Emberi problémák - 07

Kétségtelen, hogyha csak az anyagi eszközöket vennénk figyelembe, azok a
nagy részvénytársaságoknak, sőt egyes magánosoknak, például az amerikai
multimilliomosoknak is a rendelkezésükre állanának. A
részvénytársaságokat azonban épitkezéseiknél tulnyomó részben gyakorlati
szempontok vezetik, költségvetéssel dolgoznak és határidőre kivánják a
_szállitást_. Az uralkodókban, akiknek kizárólag a reprezentálás volt az
élethivatásuk és pompázó dolgoknak a létrehozatalára törekedtek, a dolog
természetéből kifolyólag több müvészi érzéknek és hozzáértésnek kellett
kifejlődni, mint az olyan amerikai milliárdosban, akinek életét
legnagyobb részben a dollárok utáni hajsza tölti ki. A Rockefellerek,
Carnegiek és Morganok is épitenek polgári mérték szerint szinte fel nem
értékelhető összegekbe kerülő palotákat és villákat, de főszempontjuk a
_komfort_ és egyiküknek sem jutna eszébe, hogy II. Lajoshoz hasonlóan
wagneri motivumokat épitsen kőbe, vagy mesterséges cseppkőbarlangot és
bazilikastilusu tróntermet épittessen a kastélyába.
Van a régi uralkodók és a modern kapitalizmus multimilliomosai által
istápolt müvészetek között még egy különbség, melyet legtalálóbban
_helyzeti_ eltérésnek lehetne nevezni. Uralkodó a monarchikus államokban
csak egy van, akinek személye, mióta az abszolut királyi hatalom
egymásután letörte a vele rivalizáló feudális nagyurakat, szinte
elérhetetlen magasságban áll a többiek fölött. Franciaországban a XVI.
század elejétől kezdve a királyi udvar az elismert központ nemcsak
politikailag, hanem az diktálja az izlést, divatot és müvészeti
irányokat is. Annyira abszolut az udvarnak ez a helyzete, hogy minden
uralkodó nevéhez és minden rezsimváltozáshoz egy uj müvészi irány
füződik, amelyhez az egész arisztokrácia alkalmazkodik. Ilyen hatást ma
a müvészetekre semmiféle müpártoló milliomos sem tud gyakorolni, mert
hiányzik nála a régi trónokat körülvevő presztizs és mert sokan vannak
hozzá hasonló helyzetben, akik nemcsak az üzletben, hanem a müpártolás
terén is konkurrensei. Ez is egyik oka a régi idők egységes stiljeivel
szemben annak az atomizálódásnak, mely a müvészetek terén ma
tapasztalható.
A másik ok az, hogy ezekkel a kapitalisztikus megrendelőkkel, vagy
vevőkkel szemben a mévüsz nem jobbágy és nem alkalmazott, hanem szabad
politikai és gazdasági alany, aki ugyanugy viszi vásárra a terveit és
termékeit, mint a mezőgazda, iparos és kereskedő. Az élet gondjai jobban
nehezednek rá, mint udvari ellátásban élő elődeire. Egy gazda helyett
számtalan vásárló igényeihez, izléséhez és izléstelenségéhez kell
alkalmazkodnia, de ezzel szemben szabadabb és tetszése szerint állhat uj
müvészi irányoknak és törekvéseknek a szolgálatába.
Ha kizárólagos jelentőséget nem tulajdonitunk is ezeknek az okoknak,
bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy korunk müvészetének az
individualizálódás és atomizálódás a jellemző vonása. Tükörképe ennek
akármelyik jobbmódu polgári lakás, melyben lehetnek értékes szőnyegek,
butorok, képek, szobrok és iparmüvészeti alkotások, de hiányzik belőle
rendszerint az egység és harmonia.
Ellene vethetné valaki ezeknek a fejtegetéseknek, hogy az antik világban
és a középkorban is nem kizárólag pápák, császárok, királyok és
valamilyen módon fejedelmi sorban levő emberek épittettek. Igaz.
