Emberi problémák - 11

egyenletes volta, egyöntetüsége és egyetemlegessége felett, hiányzanak
mindezek a kellékek.
Akik náluk egy fokkal lejebb állanak, a legtöbb esetben szomoru
egykedvüséggel járják az iskolának egyhangu taposó malmát és főleg a
statisztikai szempontból kedvező eredménynek az elérésére törekszenek.
Nem akarok igazságtalanul általánositani. Amint van _jó biró_, van _jó
tanár_ is. Van, aki odaadással és mindenekfelett _szeretettel_ végzi a
nevelés nehéz munkáját. A nagy többség azonban fásult, a gyermeket
kellemetlenül zajongó apró jószágnak tekinti és nem látja meg a gyermeki
lélek bimbózásának szépségeit. Mesterségéből hiányzik a változatosság,
hiányzanak a teremtő, ösztönző impulzusok, hiányzanak az ingyenes,
látókört nyujtó és a pedagógia ujabb elveit megismertető szünidei
kurzusok. Sajnos igazság, hogy a tanárok legnagyobb része el van maradva
a tudománynak attól az ágától, amelyet tanit, el van kedvetlenedve és
gépi mesterséggé szállitja le a foglalkozást, amelyet müvészetté kellene
fokoznia.
Sohasem tudom elfelejteni azt a tapasztalatomat, amelyet akkor
szereztem, mikor egy ingyenes kurzuson előadások tartására vállalkoztam
s az egyik tanár, akinek az órája utánam következett, végighallgatta
háromnegyed óráig tartó magyarázatomat. Anélkül, hogy több vagy kevesebb
értéket tulajdonitanék a saját tanitási módszeremnek, csak jellemzésül
idézem az órámat végighallgató tanárnak a megjegyzését:
– A doktor ur mindig ekkora energiát fektet bele az előadásába?…
Meglátszik, hogy nem tanit tizenöt esztendeje.
Ezek pedig nemcsak magyar jelenségek. A közoktatásnak mindenütt
hasonlatosak a hibái. A legkomolyabb angol gondolkodók állapitják meg,
hogy a vallás és tudomány közötti ellentéttől való félelem nyomoritotta
meg az angol közoktatást, tette szellemileg lomhává Angolországot és jó
módban levő fiatalemberek klubjaivá az angol egyetemeket. Wells, aki
korunknak egyik legmélyebben szántó gondolkodója, egész sor könyvében
ezt bizonyitja. Balfour, aki a konzervativ politikusok közül való ugyan,
de az olyan gondolatokban gazdag és megértő konzervativ politikusok
közül, akikhez nálunk az utóbbi időben legfeljebb Apponyi Albert
hasonlitható, megállapitja, hogy a parlamenti élet sivár, mert a
politikusok legnagyobb részének nincs filozófiai iskolázottsága és
egyetemes képe a modern állam feladatairől. Ő maga szabad óráiban a
görög bölcselők tanulmányozásával foglalkozik. Vajjon hányan mondhatják
ezt el magukról akár a mi országgyülésünk, akár a világ többi
parlamentjeinek képviselői közül?
Franciaországban az egyházellenes áramlatnak a megerősödése óta az állam
csinált olyan tantervet, amely a tantárgyak összefüggéstelensége és az
oktatásnak órára kiszámitott gépszerüsége tekintetében minden mást
messze felülmul. Nincs ország és nemzet, melynek kevesebb sejtelme volna
az egyetemi tanitási és tanulási szabadságról, mint a forradalmi
hagyományokon nevelkedett, de ma is a napoleoni centralizáció és
bürokrácia légkörében élő Franciaországnak. A francia közoktatásügyi
miniszter, aki büszke arra, hogy meg tudja mondani, hogy ugyanazon
órában bármelyik középiskola bármelyik osztályában mit tanitanak, a
szellemi taposómalom rendszerének a legtökéletesebb igazolása. Órára
elvégezni a tanterv anyagát, ez a fontos. Hogy mi marad meg belőle,
mellékes. Igy lesz a lényegből forma ott, ahol lényeget nyujtani nem
tudnak. Le Bon szerint az ugynevezett latin nevelésnek a legfőbb hibája
az, hogy egy lélektani tévedésre van felépitve, mely szerint a
könyveknek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Ebben a
rendszerben a nevelés leckefelmondást és engedelmességet jelent. Az
iskolák ahelyett, hogy az életre készitenék elő az embert,
államhivatalnokokat nevelnek, akik sikert arathatnak, anélkül, hogy
megerőltetnék magukat és szemernyi kezdeményező képességet árulnának el.
