Emberi problémák - 08

és a detektivregények hátborzongató irodalma között.
Hangsulyoznunk kell, hogy a _mai_ mozi számára jött létre ez az
irodalom. A mozi fejlődése ugyanis egészen más lehetőségeket is takar. A
mozit illetőleg az egyéni emlékezéseim a kilencvenes évek végéig mennek
vissza, mikor Pekár Gyula »Spanyolország« cimü darabjában láttam betét
formájában az első mozit, mely a sevillai bikaviadalt ábrázolta. A kép
piszkosan szürke volt, erősen vibrált, akadozott, ugy hogy minden
pillanatban azt lehetett hinni, hogy négy lábával a levegőben megáll a
bika. Tiz esztendővel később Newyorkban éltem át a mozi-láznak első nagy
hullámát, mikor a vad nyugat aranyásói és a prerik vágtató lovasai
bevonultak a nagyváros kellős közepébe. Azóta a mozi-láz átterjedt az
egész világra, a felvételek és filmek technikája egyre tökéletesbedett
és az emlitett kereteken belül irodalmi igényeket vindikált magának.
Ezen a ponton azonban a mozi fejlődése látszólag megállt.
De a fejlődés távolról sincsen még befejezve. A szines fotografia után
következni kell a szines és plasztikus mozinak, hanggal kombinálva. Ez a
mozi teljesen pótolni fogja a szinházat, sőt még tökéletesebb lesz a mai
szinháznál, mert a nagy tőkével dolgozó mozivállalatoknak módjukban
lesz, hogy a legjobb szinészeket szerződtessék és a helyszinen
eszközöltessék a felvételeket, mig a mostani szinpadokon a közönség, a
jó szinésszel együtt a ripacsot is kénytelen elfogadni és kezdetleges
kulisszák rontják az illuzióját. Igaz viszont, hogy itt egy nehézség
merül fel. A mai kizárólagos kép-mozi internacionális, mig a beszélő
mozinak a területe egy-egy nemzetnek a körére lesz szoritva. Kissé
kombinálva a további fejlődési lehetőségeket, össze lehet kapcsolni ezt
a plasztikus és beszélő mozit a képtáviróval és telefonnal, amely nagy
távolságokon is ugyanugy vetiti az eleven mozi képeit, sőt közvetlenül
valamely előadónak mozgását és beszédét, mintha élő ember állana
előttünk. Ennek a mozinak természetesen ismét egészen uj irodalomra lesz
szüksége. A technika változása ismét vissza fog hatni a müvészetre.
Mindezek természetesen _lehetőségek_ és a lehetőségek nem tartoznak
szorosan vett fejtegetéseink körébe. Van azonban a müvészetnek egy olyan
ága, melyet teljesen a modern kapitalisztikus kornak a közgazdasága
hozott létre és amellyel lépten-nyomon találkozunk, a reklám müvészete.
Nem mintha a régi idők nem ismerték volna a reklámnak bizonyos
kezdetleges fajtáját. Pompéjii üzletek bejárója fölé ki volt faragva,
vagy festve, hogy az üzlet tulajdonosa mit készit, vagy árusit s a
középkorról maradt reánk örökség formájában a megkülönböztető jellegü
cégér és cégtábla. A kapitalisztikus kornak a reklámja azonban egészen
más. A régi iparos tulnyomóan rendelésre dolgozott s reklám
szempontjából elég volt annak jelzése, hogy a rendelni szándékozó tudja,
hogy hova és kihez forduljon. A mai tömegtermelésnél a vállalkozó keresi
fel, ha képletesen is, a vevőt, fel akarja kelteni benne a vásárlás
szükségességét, meg akarja győzni, hogy az ő áruja a legjobb s ennek
eszközéül használja fel a reklámot. Hogy ez a reklám nem minden esetben
müvészi, sőt nagyon sokszor egyenesen müvészetellenes, az kétségtelen. A
vasut mentén a természeti szépségeket elcsufitó reklámfölirásoknak
bizonyára nem sok közük van a müvészethez és az se müvészet, ha
Amerikában egész sziklákat lefaragnak, hogy odapingálják valami orvosi
csodaszernek a hirdetését. Viszont kétségtelen az is, hogy a reklámnak
nagy részénél megnyilatkozik már a müvészi hatásokra való törekvés s az
utolsó évtizedek folyamán kifejlődött a müvészetnek egy egészen
specifikus ága, amely kizárólag gazdasági célok szolgálatában áll.