Görögországnak legszebb müvészi emlékei az athéni demokrácia
virágzásának az idejéből valók s a kölni dóm, rheimsi katedrális, vagy
brüsszeli városháza se királyoknak köszönik az alapitásukat. Gazdasági
szempontból ezek a városi épitkezések egészen uj fejezetet jelentenek a
müvészetek történetében. A naturálgazdaságon alapuló feudális társadalmi
rendben egy uj osztály keletkezett, a városi polgárság, amely az ipar és
kereskedelem révén vagyonra és gazdagságra tett szert. Ez az uj
társadalmi réteg szintén az épitkezésekben akarta kifejezésre juttatni
növekvő sulyát és jelentőségét. A mód azonban, ahogy épitményei és más
müvészi alkotásai létrejöttek, nagyon eltér akár az udvari, akár a mai
kapitalizált müvészetnek a körülményeitől. A középkori városi gotika
számtalan csodás emléke között alig van egy-kettő, melynél tudnók a
tervező müvésznek a nevét. Nem egy ember volt az épittetőjük és nem egy
ember épitette őket. Épültek évszázadokon át a város egész polgárságának
áldozatkészségéből és épitették őket a kőmüves céhek, melyekben
összeolvadt az épittetők személye az alkotókéval és a mesteremberé a
müvésszel. Egész generációk beleélték magukat egy-egy ilyen mübe; ha az
apa elhalt, munkáját folytatta a fia, ugyanabban a szellemben,
ugyanazokkal a társadalmi és gazdasági előfeltételekkel. Ez vitt bele
egységet a munkájukba, sőt ez magyarázza meg a rokon vonásokat, melyek
hosszu évszázadokon át a legkülönbözőbb országok városi épitészeti
emlékei között a látszólagos eltérések mellett is fennállanak. Szük
városokban, aránylag kis alapon emelt, magasba törő épitmények,
melyeknél a többi képzőmüvészeti alkotások, a szobrászat és festészet
szerves módon olvadnak bele az architekturába.
A céheknek kézmüves jellegü iparüzését legalább akkora különbség
választja el a mai kapitalisztikus iparüzéstől, mint a feudális világ
királyait és hercegeit a kapitalizmus nagy képviselőitől. A
hagyományokból táplálkozó céhszerü világfelfogással szemben feltétlenül
van egy külön kapitalista lélek. Az egyiknek rendi a felfogása, a másiké
individuális. Az egyiknek ideálja a tisztes polgári élet, mint az apáké
is volt, a másiké a vagyonnak öncél gyanánt, korlátok nélkül való
felhalmozása. A különbség a kettő között nem feltétlenül időrendi, a
Mediciek, Loredanok és Fuggerek a céhek korában is kapitalisták, viszont
a kapitalizmus mai korában is van céhszerü gondolkodás. A döntő azonban
a felfogás tulsulya. Minthogy pedig ma feltétlenül a kapitalisztikus
gondolkodás van tulsulyban, a céhszerüség az alkotások mikéntjében sem
érvényesülhet.
Olyan megállapitás ez, amely ismét azt mutatja, hogy miért nem lehet
elmult, régi korokat uj életre kelteni. A céhek életrekeltésére a
törekvés ma is megvan; az emberek, akik nem a lényeget látják, azt
hiszik, hogy üres formák segitségével a gazdasági viszonyokat is meg
lehet változtatni. Az ipartörvény novellája látszólag visszafejlődés a
céhek felé. A mai szervezetekből azonban, bástyázzák bár őket körül a
régi céheknek összes külsőségeivel, mégsem lesz céh, mert hiányzik
belőlük a hagyomány, mely a régi céhekben élt. Csak az apáról fiura
átöröklődő céhszerü hagyományok mellett fejlődhettek ki a müvészetekkel
határos mesterségekben olyan iskolák, melyeknek puszta emlitése, a
müvész neve nélkül is, elképzelteti velünk az illető müvészeti iránynak
a jellegzetes vonásait. Ha például hollandi iskoláról beszélünk, vagy
azt mondjuk valamely képről, hogy a felnémet iskolából, a 15. század
első feléről való, a meghatározás sokkal pontosabb és közelebbi, mintha
egy ma élő festőnek vagy szobrásznak a nevét emlitjük, hazájával
kapcsolatban.