Ez a rendszer neveli azt az állami tekintély iránt babonás hittel
viseltető, de egyben kétkedő, félmüvelt osztályt, amely mindent az
államtól vár, de viszont mindenért a kormányt teszi felelőssé, mert
belőle az önállóságnak a szikrája is hiányzik.
Amerika még ez ideig ugy el volt foglalva gazdasági alapjainak a
lerakásával, multja oly rövid, kulturája annyira sokfelől összeszedett,
heterogén és meg nem állapodott másolata az európai kulturának, hogy ott
még kialakult közoktatási rendszerről beszélni nem lehet. Egyedül
Németország volt az, amely a mult század elejének nagy nemzeti
fellendülésétől kezdve tudott ösztökélő, serkentő erőt és általános
szempontokat belevinni közoktatásának rendszerébe. Az a hagyomány, mely
nagyobb gondolatszabadságot tett lehetővé a kis német autokrata
udvarokban, mint a _szabad_ Franciaországban, az egyetemeken
megteremtette a kutatás és tanitás szabadságát, az egyetemeken kivül
pedig a tudomány megbecsülését. Eredmény gyanánt kifejezésre jutott ez
Németország páratlan fellendülésében. Hogy e tudományos és haladó
Németország mellett volt egy másik cézári és merev tekintélyi elven
alapuló Németország is, az nem változtat ezen a megállapitáson.
De az iskola kérdésénél nem is kell államokat idézni. Alig van gyermek,
akiben ne élne valamilyen formában és irányban a tudásnak és
megismerésnek a vágya. Ennek fejlesztése, erősitése volna az iskolának
legszebb feladata. Nem hiszem, hogy volna gyermek, aki egyes tárgyak
körében ne bukkant volna ösztönző, kiváncsiságát felébresztő, izgató
kérdésekre. Azok a visszaemlékezések, hogy miként reagált az iskola a
kutató, tudnivágyó, bimbózó léleknek ezekre az első megnyilatkozásaira,
az iskolának legkellemetlenebb emlékei közé tartoznak. A veszedelem
pedig abban rejlik, hogy a felmerülő kérdésekre a fiatal, irányitásra
szoruló lélek a legtöbb esetben másutt kénytelen választ keresni.
Valamikor olvastam egy amerikai professzornak a könyvét az
irodalomtörténet tanitásának a módszeréről. A könyv egy hasonlattal
kezdődik, amely nem nagyon hizelgő a tanárokra, de mert tanár irta,
idézhetem. Van egy mező, amelyen illatos, szines virágok teremnek, de a
virágok között van elszáradt, tüskés kóró és bogáncs is. A mezőre
rászabadul egy gyermek és egy szamár. A gyermek a virágokat szedi,
gyönyörködik szinükben és illatukban. A szamár a száraz kórót és
bogáncsot élvezi. Ilyen az irodalom és az irodalomtörténet is. Vannak
virágai és vannak bogáncsai, elszáradt kórói. Az irodalomtörténetet,
mint tantárgyat a virágokon keresztül kellene megkedveltetni a
gyermekkel, mégis vannak a tanárok között nagyon sokan, akik a maguk
gusztusából kiindulva, a száraz kóró rágcsálására akarják kényszeriteni.
A saját visszaemlékezéseimben három eset a nyomjelzője az iskola
visszásságainak. Az első eset a harmadik, vagy negyedik elemiben
történt. A tanitónk egy földgömb segitségével elmagyarázta, hogy a föld
gömbölyü és forog. A legtermészetesebb kérdés, amit fel is tett
valamelyikünk, hogy mikor megfordul a föld és alulra kerülünk, miért nem
esünk le _róla_. A tanitónk tulságos kézzelfoghatóan akarta nekünk,
kilenc esztendős gyerekeknek megmagyarázni a problémát; elővette kemény
kalapját, beletette a krétát és mutatta, ha nagyon gyorsan forgatják a
kalapot, a kréta nem esik ki _belőle_. Igy kell elképzelni a földet is.
