Emberi miniatürök - 11

engedelmességre. Máskülönben hazaárulóknak minősitik őket.
E „_borzalmas parancs_“ vétele után, – mint a kézirat mondja, – Jovich
báró a főőrségre felvonatta a magyar zászlót, de biztonságból a
vártemplom tornyára a sárga-fekete lobogót, a városház balkonjára pedig
a horvát lobogót is kitüzette. Utána nyomban beteget jelentett, a másik
tábornok, _Schwarzenau_ pedig se szó, se beszéd, egyszerüen otthagyta a
gondjaira bizott csapatokat és Horvátországon át Ausztriának vette az
utját.
Október 22-én _Batthyány_ Kázmér gróf, mint a magyar kormány által
kinevezett kormánybiztos jelent meg a várban. Magával hozta a 41-ik
honvéd zászlóaljat öt ágyuval. A vár helyőrsége 4500 ember volt 630
ágyuval, kétségtelenül elegendő ahhoz, hogy Batthyányt maroknyi
csapatával együtt összeroppantsa. De nem ez történt. Az események
teljesen a forradalmi idők logikája szerint játszódtak le.
„Batthyány gróf a várba való bevonulása alkalmával mindenekelőtt a
rendes csapatok részéről akarta biztositani magát, tehát felszólitotta a
tiszteket, hogy amennyiben állásukban meg akarnak maradni, reverzálist
állitsanak ki, melyben kötelezik magukat, hogy hüséggel szolgálják a
magyar kormányt. A tisztek, miután megfontolták, hogy _igazi
kötelességüket_ ugy teljesitik legjobban, ha legénységüknél maradnak s
miután belátták, hogy a reverzális adása nélkül nem maradhatnak
csapataiknál, hanem azokhoz vagy honvédtiszteket osztanak be, vagy a
honvédség között osztatnak fel, elhatározták, hogy eleget tesznek a
felszólitásnak s kiállitották a kivánt reverzálist.“ Egymás számára
azonban a tisztek egy része nyilatkozatokat állitott ki, hogy ez a
reverzális a legfelső hadur iránti kötelességük teljesitését nem érinti.
Igy minden eshetőségre biztositották magukat.
Másnap jelent meg a várban az uj katonai parancsnok, _Éder_ tábornok.
Éder elég különös körülmények után lett egy magyar kézben levő várnak
_forradalmi_ parancsnoka. A bácskai harcok idején, _Kiss, Vetter_ és
_Fackh_ tábornokok azzal vádolták meg, hogy kétszinü játékot üz és
összejátszik az ellenséggel. Rövid uton vizsgálatot rendeltek el ellene
s a vizsgálatba bevonták _Hatzel_ és _Bernáth_ kormánybiztosokat és a
nagybecskereki polgármestert is. A vizsgálatot Óbecsén kellett volna
lefolytatni, de mire rákerült volna a sor, a szerbek és császáriak
megtámadták a Ferenc-csatorna torkolatát. Éder felkerült Pestre, onnét
pedig a honvédelmi bizottmány kinevezésével Eszékre. A honvédelmi
bizottmány szükében volt a tábornokoknak s talán ugy okoskodott, hogy a
kormánybiztos és a mellé rendelt _Földváry_ Lajos ezredes ellenőrzése
mellett Éderben megbizhatik.
Bizonyos, hogy a tábornok a többi tisztekkel együtt külsőleg a magyar
ügy hivének mutatta magát, befelé azonban folytatta kétszinü játékát.
Mikor a helyőrséget feleskették a magyar zászlóra, kimódolta, hogy a
vártüzérek, akikre _szükség lehet_, az eskütételnél ne jelenjenek meg.
Mikor a _Trebersburg_ báró vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló
császáriak délről kezdték a várat körülzárni, megakadályozta a vár
előtti házak lebontását, fák kivágását és az utcák kövezetének
felszedését. Az ellenség a vár közvetlen közelébe férközött, de a
védelemre semmi sem történt. A kapuk nyitva maradtak, ostromlók és
ostromlottak érintkeztek egymással, megállapodásokat kötöttek a posta
továbbitására. Éder tábornok pedig megmagyarázta Batthyánynak, hogy
hadviselő felek között, kiknek tisztjei kölcsönösen ismerik egymást, _ez
igy szokás_. Az olasz condottierik háboruira emlékeztető hadviselés volt
ez, ahol nagy „csatákban“ csak az sebesült meg, aki véletlenül – leesett
a lóról.