Nyomról-nyomra nagyon érdekesen lehet kimutatni, hogy a kapitalizmus
kifejlődése milyen hatást gyakorolt a müvészetekre. Az uralkodók által
teremtett, vagy pártolt müvészet a feudális gazdasági és társadalmi
rendből fakadt és ennek a bélyegét viseli magán. A középkori városi
céhek müvészete szintén nem egyéb, mint a kor gazdasági rendjének
tükörképe. Az emberek teljesen saját osztályuknak iskolájában élnek és
az isteni rendből fakadónak tekintik saját sorsukat. Ők maguk alapjában
véve igénytelenül élnek, szük kis lakásokban laknak és anyagi erejüket
arra használják, hogy Isten dicsőségére épitsenek hatalmas, minden
egyebet felülmuló székesegyházakat, vagy a polgárok összeségének erejét,
hatalmát szimbolizáló csipkés bástyákat, tornyokat és városházakat.
Ebben a kapitalizmus kifejlődése idéz elő mélyreható változásokat. A
kapitalizmus eredetét illetőleg nem egyezők a vélemények, de az eredet
kérdésének a vizsgálata nem is ide tartozik. A lényeges az, hogy a 14.
és 15. századtól kezdve mind nagyobb számmal akadtak kereskedők és
iparosok, akik keresztültörték a céhszerüség korlátait, felülemelkedtek
polgártársaik gazdasági átlagán, mai kifejezéssel élve mesteremberekből
vállalkozókká lettek. Esetleg formailag benne voltak ugyan a céhekben,
de eltávolodtak azoknak gazdasági és erkölcsi felfogásától. Genuai
vállalkozók már a keresztes háboruk idejében flottákat szereltek fel,
maonákat, vagy részvénytársaságokat alapitottak a hadjáratok üzleti
kihasználására. A velenceiek kereskedelmi szerződéseket kötöttek a
hitetlenekkel. Firenzei bankárok pénzügyleteket bonyolitottak le egész
Európával. A flandriai posztósok kézierővel üzött nagyipart teremtettek.
A Fuggerek idegen országok bányáit bérelték és mindennemü vállalatokat
finansziroztak. Igazán nagy vagyonok halmozódtak fel egyeseknek, még
pedig olyanoknak a kezében, akiknek semmi közük sem volt a feudális
társadalmi rendhez és távol állottak annak gondolkozásától.
Ezeknek a nagy polgári vagyonoknak a keletkezése helyenkint különböző
időpontokra esik, de nyomában mindenütt észlelni lehet az igények
rohamos emelkedését s az igények emelkedésén tul egy addig ismeretlen
profán müvészetnek a kifejlődését. A Szent Márk templom és a dozsepalota
körül ekkor emelkednek a gazdag patriciusok magánpalotái, Nürnbergben és
a német kereskedő városokban ekkor váltják fel a favázas és szalmával
fedett magánházakat a német reneszánsz stiljében épült emeletes paloták,
Amsterdamban az indiai üzleteken meggazdagodott tőzsérek ekkor teremtik
meg azt a városi és a városok körül azt a kertkulturát, amely csakhamar
fölébe emelkedik a feudális urak naturálgazdaságon alapuló életmódjának.
Ezek a gazdag kapitalisták müvészi dolgokkal igyekeznek körülvenni
magukat, palotáikat értékes butorokkal, szőnyegekkel, idegen országok
kincseivel és olyan müvészek alkotásaival rendezik be, akik már nem
állanak egy ember zsoldjában, hanem rendelőket keresnek, vagy kész
müveiket bocsájtják áruba. A müvész, mint önálló gazdasági alany
tulajdonképen ekkor jelenik meg a társadalomban.
Ugyanilyen természetü összefüggéseket lehet a legujabb időkben nemcsak a
müvészeket, hanem az anyagokat illetőleg is kimutatni. Egészen a 19.