Némi töprengés után feltartottam a két ujjamat és megkockáztattam a
kérdést, hogy mi történnék, ha a tanitó ur a kalapon _kivülre_ tenné a
krétát. Az osztály nevetett, én kikaptam, de még ma is érzem ennek a
fenyitésnek vérlázitó, meg nem bocsájtható igazságtalanságát. Hogy a
többiek mit gondoltak, nem tudom, de bennem először ébredt fel valami
gyanakvás az iskolával szemben, amely máig sem tudott teljesen elhagyni.
A második eset Renannal kapcsolatos. Harmadik gimnazista voltam, mikor
kezembe került _Jézus élete_, a hetvenes évekből való nehézkes
magyarságu, de becsületes, csonkitások és kihagyások nélküli forditás.
Megjegyzem, a könvy véletlenül került a kezembe és sejtelmem se volt
róla, hogy kicsoda Renan. Mohón faltam a könyvet, akárcsak Verne
valamelyik regénye lett volna. Egy ismeretlen, uj világ tárult fel
előttem, melyben megelevenedtek, éltek és mozogtak azok a személyek,
akiket addig csak elvont fogalmak gyanánt ismertem. A hegyről a völgybe
tekintve, el tudtam képzelni Názáret összezsufolt házait, a galileai
mezőket, a kopár Judeát és szinte láttam, mikor a husvéti zarándokok a
köves fensikról először pillantják meg Jeruzsálem városát. Évek multával
az ember nehezen tud számot adni a meg nem rögzithető lelki
benyomásokról, de talán nem tulzok, ha azt mondom, hogy Renanon
keresztül megszerettem azt a kort és annak a kornak a hangulatát,
amelyből a kereszténység kiindult. Renannak az első olvasása arra az
időpontra esett, mikor az ásványtanban először hallottam valamit a
geologiai korokról. A gondolatmenetet felesleges vázolnom, de ez volt az
első eset, mikor a tudásnak teljesen elszigetelt, különálló részei
között az összekötő hidat meg akartam szerkeszteni. A geologiával,
amelyben nincs helye Ádámnak, akartam önmagamban alátámasztani Renan
tanitását. A természetrajz tanárom, akit ma is végtelenül becsülök érte,
talán nem helyeselte, hogy tizenhárom esztendős gyerek létére Renant
olvasom, de honorálta az igazság keresését és az okoskodás menetét. Más
oldalról ellenben olyan visszautasitásban volt részem, mintha valami
illetlen dolgot követtem volna el és olyasmi iránt érdeklődnék, amiről
még _kérdezősködni sem szabad_. A következése lett az első vallásos
krizisem. A gondolataim láncolata körülbelül az lehetett, hogy ha
megtagadják a felvilágositást a vallásnak egy alapvető kérdésére, akkor
az én kétkedésem nem lehet bünös. Ma azt látom, hogy tizenkét-tizenhárom
esztendős gyermekekben sokkal több az egészséges ösztön és jogérzet,
mint akárhány fiskálisban, aki a jognak elcsavarásával keresi a
kenyerét. Parancsolva nem lehet tanitani és igazságokat hirdetni. A
gyermek üde lelkével sokkal kevésbbé lehet igazságtalanságokat
elkövetni, mint fáradt, fásult és az élettől megnyomorgatott felnőtt
emberekkel.
A harmadik eset egyetemi pályafutásomnak első órája. Római jog. Hogy
hányan szoronghattunk a teremben, akik közül egynek sem volt sejtelme,
hogy _mi a jog_, nem tudom. Csak a katedrán állva előadó professzornak a
bevezető mondatára emlékszem: _A latin Rammes, a szabin Tities és az
etruszk Luceres három tribusának megfelelően három kerületre oszlott az
ager Romanus._ Ez volt az első találkozásunk a joggal, amelyet nem
ismertünk. Hogy mi a jog, azt később se hallottam az egyetemen soha,
ellenben a nemzetközi jog cimü önálló tudományban fontos tény gyanánt
értesültem a nagykövetnek arról a _jogáról_, hogy hatlovas hintón mehet
megbizólevelének átadására. Történt ez akkor, mikor már nemcsak minden
nagykövetnek, hanem közönséges követnek is megvolt az automobilja.
