Emberi miniatürök - 01

  
  TONELLI SÁNDOR
  EMBERI MINIATÜRÖK
  SZEGED, 1925
  DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT RT
  KIADÁSA
  Délmagyarország Hirlap- és Nyomdavállalat rt., Szeged.
  FIAIMNAK
  
  
  DANTE.
  
  I.
  „Az 1321-ik esztendőben halt meg Romagnának Ravenna városában a firenzei
  Dante Alighieri a da Polenta urak szolgálatában, velencei követségéből
  való visszatérte után s költőhöz és nagy bölcsészhez illő öltözetben
  nagy tisztességgel temették el Ravennában, a nagy templom bejárata
  előtt. Mint Firenze községnek számüzöttje halt meg körülbelül 56 éves
  korában. Ez a Dante tisztes és ős firenzei polgár volt a San Pietro-kapu
  negyedéből s nekünk szomszédunk. Firenzéből való számüzetése a francia
  királyi házból való Valois Károlynak az 1301-ik évben Firenzébe való
  jövetele okából történt. Az emlitett Dante városunk kiválóbb kormányzói
  közé s guelf létére is a fehér párthoz tartozott s minden más vétek
  nélkül az emlitett fehér párttal együtt üzték el és számkivetették
  Firenzéből. Tanulmányai folytatására Bolognába ment, később Párisba s a
  világ egyéb részeibe. Világi ember létére nagy tudós volt szinte minden
  tudományágban; a legnagyobb költő s bölcsész volt, tökéletes retorikus,
  ugy a szerkesztésben s verselésben, mint a szószéken előkelő beszédü
  szónok, a rimelésben a legnagyobb, legtisztább s legszebb irállyal,
  melyet nyelvünk az ő koráig s azóta is fölmutathat. Ifju korában irta a
  _Vita nuova_ cimü művét a szerelemről, később számüzetésében vagy 20
  nagyobb kiváló szerelmi canzonét szerzett s a többi közt három jeles
  levelet irt; egyet ártatlanul való számüzetésén keseregve a firenzei
  kormányhoz intézett; a másikat a Bresciát megszálló Henrik császárhoz
  irta, szinte prófétai hangon intve őt idővesztegetése miatt; a
  harmadikat Kelemen pápa halála után való üresedés alkalmával az olasz
  biborosokhoz irta, hogy egyezzenek meg s válasszanak olasz pápát.
  Valamennyinek a nyelve latin, magasztos szerkesztésben, kiváló
  gondolatokkal s tekintélyekkel. A bölcs magyarázók nagyon dicsérték
  őket. Irta a _Commediát_, melyben diszes rimekben nagy s finom erkölcsi,
  természettudományi, csillagászati, bölcsészeti s hittudományi
  kérdésekkel, szép uj alakzatokkal, hasonlatokkal s költői fogásokkal 100
  fejezetben, vagyis énekben megszerkesztette s tárgyalta a pokol, a
  tisztitóhely s a mennyország létét, s ezek állapotát oly fenségesen irta
  meg, amint csak lehet, amint emlitett könyvéből minden éles látásu ember
  láthatja. E Commediában talán kelleténél jobban örömét találja a
  bosszuban s költő módjára való kifakadásokban, ami valószinüleg
  számüzetésének következménye. Ő irta meg a _Monarchiát_ is, melyben a
  pápai s császári méltóságot tárgyalta. Köznyelven magyarázatot kezdett
  irni 14 fentebb emlitett erkölcsi szonettjéhez, melyek azonban, hármat
  kivéve, közbejött halála miatt befejezetlenül maradtak; ez a meglévőből
  itélve magasztos, szép, finom s nagyszabásu munkának igérkezett mivel
  fenséges szerkezettel s szép bölcseleti és csillagászati elmélkedésekkel
  diszeskedve tünik elénk. Ugyszintén irt egy _De vulgari eloquentia_ cimü
  müvecskét, melyből 4 könyvet igért, de – talán időelőtti halála miatt –
  csak kettő maradt ránk, melyekben erőteljes és diszes latinsággal és
  szép okokkal vizsgálja az összes olasz tájnyelveket. Ez a Dante
  tudománya miatt kissé tulönérzetes, feszes és érzékenykedő lévén,
  rosszkedvü filozófus módjára nem igen tudott laikusokkal társalogni.
