Emberi miniatürök - 01

TONELLI SÁNDOR
EMBERI MINIATÜRÖK
SZEGED, 1925
DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT RT
KIADÁSA
Délmagyarország Hirlap- és Nyomdavállalat rt., Szeged.
FIAIMNAK


DANTE.

I.
„Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei
Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből
való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben
nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata
előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves
korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu
negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia
királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való
jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói
közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek
nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették
Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a
világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden
tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus,
ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a szószéken előkelő beszédü
szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal,
melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a
_Vita nuova_ cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20
nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles
levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei
kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz
irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a
harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz
biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát.
Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló
gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték
őket. Irta a _Commediát_, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi,
természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi
kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100
fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a
tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta
meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember
láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a
bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg
számüzetésének következménye. Ő irta meg a _Monarchiát_ is, melyben a
pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett
irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat
kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből
itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel
fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel
diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy _De vulgari eloquentia_ cimü
müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt –
csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és
szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante
tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén,
rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni.
Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy
hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül,
hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s
tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.
Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni
Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta
Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre
vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante
neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör
sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés
pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor
eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak
ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban,
szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik
legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.
Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az
örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma
is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével
egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának
évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és dogmának
épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette
egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az
_Isteni szinjáték_ ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb
emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.
Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely
a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el
az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a
német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől
kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a
pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár
népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon
át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet
szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly
személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát,
a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s
évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor
politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A _két kard_, pápaság
és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek
egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az
egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az
idejüket.
Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha
a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló
német császárok elől, a lelki hatalom, mely _köt és feloldoz_,
erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és
feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, hogy
tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen
attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese
támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz
városokban.
Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni
latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a
barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a
lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak,
de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való
keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát
tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy
be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok
kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar
olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem
ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán
megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A
skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab
közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen
Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz
egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek,
akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon
élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi
gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték
és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg
elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak
hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb
szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak falaik között. A
lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes
szövetségesei a pápáknak.
A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két
nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot
és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a
császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem
volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a
történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között
örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és
ghibellin főpapok. _Fieschi_ biboros személyében _IV. Ince_ néven
ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II.
Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem
lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet
arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni,
hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át
egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak.
Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen
kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és
feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek
hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok
viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben
megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett
polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy
politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok,
kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot
folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen
olyan gyorsan fel is bomlottak. Néha a pártállások, szövetkezések,
barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak
látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü
ördögöket az emberiségre.
A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a
középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette
hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt
világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének
célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli
boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés
közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket
az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte.
Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele
együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is.
Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő
kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé,
de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb
állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt,
egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései
ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott.
Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort
látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek,
mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket
egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a
szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor,
amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s
amelyben Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal
a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai
bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a
homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező
olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a
borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban
ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek
a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a _Pokol_
felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.
Ezzel azonban a magyarázat még korántsem teljes. Ugyanakkor, amikor a
pápák császárokat és királyokat közösitettek ki az emberiségből s a
_dies irae, dies illa_ rettegő félelemmel töltött el mindenkit, a
pápáknak akárhányszor menekülniök kellett Róma népe elől. Ugyanazt a
VII. Gergelyt, aki előtt IV. Henrik Canossát megjárta, két esztendővel
előbb egy római nemes a palotájában véresre verte. Az olaszok, akik a
közelség folytán beláttak a kulisszák mögé és látták, hogyan készül a
mennydörgés, akárhányszor nem respektálták a villámokat készitő
embereket. A tulvilágtól való rettegés mellett a gazdagodás vágya is
megkapta Olaszországot, különösen pedig a kereskedővárosokat. Már a
keresztes háboruk idején, mikor Francia- és Németország lovagvilága
magára öltötte a keresztet, az olasz tengeri köztársaságokban _maonák_,
részvénytársaságok alakultak a hadjáratok üzleti kihasználására. A
városokban a gazdagsággal együtt uj életkedv kezdett lábrakapni, mely
ellen hiába prédikáltak Assisi Szent Ferenc rendjének szőrcsuhás tagjai.
A pápaság legnagyobb politikai diadalainak idején kezdte elveszteni
hatalmát a lelkek felett.