század derekáig az épitkezéseknek ugyszólván kizárólagos anyagai voltak
a fa, tégla és a kövek különböző fajtái. A technika nagy haladásával
párhuzamosan az épitkezéseknél egyre nagyobb mértékben foglalt helyet a
vas és acél. Az anyag természetének ez a megváltozása egészen uj
problémák elé állitotta a tervező épitőmüvészeket. A vas térfoglalásának
első idejéből való gyakorlatilag célszerü, de disztelen konstrukciók nem
voltak alkalmasak müvészi igények kielégitésére. A vasváznak a régi
anyagokkal való kombinálása gyakran erőszakot követett el az
anyagszerüség törvényein és nyugtalanitólag hatott a nézőre. Sokak előtt
bizonyára emlékezetes még az a harc, melyet az 1889. évi párisi
világkiállitás előtt a francia müvészek szine-java az Eiffel-torony
megépitése ellen folytatott. A müvészet nevében tiltakoztak a müvészetek
városát »elcsufitó« és szükségtelen vastorony épitése ellen. Ma már a
vasnak megvan a saját müvészeti technikája és felesleges például idézni
olyan vashidakat, melyeknek kecses ivelése, karcsu formája a gyakorlati
szempont mellett a müvészi igényeknek is teljesen megfelel.
Az Eiffel-toronytól eltérőleg Amerikában a szükség vezetett a rengetegül
magas, tiz, husz és még több emeletes, acélvázas felhőkarcolóknak az
épitésére. Az üzleti életnek a nagyvárosok cityjében való tömörülése a
telekáraknak hihetetlen emelkedését idézte elő és a vállalatokat arra
kényszeritette, hogy üzleti palotáikat minél magasabbra emeljék. A régi
épületektől eltérőleg ezeknél a felhőkarcolóknál a sulyt az acélváz
viseli; a falak az épületnek tulajdonképen nem szerves részei, hanem
csak arra valók, hogy a szobákban levőket az időjárás ellen
megvédelmezzék. Kezdetben ezek a felhőkarcolók disztelenek és szürkék
voltak, ma már az épittetők és épitők egyformán artisztikus hatásokra is
törekszenek. A régi Newyork _kifehéredőben_ van, a tégla és vasbeton
mellett mind gyakrabban jelenik meg a márvány s a felhőkarcolóknak a
kiképzése nem nélkülözi a tömegek hatásosságát és a formák szépségét.
Staten Island felől nézve Newyork felhőkarcolóinak sora, a _sky-line_,
akár nappal, akár pedig tiszta téli estéken, mikor hidegen szikrázó
lámpák milliói rajzolnak magasba szökő konturokat a sötét égre, nemcsak
imponáló képet mutat, hanem a régiek előtt teljesen ismeretlen, uj
müvészi élmények közé is tartozik.
Az épitészetnek azonban nemcsak az anyagaiban történt változás, hanem az
előállitásnak és kidolgozásnak módja is megváltozott. A kapitalisztikus
tömegtermelés behatolt az épitészetbe is. Nem is kell azokról a londoni
uccasorokról beszélni, amelyeket véges-végig egy vállalkozó épit fel
egyetlen terv alapján, ugy hogy a házakat csak a számok különböztetik
meg egymástól. Nagyban és gyárilag történik azonban ma már az
épitkezéseknél használt anyagok legalább kilenctized részének az
előállitása. A középkori mesterember maga készitette, faragta, csiszolta
az alkatrészeket, a mai tervező és épittető gyárakban rendeli meg, amire
szüksége van. A gyár, hogy termelését olcsóbbá tegye, egységes tipusok
előállitására és bevezetésére törekszik. Végeredményben a tervező is
ezekhez kénytelen alkalmazkodni és akár akarja, akár nem, anyagi okokból
el kell fogadnia a kapitalisztikus termelési mód által reádiktált
anyagokat, formákat és méreteket.
Az asszociációk révén még tovább is lehetne folytatni ezeket a
fejtegetéseket és kissé bizarr módon a szinekben keresni a müvészet és
közgazdaság összefüggéseit. Zichy Mihálynak van egy vázlata »Une
fantaisie sur la boite des couleurs«. Az egyes festékekből alakok
emelkednek ki, mindegyik a saját jellemző szinének megfelelően. A király
aranyos, a magas egyházi méltóság biborszinü, a tudós szürke, a hajadon
fehér, a hóhér vörös. Vajjon a véletlennek kell-e tulajdonitani bizonyos
szineknek bizonyos kulturákkal és gazdaság-társadalmi rendekkel való
szoros kapcsolatát? Romantikusok, mint Novalis, megérezték, hogy a
katolikus kereszténység szine a kék, mert közelebb áll a sejtéshez, mint
a tudáshoz és boritja a végtelen boltozatot, ahova a hivőknek vágyai és
imái szállanak. A hagyományos keresztény müvészet Máriát kék szinben
szereti ábrázolni és a háttér is rendszerint kék. A modern müvészet
szakitott ugyan ezzel a hagyománnyal, de ez a müvészet már csak
témájában keresztény, felfogását, tartalmát illetőleg azonban messze áll
a középkor hivő kereszténységétől. A magát Isten kegyelméből származtató
királyság az aranynak barbár pompájával övezi körül magát, az
agrárfeudalizmus zöld, az iparból élő kapitalizmus szürke, de alóla,
mint a kohóból kicsapódó láng, feltör a munkás-szocializmus vöröse. A
szinek igy szimbolizálják a társadalmi és gazdasági rendnek különböző
rétegeit.