_Glavásch_ őrnagy térparancsnok volt Eszék várában. Szintén a forradalmi
kormány nevezte ki december vége felé. Az ő pályafutása furcsább volt
még az Éderénél is. Határőrvidéki tiszt volt, abból a fajtából, amely
alulról kezdi a pályafutását és évtizedek alatt, miután végighányódott a
_birodalom_ legkülönbözőbb helyőrségeiben, eljut az őrnagyságig.
Glavásch katonai pályafutását 1809-ben kezdte meg a napoleoni háborukban
és 1842-ben mint őrnagy kordonparancsnok volt Gradiskában. Mint ilyen
egy kis határsértést követett el és _három bosnyák rablót minden
tárgyalás nélkül felakasztatott_. Máskor, a félvad délszláv viszonyok
között nem sokat törődtek az ilyen esetekkel, de akkortájt Ausztriának
érdeke volt, hogy jóban legyen a portával és a _tettest_ rövid uton
megfosztották a rangjától.
Glavásch ettől fogva állandóan kegyelmi kérvényekkel bombázta a
hadügyminisztériumot, főhaditanácsot és császárt, de eredménytelenül.
Utolsó kérvényét már a kavargó 48-as viszonyok közepette intézte a
császárhoz. Hogy a kedvező elintézést kisürgesse, maga is utána ment a
kérvényének Bécsbe. A császárt nem találta, mert az udvar Innsbruckba
menekült. Elment oda is, ahol épen Jelacsics volt a nap hőse. A
kérvényét ott sem találta. Időközben leküldték _elintézésre_ a magyar
hadügyminisztériumhoz Pestre. Glavásch megint visszafordult és pont a
forradalom kitörésekor érkezett meg Bécsbe. Ott egy kis pechje támadt, a
diákok megfogták, behurcolták az aulába és a Jelacsiccsal való
összejátszás gyanuja miatt elpáholták. Sikerült megszöknie és kalandos
utazás után elkerült Pestre, ahol már valamikor régen, hadnagy korában
szolgált. Pesten örömmel fogadtak minden jelentkezőt és akárcsak Éder,
Glavásch is néhány nap mulva a honvédelmi bizottmány kinevezésével a
zsebében utazhatott Eszékre.
Hogy mi volt ennek az embernek a lelkében, aki saját irása szerint
Pesten szentül fogadkozott, hogy hive lesz a magyar kormánynak, tudni
nem lehet. A kézirat, amely csak tőle származhatik, azt mondja, hogy
_már azzal a szándékkal ment le Eszékre, hogy a várat átjátssza a
császáriak kezére. Megbizhatóságának és császárhüségének_ ez volna a
legszebb bizonyitéka. A valószinüség nem erre mutat. Zavaros időkben az
emberek nagyon különös görbéket irnak le. Mikor ő Pesre került,
alkalmasint haraggal volt eltelve mellőzése és kérvényeinek elutasitása
miatt. A honvédelmi bizottmány nem ok nélkül hihette, hogy ez a
szerezsán ivadék, aki saját bőrén érezte Bécs hálátlanságát, hüséges
hive lesz. Közben azonban fordultak a dolgok. Január elsején Kossuth a
kormánnyal Debrecenbe menekült és a magyar ügy elveszettnek látszott.
Glavásch, aki addig teljesen a kormány emberének mutatta magát és meg
tudta nyerni a becsületes, de hihetetlenül naiv Batthyány gróf bizalmát,
kezdett a szél változásához képest köpönyeget forgatni. Az ostromnak a
módja mellett, amely Eszék körül folyt, összeköttetést tudott találni az
_ellenséggel_. Ugy okoskodott, hogy bölcsebb, ha a vár elárulásával
Bécsben szerez magának érdemeket, mintha az elmenekült magyar kormány
szekeréhez kötné a sorsát. Akár a reaktiválását, akár
nyugdijjogosultságának az elismerését igy tudja legkönnyebben elérni.
