izzadságszag, mely
a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltünő, hogy
az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs
az a gazdasszony, aki ugy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van
söprögetve minden talpalattnyi helye a belgrádi várnak; még valami
rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott
s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos,
de ahogy a faggyugyertya megvilágitja: szintén tisztán és rendben
tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez
képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai
vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül még
egy szál lengő és vásottfoku lajtorjával, mely isten kegyelmére
odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség
fegyelmezett és tisztességtudó; a vasutnál is ilyen az utlevél- s a
vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél
felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárásu kövezetet, és
semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevü
mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik
a gráci sétatérrel. Csak az a hóditó tekintet, melylyel a férfiak az
asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten
is igy szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe, – annál kevésbbé,
mert a belgrádi férfiak feltünő szép emberek; a katonatisztek
megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit
parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az
átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből itélhet, egypár apró
vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város
legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s
kérésre sem lehet még egyet kapni, – vagy hogy a kávéházában reggel hét
órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember
olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a
sarkon kinnáll a rendőr, gőgösen nézve végig a járókelőkön, különösen a
kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra
olykor egy-egy uri ember, akinek viszont alázatosan szalutál – lehet,
hogy miniszterek vagy talán városatyák – s ezek aztán nem köszönnek neki
vissza, még csak egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint
ahogy nálunk már a siputcai háziur is visszaköszön még a
viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen
uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott
kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint
aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat –
azaz hogy dehogy dinárokat, jó ha tizpárásokat – betányérozza. Olcsó
lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem
sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a geniális Pascinnak, aki
maga is balkáni ember: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus
meggyötröttséget, mint aminek szineit, vonásait, páráit itt mindenen
rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen,
gazdagságon, műveltségen, európaiasságon – igazán nem tudnám okát adni,
miért, igazán nem tudnám egyenkint megmutatni, hol és miben. Még a nap
is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér
zsircseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.
A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert
Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s
valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak szórakozottan,
szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a szinészeket. Aztán
kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig
valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformáju biró tesz
igazságot zsidó kalmárok között, még pedig török vagy törökös zsidók
lehetnek, mert turbánjuk és hosszu köntösük van. Ezt kitünő mimikával
adják, huncut vidámsággal – hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt
persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s
végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság
kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását
kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen
s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az
osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az
osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra s a
Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben –
alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben
van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a
nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett megy ez is végbe, mint
minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni – s ahogy
fennvirrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén,
apróra el is gondoltam – hogy a mi monarkiánknak, majd ha a saját
problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása
lesz még e világnak, ugy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése
körül. De sok munka lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a
szerbség legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s
töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi az
övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és
küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba
végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a
müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes,
elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig hozzájutnak,
sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell
feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a
müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s
elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság
déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egy pár
okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna irva: Mily szép a
civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni!
siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki
a civilizációt kitalálta!

Amerikai vonások
(1904.)