Eddigi példáinkat tulnyomólag az épitészetből vettük, mert az épitészeti
példák a legkönnyebben használhatók felvett tételünknek az igazolására.
A tételt azonban általánositani is lehet és alkalmazni lehet a
müvészetnek valamennyi ágára. A zenére azt szokták mondani, hogy a
hangok architekturája. Vajjon az okozat gyanánt felfogott zenében meg
lehet-e találni a közgazdasági tényezőket ok gyanánt? Nagyon kis
vizsgálódás megmutathatja, hogy igen.
A mult századok kamarazenéje nem esetleges valami, hanem a társadalmi és
gazdasági viszonyok következése. Kevés számu, kiválasztott müértő
közönség, kis szalonok, melyeket nehány hangszernek lágy hangja is
betölt, ezeknek tipikus zenéje a kamarazene. A 18. század zeneszerzői
kis udvari szinházak számára irták cizelláltan finom operáikat. A mai
milliós nagyvárosokat, az ezrek számára épült hangversenytermeket, a
rengeteg ember befogadására berendezett szinházakat a modern
közgazdasági élet és technika hozta létre. Vele együtt az élet
demokratizálódott és a nagy tömegek is behatoltak a müvészetbe. A közuti
közlekedés eszközeinek tökéletesedése megteremtette a lehetőséget nagy
tömegeknek a szórakozásban való tömöritése számára. Ez a nagy
zenekarnak, a nagy operának és a nagy hangversenytermek zenéjének a
gazdasági alapja. Vagy nem lehet-e épen nálunk az összefüggést a
müvészet és közgazdaság között felfedezni, ahol duhaj cigánymuzsika
mellett egész nemzedékek verték el az apait, anyait, hogy most az utódok
fizetésemelésekben és drágasági pótlékokban keressék a megélhetés
biztositását?
Miként a zene technikájánál, ugy a szinpadnál is ki lehet mutatni a
demokratizálódás és a közgazdasági viszonyok átalakulása révén
előidézett változásokat. Képes irodalomtörténetekből nagyon jól tudjuk,
hogy a görög-római szinház, vagy Shakespeare szinpada mennyire más volt,
mint a miénk. A modern, technikailag viszonylagosan tökéletes szinpad
csak a 19. század második felének az eredménye. Shakespeare idejében nem
voltak paloták, lovagtermek, erdők a szinpadon, hanem a kikiáltó
jelezte, hogy mit kell _odaképzelni_. Kis vándor-szintársulatok, csekély
anyagi erővel, sem diszletekről, sem jelmezekről nem tudtak gondoskodni.
Aránylag kis lélekszámu városok csak kevés számu látogatót
biztosithattak, csak kis szinházakat épithettek és nem engedhették meg
egy-egy darab előadásánál nagy összegek befektetését. Még az uralkodók
is korlátozva voltak szinpadi igényeik kielégitésében. Nem követhették
az őrült II. Lajos példáját, aki külön szinielőadásokat rendeztetett
korhü jelmezekkel és diszletekkel, kizárólag a saját gyönyörüségére.
Igaz, hogy az ő esetében is a többi napokon a publikum beléptidijai
biztositották a szinház fenntartását.