  Egyéb, nagy polgárhoz illő erényei, tudománya s derekassága – ugy
  hiszem, – méltóvá teszik az örök emlékezetre e krónikánkban, azonkivül,
  hogy irásban ránk hagyott nemes munkái igaz tanuságot tesznek róla s
  tiszteletreméltó hirnevet biztositanak neki városunkban“.
  Az 1321. évnél ezeket a sorokat jegyezte fel krónikában Giovanni
  Villani, Firenze történetirója. Lapidáris rövidséggel összefoglalta
  Dante életének külső körülményeit, röviden jellemezte müveit és előre
  vetitette annak a dicsőségnek és tisztességnek a hirét, melyet Dante
  neve majdan szülővárosára jelenteni fog. Mióta Villani ezeket a tömör
  sorokat megirta, hat évszázad pergett le az idő homokóráján, a feledés
  pora lepett be intézményeket, eseményeket, embereket, a középkor
  eltávolodott tőlünk érzésben és gondolkodásban egyaránt, de a multaknak
  ködéből ma is nem halványodó dicsőségben, egyre növekvő ragyogásban,
  szinte az idők változásától függetlenül emelkedik ki minden idők egyik
  legnagyobb költőjének, gondolkodójának és látnokának az alakja.
  Mint költő, Dante a nagyon kevés kiválasztottak közé tartozik, akik az
  örök emberit tudták alkotásukba belevinni. Bensőleg ez jellemzi őt s ma
  is érezhető hatásának ez a titka. Külsőleg azonban egyéniségével
  egyetemben müvészete a középkorban, a XIII. és XIV. század fordulójának
  évtizedeiben gyökerezik, mikor a keresztény tudománynak és dogmának
  épülete betetőzést nyert s a külső életet megrengető viharok közepette
  egy uj világ vajudott a megszületéseért. Örök emberi volta mellett az
  _Isteni szinjáték_ ennek a kornak a legsajátabb, legmonumentálisabb
  emléke. A középkor megértése nélkül Dantét sem lehet megérteni.
  Abból a rettenetes politikai, kulturális és erkölcsi összeomlásból, mely
  a népvándorlást követő századokban romjaival, omladékaival boritotta el
  az egész római birodalmat, két hatalom gyanánt a pápaság és a
  német-római császárság emelkedett ki elsőnek. A hatodik század végétől
  kezdve a római egység gondolatának egyre erősbödő képviselője támadt a
  pápaságban. Az a babonás tisztelet, mely a népvándorlás naiv és barbár
  népeinek szemében még pusztulásának idején is övezte Rómát, századokon
  át egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje volt a pápaságnak és a jogcimet
  szolgáltatta későbbi világuralmi törekvéseihez. Mikor Nagy Károly
  személyében az első barbár fejedelem a fejére tette a császári koronát,
  a kortársak ugy vélték, hogy a caesarok római birodalma ujult fel s
  évszázadokon át ez a balhiedelem lett a sarkalatos pontja a középkor
  politikai világfelfogásának és tapogatozódásának. A _két kard_, pápaság
  és császárság, világuralmi törekvéseikben szükségképen szembekerültek
  egymással és évszázadokon át egyaránt egy lehetetlen elvnek, az
  egyetemes világuralom megvalósitásának kisérletében fecsérelték az
  idejüket.
  Százados harcok után ebben a küzdelemben a pápaság kerekedett felül. Ha
  a pápáknak sokszor menekülniök is kellett az Alpesek hágóiról leszálló
  német császárok elől, a lelki hatalom, mely _köt és feloldoz_,
  erősebbnek bizonyult, mint a világi fegyverek. A naturálgazdaságon és
  feudális társadalmi renden alapuló német császárság képtelen volt, hogy
  tartósan biztositsa magának Itália birtokát. A nagy fordulat különösen
  attól az időtől kezdve állt be, mikor a pápaságnak hatalmas szövetségese
  támadt a fellendült, nagy gazdagságra és erőre szert tett olasz
  városokban.