Glaváschnak nem volt nehéz társakat találni, akik ugyanugy gondolkoztak,
mint ő. Első volt közöttük a mindig _fekete-sárga_ Éder tábornok, utána
_Neubauer_ őrnagy térparancsnok és aki nagyon fontos volt az ő
szempontjukból, Rácz honvédőrnagy, akiben a „magyarok“ is teljesen
megbiztak. Természetesen csak a legnagyobb óvatossággal járhattak el.
Bent a várban meg kellett tartani a védekezés szinezetét, nehogy a
honvédtisztek gyanut fogjanak, kifelé viszont értésére kellett adni az
„ellenségnek“, hogy a várat a kezére akarják játszani. Ha ugyanis
Trebersburg báró csapatai harc árán foglalják el a várat, elvész az
_érdem_ és nincs kilátás jutalomra.
Glavásch összeállitotta a _gyanus_ tisztek listáját és azokat Éder
tábornok január folyamán különböző megbizatások, felderitések cimén
eltávolitotta a várból. A várparancsnokság pedig gondoskodott róla, hogy
az alsó- és felsővárost, melyeket sáncöv választott el a vártól,
_megbizható_ csapatok védjék. Tényleg, mikor Trebersburg báró január
29-én a külvárosokat megtámadta, a védőcsapatok küzdelem nélkül
visszavonultak. _Rácz_ őrnagy, aki az alsóvárost _védte_, azt adta elő,
hogy a lakosok hátulról tüzeltek az embereire és lehetetlen volt a
helyén kitartani.
Az egész történetben csak az a sajátságos, hogy a feltétlenül becsületes
Batthyány grófnak mindezek a dolgok nem tüntek fel, sőt elhitte, hogy a
vár teljes biztonságban van és mint Baranya és Bács megyék
kormánybiztosa rávetette magát, hogy megyéinek meglátogatására a várat
elhagyja. A gróf február 4-én utazott el és távollétében az összes
hatalmat Éder tábornokra ruházta. Többé már vissza nem térhetett, mert
néhány nap mulva Nugent táborszernagy csapatai Eszéket a Dráva másik
oldalán, észak felől is körülzárták.
Ettől fogva gyorsan fejlődtek a dolgok. Egy Kuba nevü százados hadbiró
meg akarta látogatni a felsővárosban lakó szüleit. A tábornok „átkelési
igazolványt“ adott neki, azzal a föltétellel, hogy felkeresi Nugent és
Trebersburg tábornokokat. Közölje velük, hogy _ő és még többen fel
akarják adni a várat_, vissza akarnak térni a császár hüségére, de ehhez
formális felszólitásra van szükségük. A felszólitás meg is érkezett
február 9-én s ettől fogva a várban több napon át zajos haditanácsok
követték egymást. A fiatal _Perczel_ Pál kapitány, Perczel Mór
tábornoknak az öccse, Szigetvár példáját emlegette és követelte, hogy
Zrinyi Miklós példájára mindnyájan hősi halált haljanak. A fiatalabb
tisztek egy része vele tartott. A többség tanácstalanságában nem tudta,
mitévő legyen. A honvédelmi bizottmánnyal való kapcsolat megszünt, nem
érezték az erkölcsi nyomást, amely kitartásra késztette volna őket. A
falakon kivül pedig az ellenség, melynek tisztjeivel egy kadétiskolába
jártak, velük együtt szolgáltak, mulattak és töltötték ifju éveiket.
Talán egyedülálló eset a várostromok történetében, hogy ostromlók és
ostromlottak, mikor összeülnek a tárgyaló asztalhoz, _testvér_
megszólitással üdvözlik egymást. Ez a szokás a határőrvidéki ezredekből
terjedt el a régi osztrák hadseregben. Még Földváry ezredes is, aki
eleinte szintén a végsőkig való ellenállást hangoztatta, megingott és
megelégedett annak kikötésével, hogy a vár feladása „_tisztességes_“
feltételek mellett történjék. A tisztesség ügyét Glavásch és Rácz, akik
február 11-én az átadás feltételeit letárgyalták, azzal a szójátékkal
intézték el, hogy az őrség nem lerakja a fegyvert, hanem _visszaadja_
jogos tulajdonosának, az uralkodónak. Ez ismét megnyugtatott néhány
embert, aki a katonai becsületét féltette a fegyverlerakástól.