Ugyanaz a koncentrálódási processzus, a nagyszámu látogatót biztositó
nagyvárosok rohamos képződése, amely a zenénél érvényesitette a hatását,
jelentkezett a szinpadnál is. Az igényeknek széles rétegekre való
kiterjedése, a közönség _tömege_, megváltoztatta a szinpadot, a szinpad
technikáját, a szindarabok tárgyát és szellemét is. Technikai
lehetetlenségek alig vannak s a szinmüiró tárgyainak megválasztásánál
sokkalta szabadabban dolgozhatik, mint nehány évszázad, sőt évtized
előtt élt elődje. Hogy minden tekintetben kivánatos és üdvös volt-e a
változás, mely sok vonatkozásban az igazi irodalom és szinház közötti
kapcsolat meglazulásában jelentkezik, az más kérdés. A tény ellenben az,
hogy a változás megvan s a változás okai nagyrészt gazdasági
természetüek.
És az irodalom? A mechanizálódás, demokratizálódás és kapitalizálódás
jelenségei ott is kétségbevonhatatlan módon mutatkoznak, sőt talán épen
az irodalomban lehet a legtanulságosabban megállapitani a müvészet és
közgazdaság közötti sokszoros összefüggéseket.
A mai forradalmas időkben nem árt leszögezni, hogy az emberiség
történetében a mechanikai eszközök idézték elő mindenkor a legnagyobb
változásokat. Az állati sorból emberré levésnek a tüz és a kezelhető
szerszám volt a két leghatalmasabb tényezője. A lőpor nagyobb változást
idézett elő a gyilkolás mesterségében, mint összevéve valamennyi nagy
hadvezérnek a tudománya. A gőzgép forradalma volt akkora, mint amilyen
nagynak a francia forradalmat közönségesen tekinteni szokták.
Az irodalmi forradalomnak a könyvnyomtatás felfededezése volt az
előfeltétele. A könyvnyomtatástól kezdve az irómüvésznek a szerepe
rohamosan megváltozott, egészen másoknak irt, mint a leláncolt kodexes
fejedelmi könyvtárak korában. A könyvnyomtatás gyermekkorának első
nyomdászai bizonyára nem voltak a mai értelemben vett kapitalista
vállalkozók. Soknak közülök volt egy kis nyomdája, amellyel vándorolt
városról-városra. Sokan maguk irták, szedték, nyomtatták és árusitották
könyveiket. Nem megrendelők, hanem a piac számára dolgoztak és
alkalmazkodniok kellett a vevőközönség, a piac igényeihez és
kivánalmaihoz. A nyomtatott betü mechanikája és az olvasóközönség
demokratizálódása igy hatott vissza a könyvek tartalmára is.
A vándor könyvnyomtató mühelyek és kis kézi sajtók ideje után a
kapitalizmus is rávetette magát a nyomdaiparra és kiadói tevékenységre.
Feltétlenül bizonyos, hogy a nagy részvénytársasági nyomda- és
kiadóvállalatnak az igazgatója másként itéli meg a neki felajánlott
kéziratokat, mint valamelyik irodalmi vagy tudományos társulat
főtitkára, aki csak a tisztán kulturális szempontokat tartja szem előtt.
Az osztalékra törekvő részvénytársaságnál az irodalom nem öncél, hanem
csak eszköz más célok elérésére. Ezért van az, hogy gyakran értékes
dolgok a kapitalizált könyvkiadás idejében esztendőkön át nem találnak
kiadót, fémjelzett iróknak pedig kevésbbé sikerült munkái is hamar
piacra kerülnek az anyagi sikert reményében. A tiszta irodalom kevés
kiválasztottak gyönyörüsége, a kiadói sikernek ellenben a nagy vásárló
tömeg az előfeltétele. Nick Cartert bizonyára nagyon eltérő módon itélik
meg a kiadók, az irodalmi társaságok és az olvasók.
Az utolsó évtizedek folyamán, a nyomtatás technikájának, a
kapitalizmusnak, a közlekedési eszközök és posta tökéletesedésének, a
szinte korlátlan példányszámokat előállitó rotációs gépnek egyesitett
terméke a modern ujságkultura, amely legteljesebb kivirágzását eddigelé
Amerikában érte el. A modern emberek nagy részénél valósággal minden az
ujságokon keresztül történik és az ujság nyujt nekik mindent, napi
politikát, közgazdaságot, tudományt, irodalmat és müvészetet egyaránt. A
civilizációnak és kulturának mindezek a megnyilvánulásai az ujságokban
napi érdekességre redukálva jelentkeznek. Ami nem üti meg ennek az
érdekességnek a zsinórmértékét és formailag nem illeszthető bele a
laphasábok keretébe, a sajtókultura számára tökéletesen elvész és elvész
mindazok számára is, akik a sajtóból meritik összes lelki táplálékukat.