  Az olasz városi életnek ez a kifejlődése, a népvándorlás utáni
  latin-germán kulturának első nagy fejlődési mozzanata, első lépés a
  barbárságból egy uj civilizáció felé. Természetes volt, hogy ennek a
  lépésnek Itáliában kellett megtörténni. Itáliában csak elhalványodtak,
  de sohasem haltak ki teljesen az antik hagyományok. Az idegenekkel való
  keveredésből származott népnyelv mellett a latin jobban fenn tudta magát
  tartani, mint a provinciákban. Itáliában a városok köveit nem nőtte ugy
  be a moha, mint egyebütt, városi élet mindig maradt s mikor a viszonyok
  kedvezőbbre fordultak, uj fellendülésnek indultak. A kereskedés, az ipar
  olyan gazdagságnak lett a kutforrása, melyeket az Alpeseken tul nem
  ismertek. A tengeri köztársaságok utján az olasz városok korán
  megismerkedtek Bizánc pompájával és az arab müvelődésnek kincseivel. A
  skolaszticizmus mellett már a XI. és XII. századtól kezdve arab
  közvetitéssel bevonult Itáliába a régi görögöknek, különösen
  Aristotelesnek a tudománya, orvostudományt és jogot tanitottak az olasz
  egyetemeken, mikor másutt csak egy-egy kolostorban akadtak szerzetesek,
  akik értették a betüvetés mesterségét. Itália hasonlithatatlan módon
  élére került a nyugati civilizációnak. Nem volt csoda, ha az anyagi
  gazdagságnak, műveltségnek a birtokában ezek az olaszok mélyen lenézték
  és barbároknak tekintették a germán császároknak kisérőit és ha esetleg
  elismerték is az egyetemes császárságnak a gondolatát, nem voltak
  hajlandók tűrni, hogy náluk műveltségben, kulturában alacsonyabb
  szinvonalon álló császári helytartók uralkodjanak falaik között. A
  lombárd városok, majd Itália többi városai igy lettek lassan természetes
  szövetségesei a pápáknak.
  A pápai vagy császári párthoz való tartozandóság évszázadokon át két
  nagy táborra, a guelfek és ghibellinek táborára szakitotta Németországot
  és Itáliát. Nagy általánosságban a pápa hivei voltak a guelfek, a
  császár hivei pedig a ghibellinek. A tényleges helyzet azonban korántsem
  volt olyan világos és áttetsző, aminőnek ma évszázadok multával a
  történelmi kézikönyvekben leegyszerüsitve látjuk. A két párt között
  örökösek voltak az eltolódások. Voltak guelf párti fejedelmek és
  ghibellin főpapok. _Fieschi_ biboros személyében _IV. Ince_ néven
  ghibellin főpapot még pápának is megválasztották. Ekkor mondotta II.
  Frigyes: „Elvesztettem egyik legjobb barátomat, mert pápa ghibellin nem
  lehet.“ Az olasz városok rendesen olyankor, mikor egy-egy nagy győzelmet
  arattak a császárságon s inkább a pápa kezdte önállóságukat fenyegetni,
  hajlottak el a ghibellinizmus felé. Családok, melyek évtizedeken át
  egyik vagy másik párthoz tartoztak, hirtelen pártállást változtattak.
  Firenzében, mikor hosszu küzdelem után a ghibellineket végérvényesen
  kiüzték a városból, a guelfek egymás között szakadtak fehérekre és
  feketékre s az előbbiek majdnem teljesen a kiüldözött ghibellinek
  hagyományait elevenitették fel. A harcba belejátszott és a pártok
  viszonyát egy-egy városon belül örökösen módositotta a hatalmat kezükben
  megtartani akaró előkelő családoknak s a céhekben megszervezkedett
  polgárságnak a küzdelme, Akárcsak a régi Görögországban, a nagy
  politikai pártállástól függetlenül, Itáliában is a városok,
  kisebb-nagyobb kényurak hatalmi kérdésekből kifolyólag, örök harcot
  folytattak egymás ellen. Alkalmi szövetségek jöttek létre, melyek épen
  olyan gyorsan fel is bomlottak. Néha a pártállások, szövetkezések,
  barátságok és ellenségeskedések ugy összezavarodtak, hogy igaznak
  látszott a mese, hogy a sátán szabaditotta rá a Guelf és Ghibel nevü
  ördögöket az emberiségre.
  A nagy állami és társadalmi szétszakadozottság mellett, amely a
  középkori Itáliát bizonyos mértékig a régi Görögországhoz tette
  hasonlatossá, a középkornak általánosan jellemző vonása volt
  világnézletének kizárólag vallásos jellege. A középkor embere életének
  célját nem a földön, hanem a tulvilágban látta. Majd a földöntuli
  boldogságnak csodás viziói jelentek meg előtte, majd félelem és rettegés
  közepette látta maga előtt megelevenedni a pokolnak borzalmait, melyeket
  az egyházatyák megdöbbentően eleven szinekben festettek le előtte.
