Emberi problémák - 02

aurignaci és cro-magnoni ember volt a hordozója, de nem ő volt az
egyedüli ember, akit ebből a korból ismerünk. A cro-magnoni csontvázakat
1868-ban fedezték fel és a mult évszázad utolsó évtizedeiben az
ugyanezen tipusu ember emlékei állandóan szaporodtak. 1901-ben azonban a
_Grotte des Enfants_ barlangban Mentone mellett két csontvázat fedeztek
fel, melyek határozottan negroid jelleget árulnak el. Ebből és más
hasonló leletekből arra kell következtetnünk, hogy a cro-magnoni
emberrel egyidejüleg egy néger szabásu lakossága is volt Európa déli
részének. A furfoozi és más hasonló leletek, melyeknél a faragott
rénszarvascsontok és egyéb körülmények lehetővé teszik a kor
megállapitását, melyből származnak, viszont azt is mutatják, hogy a
magdaléni kor vége felé az addigi kizárólagos hosszufejü tipus mellett,
melynek a cro-magnoni ember volt a legkiválóbb képviselője, már az első
kerekfejü emberfajta is megjelent Európában. Az antropologusok egy része
azt tételezi fel, hogy a furfoozi fajban a belső-ázsiai rövidfejüek,
vagy mongolok első európai beszüremkedését és az Európa derekán ma is
erősen elterjedt _alpin tipusnak_ az ősét kell keresnünk. Más leleteknél
az antropologusok eszkimó affinitásokat gyanitanak.
Faji tekintetben igy a megoldatlan és valószinüleg soha teljes
bizonyossággal meg nem oldható kérdések egész sorozatával állunk
szemben. A fontos azonban az, hogy bár ezekben a nagyon régi
korszakokban különböző fajok jelenlétét tudjuk megállapitani, a kor
kulturája valamennyi fajnál közös. Ugyanannak a müvészetnek a nyomait
találjuk Dél-Franciaországtól Morvaországig; a grimaldi csontvázak
mellett ugyanazokat a kagyló-diszitéseket, ugyanazt a vörös
festékanyagot találjuk és a temetés módja is ugyanaz, mint a cro-magnoni
embernél, aki dominált a rénszarvas-kor legnagyobb részében. A viszonyok
ugyanolyanok voltak, mint a jelenkori Európában. A fajok keveredtek,
egymás mellett éltek és ugyanazon kultura jelenségei kiterjedtek a
különböző fajokra. Ugy a materiális, mint szellemi kultura kincsei
vándoroltak. A messze belföldön talált atlanti és földközi tengeri
kagylókból, a diszitő motivumok és különböző tárgyak vándorlásából a
forgalomnak, sőt mondhatnók, kereskedelemnek bizonyos élénkségére kell
következtetni.
Sokan az őskor faji problémáinak keretébe szokták bekapcsolni azokat a
különböző elefántcsontból és puha kőfajtákból faragott nőszobrokat is,
melyeknek az Alsó-Ausztriában talált ugynevezett _willendorfi Vénus_ és
a dél-franciaországi szoborleletek a legkiválóbb képviselői. Ezeken a
szobormüveken az őskor müvésze tökéletes plasztikával adta vissza az
emberi testet, főleg pedig a nő alsó testének azt az elhájasodását,
amely egyáltalában nem felel meg a mai ember szépség-ideáljának. Az
archeologusok egy része a steatopigiának ebben a megörökitésében, mai
analogiákból kiindulva, néger jellegü emlékeket vélt felfedezni.
Meggyőződésünk szerint ez a felfogás mindenesetre tulzott. A steatopig
szobrok sem a készitők néger voltát, sem pedig a néger szépség-ideál
elterjedését nem bizonyitják. Egyszerüen a szoborkészitők naturalisták
voltak, akik a női testet olyannak ábrázolták, aminőnek az egy-két
szülés és szoptatás után mutatkozik, ha mesterségesen nem kendőzik el a
valót. A női test alsó részének erős kidomboritása egyébként rituális
jelentőségü is lehetett s a termékenységet jelképezhette. Valószinüvé
teszi ezt az is, hogy steatopig szobrocskák nagy mennyiségben kerültek
elő a krétai ásatásoknál is, már pedig Krétában az ujabb kőkorszak
idején egyáltalán nem lehet néger szépség-ideálról beszélni.