Jellegzetes tulajdonsága ennek a reklám-müvészetnek, hogy lehetőleg
kevés, de markáns vonással, élénk szinekkel dolgozik és felhasználja
mindazt, ami a figyelem fölkeltésére alkalmas. Alig hiszem, hogy
manapság volna egy ember is, akinek emlékezésében ne élne egy-két olyan
reklámnak a képe, amely amellett, hogy gazdaságilag impresszionálta,
müvészi hatást is váltott ki belőle. A különböző reklám-müvészeti
kiállitások pedig gazdag változatosságban, igen tanulságos példáját
nyujtják, hogy a gazdasági élet miként állitja a müvészetet céljainak
szolgálatába.
Négy esztendeje, az angol derby alkalmával egy repülőgép jelent meg a
százezernyi nézőnek a feje fölött és furcsa vargabetüket rajzolt a
levegőben. A gépből sürü füst gomolygott, amely nem oszlott szét rögtön,
hanem a kék ég alatt imbolyogva, betüknek a formáit mutatta. Az egymás
után sorakozó betük egy milliós példányszámban megjelenő angol
tömeglapnak a cimét adták. Éjjel a repülő a reklámnak ugyanezt a
fajtáját világitó betükkel is megismételte. Valósággal az égboltozat
lett a mező, melyre az emberi kéz a tollnak használt repülőgép
segitségével betüit fölrajzolta. Amerikában reflektorokkal éjjel
felhőkre vetitettek reklámképeket. Legsajátosabb üzleti céljainak
elérésében a modern gazdasági élet igy használja fel a tudományt,
technikát, müvészetet, sőt elemeket egyaránt.


VILÁGFELFOGÁSUNK VÁLSÁGA.
=Az anyagi haladás százada.= A tizenkilencedik század az emberiség nagy
anyagi haladásának az időszaka. Az előző évszázad második felében
kezdődött nagy ipari forradalom megváltoztatta először a gazdasági
termelésnek a képét, azután a társadalmi életnek minden jelenségét.
Gazdaságiakban többet változott a világ száz esztendő alatt, mint a
római birodalom bukásától a szövőszék és gőzgép feltalálásáig. Uj és
addig nem ismert technikai eszközök birtokában a fehér emberiség
rohamlépésekben indult meg a földkerekség meghóditására.
Az aggodalmak, melyek kezdetben a megindult gazdasági haladáshoz
füződtek, nem igazolódtak. A gép és a mechanikai hajtóerő nem tette
feleslegessé a munkást. Akik Hargreaves szövőszékét 1767-ben
összetörték, csalatkoztak. Egyrészt a gép hóditó elterjedését nem tudták
megakadályozni, másrészt a gép egyre fokozódó mértékben
megszámlálhatatlan százezreknek adott kenyeret, először a textiliparban,
utána az összes többi iparágakban. A vasut nem tette feleslegessé a
fuvarost, ellenkezőleg a forgalomnak intenzivebbé tételével uj meg uj
fuvarozási alkalmakat teremtett. A gőzhajóval egyetemben redukálta a
távolságokat és idegen földrészek összekapcsolásával csaknem egy
gazdasági egységgé forrasztotta össze a világot. Az egész kontinenseket
átszelő vasutak és egyes földrészeket menetrendszerü pontossággal
összekapcsoló nagy hajóvonalak, kiegészitve a technikának más
alkotásaival, mint a szuezi és Panama csatorna, az át nem hágható
hegytömbök méhén áthatoló alagutak, a mérföldes hidak és az egész
vonatokat szállitó gőzkompok, valósággal összezsugoritották a világot. A
közlekedés terén is a haladás nagyobb 1800-tól máig, mint a rómaiak
korától 1800-ig. A római császári posta elérhetetlenül fölötte állott a
középkor és ujkor első három százada közlekedésének. Nem telt bele
huszonöt esztendő a gőzmozdony feltalálásától és a római impérium minden
közlekedési csodája csigavánszorgás lett a vasutak robogó lüktetése
mellett.