Természetes, hogy az első nagykövet, akit ilyen alkalomkor láttam
Bécsben, automobilon robogott.
Ha végiggondoljuk mindezeket az emlékeket, félszegségeket, még ha nem
vagyunk is közoktatásügyi szakemberek, – sőt talán akkor leginkább, –
lehetetlen, hogy ne érezzük, hogy itt valami nincsen rendjén. Az iskola
_mindent_ akar nyujtani, csak kezdeményezést nem. A tanár mint abszolut
tekintély jelenik meg a társadalom leendő és fejlődő tagja előtt,
legtöbbször nem törődik a gyermek lelki életének mozzanataival, hanem a
saját agyberendezését akarja ráerőszakolni. Ebből következik, hogy a
tudás megszerzésében a felfedezésszerü megismerést, aminek az érzése, ha
egyszer rájött valaki, a lelki életnek a legnagyobb gyönyörüsége, a
tanár kérdéseinek, frázisainak a bevágása helyettesiti. Legjobb tanuló
az, aki legjobban tud alkalmazkodni a tanár egyéniségéhez. A
_gyakorlati_ célnak ez jobban megfelel, még ha hipokrizisre is nevel. Az
egyetem, amelynél nem lehet kétségbevonni, hogy szakokra kell
tagozódnia, a legfelső fokon, a tulságos specializálódás mellett a
szintézist nem adja meg.
Végeredményben pedig itt nem az emberekben, hanem a rendszerben van a
hiba. És ha ezt tudjuk, nem csodálhatjuk, ha ennek az összefüggés
nélküli, ösztönzést nem nyujtó tanitási rendszernek elvesznek a
szépségei, kivész belőle a lendület és belefásul tanár és tanitvány
egyaránt. Nem csodálhatjuk, ha az eredmény megfelel az előzményeknek.
Kissé különös kifejezéssel élve, ez a rendszer nem teremt kontaktust a
tudás és a személy között, akinek a tudást el kell sajátitani. Ez a
rendszer önmagában nem nevelhet embereket, akiknek áttekintésük van a
tudomány fölött. Ez a rendszer neveli azokat a gondolkodni nem tudó,
kritika nélkül ál-intellektueleket, akik csak külsőleg jobbak a teljesen
tudatlan tömegeknél. Az ilyen lelkileg elhelyezkedni nem tudó
intellektuelekből kerülnek ki a társadalom legveszedelmesebb
felforgatói, akik ma a bolsevizmus, holnap a keresztény kurzus nevében
cselekszik _ugyanazt_. A puszta ismeretszerzés, ha mellette az embernek
a nevelése hiányzik, a legbiztosabb ut arra, hogy az emberből
forradalmár legyen.
Vajjon nincsen-e a közoktatásnak ezzel a rendszerével összefüggésben, ha
nagyon komoly gondolkodók azon töprengenek, hogy lehet-e egyáltalán
ilyen alapokra épiteni. Wahle, a filozófia tanárának létére már 1894-ben
a hagyományos filozófia végét állapitotta meg s azt kutatta, hogy ennek
hagyatékából mit vehetnek át az uj tudományok. Ferrero szerint a
történetirás, mikor levetkezte magáról az irodalmi és költői mezt és
_tudomány_ akart lenni, elvesztette a nagy vonások, összefoglalások
iránti érzékét és nem érzékelte fel a nagy erőket, amelyek évszázadokon
át érvényesültek a civilizáció és kultura történetében. Keveseket
érdeklő részletkérdésekre szoritkozott, csak kritizált és boncolgatott,
de hasznavehetetlenné vált az emberi tanulságok szempontjából. Joel, a
lipcsei egyetemet megnyitó 1914. évi rektori beszédében az egyetemet
vádolta meg, hogy nincsen egyetemlegességének tudatában. Loria az egész
tudomány válságától tart, mert hiányzik belőle a szintézis. A
széttagolódás, specializálódás mellett nem tudjuk megérteni, hogy a
ködfoltok és parlamentek, a történelem és kémia egyetlen fejlődő erőnek
a sokféle kifejezései. A segédtudományok labirintusában elvész a