=Hova tünt a rénszarvas-kor embere?= Az ember őstörténetének ma is
megoldatlan problémái közé tartozik, hogy mi lett a rénszarvas-kor
müvészi hajlandóságu emberével, aki dombormüveket, szobrokat faragott és
falfestményekkel, freskókkal népesitette be a lakásául szolgáló
barlangok boltozatait? Az ujabb, vagy csiszolt kőkorszakban ugyanis
ezeknek a müvészi hajlandóságoknak nyomát sem találjuk. Épen ugy, ahogy
a neandervölgyi és cro-magnoni ember között ür tátongott, a tudomány elé
egy másik szakadék is meredt, amely a régi kőkorszak emberét az ujabb
kőkorszak emberétől elválasztotta. Egyes archeologusok annyira mentek
ebben a szakadék-elméletben, hogy még azt is feltételezték, hogy a
cro-magnoni ember ragály, vagy más körülmények következtében egészen
kipusztult és lakótelepei évszázadokon keresztül üresen maradtak, mig
egy uj faj, amely az ujabb kőkorszak kulturáját hozta magával, Európa
földjét ismét be nem népesitette. Az én véleményem szerint, bár a régi
és ujabb kőkorszak között átmenetnek még mindig nagyon sok megoldatlan
problémája van, ilyen értelemben vett hiatust nem lehet és nem szabad
feltételezni.
Talán tizenötezer esztendővel a mi időnk előtt, Európa klimájának
fokozatos felmelegedése következtében vége felé hajolt a tundrák és
steppék időszaka és földrészünk erdősödése megkezdődött. Az
életkörülmények megváltozása következtében a rénszarvas megritkult,
kipusztult, vagy észak felé elhuzódott. Ez az észak felé vándorlás
természetesen nem történt egyszerre, hanem sok évszázad alatt. Ez idő
alatt a mi felfogásunk szerint, folyton javuló klimaviszonyok mellett
is, annak az embernek az élete, kinek egész gazdasági rendszere a
rénszarvas- és bölénycsordák bőséges jelenlétével függött össze,
megnehezedett. Lehet, hogy a neki meg nem felelő életkörülmények részben
degenerálódását idézték elő, részben pedig arra késztették, hogy kövesse
az észak felé kivándorló állatokat. Ugyanakkor – ismét évszázadokat
értve e kifejezés alatt, – amint Európa klimája a megjavult, a Földközi
tenger felől megkezdődött egy alacsonyabb termetü, de szintén hosszufejü
fajnak, melyben valószinüleg az ugynevezett _mediterrán fajnak_ első és
ak felé irányuló hullámát lehet felfedeznünk, a benyomulása a kontinens
derekára. Kelet felől valószinüleg tovább tartott a _furfoozi_ néven
ismert rövidfejü tipus előnyomulása nyugati irányban. Ez a két faj
keveredett a régi faj visszamaradt töredékeivel, minden valószinüség
szerint felszivta őket, elfoglalta az elvándoroltak által üresen hagyott
helyeket és meghonositotta Európában, amit magával hozott, az ujabb
kőkorszak, a neolitikum kulturáját. Antropologiailag e fajok egymásra
következését kimutatni nem lehet, de a keveredés processzusának minden
valószinüség szerint igy kellett lejátszódni.
Ma a tudományban általánosan el van terjedve az a feltevés, hogy az
északra elvándorolt cro-magnoni emberben kell az ugynevezett _északi
faj_, az indogermánok ősét keresnünk. A késői paleolitikum embere
elfoglalta a jég elvonulása után északon szabaddá vált területeket és az
uj viszonyok között átalakulva, magára öltötte azokat a tulajdonságokat,
amelyek az északi fajt jellemzik, a keskeny és hosszukás arcot, a
világos és áttetsző bőrt és a haj szőkeségét. Tulnagyra ezeknek az
ősöknek a számát nem lehet tennünk, egy nagyobb csapat, horda lehetett
az, melynek leszármazottaiban a hosszu időn át tartott _Inzucht_ révén
az emlitett tulajdonságok kifejlődtek és örökletesekké váltak. Későbbi
évezredek multával innét, a Balti tenger vidékéről történt az
indogermánok szétáradása és fellépésük a történelem szinpadán.