A közlekedésnek, kereskedelemnek, iparnak és vele együtt a kulturának
hallatlanul nagyarányu centrumai támadtak a modern nagyvárosok
ember-tömörüléseiben. A mult század elejének legnagyobb városai elmaradt
kis fészkek voltak a milliós lélekszámot meghaladó mai nagyvárosokkal
szemben, melyeknek némelyike pedig alig néhány évtizedes multra
tekinthet vissza. Ezeknek fejlődését a modern városi közlekedésnek két
eszköze, a közuti villamosvasut és az automobil tette lehetővé. A városi
fejlődésnek határa ugyanis adva van abban az időben, mely alatt a lakók
tömege lakásától a munka szinhelyéig tetemesebb időveszteség és nagyobb
anyagi áldozat nélkül eljuthat. Ezt a lehetőséget adták meg fokozódó
mértékben az omnibusz, a közönséges villamos vasut, az emeletes városi
vasutak, majd a földalatti nagyvasutak, végül pedig az automobil, amely
a társadalom jobbmódu rétegeire lehetővé teszi, hogy a nyüzsgő
nagyvárosban való napi foglalkozás mellett kint a szabadban, egészséges
környezetben töltse szabad idejét. Vannak nagyvárosok, melyeknek körzete
középpontjuktól számitva már harminc kilométerre kitágult. A lakosságnak
fokozódó sürüsödése Nyugat-Európában igazolni látszik azok jóslatát,
akik azt mondották, hogy Európának ez a része egyetlen nagyvárossá fog
összeolvadni, melynek centruma valahol a Rajna tájékán lesz, Páris lesz
az előkelő Westendje, Berlin a keleti szegélye és Antwerpen az északi
kikötője.
Az automobil, amely két évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment és
vagy a sportnak volt eszköze, vagy pedig a tuláradó gazdagságnak a
jelzője, megszünt a kiváltságos helyzetben levők privilégiuma lenni.
Auto-omnibuszok formájában a tömegszállitásnak az eszköze; a nyugati
nagyvárosokban teljesen kiszoritotta a bérkocsit; Amerikában hovatovább
olyan közlekedési eszközzé válik, hogy az fog a ritkaságok közé
tartozni, akinek nincsen automobilja. De az automobil, amely a vasutnál
annyival kényelmesebb eszköze a közlekedésnek, hogy háztól-házig
szállit, közvetve segitett megoldani a repülés problémáját is. A
pneumatik lehetővé tette az automobilt, az automobil-ipar fellendülése
pedig megteremtette a kicsiny, de nagy erőkifejtésre képes motort,
melyre a repülőgépnek szüksége van. Alig tizenöt esztendővel a
problémának a megoldása után, hogy egy a levegőnél nehezebb szerkezet
bizonyos ideig a föld felszine fölött tudja tartani magát, Blériot
átrepült a csatornán, a háboru előestéjén pedig már odáig jutottunk,
hogy a repülőgép a technikai tapogatózások és a sport köréből a komoly
közlekedési eszközök sorába emelkedett. Ma már menetrendszerüen
közlekedő és csaknem teljes biztonságot nyujtó óriás repülőgépek
segitenek a forgalmat lebonyolitani az egyes nagyvárosok között s a
csatorna átrepülése históriai emlék gyanánt marad el a
páris–madagaszkári, london–ausztráliai ut, az északi sark meghóditása,
az oceánok átrepülése, vagy az egész föld körülrepülése mögött. Csak idő
kérdése, hogy olyan repülőtársaságok alakuljanak, melyek a kontinensek
közötti távolságokat órák időtartamára zsugoritják össze.