1.
Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az idegent,
hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt, hogy Amerikának
köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s különlegességeihez képest
jórészt mily szegényesek, üresek, néhány mindig visszatérő adomára
korlátozottak az amerikai utleirások. Még elmés, müvelt, jó szemü s jó
tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt izetlenek s unalmasak, ha
Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség, mit csak akkor ért meg az
ember, ha maga is Amerikába kerül. Az amerikai ember másképpen él, mint
az európai, még az angol is. Zárkozottabb, belsőbb életet él;
indulatainak titokban hódol, kifelé csak vallásos felét forditja; élete
a klub, a család s az üzlet körében telik el. Az idegen, kit – akár,
mert kerüli az effélét, akár, mert nem tudott ajánlást hozni – sem
családba, sem klubba be nem vezettek, s üzleti érintkezésben sincs az
ottvalókkal, két-három hét mulva sem ismer Amerikából többet, mint a
legkülsőbb külsőségeket; a fogadót, hol az ördög sem törődik vele; a
villamos kocsit, mely elszalad előle, a siető járó-kelőket, kik nem
felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol nem értik a beszédjét s a termes
vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint a bosnyák baka a magyar ezredben:
éjjel-nappal, sülve-főlve együtt van egy csomó emberrel, aki mind ismeri
egymást, csak őt nem akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet:
csakhamar lemond arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd,
amit ő otthon tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér
semmit; az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját
dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint nyelvtani
különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol beszédhez, mint a
plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely patois az Isle de France
nyelvéhez. Mi marad még számára? Az ujságok? Ezek, még a legkülönbek is,
alig egyebek igen kitünően és bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és
hirdetésterjesztő vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden
házasságtörést, zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az
aznap szenzációja – de végre is ezek a szenzációk alapjában egyformák,
csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos, hogy
eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának összefoglalhatók
– s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien kottériák és pártok kezében
levő ujságok inkább nézvén a hálószobák függönyei, mint a politikai élet
kulisszái mögé, még a legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü
idegen sem olvas ki belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos
három-négy adomát, ami kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai
utleirásban. Amerika a politikában él, s mindenén a politika uralkodik –
s a kép, melyből a politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.
Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem,
beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az átutazó s
csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen természetszerint kevéssé
illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem illetékes maga az amerikai
sem, ki ugyancsak természet szerint elfogult a maga világa javára – s
nem illetékes, végre, a bevándorlott európai sem, ki a keserves
küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha végre zöld ágra jutott: megint
csak természet szerint megbecsüli, imádja, ezen a kerek világon
legtökéletesebbnek, legutánozni-valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol
emberszámba vették őt, kit otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már
nem vettek emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak
felszinesen is átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt
minálunk az átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen
hónapokig kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte
illetéktelen tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.
Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból. Nem
nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően udvariatlanok, a
nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban tüntetően szorgalmasak,
az utcán tüntetően sietségesek; hogy a muzeumok, a paloták, a fogadók s
az ujságok tüntetően gazdagok, az asszonyok tüntetően függetlenek, a
cselédek s a kis emberek tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően
unalmasak, s hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően
tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s egyszerüségnek is
a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a vakmerőség s a
kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az emberfajta többé-kevésbbé
olyan apáktól származik, kiknek képmutatóknak kellett lenniök, mert volt
mit titkolniok, mindent kockára kellett vetniök, nem volt mit
veszteniök, meg kellett becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt
belőle, s maguknak kellett egy ujfajta élet számára törvényeket
kialakitaniok, mert a régi élet törvényei alatt egy vagy más okon nem
volt maradhatásuk.
Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még eleganciájukon is a
paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen, napjában négyszer
válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan s szegfüsen hangos
trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig
bagóznak és köpködnek, s szigoru formatiszteletük, a nevetségig
követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség s
szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak
szigoruan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiura szálló
mondásokkal és versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort.
Gyönyörüen kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem
látni, mint New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi
tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal
messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem lélekben
igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen; szinházaik s
ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak; beszélgetésük egyhangu és
szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb
lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden
érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendü dolgok s más
természetü emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud;
érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne
analizáljon, az fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és
előkelő asszony, ki hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv
volt és csupa figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden,
ami a dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem
adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül érdemes
élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhóditó
emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán éppen ez az erejük
titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest. Egyoldaluságuk, minden
intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az
üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem
ravasznak és makacsnak – dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek
a született üzletemberek. New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal,
miket mind csupa olyan ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas;
fejedelmi palotákkal, miknek lakói jobban szeretnének traktérházban
lakni; muzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb
gyüjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik
csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képekhez s az archeologiához.
Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem
szakitja, kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü
emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit
teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel a mai
nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az
állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a
falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz nap,
mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak hatvan
százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak pedig
huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.

2.
– Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt hozzám
Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek
nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul s e sorok aligha
kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem
röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán
mutatja, mint alakitja magához Amerika már második nemzedékében azokat,
kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett.
– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja
megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó
szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról beszélne:
menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva.
– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha valamelyik
alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az
utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalmazott
láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kisebb és kisebb
fizetésü ember épp ugy el tudja látni az ő dolgát, mint ő maga. Ez
megment attól, hogy embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem
igaz, hogy épp ugy el tudja látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj
dolgokhoz s nem igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen
hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság,
amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az
nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a
gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim megcsaljanak
vagy tönkretegyenek.
– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan
beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán
megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harminc
év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök szolgálatába?
– Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok,
s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden
ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem semmit, mi közöm
ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés magas, a hus és a
kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja és alkalma van, hogy,
mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontul uri
módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érdemel
egyebet.
– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl magát?
– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.
– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával
együtt…
Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai ember, amily
kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is
a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az amerikai világnak uralkodó
eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s
ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el
lehet érni a technika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség
legszédületesebb szélsőségeit – csak éppen emberi s emberhez méltó
életet nem lehet élni. Mentől közelebbről látja az ember, annál
vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy
ez a civilizáció magához akarja amerikanizálni az egész többi világot.
Ha ez lehetséges volna: ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba
mehetne. Mert a civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen
nagystilü emberek, de még nem egészen emberek. A civilizációnak az a
rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a
természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit,
nem pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével
fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és
kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős tizparancsolat
a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s a ne „kivánd a
másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a köveknek és
majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a legalkalmasabbnak
van joga az életre. Ezeknek a kőszivü vadembereknek még igen nagy
iskolán kell átmenniök, mig egy napon szabad emlitetniök a lenézett öreg
Európával.