A bizonytalan tapogatózásokat mi sem mutatja azonban jobban, mint az
északi rövidfejüek kérdése. A cro-magnoni ember hosszufejü volt és az
északi koponyák is tulnyomóan hosszufejüek. De északon már a
kőkorszakbeli koponyák bizonyos százaléka is rövidfejü. Másként ez nem
magyarázható meg, minthogy vagy a cro-magnoni embernek Skandináviában
való megjelenésével egyidejüleg, vagy nem sokkal utána, egy másik,
rövidfejü bevándorlás is történt. Hogy honnét kerültek ezek a Balti
tenger vidékére, a furfoozi fajtával azonositandók-e, vagy egy egész
független bevándorlást kell feltételeznünk délkeletről, vagy keletről, e
tekintetben találgatásokra vagyunk utalva. Az uralkodó nézet az, hogy ez
a rövidfejü északi faj máig is fennmaradt a lappokban. De hogy más,
kalandos feltevésekben sincs hiány, azt az indogermán őstörténeti
kutatásnak azok a képviselői mutatják legjobban, akiknek feltételezése
szerint ezek az északiak minden idegen beavatkozás nélkül, teljesen
önállóan fejlesztették ki saját körükben az ujabb kőkorszak
civilizációját és mig a hosszufejüek közülük az indogermánok ősei
lettek, addig a rövidfejüek részint a mai finn-ugorokban élnek tovább,
részint kelet felé vándorolva, a Krisztus előtti hatodik évezred táján
Mezopotámiáig jutottak el és mint szumirok léptek fel a történelem
szinpadán. Ezt az elméletet bizonyos fentartással még az egyébként
kiváló Kossinna is magáévá teszi. Ha ez csakugyan igy volna, el kellene
ismerni annak az angol kritikusnak az igazságát, aki azt mondja, hogy az
indogermánoknak nem sok okuk lehet a dicsekedésre, ha egyidőben indultak
el a civilizáció utján és oly alaposan lemaradtak a szumirok mögött.
=Átmenet az ujabb kőkorszakba.= Régebben a régi és ujabb kőkorszak
közötti különbséget főleg arra alapitották, hogy az ujabb kőkorszak
embere egyszerü pattogtatás helyett csiszolta és furta szerszámait. Ma
ezt a fennálló különbségek csak egyik, még pedig nem is fontosabb
jelenségének tekintjük. Egészben az ujabb kőkorszak legfontosabb
jellemző vonásait a csiszolt kő használatán kivül abban foglalhatjuk
össze, hogy ekkor kezdődik meg az állatok rendszeres szeliditése és
háziállatok tartása, a földmivelés, a fazekas mesterség, a fonás és
szövés. Alapjában véve ugyanazok a foglalkozások, állattenyésztés,
mezőgazdaság és ipar, melyek ma is uralkodnak az ember gazdasági
életében. Az alapvető különbség a régi és uj kőkorszak között abban
rejlik, hogy a régi kőkorszak emberének főfoglalkozása a vadászat és
halászat volt, mellette gyüjtögette azokat a növényi tápszereket,
gyümölcsöket, melyeket a természet elébe tárt; vadászott, ha a vad
véletlenül elébe került, vagy az éhség rákényszeritette, de a
rendszeres, gazdasági értelemben vett munkát nem ismerte. Ezzel szemben
az ujabb kőkorszak állattenyésztő, földmüvelő és ipart üző emberét
tőlünk már csak mennyiségi, de nem minőségi különbség választja el. A
vadásznak távol vidékekre elkalandozó nomád élete megszünik s a
megtelepedett ember életében a munka és pihenés szabályszerüen
váltogatják egymást. Az életszinvonal emelkedik és egyenletesebbé válik.
A régi kőkorszak az emberiségnek, mint olyannak történetéhez tartozik,
az ujabb kőkorszakkal kezdődik az emberi _civilizáció_ története.
De miért maradnak el az ujabb kőkorszak kezdetén egyszerre azok a
müvészi alkotások, amelyek oly jellegzetesek a rénszarvas-kor emberére?