A villamos táviró, melynek első számbavehető eredményeit Morse érte el
Washington és Baltimore között 1837-ben, a hirszolgálat gyors
lebonyolitását tette lehetővé. 1866-ban fektették le az első
tengeralatti kábelt s ma már nincs valamirevaló helye az egész
földkerekségének, az Északi foktól Afrika déli végéig és a Csendes-oceán
szigetvilágától Ázsia szivéig, melyet kopogó kis gépek ne kapcsolnának
össze az emberiség nagy kulturális középpontjaival. Talán még
bámulatosabbak a drótnélküli táviratozásnak és telefonálásnak az
eredményei, mely a hirek közlését szinte függetleniti a materiálisnak
tekintett vezető közegtől. A tenger már nem vizsivatag és az oceán
közepén járó gőzös nincs elszakitva a világtól; utasa, mintha odahaza
volna, ugy értesül a világeseményekről és a tőzsdei jegyzésekről. Ahol
az állam nem monopolizálja a drótnélküli távirót, hanem szabadjára
engedi a megtermékenyitő kisérleteket, már cserkészcsapatok drótnélküli
táviró segitségével érintkeznek egymással.
A közlekedésnek és hirszolgálatnak ezek a mind tökéletesebb eszközei
bámulatos fellendülést biztositottak a kereskedelemnek is. Ahelyett,
hogy beigazolódott volna a félelem, hogy a rohamosan fejlődő gyáripar
nem lesz képes termékeit elhelyezni, uj meg uj piacok teremtődtek a
tömegtermelés számára. Más oldalról a nemrégiben még csak regeszerü
elbeszélésekből ismert idegen országok nyersterményei egyre növekvő
tömegekben kerülnek feldolgozás és közvetlen fogyasztás céljából a
civilizált országok piacaira. A régi országutakon egy mázsa buza saját
értékének megfelelő összegért mindössze száz kilométerre, a vasutnál
4500 kilométerre, a modern oceánjáró gőzösöknél pedig 25000 kilométerre
növekedett. A föld összezsugorodásával együtt a gazdasági körzetek
kitágultak. Megnövekedett az átlagos vagyonosság is. A nagyobb vevőerejü
közönség fel tudta szivni ugy az iparnak, mint a rohamos gyorsasággal
feltört uj területek mezőgazdaságának termékeit. A tizenkilencedik
század második felében nem a fokozatos elnyomorodás volt a munkásságnak
az osztályrésze, hanem sorsa kétségtelenül jelentős javulást tüntet fel.
Szellemi és anyagi szinvonala egyaránt emelkedett és az összes
kulturállamokban egyre intenzivebbé váló szociális törvényhozási
intézkedések gondoskodtak a védelméről. Még a magukat tulélt
céh-hagyományok légkörében élő független kézmüvesipar, amely fölött már
sokan megkonditották a halálharangot, sem ment tönkre. A statisztika az
egész század folyamán az önálló kézmüvesek számának növekedését
bizonyitja. Sok tekintetben a kisiparnak át kellett ugyan alakulnia, de
fennmaradása annál biztosabb alapokra helyeződött, mennél jobban tudott
alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.
A természet korlátolt és állandó jellegü erőivel szemben az ember
szellemi ereje szinte korlát nélkülinek bizonyult. A század elején
Malthus sötét tanitása tartotta rémületben az emberiséget; a század vége
felé ez a félelem teljesen eloszlott, vagy legalább is időtlen-időkig
kitolódott. A gőzeke, a mélyszántás, csatornázás, mütrágya hihetetlen
mértékben fokozták a mezőgazdaság termelékenységét. A mezőgazdasági
technika és kémia minden eszközének felhasználása mellett ugyanaz a
terület, amely őseredeti állapotában legfeljebb néhány kóborló nomád
család táplálására elegendő, tizezernyi civilizált társadalmat tud
eltartani. A sajtóból tizenöt-husz esztendő óta eltüntek azok a
Kasszandra-hangu cikkek, melyeknek szerzői azon tépelődtek, hogy mi
lesz, ha elfogy a szén? Egészen természetesnek vette mindenki, hogy
addig uj erőforrások állanak majd az ember rendelkezésére, a folyóvizek
ereje, az apály és dagály, a levegőnek az elektromossága, vagy talán a
napnak sugárzó energiája.
Az egész földkerekségen mindenfelé rengeteg, azelőtt soha nem ismert
nagyságu vagyonok keletkeztek. A tőkekoncentráció, különösen a fehér
emberiségnek legujabb hajtásában, Amerikában, olyan mammut-alakulásokat
hozott létre, amelyek a termelésnek egy-egy ágában fokozatosan az egész
világot behálózták. Ipar, kereskedelem, közlekedés, tőke egyetlen
szervezetbe olvasztották a világnak közgazdasági életét, melynek
érzékeny szálai idegek módjára közvetitették az egyes pontokon
jelentkező rezzenéseket.