A Dante korát közvetlenül megelőző századra esik ugyanis a
Hohenstaufenek küzdelme, igazában az utolsó harc az egyetemes császárság
gondolatának megvalósitásáért. Ebből a családból, amely Barbarossa
Frigyestől a vérpadon elpusztult Konradinig gyors egymásutánban annyi
ragyogó, müvészi hajlandóságu, romantikus és egyben tragikus alakot tud
felmutatni, mint a történelemnek egyetlen más uralkodó családja sem,
korát messze meghaladóan emelkedik ki II. Frigyes. Ez a II. Frigyes,
akit Dante hitetlenségéért a Pokol hatodik körében örökké égő sirba
temet, sziciliai udvarában a görög és arab tudományt és a provencei
költészetet kultiválta. Félig barbár ősei csak fegyverrel harcoltak a
pápaság ellen, ő egyetemeket alapitott és az egyházi mellett laikus
tudományt akart nevelni. Köriratban magyarázta a fejedelmeknek a pápai
tulhatalom veszedelmeit. _Tua res agitur._ A pisai domban prédikált és
országában üldözte az eretnekeket, de odahaza arab bölcselőkkel
szkeptikus módon vitatkozott a vallásról. A pápai átokkal sujtott
királyt szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára.
Az ő korától kezdve mind sürübben jelentkeznek Itáliában azok az
erőszakos, szépet és müvészetet kedvelő, de magukat isteni és emberi
törvényeken tultevő emberek, akik csak önmagukban és a tömegek közül
való kiemelkedésben látják a céljukat, – a reneszánsz fejedelmeinek az
előfutárai. Kezdődött az a kor, amely teljesen tultette magát a
legitimitásnak isteni rendjén s csak a politikai _tettet_, az eredményt
értékelte.
Dante szülővárosa, Firenze ennek a tulajdonképeni középkorból a
reneszánsz felé átfejlődő Itáliának a mikrokozmosza. Polgárai először a
környék kis kényurait verték le, azután a pápák pártján, falaik mögül
császárokkal, IV. Henrikkel és Barbarossa Frigyessel dacoltak. A város
hatalmának megnövekedésével római republikánus hagyományokat igyekeztek
feleleveniteni s 1200-tól kezdve két konzul vezette a város ügyeit. A
selyem-, posztó-, szőrme-, papiripar, elefántcsontfaragás, ötvösipar és
kereskedelem növekvő gazdagságoknak lett a forrása. A XIII. századtól
kezdve a firenzei bankárok összeköttetésben állottak egész Európával. A
firenzei aranyforint lett a legfontosabb kereskedelmi pénze Itáliának, a
Levanténak és Közép Európa nagy részének. Róma, Velence, Genova, Milano
és Pisa mellett ekkor kezdett Firenze Olaszország első városai közé
emelkedni. A sötét, védelemre berendezett házak és vaskapus tornyok
között paloták emelkedtek. A XIII. század végéről valók Giotto freskói s
ekkor kezdett felépülni a Palazzo del Popolo, a dóm, a Santa Croce és a
Santa Maria del Fiore temploma. Az utcák a guelfek és ghibellinek, a
régi nemesség, megvagyonosodott polgárok és alsóbb osztályok, – grandi,
popolo grasso és plebe minuta, – közötti harcok zajától visszhangoztak s
a város története számüzetéseknek, vérpadra hurcolásoknak és megrenditő
családi tragédiáknak a szüntelen sorozata. Dantenak bőségesen volt
alkalma, hogy a pokol legfenekének jégbörtönét testvérek és vérrokonok
gyilkosaival megnépesitse. 1267-ben a ghibellineket keserves harcok után
kipusztitották a városból, de Firenze, amely magát az „egyház leghivebb
szolgájának“ nevezte, nem pihent meg és nem lett jámborabb. A város
átalakulóban volt a heroikusból a polgári és demokratikus társadalom, de
egyuttal az egyszerüségből a gazdagság felé. Ugy mint Rómában, a
gazdagsággal együtt Firenzében is _élni_ kezdtek az emberek. Pazarlás,
fényüzés kapott lábra és az életörömet még a legszörnyübb
megpróbáltatások sem tudták elfojtani. Ezt ostorozza Dante és ezt
örökiti meg a frivol kacagás hangján Boccaccio.

II.