  Minden évszázad végének közeledése uj rettegéssel töltötte el, mert vele
  együtt várta a világ végének és az utolsó itéletnek az eljövetelét is.
  Azok a jellemképző erők, a civilizációnak évszázadokon át lassan fejlődő
  kényszere, iskola, törvény, melyek a modern ember életét egyenletesebbé,
  de egyuttal szürkébbé is teszik, kevésbbé müködtek benne. Közelebb
  állott a barbárság állapotához, gondolkodása, érzése gyermekesebb volt,
  egész lénye pedig szenvedélyesebb. Majd rettentő szenvedélyek kitörései
  ejtették hatalmukba, majd a bűnbánat nyomasztó sulya alatt roskadozott.
  Ez magyarázza meg azokat a rettentő kilengéseket, melyek a középkort
  látszólag a legnagyobb ellentmondások korává teszik. A keresztesek,
  mikor elfoglalják Jeruzsálemet, halomra ölnek férfit, nőt és gyermeket
  egyaránt s utána alázatosan hajtják meg fejüket a helyeken, melyeket a
  szeretetet hirdető Krisztusnak az emléke szentelt meg. Ugyanaz a kor,
  amely az egyéniségről való lemondásnak legcsodásabb példáit mutatja s
  amelyben Assisi Szent Ferencnek misztikus rózsái kivirágzottak, egyuttal
  a legrémesebb kegyetlenségek kora is. Az a VI. Henrik, aki a sziciliai
  bárókat megvakittatja, szurokba főzeti, izzó vasabroncsot süttet a
  homlokukra, élve elásatja, vagy megégetteti őket s velük rokonszenvező
  olasz feleségét kényszeriti, hogy szemtanuja legyen mindezeknek a
  borzalmaknak, nem kivétel, hanem tipus, amely száz meg száz változatban
  ismétlődik. Ez a világfelfogás, ezek az emberek és ezek a kegyetlenségek
  a kulcs Dante Isteni szinjátékának, különösen pedig a _Pokol_
  felfokozott borzalmainak és büntetéseinek a megértéséhez.
  Ezzel azonban a magyarázat még korántsem teljes. Ugyanakkor, amikor a
  pápák császárokat és királyokat közösitettek ki az emberiségből s a
  _dies irae, dies illa_ rettegő félelemmel töltött el mindenkit, a
  pápáknak akárhányszor menekülniök kellett Róma népe elől. Ugyanazt a
  VII. Gergelyt, aki előtt IV. Henrik Canossát megjárta, két esztendővel
  előbb egy római nemes a palotájában véresre verte. Az olaszok, akik a
  közelség folytán beláttak a kulisszák mögé és látták, hogyan készül a
  mennydörgés, akárhányszor nem respektálták a villámokat készitő
  embereket. A tulvilágtól való rettegés mellett a gazdagodás vágya is
  megkapta Olaszországot, különösen pedig a kereskedővárosokat. Már a
  keresztes háboruk idején, mikor Francia- és Németország lovagvilága
  magára öltötte a keresztet, az olasz tengeri köztársaságokban _maonák_,
  részvénytársaságok alakultak a hadjáratok üzleti kihasználására. A
  városokban a gazdagsággal együtt uj életkedv kezdett lábrakapni, mely
  ellen hiába prédikáltak Assisi Szent Ferenc rendjének szőrcsuhás tagjai.
  A pápaság legnagyobb politikai diadalainak idején kezdte elveszteni
  hatalmát a lelkek felett.
  A Dante korát közvetlenül megelőző századra esik ugyanis a
  Hohenstaufenek küzdelme, igazában az utolsó harc az egyetemes császárság
  gondolatának megvalósitásáért. Ebből a családból, amely Barbarossa
  Frigyestől a vérpadon elpusztult Konradinig gyors egymásutánban annyi
  ragyogó, müvészi hajlandóságu, romantikus és egyben tragikus alakot tud
  felmutatni, mint a történelemnek egyetlen más uralkodó családja sem,
  korát messze meghaladóan emelkedik ki II. Frigyes. Ez a II. Frigyes,
  akit Dante hitetlenségéért a Pokol hatodik körében örökké égő sirba
  temet, sziciliai udvarában a görög és arab tudományt és a provencei
  költészetet kultiválta. Félig barbár ősei csak fegyverrel harcoltak a
  pápaság ellen, ő egyetemeket alapitott és az egyházi mellett laikus
  tudományt akart nevelni. Köriratban magyarázta a fejedelmeknek a pápai
  tulhatalom veszedelmeit. _Tua res agitur._ A pisai domban prédikált és
  országában üldözte az eretnekeket, de odahaza arab bölcselőkkel
  szkeptikus módon vitatkozott a vallásról. A pápai átokkal sujtott
  királyt szőke német és fekete szaracén lovagok kisérték utolsó utjára.