tudománynak egyetemes jellege. Igy nevelődnek a _tehetetlen
praktikusok_, akik ravaszul tudják alkalmazni a törvények és rendeletek
paragrafusait, ki tudják számitani egy hidnak a hordképességét, ki
tudják kopogtatni a beteg tüdejét, de nem tudják, hogy _önmagukkal_ mit
kezdjenek. Sejtelmük sincs, hogy miként feleljenek a nagy kérdésre:
_Ember, honnan jössz és merre visz utad?_
=Tételes vallások és világfelfogás.= Mint már emlitettük, a
világfelfogás kialakulásában igen nagy szerepe van a hitnek és a hit
letéteményesének, a tételes vallásnak. A kettő ugyanis különválasztandó
egymástól. Az első a lelkekben él, az utóbbi a térben és időben
körülhatárolt valami; szervezet, amely megmondja, hogy mit kell hinni,
fegyelmez, rendelkezik és parancsol. A hit tételes vallás nélkül is
elképzelhető, aminthogy ma nagyon sok emberben él a hitnek a tételes
vallásoktól független valamelyes formája. Az emberek nagy tömegének
kétségtelenül szüksége is van bizonyos fölötte álló tekintélyre, amely
megmondja, hogy mit kell hinnie s a közvetitő szerepét játssza közte és
az emberfeletti hatalom között. Ez a szervezet formájában jelentkező hit
határozott irányt ad a bizonytalan, tétova érzéseknek s a hitet egyrészt
pozitiv célnak a kitüzésével, másrészt a tömeghatásoknak szolgálatába
állitásával áthatóbbá teszi, erősiti. Viszont a hitben rejlő s a hivőkre
visszasugárzó erőt társadalmi célokra, az emberi közület kisebb vagy
nagyobb részének összeforrasztására, fegyelmezésére is felhasználja. Ez
a tételes vallások nagy hatalmának titka és magyarázata. Annyira terjed
ez a hatalom, hogy a világ még ma is könnyebben veszi, ha valaki
Istennel nem törődik, mintha szembehelyezkedik egy tételes vallással és
a formális szervezetet tagadja meg.
Minden vallásnak az a törekvése, hogy hivői számára olyan képet nyujtson
a mindenségről, amely ugy az erkölcsi érzés, mint az analizáló értelem
számára kielégitőnek és logikusnak tünik fel. A tételes vallások nagy
jelentősége igy kettős. Egyrészt elméletileg világfelfogást nyujtanak,
az életet tartalommal töltik meg, célkitüzést adnak a hivők számára,
másrészt gyakorlatilag erkölcsi szabályokat állapitanak meg,
elválasztják a jót a rossztól és az előbbinek követésére késztetik az
embereket.
E kettős jelentőségüknél fogva a vallások mindenkor a legnagyobb
társadalomalkotó és emberi lelket formáló erők közé tartoztak. Ez az erő
pedig annál hatványozottabb formában jelentkezik, minél tökéletesebb
képet tud nyujtani az illető vallás és minél világosabban tudja
megállapitani az ember rendeltetését. Ez a zsidó vallás rendkivüli
erősségének a titka, amely a teremtés pillanatától kezdve minden kérdése
megfelel, még pedig leginkább a kötelékébe tartozók szájaize szerint.
Általánosságban megmagyarázza az ég, föld és ember eredetét, a népek
szétválását, szükebb értelemben pedig, mint törzsi vallás, magának a
zsidóságnak külön hivatását. Valósággal szerződést tételez fel az Ur és
választott népe között, mely szerint az utóbbit kegyetlen büntetés
sujtja, ha nem teljesiti az Ur parancsait, viszont ez, ha hiven
szolgálják, hatalmat ad neki a világ összes népei fölött. Eredet, cél,
földi hivatás, minden szigoruan körvonalozott formák között jelentkezik
a zsidó vallásban. A maga idejében, sőt még azontul is, évszázadokon át,
teljes világfelfogást tudott nyujtani a fajbeliek számára.