Párosulva a gazdasági életnek ezzel a nagy nekilendülésével, sőt a
gazdasági értékesitésnek a lehetőségétől sarkalva, egymást érték a
különböző találmányok. A fizikában vegytanban az uj találmányok még
ujabbaknak lettek a szülőivé. Az optika fejlődése a legkisebb és
legnagyobb dolgok világát nyitotta meg az emberek előtt. Az
ultramikroszkop szinte a molekulákat és atomokat láttatja velünk. Sir
William Ramsay mérőkészüléke oly érzékeny, hogy 0.000,000.003 gram
sulyeltérésre is reagál. Ezen is tulmenőleg sikerült olyan alkohol- és
hidrogén keverékpróbát megejteni, amelynél 0,000.000,000.01 gramos
sulyeltérést lehetett kimutatni. Az elektroszkop azonban még ennél
tizszerte kisebb mennyiségü rádiumnak a jelenlétét is jelzi, ami egy
milligram milliárdrészének felel meg.
A mozgó kristályok és legalsóbbrendü lények megismerése elvezette a
kutatást az élet szélső határáig. A fonográf megörökiti az emberi
hangot, a kinematográf a mozgást az utókor számára. Képeket tudunk már
dróton, sőt drót nélkül távolba közvetiteni. Az elektromos hullámok
természetének megismerése az elért eredmények után már az idegen világok
gondolkodó lényeivel való összeköttetés lehetőségét vetiti előre. A
gondolat egy cseppet sem képtelenebb, mint lett volna a római számára
egy olyan készülék, amely egy perc alatt Rómából Hispániába röpiti az
imperátor parancsait. Egyáltalán nem tulzás, ha azt az állitást
kockáztatjuk meg, hogy küszöbön áll a természetben lappangó olyan
energiáknak a felhasználása, melyek minden eddiginél hasonlithatatlanul
nagyobb erőt adnak az emberek kezébe.
A háboru előtt odáig jutottunk, hogy e jelenségek láttára az
indusztrializálódott kapitalista társadalom számára már semmi sem
látszott elérhetetlennek. Anyagiakban a fehér emberiség a haladásnak
olyan fokára emelkedett, melyhez hasonlót az emberiség történetének egy
korszaka sem tudott felmutatni. Mellette kiterjedésében és
intenzitásában egyaránt eltörpült a _pax romana_ lüktető élete és
gazdagsága. Röviden, a háboru előtt akkora volt a világnak anyagi
jólléte, amekkorát a nagy kataklizmán átment mai emberiségnek egy tagja
sem fog már megérni.
=A nagy kataklizma.= A mult század három utolsó évtizede az állandó
békének az időszaka. 1870–71. óta igazi nagyhatalmak nem viseltek
háborut egymás ellen. Szüntelenül fegyverkeztek ugyan, a modern
technikának és iparnak vivmányai nagyobb változásokat igértek a
hadviselésben, mint a taktikának és stratégiának maradi tudománya, a
militarizmus kiadásai ránehezedtek ugyan az egyes államokra, de háborura
nem került a dolog. Az ugynevezett ellentéteknek egész sora állott ugyan
fenn az imperiális politikát követő nagyhatalmak között, de ezek az
ellentétek, mint az angol–orosz ellentét és az angol–francia feszültség,
vagy elsimultak, vagy pedig, mint a hármas és kettős szövetség közötti
ellentét, időszakos menydörgéseikkel, de zivatarra sohasem vezető
villámlásaikkal megszokottá váltak. Ha voltak háboruk, messze a
koloniákban, vagy apró csetepaték a Balkánon és délamerikai
bastard-országokban, azok az ügyek megszokott menetére befolyást nem
gyakoroltak. Még a jelen század elején az orosz–japán háboru is, melynek
Mandzsuria sárgás porondja és a Japánt Kinától elválasztó tenger
szolgált a szinteréül, valahogyan kivül esett az igazán felérzékelhető
realitásoknak a körén.