A felfogások e tekintetben nagyon eltérőek. Vannak, akik e jelenséget a
régi faj eltünésével és az uj faj megjelenésével hozzák kapcsolatba,
mely utóbbiból hiányzott a müvészethez való hajlamosság és készség és a
magdaléni kor eleven, biztos kézzel megrajzolt képeit csak
gyerekrajzokra emlékeztető konvencionális ábrázolásokkal és geometriai
formákkal tudta helyettesiteni. Mások ismét azt tételezik fel, hogy ez a
müvészeti hanyatlás az életmód megváltozásából folyik. A megtelepedett
földmüvelőnek a látóköre fizikailag és lelkileg egyaránt összeszükült.
Az állat, a vadászat tárgya nem foglalkoztatta többé a fantáziáját és
nem érezte szükségét, hogy azt lakóhelyének falán megörökitse. A
szabályos, beosztott munka, a megélhetés biztosságának érzése
filiszterszerüvé tette müvészetének megnyilatkozásait is. A
rénszarvas-korban a müvészetet a férfi üzte szabad idejében, az ujabb
kőkorszakban a müvészet asszonyi mesterséggé vált és ellaposodott.
Vannak azonban, akik még tovább mennek és meggyőződésem szerint egészen
helyt nem álló következtetésekhez jutnak el. Gordon Childe szerint a
rajzok konvencionalizálódásából nem szabad az esztétikai izlés
megromlására következtetni. A barlangrajzok ugyanis nem a _l’art pour
l’art_ önkéntes megnyilatkozásai voltak, hanem minden valószinüség
szerint totemisztikus, gyakorlati célokat szolgáltak. Az ősember azt
vélhette, hogy az állat megrajzolásával hatalmat is szerez fölötte. Ez
esetben az élethü megrajzolásnak leegyszerüsitett szimbolummal való
helyettesitése nem hanyatlást, hanem fejlődést jelent a konkrét képtől
az elvont gondolkodás felé. Mondanunk sem kell, hogy ennek a feltevésnek
a jogosságát csak abban az esetben lehetne elismernünk, ha az ősember
kizárólag csak állatokat rajzolt, vagy mintázott volna és ha az ujabb
kőkorszak embere legalább a szimbolikusnak tekintett rajzokban produkált
volna tökéleteset. Tényleg azonban ezek a rajzok is oly kezdetlegesek,
mintha visszamennének abba az időbe, amelyből a rénszarvas-kor emberének
müvészete kiindult.
De ha igy Európában az ujabb kőkorszak bekövetkeztével a müvészeti
hagyományok folytonossága megszakad, ma mégsem tátong a két kultura
között olyan szakadék, mint amekkorát néhány esztendővel ezelőtt
feltételeztek. Délen az _azili_, északon pedig a _maglemosei_ kultura
bizonyos mértékig hidat formál a régi és uj kőkorszak között. Az első
nevét az Ariége departementben levő Mas d’ Azil barlang leleteiről, a
másik pedig a maglemosei konyhahulladék-halmokról vette. A Mas d’ Azil
barlang leletei, melyeket Piette francia archeologus hozott napfényre,
ma már nem állanak egyedül, hanem elszórtan ismétlődnek Spanyolországtól
Svájcig. A müvészi rajzok ezekben a barlangokban hiányzanak ugyan, de
geometriai rajzokban megmaradt az előző korszak sokszinü technikája és
nagy számmal fordulnak elő olyan tárgyak, melyek a magdaléni korral való
rokonságra utalnak. Rénszarvas-agancs helyett már a közönséges szarvas
agancsa szolgáltatja a különböző eszközök készitésének anyagát, de a
szigonyok, horgok és egyéb eszközök nagyrészt olyanok, mint a magdaléni
időben. A szokások is megmaradtak; a halottak mellett a kutatók
ugyanazokat a festőanyagokat találták. Épenugy a maglemosei és más
hasonló konyhahulladék-halmok is átmenetet jeleznek. A legalsó rétegek a
régi kőkorszak embereinek kulturájára utalnak, mig a felső rétegekben
már háziállatok csontjai és gabonamaradványok fordulnak elő. Az azili
korszak legkülönösebb emlékei azonban azok a sokszinü, festett kavicsok,
melyeknek jelentésével és rendeltetésével még mindig nem vagyunk
tisztában. Oly különösek ezek a kavicsokra festett jelek, hogy Piette
egy kezdetleges abécé jegyeit vélte bennük felfedezni.