Nagy költők és gondolkodók méltatásánál, akik egész korok lelkét
tükröztetik vissza, fontosabb a miliőnek megrajzolása, a levegőnek
jellemzése, melyet magukba szivtak, mint életük aprólékos részleteinek a
feljegyzése. Életükben nem az a fontos, hogy mit ettek és ittak, hanem
csakis az, ami lelki fejlődésükre gyakorolt befolyást. E tekintetben a
legszerencsésebb helyzetben vagyunk Dantenál. Élettörténetének csak
nagyon kevés és szegényes adat alkotja a gerincét, de ami ez adatok
között hiányzik, kitölti ő maga lelkének és lelki átalakulásainak
szüntelen megrajzolásával. Mert Dante, aki teologiai éposz formájában a
világirodalomnak legnagyobb látomását irta meg, alapjában véve lirikus
egyéniség, aki mindent a saját lelkén keresztül szemlél és és örök
időkre egyik legegyénibb költője a világnak.
Még születése napját se tudjuk pontosan. 1265-ben született, mint maga
mondja az _Ikrek_ jegyében, tehát május 18. és junius 17. között.
Családja, az Alighieri-család, guelfpárti volt és a Péter-kapu közelében
állott a házuk. Egyebet róluk alig tudunk, mert Dante, aki minden
valamirevaló kortársát ugy őrizte meg az örökkévalóság számára, mint a
borostyán a magába zárt rovarokat, a tulajdon családjáról, szüleiről,
feleségéről, gyermekeiről seholsem beszél. Gyermekkorában szinte
lüktetve érik egymást a tragikus események Itáliában. Egy éves volt,
mikor Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia Beneventnél csatát, országot
és életet vesztett Anjou Károllyal szemben, akit IV. Ince pápa hivott
Itáliába az olasz ghibellinek ellen. Kis gyermek volt még, mikor az
utolsó Hohenstaufent, a tizenhat éves Konradint a tagliacozzoi vesztett
csata után Nápolyban és Farinata degli Ubertinek, a firenzei ghibellin
vezérnek a fiait, szülővárosa piacán lefejezték. Hallotta, hogy
gyilkolta meg a viterboi templomban Guido di Monforte az angol király
testvérét. Mint gyermek látta Anjou Károly bevonulását Firenzébe és már
az ifjukor határán állott, mikor végigfutott Itálián a sziciliai
vecsernyék hire. Néhány évvel később már maga is részt vett a toskanai
guelf városok, Arezzo és Pisa elleni vállalkozásokban. Ekkor értesült
róla, hogy Ugolino della Gherardescát, Pisa főkapitányát, aki signoriát
akart alapitani, Ubaldin érsek csellel elfogatta s unokáival együtt éhen
veszejtette. Ezt a történetet később a Pokolnak egyik legdrámaibb
epizódjában örökitette meg. Ezek az ifjukori képek nyujtották a
legbőségesebb anyagot az Isteni szinjáték későbbi irójának.
A miliőt igy ismerjük, de hogy Dante milyen életet élt ebben a miliőben,
nagyon kevéssé tudjuk. Korán felébredt benne az első szerelem, amely
állandóan visszatérő motivuma lett egész életének. A firenzei népnyelven
kivül elsajátitotta a latint, a provencalt és a langue d’oilt, behatolt
a természettudomány, dialektika és teologia rejtelmeibe. Megismerkedett
a trubadur-költészettel, amely Provenceban született és II. Frigyes
alatt Sziciliában is meghonosodott. Sarkalni kezdte a nagy
trubadur-költők hire, dicsősége; maga is verselni kezdett s első
szonettjeit, canzonéit bemutatkozó levelek kiséretében küldözgette el
költőtársainak.
Mint minden fiatal embernek az életében, aki érzi magában a
nagyrahivatottságot, de még nem tudja, hogy hol kell ennek a
hivatottságnak megnyilatkozni, nála is egymást érik a végletek.
Fegyverek csattogása, költészet, sóvárgó szerelem egy hölgy után, aki
nem lehet az övé és fiatalon otthagyja az élők világát, azután a
visszahatás, Assisi Szent Ferenc csuhája és viharos évek Firenze arany
ifjuságának a társaságában. Utána a megállapodottság évei.