Minél erősebb volt a fegyverkezés, minél nagyobbra nőttek a hadseregek
és hajóhadak s minél öldöklőbbekké váltak a harci eszközök szárazon és
vizen, viz alatt és levegőben egyaránt, annál valószinütlenebbnek tünt
fel az a bizonyos sokszor megjósolt, de igazában sohasem hitt _nagy
háboru_. Ugy látszott, hogy az imperiális politika alapjában véve nem
egyéb, mint a gazdasági terjeszkedés elvének országokra és nemzetekre
való alkalmazása. Már pedig a kapitalista vállalatok analogiája azt
mutatta, hogy a verseny nem jelent szükségképen gazdasági háborut, sőt
ellenkezőleg hullámai igen gyakran kartellek, trösztök, ringek és zöld
internacionálék formájában, a nekik kiszolgáltatott fogyasztók rovására
kötött megállapodásokban simulnak el. Az ellentétek nem akadályozták meg
a nagyhatalmakat abban, hogy időről-időre megállapodásokat ne kössenek
tengerentuli országok kiaknázására, érdekszférákat ne létesitsenek, sőt
meg ne egyezzenek gyengébb országok gyarmatainak esetleges felosztására.
Épenugy, mint a nagyhatalmak folytonos surlódásai, féltékenykedései,
szövetkezései, át- meg átcsoportosulásai közben elpárologni látszott a
háborunak a lehetősége és veszedelme, ugyanugy elfakult lassankint a
Marx és társai által megjósolt és beigért _társadalmi forradalomnak_ a
réme is. Mikor a nyugati államok választójogukat mind szélesebb és
szélesebb körökre terjesztették ki, a polgári társadalom rettegéssel
nézte a szélső szocialisták bevonulását a parlamentekbe. A világ nem
fordult fel. Ellenkezőleg, a parlamenti lárma sok esetben a szenvedélyek
jó levezetőjének bizonyult. Először Franciaországban, azután másutt,
szocialistákból is lettek miniszterek. Se jobban, se rosszabbul, se
okosabban, se ostobább módon nem viselkedtek, mint az államok sorsának
többi intézői. Még abban is hasonlatosak voltak polgári kollégáikhoz,
hogy közülük is nagyon sokan hatalomra jutásuk után minden nagyobb
megerőltetés nélkül megtagadták régi elveiket. Franciaországnak már a
háboru előtt volt szocialista hadügyminisztere, aki a _proletárok
védelmének előkészitése_ cimén azt csinálta, amit elődei és utódai
cselekedtek a nacionalizmus és reváns nevében. Németország szocialista
munkássága épenugy viselte az egyenruhát, mint a polgáriak és a
szociáldemokra párthoz való tartozás nem zárta ki a _Krieger-_, vagy
_Veteranen-Verein_ tagságát. A szociálpolitikai intézmények sok
szocialistában azt a meggyőződést érlelték meg, hogy forradalom nélkül
is lehet eredményeket elérni. Revideálni kezdték az ortodox marxizmus
dogmáit és megszületett a revizionista, vagy reform-szocializmus,
amelynek elvei átmenetet alkotnak a haladó polgári pártok programjához.
Egy ideig a terrorisztikus eszközökkel, tőrrel, revolverrel és bombával
dolgozó nihilisták és anarchisták keltettek rémületet. Időről-időre
sikerült nekik egy koronás, vagy koronanélküli államfőnek, miniszternek,
vagy más kiváló állásu személyiségnek gyorsitott eljárással a tulvilágra
való expediálása s ilyenkor jeges borzongás futott végig a reggeli
mellett ujságját olvasó nyárspolgárnak a hátán. Néhány nap mulva azonban
meggyőződött, hogy csak az uralkodó személyében állott be változás, vagy
az elnök helyébe más elnököt választottak és különösen megnyugodott,
mikor látta, hogy a tőzsdei jegyzések némi kilengés után ismét
visszatértek eredeti nyugalmi helyzetükbe. Maguk az anarchisták pedig
belátták, hogy a bomba korántsem oly biztos, mint hitték s csak minden
tizedik lövés talál. Derengeni kezdett bennük az is, hogy nem elég egyes
személyeket elpusztitani, ha az egész társadalmat akarják akár
megdönteni, akár uj alapokra fektetni. Az anarchizmustól való félelem
igy lassanként megszünt. Az angol biró gunyos kicsinylése, aki a
nagyhangu anarchistát a királynő nevében hivta fel, hogy váltsa be
fenyegetését, menjen és forgassa fel egész Angolországot, leghivebb
kifejezője ennek a hangulat-változásnak.