Mindent összefoglalva, a régi és ujabb kőkorszak közötti átmenet
körülményeit pontosan nem ismerjük, de már nem állhat meg az a régi
feltevés, hogy e két korszak között teljesen hiányzik a kapcsolat. Főleg
a részletkérdésekben még nagyon sok probléma vár megoldásra és vannak
nyomok, melyek egyelőre még csak merész találgatásokra adnak alkalmat.
Mióta jobban kezdjük ismerni Dél-Afrika népeit, egyes kutatók nem ok
nélkül mutattak rá arra a nagy hasonlóságra, amely a busmanok és a
rénszarvas-kor emberének barlangrajzai között fennáll. Nyelvészeti és
egyéb bizonyitékok alapján ma az az elmélet áll fenn, hogy a busmanok
aránylag késői időben vándoroltak északról az afrikai kontinens déli
részére. Lehet-e ilyen alapon feltételeznünk, hogy a rénszarvas-kor
müvészete volt az, amely átterjedt a Földközi tenger déli partjára és
ezt vitték a busmanok magukkal az egész afrikai kontinensen keresztül?
Viszont északon, Trondhjem körül is fedeztek fel olyan barlangrajzokat,
melyek szintén a rénszarvas-kor franciaországi rajzaira emlékeztetnek. A
találgatások itt abban az irányban mozognak, hogy önállóan fejlődött-e
ki ez az északi barlang-müvészet, vagy az Európa derekáról északra
elvándorolt ember vitte magával müvészetének megnyilatkozásait? Olyan
kérdések ezek, melyekre hiányzik a felelet.
=Az egyiptomi civilizáció eredete.= Az, amit a régi és ujabb kőkorszak
összefüggéséről elmondottunk, tulajdonképen csak a történés sorrendje
szempontjából fontos. Sokkal fontosabb ennél az összefüggés kimutatása a
Földközi tenger keleti medencéjének ujabb kőkorszakbeli kulturájával,
melyen végeredményben egész mai civilizációnk nyugszik.
Emlitettük ugyanis, hogy az ujabb kőkorszak kulturája, melyet Európa
derekáról ismerünk, nem ott termett és fejlődött ki, hanem idegen
vidékekről származott és hihetőleg délről jövő bevándorlók hozták
magukkal. Fel lehet tételezni azt is, hogy ezek a bevándorlók a fehér
emberiségnek az északival rokon, de más viszonyok között, eltérően
fejlődött másik nagy csoportjához, a mediterrán fajhoz tartoztak. A
történelem előtti időkben, mikor Európa még több helyütt szárazföldön
összefügött Afrikával, ez a faj népesitette be Afrika egész északi
partvidékét és Európa nagy részét, nyugaton egészen Angliáig. Mikor a
viz betöltötte az egész földközi medencét, az összeköttetés
természetesen megszakadt és az egymástól elvált ágak külön fejlődésnek
indultak. A tudomány mai állása szerint ennek a mediterrán, vagy mások
szerint iber elnevezésü fajnak kell tulajdonitanunk a civilizáció
alapjainak lerakását. Közelebbről Egyiptomot kell tekintenünk annak a
helynek, ahonnét a mai értelemben vett civilizáció hóditó utjára
kiindult.
Ennek a kis tanulmánynak célja nem az etnikai vonatkozások kutatása és
megállapitása. Épen azért csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régi
Egyiptom népének pontos faji hovatartozandóságát illetőleg sokáig teljes
bizonytalanság uralkodott és uralkodik sok tekintetben még ma is. A
tipusok különbözősége, a prehisztorikus sirokból előkerült csontvázak,
nyelvészeti és egyéb közvetett bizonyitékok alapján azt kell
feltételezni, hogy Egyiptom népének törzsét a mediterrán fajnak a
libiaival rokon ága szolgáltatta, mely azonban még olyan időkben,
melyekről történeti bizonyitékok nincsenek, szemita és néger elemekkel
is keveredett. A szemiták bevándorlása két uton is történhetett. Az
egyik volt Arábia déli vége, amely valamikor a Bab el Mandeb
tengerszoros tájékán összefüggött Afrikával, a másik a Szuezi
földszoros, mindazoknak a későbbi ázsiai hóditóknak az utja, akik
betörtek Egyiptomba.