Szonettjeinek, canzonéinak gyüjteményei, melyekkel első és tiszta
szerelmének adózik, a Vita nuova és a Canzoniere már nevet szereznek
neki. Harminc éves korában megnősül, elveszi Gemma Donatit, a Donatiak
előkelő családjából. Lefoglalja a közélet, tagja lesz a százak
tanácsának, követségekben képviseli a firenzei köztársaságot és 1300-ban
a megreformált alkotmány legnagyobb méltóságainak, a hat priornak a
sorába emelkedik.
Itt kezdődik életének a tragikuma. A ghibellinizmus teljes bukása után
az uj pápa, VIII. Bonifác elérkezettnek látta az időt, hogy francia
segitséggel a pápaság világi hatalmát véglegesen megalapitsa. E
törekvéssel szemben maguk a firenzei guelfek szakadtak kétfelé.
Rövidesen a fehérek és feketék pártharcától zajlott a város s a fehérek,
kikhez Dante is tartozott, elvül tüzték ki, _quod de servitiis faciando
domino Papae nihil fiat_. Uj elnevezés alatt soraikban a legyőzött
ghibellinek hagyományai keltek életre. A pápa, állitólag hogy békét
teremtsen, Valois Károlyt _Toscana békitője_ cimmel küldte Firenzébe. A
békitő fegyverrel jött és a feketéket segitette uralomra. Az uj kormány
a feketék soraiból alakult meg s 1302 január 17-én az uj podesta, Cante
de Gabrielli d’Agobbio, épen mikor ő maga távol volt a várostól, három
prior társával együtt hivatalok áruba bocsájtásáért, zsarolásért,
vesztegetésért, lázadásért a pápa és a király ellen, számüzte Dantet. Az
itéletet még kétszer megujitották, sokkal erősebb formában; _in
contumaciam_ kimondták rá a megégetést s ettől fogva Dante többé nem
látta viszont szükebb hazáját.
Csaknem husz évig bolyongott hontalanul, fejedelmek udvaraiban, ahol
visszatérésre való alkalmakat várta, egyetemeken, Bolognában, Párisban,
ahol csalódásai után a _sapienza divina_ megnyugvását kereste. A
hontalanságnak ezek az évei jelzik Dantenál a mélyebb lelki munka
kezdetét. Ekkor kezdte irni a _Convivio_ cimü befejezetlenül maradt
bölcselő költeményt, melyben kora egész ismeretanyagát fel akarta
dolgozni. Csak négy rész készült el belőle, a bevezetés, a
tudományokról, a filozofiáról és a nemességről szóló fejezetek.
Legmeglepőbb benne a nemességről szóló fejezet, amelyben a legmodernebb
elveket hangoztatja. Nem a nemzetség teszi a nemest, hanem az egyes a
nemzetséget és az igazi nemesség nem a születésben, leszármazásban,
hanem az egyénben rejlik. Hogy minél többen megértsék, a nép nyelvén
irta ezt a könyvét is.
A számüzött előtt rövid időre mégegyszer megcsillant a visszatérés
reménye, mikor VII. Henrik, a luxemburgiak családjából, leszállt
Olaszországba, hogy felujitsa a császárság igényeit. A teljesen
ghibellinné vált Dante a császár elé sietett, szenvedélyes üzeneteket
küldött Firenzébe s ő, aki valamikor városa szabadságát védte a pápa
ellen, most követelte a császárnak való behódolást Egy hatalmas latin
nyelvü politikai irattal, _De monarchia_, kelt a császárság ügyének a
védelmére, amelyet Isten rendelt a világi ügyek intézésére. A pápa az ur
a lelkiekben, a császár a világiakban, egyik sem sértheti a másiknak a
jogát… VII. Henrik vállalkozása nem sikerült s Dante leveleire és
könyvére számüzetésének ujabb dekretálása volt a válasz. A lehetőség,
hogy hazájába visszatérjen, egyre távolodott. Az embereket gyülölve és
emberektől gyülölve, – amire Villani is céloz, – járta Olaszország
udvarait. Mindjobban magába zárkózott s lelki magányában érlelődött
benne legnagyobb alkotásának, az Isteni szinjátéknak a gondolata. Az
történt vele, amit maga irt meg a Convivioban. A fáradt vándor, aki
ismeretlen uton házat pillant meg, szállásának véli s mikor csalódik, a
következő házban reménykedik. Igy bolyong az emberi lélek az életen át.