  Az ő korától kezdve mind sürübben jelentkeznek Itáliában azok az
  erőszakos, szépet és müvészetet kedvelő, de magukat isteni és emberi
  törvényeken tultevő emberek, akik csak önmagukban és a tömegek közül
  való kiemelkedésben látják a céljukat, – a reneszánsz fejedelmeinek az
  előfutárai. Kezdődött az a kor, amely teljesen tultette magát a
  legitimitásnak isteni rendjén s csak a politikai _tettet_, az eredményt
  értékelte.
  Dante szülővárosa, Firenze ennek a tulajdonképeni középkorból a
  reneszánsz felé átfejlődő Itáliának a mikrokozmosza. Polgárai először a
  környék kis kényurait verték le, azután a pápák pártján, falaik mögül
  császárokkal, IV. Henrikkel és Barbarossa Frigyessel dacoltak. A város
  hatalmának megnövekedésével római republikánus hagyományokat igyekeztek
  feleleveniteni s 1200-tól kezdve két konzul vezette a város ügyeit. A
  selyem-, posztó-, szőrme-, papiripar, elefántcsontfaragás, ötvösipar és
  kereskedelem növekvő gazdagságoknak lett a forrása. A XIII. századtól
  kezdve a firenzei bankárok összeköttetésben állottak egész Európával. A
  firenzei aranyforint lett a legfontosabb kereskedelmi pénze Itáliának, a
  Levanténak és Közép Európa nagy részének. Róma, Velence, Genova, Milano
  és Pisa mellett ekkor kezdett Firenze Olaszország első városai közé
  emelkedni. A sötét, védelemre berendezett házak és vaskapus tornyok
  között paloták emelkedtek. A XIII. század végéről valók Giotto freskói s
  ekkor kezdett felépülni a Palazzo del Popolo, a dóm, a Santa Croce és a
  Santa Maria del Fiore temploma. Az utcák a guelfek és ghibellinek, a
  régi nemesség, megvagyonosodott polgárok és alsóbb osztályok, – grandi,
  popolo grasso és plebe minuta, – közötti harcok zajától visszhangoztak s
  a város története számüzetéseknek, vérpadra hurcolásoknak és megrenditő
  családi tragédiáknak a szüntelen sorozata. Dantenak bőségesen volt
  alkalma, hogy a pokol legfenekének jégbörtönét testvérek és vérrokonok
  gyilkosaival megnépesitse. 1267-ben a ghibellineket keserves harcok után
  kipusztitották a városból, de Firenze, amely magát az „egyház leghivebb
  szolgájának“ nevezte, nem pihent meg és nem lett jámborabb. A város
  átalakulóban volt a heroikusból a polgári és demokratikus társadalom, de
  egyuttal az egyszerüségből a gazdagság felé. Ugy mint Rómában, a
  gazdagsággal együtt Firenzében is _élni_ kezdtek az emberek. Pazarlás,
  fényüzés kapott lábra és az életörömet még a legszörnyübb
  megpróbáltatások sem tudták elfojtani. Ezt ostorozza Dante és ezt
  örökiti meg a frivol kacagás hangján Boccaccio.
  
  II.
  Nagy költők és gondolkodók méltatásánál, akik egész korok lelkét
  tükröztetik vissza, fontosabb a miliőnek megrajzolása, a levegőnek
  jellemzése, melyet magukba szivtak, mint életük aprólékos részleteinek a
  feljegyzése. Életükben nem az a fontos, hogy mit ettek és ittak, hanem
  csakis az, ami lelki fejlődésükre gyakorolt befolyást. E tekintetben a
  legszerencsésebb helyzetben vagyunk Dantenál. Élettörténetének csak
  nagyon kevés és szegényes adat alkotja a gerincét, de ami ez adatok
  között hiányzik, kitölti ő maga lelkének és lelki átalakulásainak
  szüntelen megrajzolásával. Mert Dante, aki teologiai éposz formájában a
  világirodalomnak legnagyobb látomását irta meg, alapjában véve lirikus
  egyéniség, aki mindent a saját lelkén keresztül szemlél és és örök
  időkre egyik legegyénibb költője a világnak.