Akármilyen volt is Egyiptom népének faji összetétele, kétségtelen, hogy
ez a nép az európai kontinens népeinél sokkal hamarább eljutott egy
olyan állapothoz, amelyet már civilizációnak nevezhetünk. Hogy ez igy
történt, annak magyarázatát az általunk ismeretlen tényezőkön kivül
főleg abban kell keresnünk, hogy az éghajlati viszonyoknál fogva
Egyiptomban sokkal inkább adva voltak a fejlődés előfeltételei, mint a
prehisztorikus Európában. Mikor még Európa őslakói egy szigoru és
barátságtalan klimával folytattak szakadatlan küzdelmet, a Nilus völgye
egy hasonlithatalanul kedvezőbb éghajlatnak az áldásait élvezte. Ez a
klima még kedvezőbb volt a mainál is, mert a jégkorszak idején a
Földközi tenger déli részének ma esőtlen vidékei és a Szahara is sokkal
gazdagabbak voltak csapadékban, mint később, mikor az északi jégtakaró
visszahuzódása az esőmennyiséget lényegesen csökkentette. A termősáv,
amely ma Egyiptomot alkotja, valaha sokkal szélesebb lehetett és a
dzsungel, amely a Nilus völgyét hajdan boritotta, gazdag flórájával és
faunájával az ujabb kőkorszak vadásznépéneek bőséges megélhetést
biztositott.
A legutóbbi esztendők óta már képet is tudunk alkotni ennek a népnek
életéről. _Badari_ kerületben, Fajum vidékén igen gazdag leletek
kerültek napfényre, melyeknek idejét 12–15 ezer évre lehet becsülni. A
kőszerszámok, melyeket a badarii ember használt, Európában a solutréi
periodus legszebb kőszerszámaihoz hasonlithatók. Kőeszközeit tehát a
badarii ember nem csiszolta, hanem pattintotta. Ugyanakkor azonban már
kövön törte a gabonát, tehát müvelte a földet és tudott olyan diszitett
edényeket késziteni, melyek Európában az ujabb kőkorszak legszebb
fazekasipari termékeivel kiállják az összehasonlitást. A fazekasságban
Egyiptom több ezer évvel megelőzte Európát és ezt az időbeli
különbözetet a civilizáció terén a Földközi tenger délkeleti szöglete
hosszu időn keresztül megtartotta. A fémeket a badarii ember még nem
használta, de néhány rézdarab már előfordul a leletek között. A
kőkorszak emberének figyelme már ráterelődött az uj anyagra, amely
hivatva volt arra, hogy hallatlan módon lenditse előre a civilizációt.
Egyelőre talán különlegessége tünt fel neki, talán fetisnek használta,
de mindenesetre már birtokában volt. Csak egy lépés hiányzott, hogy élni
is tudjon vele.
Az a körülmény, hogy a fazekasságot felfedező egyiptomi ember került a
civilizáció élére, nem véletlen. Az emberiség története számtalan
példával bizonyitja, hogy a szükségletek a találmányok létrejöttének és
értékesitésének legfőbb előmozditói. Alkalmasint igy vagyunk az
egyiptomi fazekas iparral is. A fazekasság csak olyan helyen
születhetett meg, ahol megvolt bizonyos anyagok gyüjtésének, tartókban
való elhelyezésének szükségessége. Mikor a badarii ember és kortársa
rájött arra, hogy a formázott agyag, akár bizonyos gyümölcsöknek
kettévágott héja, alkalmas élelmiszereinek tartására, folyadékok
megőrzésére, a felfedezés nem ment veszendőbe, hanem tovább fejlődött és
igazi ipar lett belőle. De a rendszeresen üzött fazekas ipar már a
megtelepedett ember mesterségei közé tartozik. A megtelepedésnek pedig a
_földmüvelés_ az előfeltétele.