A február 11-iki tárgyalásnak egyik _fontos_ pontja volt, hogy
Trebersburg tábornok a császár nevében Glaváschnak rangja visszaadását
és évi 800 frt nyugdijat helyezett kilátásba. _Állitólag önként;_ aki
akarja, el is hiheti. A második megállapodás volt, hogy a várat a
császáriak 13-án szállják meg és a formaszerinti átadás 14-én történik.
Nehogy esetleg a honvédek valami programellenes zenebonát csináljanak,
13-án az őrségre régi császári csapatokat kell vezényelni, _megbizható_
tisztek parancsnoksága alatt, az ágyuk mellé pedig óvatosságból olyan
embereket, akik kezelésükhöz nem értenek.
Az óvatosságra nem volt szükség. Eszék egy lövés, egy kardcsapás nélkül
került 6000 főnyi helyőrségével, 630 ágyujával, hónapokra elégséges
lőszerével és élelmiszerkészletével a császáriak kezébe. Még az átadás
se ment valami szomoruan. A várkapu előtt teljes diszben vonult fel az
őrség, összerakta fegyvereit és kibékült az ellenséggel, akivel még
lövést sem váltott. Minden csapattest nevében két tiszt aláirta az
átadásról szóló protokollumot és az eszéki vár operettszerüen szomoru
epizódja a szabadságharc történetében véget ért. A védőseregből senkinek
sem lett bántódása; igaz, ok se nagyon volt rá. Mindenki visszatérhetett
otthonába, a volt császári katonák ujra beléphettek régi ezredükbe. Még
a tisztek is visszatérhettek a császár hüségére, de előzőlüg a
Bécsujhelyen müködő igazoló-bizottság vizsgálatának kellett magukat
alávetniök.
A „bizonyitványok“ kiállitása már előbb megkezdődött. Legelőször Éder
tábornok, ezuttal már cs. kir. minőségben, levelet intézett Trebersburg
báró vezérőrnagyhoz, melyben felsorolta azokat, akik a vár átadása körül
_különös nagy érdemeket_ szereztek. Ezek: Glavásch őrnagy, Rácz
honvédőrnagy és segédtisztje, Kovaljanin főhadnagy, Neubauer
tüzérőrnagy, Ergotich kapitány, Hasper Károly kapitány, Piringer
alezredes és még többen. Utána szintén Éder tábornok külön bizonyitványt
állitott ki Glavásch részére, hogy milyen „_becsületesen_“ igyekezett
szolgálni az uralkodó érdekeit. Ezt a vár feladásában részes többi
tisztek, közöttük Földváry ezredes is, aláirták. Egy harmadik
bizonyitványban ismét Éder tábornok _házi használatra_ elmondja az
árulás történetét, hogy Glavásch miként hizelegte be magát Batthyány
bizalmába, hogy távolitotta el a várból a veszedelmes tiszteket, a
_magyarón_ Zsiday szerémmegyei alispánt és magát Batthyány grófot és
miként érlelte meg az átadást. Ennek alapján Trebersburg tábornok
kiállitja a negyedik bizonyitványt Glavásch számára Nugent
táborszernagyhoz és Windischgrätz herceghez. Ennyi szép bizonyitvány
birtokában ez a kétes individuum kilép a történelemből.
Debrecenbe, mint ismeretes, február 25-én érkezett meg Eszék átadásának
a hire. Másnap a csonka parlamentben nagy vihar volt miatta. Mészáros
hadügyminiszter adta elő az esetet, de nem tudott magyarázattal
szolgálni. Hangoztatta, hogy Édert becsületes embernek ismerte, amellett
az oldalán volt _ellenőrködni_ Földváry és Rácz is.
A hadügyminiszter után Madarász László pattant fel és fulmináns beszéd
kiséretében határozati javaslatot terjesztett elő, hogy _a vár
feladásánál jelenvolt tisztek mind becsteleneknek tekintendők, mig
vétlenségüket nem bizonyitják_.
A határozatot természetesen sohasem hajtották végre. A rohanó események
sodrában Eszékről hamar megfeledkeztek. Haditörvényszék elé az ügy nem
került, az érdekeltek pedig érthető módon nem nagyon feszegették kevéssé
dicsőségteljes szereplésüket. A szabadságharc történetéről szóló könyvek
sejtik, vagy sejtetik ugyan, hogy a várat „lanyhán védelmezték“, vagy
esetleg árulás történt, de nem ismerik a részleteket. Ezekről a most
ismertetett önigazolóirat és mellékletei nyujtanak hiteles
felvilágositást.