3.
Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés
elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem
akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát fölvetettem
előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb, erősebb összefüggésü s
egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen egyenetlenül lakott, haladott
és fejlődött óriási világ; mentül többfelé vannak érdekei s mentül
többször s állandóbban kell egységesen s kitartóan fellépnie, hatnia és
viselkednie, annál keservesebben érzi az állami, a kereskedelmi,
bizonyos tekintetben még a magános élet folyamatosságának is azt a
megszakitását, mit az elnökválasztásnak négyévenkint való megujulása
okoz. Először is az ilyen rövid időre megválasztott elnök, s ha nem ő,
hát a kotteriája s a pártja egy évig a választás után s két évig az uj
választás előtt tisztára választási politikát kénytelen űzni; elébb
mindenkitől mindent elvenni s mindenkit mindenhonnan kitenni, majd
mindenkinek mindent megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most
például, mialatt ott jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az
amugy is sulyos gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az
őszszel elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem
mer uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy ellenséges
hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s ez a második
bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy megváltozhatik az egész
tisztviselői kar, az ajtónállóktól a nagykövetekig, beleértve tán még a
birák egy részét is. Ennek talán megvan az a jó oldala, hogy alig van
tehetség s becsvágy, melyre valamikor sor ne kerülne, de viszont az az
igen rossz következése, hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban,
mint a diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a
következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt
emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék meg
magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a bukás vagy
a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz állapotok, s hogy
mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom külső erejét: azt éppen
Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio kifelé is erős akar lenni;
mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a világ dolgaiba s elnökei,
miniszterei, követei s minden megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a
tekintély hiját, amit állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van
ez igy, befelé sincs másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább
nemzetnek s államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját
érzi valami nagy, hatalmas, sárba le nem rántható, kortestaktikára nem
szoruló, mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló
intézménynek, amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a
királyság. Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már
Kindergarten-járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg: tulajdonképp
a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak szurrogátummal való
kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg köztársaságiak (e néven
egyformán értek öreg demokratákat s republikánusokat) mennyire
kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának a gondolatának is, hogy az ő
egyetlen nagyobb stilü emberük Grover Cleveland, ujra elnöknek
választassék. Egészen olyan hangulat ez, mint amilyen Rómát Caesar és
Franciaországot Bonaparte konzul idejében eltöltötte – s ezekből a
hangulatokból született az imperium ugy Rómában, mint Franciaországban.
A legelső győzedelmes amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok
kilátása van arra, hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára
legyen.
Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó, becsületes
demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és szocializmusa (s
gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé) arra tör, hogy minden
ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag és előkelő. Ahol a demokrácia
eddigelé hóditott, ott többnyire csak a gazdagságra vetette a sulyt s ez
az egyoldaluság, mely az arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a
plutokráciával, a gazdag emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát,
igen utálatossá teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató
magamfajtáju demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai,
legnagyobb és legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy
még most is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő
arisztokrácia. Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy
fintorgatta az orrát az én analiziseimen, egy sétánkon igy szóltam:
– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü emberek, de
meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is érzékük a királyok
iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek velükszületett joguk
van arra, hogy pusztán amiért vannak és születtek és olyanok amilyenek:
tiszteljék, becsüljék, minden jóval tartsák őket s minden jót
aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem, hogy ez igazságtalanság;
igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad marakodásban kell
megküzdeniök minden falat kenyérért s minden titkos kézszoritásért. De,
mint ahogy vannak testek, amik csak akkor fejtik ki elektromos erejüket,
ha megmelegittetnek: ezek az emberek is csak akkor érnek valamit, ha
urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és mindenek hasznára érnek sokat.
Marakodásban, tülekedésben utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik
őket: értékesebbek a maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s
ezek a maguk masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik
s elismerik, hogy nem minden ember született masinának…
A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán
leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon
aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok
iránt.

4.
Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el
ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai
életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják,
figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő washingtoni öreg
ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját ismertem meg,
elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála:
elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul
Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább az
elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria
Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson:
azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg
Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalónban, hol az
asszonyok, a kacér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való
tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám
mindenesetre az egyszerü logika is megmondja az idegennek, hogy vagy
hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén
és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az
élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint
amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva, az
idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak
látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban
rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a
rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant
puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi
budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának
vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen
hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból
Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson
vidékén, átkel a Niagarán s a Michigan vizén s St.-Louisnál a