Emberi problémák - 16

megtaláljuk a puffos ujjakat, az uccák minden tuberkulózis-bacillusát
felseprő sleppes szoknyát, a vesét és májat összenyomoritó füzőt és az
egész női formát eltorzitó turnürt. Mindezek ma már a multak emlékei
közé tartoznak. Sőt ezt a célszerüségi törekvést árulja el még a női
hajviselet is, amely mindjobban magáévá teszi a kényelmes, fius
formákat.
Tagadhatatlan, hogy bizonyos közeledés észlelhető a _két nem_
ruházkodását és külső megjelenését illetőleg is. Nőknél fius frizura,
férfiaknál simára borotvált arc. Nőknél a férfias szabásu kosztüm,
férfiaknál a puha gallér. Vele jár ez a nők térfoglalásával a
kenyérkereső pályákon, de egyuttal a higiénikus szempontok terjedésével
is. Igaz ugyan, hogy nehéz volna feltétlen bizonyossággal állitani, hogy
a nők ma a higiénikus szempontok kedvéért vágatnák le a hajukat. Viszont
épen itt, a divat terén hiányoznak a jövendölés alapjául szolgáló exakt
alapok. Legfeljebb bizonyos általános tendenciákra lehet rámutatni, de
hogy milyen lesz a divat ötven esztendő mulva és hogy miként fog festeni
néhány évtized mulva a nagyvárosok korzója, azt még a legnagyobb
fantázia mellett sem lehet megmondani.
=A nagyvárosok problémája.= Korunknak egyik legérdekesebb szociális
alakulása a nagyváros, az emberi tömörüléseknek az a formája, ahol már
nem sok ezer, hanem sok százezer, sőt több millió ember szorul össze
aránylag kis területen. Ezek a nagyvárosok tisztára a tizenkilencedik és
huszadik század produktumai. A régi idők nagyvárosai a maguk ötven-,
száz-, de legfeljebb kétszázezer lakosával ezek mellett teljesen
eltörpülnek. Ma már tudjuk, hogy azok a hihetetlen számok, melyek
valamikor Babilon, Athén, vagy Róma lakosainak számáról forgalomba
kerültek, a mesék országába utalandók. Fejlődésük határa adva volt az
akkori primitiv viszonyokban. Hiszen már a császárok korának Rómáját is
alig lehetett élelmezni. Ha elmaradt egy egyiptomi, vagy sziciliai
gabonaszállitmány, az éhinség veszedelme fenyegetett.
A mai nagyvárosoknak is van egy ilyen megoldandó nagy problémájuk, a
_közlekedés_. A villamos-, automobil- és autobuszforgalom a
nagyvárosokban máris akkora méreteket öltött, hogy önmagát kezdi
lehetetlenné tenni. Pedig ezekre a közlekedési eszközökre feltétlenül
szükség van, mert a nagyvárosok terjeszkedésének határa adva van abban a
távolságban, amelyet a hivatalán, vagy üzleti tevékenységének körén
kivül lakó ember naponta kétszer, nagyobb időveszteség nélkül megtehet.
Hogy ez lehetséges legyen, a legtöbb nagyvárosban máris rátértek a
földalatti és emeletes vasutakra és a nagyobb forgalmu tereknek és
keresztutaknak az aláaknázására. A fejlődés szükségképen továbbra is
ebben az irányban fog haladni. Egymás alatt több rétegben lesznek az
utak, a különböző rendszerü és gyorsaságu közlekedési alkalmatosságok
számára. A gyalogjárókat a nagyobb forgalmu utak fölött, vagy alatt
mozgó járda fogja továbbitani. De lehet a gyalogos közlekedésnek még más
módját is elképzelni: olyan görkorcsolyákat, amelyek villamos erővel
gördülnek tova és valamely központból vezeték nélkül kapják az áramot.
Minthogy pedig a jövő nagyvárosában a közlekedésnek a lehetőségei igy
kiterjednek, az emberek nem lesznek arra kényszeritve, hogy büzös,
városi tömeglakásokban lakjanak, hanem munkahelyüktől távol,
kertvárosszerü telepeken fognak elhelyezkedni. Telekspekuláció és
lakbéruzsora a jövő nagyvárosában nem lesz, mert a társadalomnak
kollektiv munkája elkobzás és kommunizmus nélkül is meg fogja szüntetni
a bármely formában jelentkező monopóliumokat és az életszükségleteket
társadalmi ellenőrzés és igazgatás alá fogja helyezni.