AZ ÖREG FERENC JÓZSEF.
Alig néhány esztendeje, hogy történelmi mértékkel mérve is szokatlanul
hosszu pályafutás és szinte példátlanul hosszu uralkodás után kidőlt az
élők sorából. Alig néhány esztendő telt el a ködös és komor novemberi
alkonyat óta, mikor a schönbrunni kastélyból szárnyrakelt a hir, hogy
Ferenc József megtért az őseihez. A világháboru zajlásának közepette,
miközben az ágyuk dörögtek az összes harctereken, hagyta el örökre
trónját, melyen meg voltunk szokva őt változatlanul látni évtizedeken
keresztül. Arasznyi idő telt el a halála óta és mégis ugy tetszik,
mintha históriai messzeségbe távolodott volna tőlünk. Talán az azóta
egymásra tornyosuló sorsdöntő jellegü események hosszabbitják meg
látszólag az eltelt rövid néhány esztendőt és jelentetik meg közgyülési
termek képeiről, történelmi munkák és képeslapok illusztrációiból,
emlékérmekről és a papirjegyek áradatában eltünt pénzekről jól ismert
vonásait egy már régesrég eltünt és az emlékezések ködéből felmerülő
árnyék formájában. Talán annak a körülménynek is kell ezt
tulajdonitanunk, hogy egyénileg nem a mi korunkhoz, hanem sokkal inkább
ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a negyvenes években haladásról és
polgári szabadságról álmodozott, a következő évtizedekben pedig átélte
Európa átalakulását s a patriarchális kisvárosok és a postakocsik
helyett a zajgó nagyvárosokat és a vasutak hálózatát hagyta ránk
örökségül.
Uralkodásának utolsó esztendeiben Ferenc József az _öreg ember_ volt
Európa legősibb trónjainak egyikén. Uralkodása első korszakának
eseményei már régesrég a mult ködében merültek el, mikor ő még mindig a
helyén állott, hadparancsokat bocsájtott ki, minisztertanácsokon
elnökölt, államainak főméltóságait kihallgatásokon fogadta és uralkodói
kötelezettségeit mintaszerü pontossággal teljesitette. Ő volt az öreg
ember, akinek megitéléséhez a mindennapos mérték hiányzott. Személyét
majd hét évtizednek az eseményei zugták körül; látta uralkodóknak a
trónralépését, megöregedését és elhalálozását s látta ismét utódaiknak
eltünését. Első tanácsadóinak és ellenségeinek fiai lettek a miniszterei
és voltak méltóságok az udvarában, kiknek nagyatyái ugyanazt az állást
töltötték be az ő szolgálatában a viaszgyertyák és előltöltő fegyverek
idején. Nem csoda, ha csaknem elveszitette a kortárs jellegét s ő
ezekkel, ezek pedig vele idegenül állottak szemben. Ez volt a viszonya a
hozzá közelállókhoz; alattvalóinak nagy tömege számára pedig jóformán
nem volt egyéb fátyolos képnél. A most élő nemzedék ugyszólván csak a
távolból ismerte őt és a legendaszerüséggel övezte körül. Friedjung
Macharnak egy hasonlatát alkalmazza rá a történelmen átvonuló árnyékról,
melynél nem lehet látni, aki vetiti.
Életének külső eseményei és uralkodásának históriai adatai már számtalan
munkában meg vannak irva és ismereteseknek tételezhetők fel. Sokkal
ritkábban kisérelték meg Ferenc József egyéniségének a megrajzolását. A
semmitmondó udvari diszmunkák, melyek akárcsak a hermelin, csak
cifraságszámba mehetnek s a szenzációhajhászó és regényes
„leleplezések“, melyek az összeomlás óta gombamódra burjánzottak fel,
bátran figyelmen kivül hagyhatók. Hogy reá vonatkozó személyes és emberi
feljegyzéseiket közzétegyék, abban a hozzá közelállókat meggátolta a
hallgatás kötelezettsége. Csak halála óta kisérelték meg egyesek, hogy
róla a valóságnak megfelelő képet rajzoljanak, helyesebben, hogy
személyiségének ismeretlen vonásait felfedjék.