A hosszu béke alatt, az anyagi fellendüléssel, a korlátokat nem ismerő
lehetőségekkel, a külső és belső veszedelemtől való félelemnek az
elmulásával egyetemben soha nem ismert biztonság érzése áradt szét az
egész világon. Szilárd törvények garantálták, erős intézmények védték az
otthon és az egyén biztonságát. A jogrendnek az oltalmát érezte
mindenki, nemcsak otthon, hanem idegen országokban is. Akárki a
legcsekélyebb zaklatás nélkül körülutazhatta az egész világot s az
utlevélre legfeljebb a személyazonosságnak igazolásánál volt szüksége,
ha valahol pénzt akart felvenni. Természetesnek látszott, hogy a vonatok
percnyi pontossággal futnak be az állomásokon, hogy a táviratilag
feladott pénzküldemények pontosan megérkeznek, hogy a braziliai
bányavállalat hiány és késedelem nélkül javára irja az osztalékot angol
vagy francia részvényesének és hogy a friss riviérai virág télen
harminchat óra alatt megérkezik Bécsbe vagy Budapestre. Bizonyos
mértékig az egész világ egy derüs, bizakodó hangulatu, közgazdaságilag
szinezett gondolkodásba idegeződött bele.
És mégis voltak ennek a derüs és bizakodó világnak árnyoldalai. A föld
meghóditása, a természettudományok ugrásszerü fejlődése, a találmányok
gyakorlati kihasználása, a természet erőinek technikai eszközökkel való
fokozatos leigázása s az általános jóllétnek addig nem ismert arányokban
való megnövekedése nem töltötte be a tizenkilencedik század egész
történetét. A nemzeti eszme, amely a század közepe táján a lelkes
fellángolásnak hőskölteménybe illő lobogásával söpörte el az
abszolutizmus korának államrendszerét és a feudális idők politikai
hagyományait, a század vége felé türelmetlen imperializmussá fajzott el.
Ez az imperializmus a _nacionalizmus megalomániája_. A kapitalizmus,
melynek ereje széttörte a céhrendszer korlátait és a termelés
fokozásának ismeretlen arányait honositotta meg világszerte, az egész
világot behálózó kartellekben, trösztökben és ringekben csucsosodott ki.
A liberalizmus elméletileg szabaddá tette az egyént, de nem adta meg
neki a lehetőséget, hogy gyakorlatilag élhessen a szabadságával. Az
iparban egy uj hübériség keletkezett, a formailag szabad, de valójában a
gép mellé leláncolt jobbágysággal. Ennek az uj hübéri rendszernek a
lovagjai pedig ujfajta vértezetnek, tőzsdei papiroknak és árfolyamoknak
a birtokában végezték a náluk kevésbbé szerencsés helyzetben levő
százezrek és milliók rendszeres megsarcolását. A munkás, aki zsebkést
vásárolt, árában lefizette adóját az acéltröszt urainak, az orosz
muzsik, aki a téli estén meggyujtotta sercegő petroleumlámpását, adót
fizetett az amerikai olajtrösztnek, vagy a kaukázusi petroleumforrások
részvényeseinek. Ha szinházi diszelőadások felvonásközeiben kigyultak a
nézőtér ezernyi villanykörtéi s vakitó fény töltötte be a kellemesen
fütött, kényelmes, nagy helyiségeket, a disz-nők pazar pompája mögött,
akik valósággal kivirágzásai e korszak társadalmának, szinte felmerült a
labradori szőrmevadász árnyéka, amint hómezőkön lábol az ezüstróka
nyomában, a kinai kuli, aki a selyemkötegek alatt görnyed a kantoni
kikötőkben és az indiai fonodák páriamunkása, akinek minden vagyona egy
ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Végeredményben mindez a pazar
pompa az ő munkájuknak, a szénbányászok, vasmunkások és a közös sorsban
testvéreik munkájának volt az eredménye s a pompához, a fényüzéshez és
fölösleghez az igazságtalan gazdasági elosztásnak a mellékize tapadt.