  Még születése napját se tudjuk pontosan. 1265-ben született, mint maga
  mondja az _Ikrek_ jegyében, tehát május 18. és junius 17. között.
  Családja, az Alighieri-család, guelfpárti volt és a Péter-kapu közelében
  állott a házuk. Egyebet róluk alig tudunk, mert Dante, aki minden
  valamirevaló kortársát ugy őrizte meg az örökkévalóság számára, mint a
  borostyán a magába zárt rovarokat, a tulajdon családjáról, szüleiről,
  feleségéről, gyermekeiről seholsem beszél. Gyermekkorában szinte
  lüktetve érik egymást a tragikus események Itáliában. Egy éves volt,
  mikor Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia Beneventnél csatát, országot
  és életet vesztett Anjou Károllyal szemben, akit IV. Ince pápa hivott
  Itáliába az olasz ghibellinek ellen. Kis gyermek volt még, mikor az
  utolsó Hohenstaufent, a tizenhat éves Konradint a tagliacozzoi vesztett
  csata után Nápolyban és Farinata degli Ubertinek, a firenzei ghibellin
  vezérnek a fiait, szülővárosa piacán lefejezték. Hallotta, hogy
  gyilkolta meg a viterboi templomban Guido di Monforte az angol király
  testvérét. Mint gyermek látta Anjou Károly bevonulását Firenzébe és már
  az ifjukor határán állott, mikor végigfutott Itálián a sziciliai
  vecsernyék hire. Néhány évvel később már maga is részt vett a toskanai
  guelf városok, Arezzo és Pisa elleni vállalkozásokban. Ekkor értesült
  róla, hogy Ugolino della Gherardescát, Pisa főkapitányát, aki signoriát
  akart alapitani, Ubaldin érsek csellel elfogatta s unokáival együtt éhen
  veszejtette. Ezt a történetet később a Pokolnak egyik legdrámaibb
  epizódjában örökitette meg. Ezek az ifjukori képek nyujtották a
  legbőségesebb anyagot az Isteni szinjáték későbbi irójának.
  A miliőt igy ismerjük, de hogy Dante milyen életet élt ebben a miliőben,
  nagyon kevéssé tudjuk. Korán felébredt benne az első szerelem, amely
  állandóan visszatérő motivuma lett egész életének. A firenzei népnyelven
  kivül elsajátitotta a latint, a provencalt és a langue d’oilt, behatolt
  a természettudomány, dialektika és teologia rejtelmeibe. Megismerkedett
  a trubadur-költészettel, amely Provenceban született és II. Frigyes
  alatt Sziciliában is meghonosodott. Sarkalni kezdte a nagy
  trubadur-költők hire, dicsősége; maga is verselni kezdett s első
  szonettjeit, canzonéit bemutatkozó levelek kiséretében küldözgette el
  költőtársainak.
  Mint minden fiatal embernek az életében, aki érzi magában a
  nagyrahivatottságot, de még nem tudja, hogy hol kell ennek a
  hivatottságnak megnyilatkozni, nála is egymást érik a végletek.
  Fegyverek csattogása, költészet, sóvárgó szerelem egy hölgy után, aki
  nem lehet az övé és fiatalon otthagyja az élők világát, azután a
  visszahatás, Assisi Szent Ferenc csuhája és viharos évek Firenze arany
  ifjuságának a társaságában. Utána a megállapodottság évei.
  Szonettjeinek, canzonéinak gyüjteményei, melyekkel első és tiszta
  szerelmének adózik, a Vita nuova és a Canzoniere már nevet szereznek
  neki. Harminc éves korában megnősül, elveszi Gemma Donatit, a Donatiak
  előkelő családjából. Lefoglalja a közélet, tagja lesz a százak
  tanácsának, követségekben képviseli a firenzei köztársaságot és 1300-ban
  a megreformált alkotmány legnagyobb méltóságainak, a hat priornak a
  sorába emelkedik.