Hogy az ujabb kőkorszaknak ezek a foglalkozásai mikor és hogyan
honosodtak meg Egyiptomban, nem tudjuk. Egyes kutatók a mi
időszámitásunk előtt 18–20.000 évre viszik vissza a kezdetét. Azt
mindenesetre tudjuk, hogy régente Egyiptom, amely ma buzát egyáltalán
nem termel, nagy gabonatermő ország volt. Még rómaiak idejében is
Egyiptomot tekintették Itália egyik éléskamrájának. Tudjuk azt is, hogy
a buzának egyik fajtája, a _triticum monococcum_ vadon is előfordul
Sziriában. Ismerete, termelése és nemesitése mindenesetre onnan jutott
el Egyiptomba és a természeti viszonyok tekintetében hozzá nagyon
hasonlatos Mezopotámiába. Az állattenyésztés, földmüvelés és részben a
primitiv ipar révén ugy a Nilus, mint a Tigris és Eufrátes völgyének
lakói nagyon korán mentesiteni tudták magukat a tisztán vadászó és
gyüjtő élet esetlegességeitől, viszont az otthon, amelyhez ezek a
kincsek füződtek, becsessé lett számukra és kalandozás helyett a
szervező erők ennek az otthonnak a megtartására és megőrzésére
irányultak. A rendszeresség, amellyel a Nilus áradásai évről-évre
visszatérnek, rávezette a primitiv embert egyrészt az idő beosztására,
másrészt pedig az áradás szabályosságának kihasználására. Védekezésül a
vizár ellen gátakat épitett, melyek magas vizállás alkalmával utakul is
szolgáltak, a viz levezetésére és öntözésére pedig csatornákat.
Nyilvánvalóan az ilyen természetü munkák egyes családok, vagy csak
nagyon kevés ember erejével nem voltak megvalósithatók, ez már a
kollektiv tevékenységet tette szükségessé. Igy jöttek létre az ujabb
kőkorszak idején a kis kiterjedésü közületek, későbbi kerületek,
melyekben a dinasztiák előtti Egyiptom társadalmi és állami élete
kifejezésre jutott. A társadalmi rendnek és törvénynek ez a kezdete. Az
ugynevezett _palermoi kő_ egész sor király nevét őrizte meg, akik
ezekben a dinasztiák előtti időkben uralkodtak. Figyelembe véve azt,
hogy ezek a kerületek már a prehisztorikus időben két királysággá
egyesültek és hogy Menes már 4000. táján egyesitette, mint egész
Egyiptom királya, Alsó- és Felső-Egyiptomot, becslés szerint legalább az
időszámitásunk előtti hetedik vagy nyolcadik évezredre kell tennünk a
fentebb vázolt társadalmi rendnek nagy vonásokban való kialakulását.
Ennyi időre volt ugyanis szükség, hogy a még primitiv viszonyok az első
dinasztiák relativ magas civilizációjáig fejlődhessenek.
=Mezopotámia.= Körülbelül ugyanez lehetett a társadalom fejlődésének
menete az emberi kultura másik ősi fészkében, Mezopotámiában is.
Mezopotámia alatt itt tágabb értelemben az egész Tigris és Eufrátes
vidékét értjük, a Perzsa öböl partvidékeivel egyetemben. Az alluviális
sikság, amely a Tigris és Eufrátes hordalékából jött létre, geologiailag
egészen uj keletü, sőt képződése nagyrészt már történelmi időkre esik.
Olyan régi emberi emlékek, mint Európa kontinensén, vagy Egyiptomban,
itt nem fordulnak elő. A civilizáció, amelyet a faji hovatartozandóság
szempontjából még ma is rejtelmes _szumirok_ teremtettek meg, ugyszólván
előzmények nélkül, készen áll előttünk. Hogy ezt a civilizációt, – értve
a civilizáció kifejezés alatt a rendes társadalmi együttélést,
munkamegosztást, az elemek erejének megzabolázását és szokások,
törvények uralmát, – időben mennyire lehet és kell visszavinnünk, az
eldöntetlen kérdések közé tartozik. Az bizonyos, hogy mikor a Krisztus
előtti negyedik évezred dereka táján a valószinüleg turáni eredetü
szumirok közé a szemiták beszivárgása megkezdődött, az utóbbiak már
magas foku társadalmi rendet, politikai és gazdasági életet, a vallásos
képzeteknek és tudományos ismereteknek nagy gazdagságát találták,
melyeket örökül átvehettek és közvetithettek a későbbi generációkhoz.