Ezekből a halála után megjelent feljegyzésekből, amelyek természetesen
nagy óvatossággal kezelendők, mert szerzőik többé-kevésbbé a saját
szerepüket igyekszenek igazolni, vagy az események irányitásában való
részesedésüket akarják kedvező világitásba helyezni, egy olyan
uralkodónak a képe domborodik ki, aki a trónokon ülő többi kartársaival
alig hasonlitható össze. Ferenc József az uralkodónak egy többé vissza
nem térő tipusát képviselte. Mint Ausztria császára és Magyarország
apostoli királya s egy ősrégi családnak az elismert feje, olyan
mértékben volt eltelve kimagasló állásának a tudatától, hogy az összes
személyi momentumoknak nála háttérbe kellett szorulniok. Lénye
ugyszólván beleolvadt az uralkodói hivatásba. Egészen más volt, mint
többé-kevésbbé a modernség fuvallatától érintett kollégái. Az idősebb
Vilmos császár tulságosan katona volt a szónak porosz értelmében. II.
Vilmos nagyon is modern. Edvárd, vagy Lipót, a belgák királya, tőzsdei
jegyzéssel a kezükben uralkodtak. Alfonz spanyol király, aki
szerkesztőségekbe látogat el és ujságirókkal baráti alapon érintkezik,
az uralkodónak ismét egy egészen uj tipusát képviseli. Egy sem volt
közülök olyan kizárólagosan császár, vagy király, mint Ferenc József.
Nála nem mentek frázis-számba az olyan kifejezések, mint „házam“,
„népeim“, „országaim“, vagy „hadseregem“. Ő tényleg tulajdonosnak érezte
magát, akit a többiek szolgálni tartoznak, – a többiek, akiket csak
szolgálatuk rendfokozata, de nem minemüsége különböztet meg egymástól.
Az uralkodóhoz való viszony szempontjából nincsenek állampolgárok, csak
alattvalók. E meggyőződésében Ferenc József volt az Isten kegyelméből
való uralkodás utolsó megszemélyesitője, ő volt az utolsó a cézárok
sorában.
Különösen az _öreg_ Ferenc Józsefet kell ebből a szempontból megitélni.
Természeténél fogva is zárkózott jellem volt s ezt a zárkózottságot még
fokozta, hogy a tartózkodó magatartásból, melyet az uralkodói
méltóságból kifolyólag saját személyét illetőleg kötelességgé avatott,
ugyszólván sohasem lépett elő. Nyilvánosság előtt nagyon ritkán beszélt
s amit mondott, annak szinte sohasem volt személyes jellege. Ha
bármilyen aktusnál beszélnie kellett, adott pillanatban előlépett a
szolgálattevő adjutáns és átnyujtotta a papirlapot, melyen nagy,
olvasható betükkel volt leirva az uralkodó mondanivalója. Amiket cerclek
és kihallgatások alkalmával az előtte feszes tartásban álló
alattvalóktól kérdezni szokott, évtizedek óta ugyanabban a megszokott
keretben mozogtak. II. Vilmos császárhoz hasonló rögtönzései, impulziv
megnyilatkozásai Ferenc Józsefnek sohasem voltak. Politikailag ennek a
tartózkodásnak lehettek előnyei, de valami hidegség vette körül az öreg
uralkodó személyét. Nagyon jellemző, amit egy megfigyelője állapitott
meg róla. Életben minden ember más, mint az arcképein. Ferenc József az
életben is azt a benyomást keltette, mint az érmek babérkoszorus
mellképei.
Ferenc Józsefnek ezért nincsenek _mondásai_. A történelem margójára
számtalan anekdotát és vidám történetkét jegyeztek fel koronás főkről;
ismerünk uralkodóktól és más magas állásu személyiségektől származó,
vagy legalább nekik tulajdonitott szálló igéket. Ferenc Józsefnek
ellenben se anekdotái, se szálló igéi nincsenek és a kevés mondás, amit
neki tulajdonitanak, nem autentikus. Nálunk legismertebb mondásáról,
„Szeged szebb lesz, mint volt“, például egész biztosan tudjuk, hogy nem
tőle származik, A király ezt sohasem mondta, hanem az ujságirók adták a
szájába. „Szellemes“ megjegyzéseket tőle nem nagyon hallottak a
zsurnalisztikának nevezett napi történelem krónikásai, viszont formailag
soha sem adott okot a megbotránkozásra. Az a vonás hiányzott nála
leginkább, amely az uralkodók személyét a többi halandók számára is
reálissá, megfoghatóvá, egyénivé és emberivé teszi.