Világfelfogásának erőssége ma abban a mértékben csökken, amint a tudás
széttépi a mózesi kozmogoniát és a faji hivatás helyét az általános
emberi szolidaritás magasabbrendü tudata foglalja el. Minthogy azonban a
zsidó vallás elemeiből nagyon sok a kereszténységbe is átszármazott,
természetszerüleg fel kell merülni a kérdésnek, hogy milyen viszonyban
vannak a mai tételes vallások, különösen a kulturemberiség legnagyobb
részét magukba foglaló keresztény felekezetek a világfelfogásnak nagy
kérdésével?
A kereszténységet kétféleképen lehet felfogni, etikailag és
históriailag. Az erkölcsi kereszténység Krisztus tanitásában van
lefektetve, aki nem dogmákat formulázott, hanem a szeretetet,
alázatosságot és a mennyei atya rendeléseiben való megnyugvást hirdette
a világ számára. A keresztrefeszités után tanitása egy ideig abban a
veszedelemben látszott forogni, hogy elmerül és tanitványai egyszerü
szekta lesznek, amilyen akkoriban nagyon sok volt a zsidóság körében. A
zsidó-keresztények a krisztusi reformot csak magára a zsidóságra akarták
korlátozni és hosszu időn át nem lehetett tudni, hogy ők kerülnek-e
felül, vagy a pogány-keresztények, akik fajra és nemzetiségre való
tekintet nélkül hirdették az igét minden népeknek és nemzeteknek. Az
őskereszténység dokumentumaiban világosan fel lehet ismerni e két
irányzat küzdelmeinek, ellentéteinek és kompromisszumainak nyomait.
Históriailag a kereszténység akkor született meg, mikor végérvényesen
áttörte a zsidóság korlátait és Pálnak, a pogányok apostolának
személyében elindult hóditó utjára.
Ahány nagy vallási és erkölcsi reformot ismer az emberiség története,
mindegyiknek van két közös sajátsága. Az egyik az, hogy a nagy
reformátorok nem állitottak fel dogmákat, hanem általánosságban
hirdették a hitbeli és erkölcsi megujhodás tanait. Szavaikat
tanitványaik megőrizték, később feljegyezték és dogmákat formáltak
belőlük. A Galilea virágos rétjein megszületett példabeszédeket és a
mangófa árnyékában megálmodott bölcseségeket pontokba foglalták,
boncolták, elemezték, a szavakra tanokat épitettek, a hitből vallást
alkottak. A másik sajátosság az, hogy a nagy reformok hirdetői nem azt
állitották, hogy megtagadják a _törvényt_, hanem ellenkezőleg, hogy
eredeti tisztaságában állitják helyre. Maguk számára vindikálták az
elmult évszázadok megszentelt presztizsét. Ez volt a kezdődő
kereszténység esete is. Szakitott a zsidósággal, de magával hozta az
ószövetség könyveit, a világ teremtéséről szóló kaldeai legendákkal, a
zsidó nép őstörténetéről szóló mitikus elbeszélésekkel, a zsidó nép
viszontagságainak sorozatával, az énekek énekével és a félig vallásos,
félig szociális profétizmusnak szörnyü átkozódásaival. Megváltozott
erkölcsi tartalom mellett ezek a zsidóság emlékei a kereszténységben. A
fiatal kereszténységnek azonban szüksége volt rájuk presztizsokokból,
hogy velük ősrégi voltát bizonyitsa és saját eredetét, akárcsak a
zsidóság, a világ teremtéséig visszavihesse. Az ószövetség ilyenformán
része lett a dogmának és a kereszténység századaiban is a legnagyobb
befolyást gyakorolta az emberiség gondolkodására. Máté 5.13 szinte
elválaszthatatlanul forrasztja össze a kereszténységet az ószövetséggel:
»Mert bizony mondom néktek, mig az ég és föld elmulik, a törvényből egy
betü, vagy egyetlen pontocska el nem mulik, mig minden be nem
teljesedik.«
Az ószövetségnek ez az irodalmi bekapcsolása a kereszténységbe, nagyon
sok dilemma elé állitotta már azokat, akik elfogadták a kereszténység
morális alapjait, de nem voltak hajlandók fenntartás nélkül elhinni
primitiv orientális emberek mondáit. Hasonlóan okos antiszemiták
megérezték annak lehetetlenségét, hogy egyik oldalon zsidóellenes
politikát csináljanak, a másik oldalon pedig gyerekeiknek azt tanitsák,
hogy a zsidók Istennek választott népe, amelyet Isten egyedül tartott
méltónak arra, hogy patriarcháival közvetlenül érintkezzék. Logikusan
ebből a felismerésből csakis az ószövetséggel való szakitás és a
kereszténység históriai alapjainak megtagadása következhetik. Tényleg
Németországban a fajvédő antiszemiták egész iskolát csináltak abból,
hogy a kereszténységnek lényegében _északi_ eredetét bebizonyitsák.