  Itt kezdődik életének a tragikuma. A ghibellinizmus teljes bukása után
  az uj pápa, VIII. Bonifác elérkezettnek látta az időt, hogy francia
  segitséggel a pápaság világi hatalmát véglegesen megalapitsa. E
  törekvéssel szemben maguk a firenzei guelfek szakadtak kétfelé.
  Rövidesen a fehérek és feketék pártharcától zajlott a város s a fehérek,
  kikhez Dante is tartozott, elvül tüzték ki, _quod de servitiis faciando
  domino Papae nihil fiat_. Uj elnevezés alatt soraikban a legyőzött
  ghibellinek hagyományai keltek életre. A pápa, állitólag hogy békét
  teremtsen, Valois Károlyt _Toscana békitője_ cimmel küldte Firenzébe. A
  békitő fegyverrel jött és a feketéket segitette uralomra. Az uj kormány
  a feketék soraiból alakult meg s 1302 január 17-én az uj podesta, Cante
  de Gabrielli d’Agobbio, épen mikor ő maga távol volt a várostól, három
  prior társával együtt hivatalok áruba bocsájtásáért, zsarolásért,
  vesztegetésért, lázadásért a pápa és a király ellen, számüzte Dantet. Az
  itéletet még kétszer megujitották, sokkal erősebb formában; _in
  contumaciam_ kimondták rá a megégetést s ettől fogva Dante többé nem
  látta viszont szükebb hazáját.
  Csaknem husz évig bolyongott hontalanul, fejedelmek udvaraiban, ahol
  visszatérésre való alkalmakat várta, egyetemeken, Bolognában, Párisban,
  ahol csalódásai után a _sapienza divina_ megnyugvását kereste. A
  hontalanságnak ezek az évei jelzik Dantenál a mélyebb lelki munka
  kezdetét. Ekkor kezdte irni a _Convivio_ cimü befejezetlenül maradt
  bölcselő költeményt, melyben kora egész ismeretanyagát fel akarta
  dolgozni. Csak négy rész készült el belőle, a bevezetés, a
  tudományokról, a filozofiáról és a nemességről szóló fejezetek.
  Legmeglepőbb benne a nemességről szóló fejezet, amelyben a legmodernebb
  elveket hangoztatja. Nem a nemzetség teszi a nemest, hanem az egyes a
  nemzetséget és az igazi nemesség nem a születésben, leszármazásban,
  hanem az egyénben rejlik. Hogy minél többen megértsék, a nép nyelvén
  irta ezt a könyvét is.
  A számüzött előtt rövid időre mégegyszer megcsillant a visszatérés
  reménye, mikor VII. Henrik, a luxemburgiak családjából, leszállt
  Olaszországba, hogy felujitsa a császárság igényeit. A teljesen
  ghibellinné vált Dante a császár elé sietett, szenvedélyes üzeneteket
  küldött Firenzébe s ő, aki valamikor városa szabadságát védte a pápa
  ellen, most követelte a császárnak való behódolást Egy hatalmas latin
  nyelvü politikai irattal, _De monarchia_, kelt a császárság ügyének a
  védelmére, amelyet Isten rendelt a világi ügyek intézésére. A pápa az ur
  a lelkiekben, a császár a világiakban, egyik sem sértheti a másiknak a
  jogát… VII. Henrik vállalkozása nem sikerült s Dante leveleire és
  könyvére számüzetésének ujabb dekretálása volt a válasz. A lehetőség,
  hogy hazájába visszatérjen, egyre távolodott. Az embereket gyülölve és
  emberektől gyülölve, – amire Villani is céloz, – járta Olaszország
  udvarait. Mindjobban magába zárkózott s lelki magányában érlelődött
  benne legnagyobb alkotásának, az Isteni szinjátéknak a gondolata. Az
  történt vele, amit maga irt meg a Convivioban. A fáradt vándor, aki
  ismeretlen uton házat pillant meg, szállásának véli s mikor csalódik, a
  következő házban reménykedik. Igy bolyong az emberi lélek az életen át.