Uralkodásában és családi életében inkább szerencsétlen volt, mint
szerencsés. Alatta veszett el végérvényesen a Habsburgok németországi
hegemoniája és elvesztek az olasz tartományok, melyekért gyenge
kárpótlás volt Bosznia és Hercegovina. Befelé a korlátlan uralkodói
hatalmat meg kellett osztania az előretörő demokráciával, kifelé pedig
meg kellett érnie, hogy a Habsburgok birodalma második sorba került a
rangban ifjabb, de gyorsabban fejlődő világhatalmakkal szemben. Családi
életében a legborzasztóbb sorscsapások szinte sorozatosan követték
egymást. Miksa császár, Orth János, Rudolf trónörökös, Ottó főherceg,
Erzsébet és a többiek. Hogy miként hatottak ezek a csapások reá, a külső
világ sohasem tudta meg; csak azt látta, hogy nem görnyedt össze alattuk
és nem engedte magát megszokott napi munkájától eltántorittatni. Belső
életéről jóformán semmi sem szivárgott ki a nyilvánosságra s ez
személyét a titokzatosság ködével vette körül, mely átterjedt
környezetére és a vele kapcsolatos eseményekre is. Rudolf trónörökös
halálának körülményeit még ma sem ismerjük például hiteles formában. Az
uralkodó hallgatást akart és akaratát rá tudta kényszeriteni mindazokra,
akik az esemény részleteit ismerték. Csak igy tudta a népmese szájára
venni a hirtelen elpusztult trónörökös alakját s igy képződhettek
legendák a mindent megiró napilapok korában egy trónnak a várományosa
körül. Épen ilyen keveset tudott a külvilág alapjában véve arról a
viszonyról, amely Ferenc József és a bécsi Hofburgtheater egy
szinésznője között fennállott, noha az utóbbinak a nevét mindenki
ismerte, tudták, hogy palotája van a bécsi ringen és villája Ischlben.
Olyan történetek, amelyek a somolygós szájra-szájra adásnak anyagot
szolgáltathattak volna, Ferenc Józsefről sohasem kerültek forgalomba.
Amennyire a környezetéhez tartozó személyiségek többé-kevésbé szinezett
elbeszéléseiből meg lehet állapitani, uralkodásának utolsó éveiben
senkivel sem volt igazán bizalmas viszonyban. Családjának tagjai közül
Albrecht főherceg állott legközelebb hozzá, de a custozzai győzőnek
halála óta elszigetelten állt rokonai között is. A dinasztikus és nemesi
előjogokat illetőleg a legmerevebb felfogásnak hódolt. A dinasztia
tagjait a legmagasabb piedesztálra helyezte, de még velük szemben is
mindig uralkodó maradt. A dinasztikus és az Isten kegyelméből való elvet
illetőleg semmi sem jellemzőbb a felfogására, mint egy megjegyzése Milán
szerb király halála alkalmából, akit egy udvari méltóság _exkirálynak_
nevezett A király nála szokatlan hevességgel utasitotta rendre az
illetőt:
– Exkirályok nincsenek! A király mindig király marad!
Az állami főméltóságokban, hacsak a piramisszerüen rétegeződött
emberiség legmagasabb osztályát alkotó arisztokráciához nem tartoztak,
mindig csak az általuk betöltött hivatali állást látta és velük
bizalmasabb viszonyt teremteni nem törekedett. Az embereket sohasem
egyéniségük, hanem a vele szemben fennálló szolgálati viszonyuk szerint
értékelte és a személyi szolgálati viszonyból eredő rangokat magasabbra
becsülte az állami szolgálatnál. Kifejezésre jutott ez különösen a
kitüntetések osztogatásánál, melyeknél az udvari főlakájok és
vadászmesterek a hosszu idő óta szolgáló érdemes polgári
köztisztviselőket megelőzték. Katonáknál bizonyos számu szolgálati évnek
betöltése után kijárt a szokványos kitüntetés. Rendszer volt nála, hogy
az elismerésnek ilyen fajtáival sohasem fukarkodott, viszont
természetesnek tartotta, hogy mindenki az igazi köszönetre való igény
nélkül szolgálja őt, sőt ha kell, kötelességszerüen áldozza fel magát.