=A jövő embere.= Ez fog elsősorban történni a földtulajdonnak mindennemü
formájával, mely csak korlátolt mennyiségben áll az emberiségnek a
rendelkezésére és igy központi ellenőrzés nélkül a monopóliumnak összes
alkatelemeit magában hordozza. Az _abszolut magántulajdon_, ugy mint azt
a régebbi idők ismerték, már a tizenkilencedik század folyamán igen erős
csorbákat szenvedett. Adóztatási rendszerek, kisajátitási jog,
beleavatkozás az épitkezésbe, müvelési módoknak a megállapitása,
földreform és más hasonló törvényhozási intézkedések megteremtették a
zökkenés nélküli átmenetet egy olyan állapothoz, amelyben a föld
müvelése csak foglalkozást jelent, de nem kimondott tulajdonosi
minőséget. De szükségképen ezt az állapotot kell előidézni azoknak a
technikai változásoknak is, melyek az időjárás szabályozása, a csapadék
elosztása, a termeléshez szükséges hő és egyéb előfeltételek
szolgáltatása tekintetében végbemennek. Ha a termelésben a tudományos
módszerek tulsulyra jutnak az egyes ember munkájával szemben, az egyes
embernek korlátlan tulajdonjoga a földet illetőleg nem lesz
fenntartható.
Épen ezért a technikai előfeltételek magukkal fogják hozni azt is, hogy
a jövő társadalma sokkal demokratikusabb lesz a miénknél és sokkal
közelebb fog jutni _az emberi egyenlőség_ gondolatának megvalósitásához,
nem abban a formában ugyan, hogy munkára való tekintet nélkül egyenlő
részt biztositson mindenkinek az élet javaiból, hanem ugy, hogy
mindenkinek _egyenlő lehetőségeket_ nyujt tehetségeinek kifejtésére és
az emberi társadalomban való érvényesülésre.
Vannak ugyan sokan, akik szeretik azt hangoztatni, hogy a városi élet
tultengése, az indusztrializálódás és az idegek állandó tulfeszültsége
mellett az emberiségnek el kell korcsosulni. Semmi okunk sincsen, hogy
hitelt adjunk az ilyen sötét jóslatoknak. Akármit mondanak is, száz
esztendő alatt hihetetlenül sokat haladtunk előre a közegészségügy
terén. Az orvosi tudomány egész sor betegséget kiirtott és az ember
átlagos életkorát erősen kitolta. A higiéne terjedése és a szociális
viszonyok kétségtelen javulása mellett javulni kell az egyes ember
életfeltételeinek is. A mai ember a sport minden ágában különb
teljesitményeket mutat fel a régieknél, ez pedig korcsosodás mellett
alig képzelhető. Azt lehetne ugyan ennek ellene vetni, hogy ilyesmi
egyoldalu tréning mellett is lehetséges. Igaz, de ma már kétségtelen
bizonyossággal tudjuk, hogy a mult századokkal szemben az európai ember
átlagos testmagassága is növekedett. Ha egy félig-meddig megtermett mai
ember végig megy a nagy muzeumok termein és összeméri magát a kiállitott
páncélokkal, alig talál egy-kettőt, amelybe beleférne. Nincs okunk
feltételezni, hogy az emberiségnek akár testi, akár pedig szellemi
fejlődése eljutott volna már tetőpontjára.
=Összeköttetés idegen világokkal.= … Kopernikus, akinek tana mostanában
érte meg négyszázötven esztendős jubileumát, a legdestruktivebb elmék
közé tartozott a maga idejében. Megdöntötte a föld középpontiságának
hitét és a kis sárgolyót, amelyen nyüzsög, hadakozik és szebb jövő felé
halad az emberek társadalma, visszaszoritotta az őt megillető másod-,
tized-, vagy huszadrangu helyre. Mióta ez a destruktiv tan általános
elismerésre tett szert, azóta természetszerüleg fel kellett merülni
annak a gondolatnak is, hogy vajjon csak ez a kicsinyke föld volna arra
hivatott, hogy gondolkodó lényeknek otthonául szolgáljon? Más világokon
kétségtelenül épenugy megvannak az életnek előfeltételei, mint a földön
és _lehet_, hogy az ottani gondolkodó lényeknek a civilizációja a
mienknél már sokkalta előrehaladottabb és tökéletesebb. _Lehet_, hogy
vannak égitestek, amelyeknek gondolkodó lényei annyival fölöttünk
állanak, amennyivel mi fölötte állunk annak az őstipusnak, amelyből az
ember kisarjadzott. _Lehet_, hogy ezeknek az idegen világoknak lakói már
olyan eszközöknek vannak a birtokában, melyekkel megkisérlették az
összeköttetés létrehozását velünk és csak a mi érzékeink és eszközeink
tökéletlensége okozta, hogy nem tudtuk a jeleiket felfogni. De ki meri
föltétlen bizonyossággal állitani, hogy azok a rejtelmes atmoszférikus
és elektromos zavarok, amelyeket a drótnélküliség ideje óta itt is, ott
is tapasztalnak és állitólag bizonyos szabályosság szerint ismétlődnek,
nem idegen világoknak hozzánk eljuttatott hiradásai? És ha ez igy van,
nem kell-e felmerülni a kérdésnek, hogy leszünk-e valaha abban a
helyzetben, hogy összeköttetést teremtsünk az idegen világokkal?