Mikor a _régi rend_ megdőlt, egy uj jelszóhoz, a demokráciához tapadt a
politikai és társadalmi megujhodás hite. Ha a nagy tömegek bevonulnak az
_alkotmány sáncai_ közé, egészséges ösztönükkel bizonyára legjobban meg
fogják érezni, hogy merre és kinél keressék sorsuknak helyes intézését.
Az általános választójog, mint minden képzelhető bajoknak az orvosszere,
diadalmas körutban járta be az egész világot. A _népakarat_
megnyilvánulása gyanánt mindenütt a hivatásos politikusok lepték el a
parlamenteket, akiknek tevékenysége a látszólagosságokban, pártelőnyök
kiaknázásában és jogi szőrszálhasogatásokban merült ki, munkájuk pedig
ugy viszonylott az igazi alkotó tevékenységhez, mint a szélkakas forgása
a szélnek az eleven erejéhez. Ezek az uj emberek tartalom dolgában egy
cseppet se voltak különbek a régieknél, csak más volt a politikai és
társadalmi beidegeződésük. Amit a régiek elértek a hatalom
parancsszavával, ők elérték a tömeg tudatlanságának kihasználásával,
hiuságának legyezgetésével és a választási eljárás meghamisitásával. Az
amerikaiak mondják, hogy az elnökválasztásoknál lejátszódó visszaélések
ugy viszonylanak a régi idők parlamenti választásainak visszaéléseihez,
mint egy modern nagy gőzcséplőgép a cséplőhadaróhoz.
Ugyanez történt a közigazgatásban is. A régi közigazgatás _nobile
officium_, a felvilágosodott abszolutizmus korában pedig bizonyos fokig
müvészet volt. A demokrácia fejlesztette ki belőle akaratán kivül a
lélekölő bürokratizmust, amely nem alkot, nem termel és legfőbb célja
az, hogy az állammal önmagát eltartassa. A demokratikus idők hivatalnoki
lélektana, kicsinyes szempontjaival, irigykedéseivel, fizetési
osztályokba sorozott intelligenciájával, a legsivárabb valami, amit
valaha egy politikai rendszer kitermelt magából.
Mindezeket a jelenségeket a nagy közönség tulnyomó része nem méltatta
kellő figyelemre, vagy egyáltalán nem is vett róluk tudomást. Különösen
pedig nem érezte meg, hogy a nagy anyagi előretörés mind erősebben
szembeállitja az anyagot a szellemmel és a civilizációt a kulturával. A
nagy anyagi fellendülés és biztonság érzése mellett mintha háttérbe
szorultak volna a lelki momentumok. Nem mintha nem lettek volna ennek a
kornak gondolkodói, irói, költői és müvészei. Voltak, sőt frankban,
márkában, fontban és dollárban jobban kerestek, mint elődeik. A római
császároknak, a reneszánsz pápáinak és kalandor-fejedelmeinek kivételes
példáit leszámitva, akik eltartották a szolgálatukban álló
müvész-mesterembereket, talán sohasem juthattak el irók, müvészek és a
társadalmi rangsorban el nem helyezkedett egyéb elemek olyan
viszonylagos jólléthez, mint a tizenkilencedik század utolsó és a
huszadik század első évtizedeiben. Soha azelőtt regényirók irói
honoráriumokból yachtot nem vásárolhattak zeneszerzők és festők
alkotásaik jövedelméből villákat nem épithettek. És valahogy mégis a
szemlélőnek, aki a csillogó felszin alatt a mélységbe tekintett, az az
érzése támadhatott, hogy ez a társadalom nagyon is anyagi lett,
elfordult az igazi irodalmi, müvészi és erkölcsi széptől, leszokott a
mély gondolatokról, az elmélkedésnek gyönyörüségeiről, melyek az életet
igazán széppé és becsessé teszik. Kifelé élt a világ, nem befelé.
Ebbe a világba süvitett bele 1914 augusztusának első napján a
világháboru harsonája. Sok százezren, akik elmentünk az orosz sikságok,