Pedig ma ezek vannak a nagy többségben, mert a gazdasági élet lüktető
tempója és a rendelkezésre álló huszonnégy órának erős igénybevétele
mellett sokkal többen olvasnak napilapot, mint hosszabb lélekzetü
könyveket.
Gyulai Pál és kritikus társai a Budapesti Szemlében évtizedeken
keresztül keseregtek, hogy a napisajtó tönkreteszi az igazi
szépirodalmat és teljesen megöli a szórakoztató prózának egyik legszebb
müfaját, a hosszabb lélekzetü novellát. Pedig ennek aritmetikai
pontossággal kellett igy történni. A sokasodó napilapoknak a vonal alatt
ugynevezett tárcára volt szükségük s az irók alkalmazkodtak az
igényeikhez. Anyagilag sokkal jobban jártak, ha tiz tárcát irtak tiz
forintjával, mintha egy hosszu regényért, amely esetleg hónapokat vett
igénybe, kapták a kiadótól ugyanazt az összeget. A nyolcvanas és
kilencvenes éveknek igy lett a tárca a müfaja, mely a legtöbb esetben
nem volt egyéb, mint egy-egy ötletnek kis mese keretében való
kiszélesitése. Nyomot ezeknek az évtizedeknek a tárcatömege az olvasók
lelkében nem hagyott, de arra jó volt, hogy a vonaton ülve kitöltsön egy
negyedórát, vagy este az ágyban szellemi megerőltetés nélkül lehessen
olvasni.
Sajátságos módon ma a tárca-tultengésnek az ellenkező végleténél
tartunk, épen olyan gazdasági okok következtében. A háboru utáni
nyomoruság meghozta a papirdrágaságot, a lapok terjedelmének
megszoritását és a napi szépirodalom elsorvadását. A tárca aranykora
lejárt. A könyvkiadás viszonyai nehezebbek, mint az elmult esztendőkben,
a regénytermelés mégis inkább emelkedést mutat, mint csökkenést, mert az
irók kiszorultak a lapok hasábjairól.
Egy másik érdekes megfigyelés, amelyet napjaink irodalmánál tenni lehet,
a témák és feldolgozásuk módjának a megváltozása. Az irodalomnak vannak
örökön élő és folyton visszatérő témái, az elveszett és ujra megtalált
herceg, a trónját elhagyó és remeteéletet élő király, az ismeretlenül
visszatérő és kilétét felfedő vándor. A régi idők meséiben az erdő,
amely ott kezdődött a város falai, vagy a lovagvár bástyái alatt, elég
sürü és elég mély volt ahhoz, hogy elrejtse az elrejtőzni akarót. Mikor
az erdőket kiirtották, legalább is Indiából vagy Texasból kellett
visszatérni a mesebeli hercegnek; ma az iró fantáziája akárkit
kényelmesen elrejthet a nagyvárosok ház- és emberrengetegében. A
technika és gazdasági élet számtalan uj témával is ajándékozta meg az
irodalmat. Először Verne ragadta meg a technika lehetőségeire épitett
meséivel a fiatalság fogékony fantáziáját, utána ugyanezek a problémák,
az Európát Amerikával összekötő alaguttól az idegen világokkal való
összeköttetésig, bevonultak a felnőttek irodalmába is. Az utolsó évek
irodalmában voltak tömegsikert megért regények, melyekben a régi
szépirodalomnak majdnem kizárólagos témája, a szerelem, a teljesen
alárendelt motivumok sorába sülyedt.