Rohan a játék, női szerelem, kincsek és hatalom után s csak végül pihen
meg az igazságban és megismerésben. Ettől fogva a külső élet eseményei
már teljesen jelentőség nélküliek. A költőnek lelki fejlődése
befejeződött. Várni valója már nem volt a földi világtól. Már csak
adhatott abból, amit látott, átélt, megismert és látomás formájában
elképzelt. Ez az utolsó nagy ajándék az Isteni szinjáték, a Divina
Commedia. Éveken át dolgozott rajta s részletekben bocsájtotta
nyilvánosságra. Alighogy befejezte, 1321. szeptember 13. és 14. közötti
éjjelen Ravennában, Guido Novella da Polenta udvarában elhunyt.
Ezekbe a sovány életrajzi adatokba, Dante hányatott életének menetébe és
egész költői munkásságába csillogó aranyszál gyanánt szövődik bele egy
női alaknak, Beatricének mindenütt jelenvalósága. Az iránta érzett
szerelem sugallta a Vita nuova szonettjeit és canzonéit, ő a sugárzó
jelensége a Convivio középkorias bölcselő költeményének s ő jelenik meg
mint tulvilági kalauz az Isteni szinjátékban. Nemcsak megihlető muzsája,
hanem valóságos központi jelensége Dante egész költészetének, létének,
gondolkodásának és érzésvilágának. Már a Vita nuova összeállitása
alkalmával él benne a gondolat, hogy olyan emléket állitson elhunyt
ideáljának, amely soha nem halványodó fénnyel ragyog minden korokon
keresztül. _Che mai non fu detto d’ alcuna_… aminőt még nőről nem
mondtak soha. Hallatlanul merész fantáziával benne személyesit meg
mindent, igazságot, üdvöt, malasztot, diadalmas egyházat s a _primum
mobile_ kristályos egében a sugárzó istenség szomszédságába helyezi őt.
Ennek a legmagasabb idealizálás jegyében megjelenő nőalaknak a
megitélésénél csak ugy hemzsegnek a legeltérőbb magyarázatok. Az a
misztikus köd, melybe Dante burkolja őt s az a kevés valószinü adat,
melyet róla tudunk, mintha egyenesen lehetőséget akarna adni ezekre a
gyakran természetellenes magyarázatokra. Azt mondja róla, hogy
Firenzében pillantotta meg először kilenc éves korában. Kétszer kilenc
éves volt, mikor viszontlátta őt, háromszor kilenc éves korában, a zsidó
év kilencedik hónapjában vesztette el. Ez adatokban épen olyan
misztikusan csoportositja a számokat, mint az Isteni szinjáték
felépitésében, amely a tulvilág három országát énekli meg, mindegyiket
harminchárom énekben és egy bevezető énekkel. A három a szentháromság
száma, a kilenc a csodáé, a harminchárom Krisztus földi éveinek száma, a
száz pedig a tökéletesség jegye. A kabbalisztikus számjátékoknak ez a
megismétlődése Beatrice neve körül, az a szinte természetfeletti
szerelem, amellyel iránta Dante viseltetik, személyének azonositása majd
a legfőbb jóval, majd a teljes tökéletességgel, adott tápot annak a
feltevésnek, hogy Beatricet tulajdonképen allegorikus alaknak kell
tekinteni.
A költői lélek mühelyébe beletekinteni nem tudó száraz szobatudósok
okoskodása ez, akik minden költőben, akit filologiai alapon fosztanak
meg a költészet ragyogó szineitől, rideg erkölcsi hőst akarnak látni.
Ezek nem látják megengedhetőnek, hogy Dantenak, aki megnősült, négy
gyermeknek volt az apja, élete végéig egy _más_ földi nő legyen az
ideálja. A másik párt viszont elhiszi, hogy Beatrice valóságos nő volt s
azt vitatja, hogy Dante kizárólag őt szerette, elfordult a földi
élettől, mikor kedvese meghalt s egy imbolygó, földöntuli árnyképet
követett élete fogytáig. Mintha csak a legegyszerübb, legtermészetesebb
megoldást nem akarnák elfogadni.
Ki is volt tulajdonképen Beatrice? Boccaccio, aki a XIV. század második
felében a firenzei köztársaság megbizásából elsőnek tartott
Dante-előadásokat, a legegyszerübb módon azt mondja, hogy Folco di
Ricovero de Portinarinak, az Alighieriek szomszédjának volt a lánya.
Később Simone de Bardinak lett a felesége és huszonnégy éves korában,
mint több gyermek anyja halt meg. Bármily különösnek látszik is, hogy a