Ma a válaszadás erre a kérdésre teljesen problematikus és egyebet nem
mondhatunk, minthogy _teljesen kizárva semmi sincs_. A drótnélküli
táviró ma körülbelül husz esztendős. Közvetlenül a háboru előtt óriási
eredménynek számitott, hogy a Berlin melletti naueni állomás jeleket
tudott leadni Szent Ilonára. Ez a távolság 9000 kilométer. Ma a nagy
erősségü drótnélküli állomások jelei kétszer is megkerülik a földet és a
kibocsájtó állomás ismét fel tudja venni őket, szóval hireket tudunk
eljuttatni 80.000 kilométer távolságra. A hozzánk legközelebb eső
égitestnek, a holdnak középtávolsága mindössze 384.000 kilométer, tehát
nem egészen ötször akkora, mint amennyire már az _emberi
intelligenciának térbeli sugara elér_. Igaz, hogy a hold már kihalt és
rajta a szerves életnek az előfeltételei nincsenek meg, a következő
legközelebbi égitest, a Mars pedig már 79 millió kilométernyire esik
tőlünk, de ez nem ok arra, hogy előre lehetetlennek bélyegezzünk
valamit, amit magunk még nem tudunk megcsinálni. Hogy milyen lesz az
érintkezésnek a módja és miként fogjuk a magunk agyának termékeit
esetleg egészen más szerkezetü lényekkel közölni, ma egyáltalán nem
fontos. A fontos csak az, hogy ne fosszuk meg magunkat _az elképzelésnek
a lehetőségétől_ és ne tegyük magunkat szegényebbé egy nagy és szép
gondolattal.
Akik lehetetlenségeket emlegetnek, azoknak csak egy összehasonlitás
jellegével biró példával felelhetünk. Akármelyik római számára
hihetetlenül hangzott volna, ha egy olyan szerkezetről mesélnek neki,
amelynek segitségével mindennap este pontosan értesülhet Caesar galliai
hadjáratának részleteiről. Ma ez az eszköz a birtokunkban van. Vajjon
lehet-e a mi számunkra hihetetlenebb, hogy ezt az eszközünket annyira
fokozzuk, hogy annak müködési köre az idegen világokat is elérje?
Az ember aránylag nagyon rövid idő óta él a földön. A tudósok az első
emlékeket, amelyek egy emberhez hasonló tipusnak a jelenlétére utalnak,
ötszázezer esztendőre teszik. A civilizáció ideje sokkalta rövidebb és
körülbelül hat-nyolcezer esztendőre tehető. Ennyire becsülhetők a Nilus,
Tigris és Eufrátes völgye legősibb kulturájának maradványai. Század-
vagy még kevesebb része ez annak az időnek, mióta az állati sorból
kiemelkedett és a követ szerszámnak használó ember él ezen a földön. Ha
ezalatt a rövid idő alatt az emberiség ennyit elért, van-e jogunk
kétségbevonni, hogy utja állandóan felfelé vezet, van-e okunk
lehetetlenségeket emlegetni és szabad-e kétségbevonni, hogy
beláthatatlanok a lehetőségek, melyek még előtte állanak? És ha csak
technikai jellegü találmányokról beszélünk is, de a tapasztalatokból
megállapithatjuk, hogy ezekben a találmányokban óriási demokratizáló,
szellemi és erkölcsi impulzusokat adó erő rejlik, mi, akik azt hisszük,
hogy az ember célja nem önmagában, hanem utódaiban rejlik,
kételkedhetünk-e benne, hogy minden akadály dacára egy szebb és jobb
jövendő megteremtésén dolgozunk az utánunk következő nemzedékek számára?