Chamberlain Krisztust egyenesen kiemelte a zsidóság köréből és ezzel
természetesen megtagadta akár Dávid házából való származását, akár pedig
a kereszténységnek a biblia szerinti bünbeeséssel és egyéb ószövetségi
előzményekkel való összefüggését. Szerinte tartalmilag a kereszténység
_árja vallás_, melyet a zsidóságtól azzal kell emancipálni, hogy
elvágjuk a köldökzsinórt, mely az ószövetséggel összeköti.
Az ilyen felfogások hirdetői és követői azonban csak kivételek. Az egész
kereszténység, egyes kisebb jelentőségü irásoktól eltekintve,
változatlanul elfogadja az egész bibliát a genezistől János jelenéseiig.
Ebben nincs különbség katolikusok és protestánsok között. De épen ezért
a világról alkotott képzetek tekintetében legfeljebb árnyalati
különbségek vannak a kulturemberiség nagy tömegét magukban foglaló
katolicizmus és protestáns felekezetek hivatalosan vallott felfogása
között. A köztük levő különbség, amely a reformáció után rettenetes
szakadéknak tetszett, ma jelentéktelen kis határjelző árokká zsugorodott
össze. Csak optikai csalódás alapján lehet azt képzelni, hogy
világfelfogást illetőleg lényeges különbség volna a katolicizmus és
protestáns felekezetek között. A reformáció korában, mikor az egész
emberiség gondolkodása a hitéleti kérdések körül forgott, a
gondolatszabadság legnagyobb vivmányának tetszhetett, hogy mindenki
szabadon kutathat a bibliában és vizsgálhatja az egyes intézmények
isteni, vagy emberi eredetét. Ennek jelentőségét a gondolatszabadság
történetében tagadni nem is lehet. Az egy ponton megindult kutatás
magával hozta a kutatást mást tereken is, amihez hozzájárult, hogy a
protestáns országokban nem volt a katolikus egyház szervezetéhez hasonló
hatalom, mely a feltörő kutatással szembeszállott volna. A legnagyobb
tévedés volna azonban feltételezni, amit egyes protestáns történetirók
hirdetnek, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak a lényegében lett
volna a mai értelemben vett szabad kutatás. A valóság az, hogy a
protestantizmus _mellett_ könnyebb volt kivivni a tudomány szabadságát,
mint a katolikus államokban, a mai protestánsok azonban csak egy régi és
a valóságnak meg nem felelő emlék alapján hirdetik, hogy őseik a szabad
kutatás alapján állottak. A protestáns szabadság a katolicizmus
cáfolatáig terjedt és nem tovább.
Magát a lényeget illetőleg a protestantizmus is ugyanott megállt, ahol a
katolicizmus. Luther és Melanchton lényegében nem állanak Tertullianus,
Augustinus, vagy Mohammed felett, mikor azt mondják, hogy minden tudás
benne van a bibliában és ami nincs benne, az elvetendő. A maga
impetuozus módján Luther Aristotelest, akinek természettudományi
hagyományai arab közvetitéssel beszivárogtak a nyugati világba,
bestiának, igazi ördögnek, sötétség fejedelmének és emberiség csalójának
nevezi. Kopernikust még Rómánál is hevesebben támadja s elveti az
asztronomiának a tudományát, mely mindent fel akar forgatni. Nem lehet,
hogy a nap áll és a föld forog, mert az irás szerint Józsue megállitotta
a napot, megállitani pedig csak mozgásban levő dolgot lehet.