  Rohan a játék, női szerelem, kincsek és hatalom után s csak végül pihen
  meg az igazságban és megismerésben. Ettől fogva a külső élet eseményei
  már teljesen jelentőség nélküliek. A költőnek lelki fejlődése
  befejeződött. Várni valója már nem volt a földi világtól. Már csak
  adhatott abból, amit látott, átélt, megismert és látomás formájában
  elképzelt. Ez az utolsó nagy ajándék az Isteni szinjáték, a Divina
  Commedia. Éveken át dolgozott rajta s részletekben bocsájtotta
  nyilvánosságra. Alighogy befejezte, 1321. szeptember 13. és 14. közötti
  éjjelen Ravennában, Guido Novella da Polenta udvarában elhunyt.
  Ezekbe a sovány életrajzi adatokba, Dante hányatott életének menetébe és
  egész költői munkásságába csillogó aranyszál gyanánt szövődik bele egy
  női alaknak, Beatricének mindenütt jelenvalósága. Az iránta érzett
  szerelem sugallta a Vita nuova szonettjeit és canzonéit, ő a sugárzó
  jelensége a Convivio középkorias bölcselő költeményének s ő jelenik meg
  mint tulvilági kalauz az Isteni szinjátékban. Nemcsak megihlető muzsája,
  hanem valóságos központi jelensége Dante egész költészetének, létének,
  gondolkodásának és érzésvilágának. Már a Vita nuova összeállitása
  alkalmával él benne a gondolat, hogy olyan emléket állitson elhunyt
  ideáljának, amely soha nem halványodó fénnyel ragyog minden korokon
  keresztül. _Che mai non fu detto d’ alcuna_… aminőt még nőről nem
  mondtak soha. Hallatlanul merész fantáziával benne személyesit meg
  mindent, igazságot, üdvöt, malasztot, diadalmas egyházat s a _primum
  mobile_ kristályos egében a sugárzó istenség szomszédságába helyezi őt.
  Ennek a legmagasabb idealizálás jegyében megjelenő nőalaknak a
  megitélésénél csak ugy hemzsegnek a legeltérőbb magyarázatok. Az a
  misztikus köd, melybe Dante burkolja őt s az a kevés valószinü adat,
  melyet róla tudunk, mintha egyenesen lehetőséget akarna adni ezekre a
  gyakran természetellenes magyarázatokra. Azt mondja róla, hogy
  Firenzében pillantotta meg először kilenc éves korában. Kétszer kilenc
  éves volt, mikor viszontlátta őt, háromszor kilenc éves korában, a zsidó
  év kilencedik hónapjában vesztette el. Ez adatokban épen olyan
  misztikusan csoportositja a számokat, mint az Isteni szinjáték
  felépitésében, amely a tulvilág három országát énekli meg, mindegyiket
  harminchárom énekben és egy bevezető énekkel. A három a szentháromság
  száma, a kilenc a csodáé, a harminchárom Krisztus földi éveinek száma, a
  száz pedig a tökéletesség jegye. A kabbalisztikus számjátékoknak ez a
  megismétlődése Beatrice neve körül, az a szinte természetfeletti
  szerelem, amellyel iránta Dante viseltetik, személyének azonositása majd
  a legfőbb jóval, majd a teljes tökéletességgel, adott tápot annak a
  feltevésnek, hogy Beatricet tulajdonképen allegorikus alaknak kell
  tekinteni.
  A költői lélek mühelyébe beletekinteni nem tudó száraz szobatudósok
  okoskodása ez, akik minden költőben, akit filologiai alapon fosztanak
  meg a költészet ragyogó szineitől, rideg erkölcsi hőst akarnak látni.
  Ezek nem látják megengedhetőnek, hogy Dantenak, aki megnősült, négy
  gyermeknek volt az apja, élete végéig egy _más_ földi nő legyen az
  ideálja. A másik párt viszont elhiszi, hogy Beatrice valóságos nő volt s
  azt vitatja, hogy Dante kizárólag őt szerette, elfordult a földi
  élettől, mikor kedvese meghalt s egy imbolygó, földöntuli árnyképet
  követett élete fogytáig. Mintha csak a legegyszerübb, legtermészetesebb
  megoldást nem akarnák elfogadni.
  Ki is volt tulajdonképen Beatrice? Boccaccio, aki a XIV. század második
  felében a firenzei köztársaság megbizásából elsőnek tartott
  Dante-előadásokat, a legegyszerübb módon azt mondja, hogy Folco di
  Ricovero de Portinarinak, az Alighieriek szomszédjának volt a lánya.
  Később Simone de Bardinak lett a felesége és huszonnégy éves korában,
  mint több gyermek anyja halt meg. Bármily különösnek látszik is, hogy a