Igen jellemző e tekintetben Benedek táborszernagynak az esete, akitől
egyenesen megkövetelte, hogy akarata ellenére vállalja el ez északi
hadsereg főparancsnokságát. Mikor vereséget szenvedett, könyörtelenül
elejtette őt. Először hallgatást követelt tőle a vereség okairól s mikor
biztos volt a hallgatás felől, megjelent a _Wiener Zeitung_ hires
közleménye, hogy Benedek tönkretette katonai hirnevét az utókor előtt és
a legfelső hadur megvonta tőle bizalmát. Polgári mérték szerint ezt az
eljárást megitélni nem lehet; esetleg még az sem találó, hogy porosz
történetirók machiavellizmusnak nevezték. Egyszerüen abból a felfogásból
fakad, hogy bárki is tartozik magát feláldozni, ha a császár és a
dinasztia érdeke ugy kivánja.
Emberileg közeli viszonyban az öreg uralkodó, talán a környezetéhez
tartozó néhány _öreg urat_ kivéve, ugyszólván senkivel sem állott.
Miniszterei között volt akárhány, aki nem ismerte őt jobban, mint az
átlagos ujságolvasók. A kimért kihallgatások, amelyeken a miniszterek
csak referáltak, kérdésekre feleltek és az uralkodó fejbólintására
távoztak, alig nyujtottak alkalmat a megismerésére. Hogy Ferenc József
személyéről oly kevés hir jutott nyilvánosságra, annak részben az is
volt oka, hogy azoknak, akik vele érintkeztek, sem volt róla sok
elmondani valójuk. Személyét kimértség és hidegség vette körül. Az
udvari körök számára valósággal _esemény_ volt, mikor az 1905. évi
galiciai hadgyakorlatok befejeztével a vezérkari főnököt „régi barátom,
Beck táborszernagy“ kifejezéssel illette. Ilyen meleg szavakat másokkal
szemben sohasem használt. Emberi szempontból azonban ez a távolság és
tartózkodó magatartás nagyon jól megérthető. Fiatalkori barátai és
tanácsadói szokatlanul hosszu uralkodásának ideje alatt mind elhaltak
mellőle s az ő alakja ugyszólván a személytelenségben merült el. Mint
Disraeli mondja, az öregség önmagában nagy erő, a tekintélynek és
presztizsnek egyik legerősebb forrása Ez az öregség volt Ferenc József
megkülönböztetett tiszteletének a titka, egyuttal azonban uralkodásának
a gyengéje.
Ferenc József egyéniségének személytelensége és tartózkodó magatartása,
még legközelebbi környezetével szemben is, teszi különösen nehézzé lelki
életének és belső fejlődésének a megrajzolását. Mégis cselekvései,
élettörténetének külső körülményei alapján meglehetős valószinüséggel
lehet azt állitani, hogy hosszu uralkodásának változatokban gazdag
évtizedei nyomtalanul nem vonultak el fölötte és erős eltolódásokat
idéztek elő nemcsak politikájában, a kormányzat kezelésében, hanem a
dolgokról alkotott személyes felfogásában is. Bizonyos, hogy merev,
abszolutisztikus uralkodónak nevelődött és ifju korában valószinülng
háza németországi missziójának tudatától volt eltelve. E korszakban
főleg anyjának, a becsvágyó Zsófia főhercegnőnek, Schwarzenberg
hercegnek és Rauscher biborosnak a befolyása alatt állott. Az 1866.
esztendei szerencsétlen háboru Ausztriát nemcsak német- és olaszországi
hatalmi poziciójából szoritotta ki hanem végleg megbuktatta a mereven
abszolut és centralisztikus rendszert is. 1866 után Bécsben nem adták
ugyan föl a reményt, hogy a Habsburgok hatalmi köre a déli német államok
segitségével ismét kiterjeszthető lesz Németországra, de a porosz
fegyverek sikerei a francia harcmezőkön megpecsételték a befejezett
tényeket és a már féfikora delén álló Ferenc Józsefet uj utakra