Ebben jelentkezik a korai protestantizmus logikájának tarthatatlansága,
amely még ma is érezhető. Az alapvető kérdést, az ember teremtését és
rendeltetését illetőleg teljesen a mózesi kozmogonia alapján áll. A
bibliában szabad kutatni, de mikor a természettudomány kerül szembe a
bibliával, a biblia igazságát ismét a bibliával bizonyitja. Ami irva
van, az önmagában igaz. Ehhez ragaszkodni _kell_, mert ha nem
ragaszkodnak hozzá, alóluk is teljesen kihull az alap.
Ebből származik az összes protestáns felekezetek dilemmája. Saját
bizonyitásuk érdekében vagy elhajolnak egy ujabb ortodoxia felé, melynek
gyökerei Luthernek a természettudományokról vallott felfogásában és
Servet Mihály megégetésében jelentkeznek s ilyenkor az ugynevezett
protestáns szabadsággal ellentétben álló szervezetek alakulnak, mint az
angol magas egyház, vagy a porosz evangelikus államegyház. A másik
esetben, ha következetesen keresztülviszik a szabad magyarázat és
kutatás elvét, akkor teljes szerteporlási processzus következik be,
amire Amerika mutatja a legtökéletesebb példát.
Ez nem a katolicizmusnak és protestantizmusnak az értékelése, hanem
egyszerüen tényeknek és annak a viszonynak a megállapitása, melyben
egymáshoz, illetőleg külön-külön a szabad kutatáshoz és az ebből
szükségképen eredő uj világfelfogáshoz állanak. A protestánsok kutatnak
a bibliában és a biblián kivül és históriai alapon vitatják, hogy a
katolikus egyháznak a tekintélye csak hipotetikus és nem nyugszik
bizonyitható alapokon. Minden vallás azonban szükségképen csak
tekintélyi lehet, mert kinyilatkoztatáson nyugszik és mert követelnie
_kell_, hogy higyjék, amit hirdet. Egy lépéssel odébb már a
protestantizmus is pontosan ezen az alapon áll, anélkül, hogy bevallaná.
A modernizmus a protestantizmussal végeredményben épenugy nem
egyeztethető össze, mint a katolicizmussal, vagy bármely más tételes
vallással. Pusztán racionális okokkal, igazi hit nélkül, sem Isten
létét, sem a vallás tételeit megmagyarázni, sem pedig a vallásos érzés
magasztos voltát az emberi kedélybe belevinni nem lehet, mert a vallások
relativ erősségét nem a bizonyitás és bizonyithatóság adja meg, hanem a
bennük rejlő hitnek a kedélyre gyakorolt befolyása.
Ez magyarázza meg azt is, hogy napjainkban a tridentinum óta
megreformált katolicizmus miért képes a protestáns felekezeteknél
nagyobb ellenállóképességet és a tömegekre nagyobb hatást gyakorolni. A
protestánsoknál a bibliát a pap, tehát az egyes, fizikai személy
magyarázza, akinek tudása, meggyőző képessége, ékesszólása nagyon
különböző lehet. Sok esetben ezek a tulajdonságai alacsonyabb nivón
állanak a hallgatóénál, tehát azénál, akibe a hitet bele kellene
csöpögtetnie. Egyén áll szemben az egyénnel. A katolicizmusban a pap
csak szócsöve az egyetemes egyháznak, amely majd kétezer esztendőnek
tekintélyét, megszentelt emlékét hozza magával. Az egyén itt mellékes. A
csonka racionalizmus, amely csak bizonyos pontig jut el, a lelket nem
elégiti ki, de arra jó, hogy megrenditse a hitet. A katolicizmus ezzel
szemben még ma is a feltétlen biztosságnak az igényével hirdeti tanait.
Több benne a hitet elősegitő misztikus elem is. Istentiszteletének
módjával az egyes ember kedélyét jobban bele tudja vinni egy kollektiv
hangulatba, a töprengések kikapcsolásába és a hivésnek az állapotába.
Mikor a törpe embertől alázatosságot követel a végtelen, isteni
kegyelemmel szemben és azt hirdeti, hogy csak ez a kegyelem ismertetheti
meg vele az isteni örök igazságot s a kedélyen keresztül közeliti meg
hivőit, többet tud nyujtani a benyomások szépségéből, a magasztosságnak
az érzéséből és a hétköznap szinvonalán való felülemelkedésnek a