Mindezekben azonban az irodalomnak sem termelési, sem témaválasztási
problémái nincsenek befejezve. Még nem érkeztünk el a kapitalizmus
korának teljes kifejlődéséhez, de máris mindenfelé a szocializálódásnak
a jelei mutatkoznak. Hogy milyen lesz az uj társadalmi rend a
gyakorlatban, természetesen előre nem tudhatjuk. A régi rend képviselői
nagyon is taktikai jellegü követelményeket állitanak fel, mikor azoktól,
akik a mostani társadalmi és gazdasági rendben nem a tökéletességnek a
csimborasszóját, hanem csak a fejlődésnek egy átmeneti fokozatát látják,
azt kivánják, hogy a legapróbb részletekig, hiba nélkül rajzolják meg
előre, hogy a jövőnek társadalmi rendje miként fog funkcionálni. E
kérdés kiegészitésében egyik kedvenc ellenvetésük, hogy a szociális
társadalmi rend képtelenség, mert nem tudja elhelyezni az irót és
müvészt és nem tud gondoskodni megfelelő módon ezek eltartásáról.
E kérdések megvitatása bizonyára nem lehet a jelen kis elmefuttatásnak a
feladata és épen azért elégségesnek látszik annak leszögezése, hogy
amint eddig minden társadalmi és gazdasági rend tudott formákat találni
müvészi szükségleteinek kielégitésére és az alkotó müvészek egy vagy más
formában való honorálására, ugy bizonyára ennek a jövőben sem lehet
akadálya. Az uj társadalmi rend nem egy csapásra, nem egy parlamenti
többségi határozat alapján máról-holnapra fog bekövetkezni, hanem
szintén fejlődésnek lesz az eredménye s ez a fejlődés a szükségletek
felmerüléséhez képest, automatikusan meg fogja találni azok
kielégitésének módozatait. Egy bizonyos, attól az aggodalomtól, hogy egy
bekövetkezendő szociális társadalomban egy lesz a munkaadó, a
megrendelő, maga a közület, állam – vagy nevezzük bármi néven, – s ennek
nem lesznek müvészi igényei, vagy zsarnoki cenzurát fog gyakorolni az
alkotó müvészek fölött, igazi müvészléleknek tartani nem kell. Ilyen
viszonyok között is aligha lesz nehezebb dolga az irónak, vagy más
alkotómüvésznek, mint ma, mikor a kapitalisztikus koncentráció
következtében a könyvek, folyóiratok kiadása mindinkább egy-két tőkeerős
kézben összpontosul és egyéb müvészetekben is a megrendelők száma nagyon
megcsappanóban van.
Az evoluciós szocializmus már régóta nem tagadja a magántulajdon elvét,
csak a termelő eszközök köztulajdonba vételét kivánja és a
kizsákmányolás lehetőségét akarja megszüntetni. Ennek az evoluciós
szocializmusnak egyik leghiggadtabb képviselője, Ramsay Macdonald volt
angol miniszterelnök, aki különböző tanulmányaiban igen finoman boncolja
az ujjászervezendő társadalomnak a kulturális élet különböző
jelenségeihez való viszonyát, az irót illetőleg azt fejtegeti, hogy
amennyiben az összes nyomdák és kiadóvállalatok állami tulajdonba
mennének is át, a független kiadásnak még mindig meglesz a lehetősége,
szabad irodalmi társaságok révén, amelyek gondoskodni fognak a költségek
előteremtéséről és a könyvek forgalomba hozataláról. Skótországban a 18.
században voltak ilyen irodalmi körök, tudományos és irodalmi társaságok
ma is foglalkoznak könyvek kiadásával; nehéz elképzelni, hogy miért ne
történhetnék ez igy a jövőben is. Hogy igy lesz-e ez a valóságban, azt
természetesen csak a jövő fogja megmutatni.
… Sokak előtt kétséges lehet, hogy jogosult-e a mozinak a müvészetekkel
kapcsolatban való felemlitése. Elvégre a mozi, akkor is, mikor regényt,
vagy drámát nyujt, csak technikai közvetitője annak, amit a filmiró,
vagy az, aki másnak munkáját a filmre átteszi, a nézővel felérzékeltetni
akar. A mozinak a lényege, – nem számitva az ismeretterjesztő,
földrajzi, vagy természettudományi jellegü filmeket, – az akció, amely
többé-kevésbbé tökéletesen, a legtöbb esetben felirások segitségével,
önmagát magyarázza. Igazi lelki finomságokat, analiziseket a mozi
nyujtani nem tud. Épen ez a körülmény okozta azonban, hogy a mai mozi
számára egy egészen különleges irodalomnak kellett kifejlődni, amely
nagyjából a középső helyen áll a romantikus korszak gazdag meseszövésü