Mindenesetre a civilizációs időszak Babiloniában nagyon régi és
kétségtelen az is, hogy már az általunk ismert történelmi idők előtt is
összeköttetés állott fenn Egyiptom és Babilonia között. A későbbi
időkben, melyekre már az emlékek bizonyitékokat nyujtanak, meg tudjuk
állapitani, hogy e két ősi kulturfészekben a fejlődés egyes periódusai
nagyjából összevágnak, anélkül, hogy az egyes esetekben meg tudnánk
mondani, hogy egyben vagy másban melyik volt a másiknak tanitómestere.
Bezold azzal a hasonlattal oldja meg a kérdést, hogy a British Muzeum
könyvtára és a párisi Bibliothéque National között mindig az mutatja fel
a nagyobb kötetszámot, melyikben utóbb történt a katalógus kiadása.
Egyiptom és Mezopotámia civilizációja közül mindig azt látjuk régibbnek,
amelyben utóbb történtek nagyszabásu ásatások. Igy magyarázhatók meg az
olyan nézeteltérések, hogy egyik vélemény szerint a civilizáció magvait
szumir kivándorlók vitték el Egyiptomba, mig a másik szerint egyiptomi
kolonizátoroknak köszönheti Mezopotámia, Elám és Kisázsia a kulturáját.
Kétségtelen a véleményeknek ebből az ellentmondásából csak az, hogy az
összeköttetések nagyon régiek és a hajdankornak ez a két kulturvidéke
már a történelem előtti időkben megtermékenyitőleg hatott egymásra.
Mióta jobban ismerjük Egyiptom és Mezopotámia őstőrténetét, számtalan
példával tudjuk igazolni a fejlődés hasonló voltát, sőt majdnem
azonosságát. Mindkét helyen a nagy folyók völgye a megtelepedés
szinhelye, ugyanazok az előfeltételei vannak az állattenyésztésnek és
gabonatermelésnek, a folyók szabályozása, gátak és csatornák épitése
ugyanazt a kollektiv munkát teszi szükségessé, mindkét helyütt egyforma
kis államegységek, – Egyiptomban kerületek, Szumérban városkirályságok,
– keletkeznek és mindkét helyütt a politikai fejlődést az egész
kulturkörnek egy nagyobb egységben való összefoglalása tetőzi be. És
hogy a viz elleni védekezésnek és szabályozásnak munkája mekkora
szerepet játszik ebben a fejlődésben, azt érdekesen bizonyitja annak a
szumir városkirálynak a felirata, aki elmondja, hogy hány ellenséget
győzött le és _hány csatornát épitett_. A csatornaépités egyenlő
fontosságu az ellenségek legyőzésével. Még Kr. e. 2100. körül is
Hammurabi törvénykönyvében, a csatornák karbantartása a törvényhozónak
legfontosabb feladatai közé tartozik. Az összefüggések sorozata
nyilvánvaló. A megtelepedett földmüves embernek gondoskodni kell
földjének öntözéséről és védekeznie kell az áradások pusztitása ellen.
Ez a munka olyan természetü, hogy hozzá szervezkedni kell. A fejlődés
bizonyos fokán, az együttmüködés kényszere folytán igy jön létre a
civilizáció.
A fejlődés azonossága és a nagyon régi kölcsönhatások mellett is azonban
Egyiptom és Mezopotámia civilizációja nem volt azonos. A babiloni
civilizáció sokkalta erősebb és kifejezettebb módon fejlődött
gyakorlati, jogi, mondhatnók közgazdasági irányban. Ezt bizonyitja
Hammurabi törvénykönyve, a formális jog kodifikálásának legrégibb
emléke, amely azonban sokkal régebbi törvényeknek egységes kodexben való
összefoglalása és az ékirásos cseréptáblák nagy tömege, melyek a
kereskedelmi élet nagy fejlettségéről tesznek tanubizonyságot. A
kereskedelmi jog tekintetében csak évezredek multával jutottunk el ismét
oda, ahol a babiloniak már a Krisztus előtt harmadik évezredben
állottak. Egy másik sajátossága volt a mezopotámiai civilizációnak a
tudomány egyes ágai közül a matematikának és a csillagászatnak nagy
fejlettsége. Ez valószinüleg azzal a felfogással állott összefüggésben,
mely a csillagoknak döntő jelentőséget tulajdonitott az emberek sorsára.
Ami azonban a müvészetet és a civilizált élet kifinomodásait illeti,