Emberi miniatürök - 07

okirat, amely Nagy Péternek, az orosz nagyhatalom megalapitójának
kezétől származik. Ez az irás, amelyet az ázsiai barbárból európaivá
vedlett cár végrendeletül hagyott utódaira, azokat a módokat és
eszközöket jelöli meg, amelyek segitségével Oroszország legyőzheti az
európai nemzeteket és magának a világ uralmát biztosithatja.
A továbbiakban azt mondja a legenda, hogy Nagy Péter utódai vallásos
tisztelettel követik családi hatalmuk megalapitójának ezt a politikai
végrendeletét. Mindaz, ami az orosz politikában két évszázad óta
történt, nem véletlen és nem esetlegesség, hanem ennek a végrendeletnek
a következetes végrehajtásából ered és mindazok a csapások, bajok és
veszedelmek, amelyek két évszázad alatt Európát a cári uralom részéről
érték, erre a végrendeletre vezetendők vissza.
Mi van tulajdonképen Nagy Péter végrendeletében? Bevezetése szerint
Oroszországot a gondviselés rendelte arra, hogy a jövőben egész Európa
felett uralkodjék. Az európai nemzetek mind elaggottak, elérkezett az
ideje, hogy egy uj és friss nép uralma alá hajtsa őket. Időről-időre
kelet és észak népei elárasztják az elernyedt nyugatot, megtermékenyitik
az elvénhedt civilizációt, ahogy Rómát is regenerálta a barbárok
inváziója. Ugyanolyan törvényszerüség ez, mint a Nilus termékeny
iszapjának lerakodása Egyiptom földjén. Oroszország, amely az ő
trónraléptekor patak volt s melyet folyamnak hagyott vissza, utódai
alatt tengerré válik és elárasztja egész Európát, ha az utódok is értik
a módját, hogy sorsát megfelelően irányitsák. Ezért, mint Mózes a
zsidóknak a tizparancsolatot, ő a végrendelet követését ajánlja
utódainak figyelmébe.
Maga a tizennégy szakaszból álló sajátképeni politikai végrendelet
elmondja, hogy Oroszországot állandóan hadrakész állapotban kell tartani
s a nyugati államoktól a hadviselés és béke müvészetét illetőleg mindent
el kell sajátitani, de csak azért, hogy Oroszországnak hasznára
forditsák. A szomszédos államokban egyenetlenségeket és zavarokat kell
támasztani s azokat kihasználni. Ha másként nem, rokoni kapcsolatok
teremtése révén kell beleszólást biztositani Európa belső ügyeibe. Ily
módon Lengyelország, Svédország, valamint a Keleti és Fekete tenger
partvidéke fokról-fokra leigázandók. Törekedni kell Konstantinápoly és
India megszerzésére, mert aki ott uralkodik, ura a világnak. Ausztriával
szinleg szövetséget kell fenntartani, de a császári hatalommal szemben
szitani kell a német fejedelmek féltékenységét. Igy lehet elérni, hogy
Ausztria is segitsen kiverni a törököt Európából és igy kell
megakadályozni más oldalon meginditott háborukkal, hogy győzelmének
gyümölcseit kihasználja. Oroszországnak mindenütt, Magyarországon,
Törökországban és Lengyelországban a keleti keresztények protektora
gyanánt kell szerepelni, hogy a döntés percében szövetségesekre találjon
az idegen államok határain belül is. Ilyen előkészületek után a világ
megosztását kell felajánlani Bécsnek és Versaillesnak, majd a kölcsönös
féltékenység kijátszásával harcba kell keverni őket s mikor kölcsönösen
meggyengitették egymást, a készen álló orosz hadakkal és hajóhaddal el
kell árasztani Európát az atlanti partokig. A kicsinyek ekkor önmaguktól
is behódolnak Oroszországnak. „Igy lehet és igy kell leigázni Európát“.
Mint e szükre fogott kivonatból is látható, az állitólagos végrendelet
elég sikerült jellemzése Oroszország ujkori politikájának és a további
következtetések is nem minden ügyesség nélkül vannak levonva. A
jellemzés annyira sikeres, hogy a gondolatmenet csaknem tökéletesen
összevág azzal a pánszláv programmal, amelyet Akszakov, Danilevszkij és
követőik Oroszország számára a mult század derekán felállitottak.
Kétségtelen, hogy a végrendelet csakis olyan embertől származhatik, aki
otthon volt a világpolitikában és ismerte annak titkos rugóit. Ugy
eltalálja az orosz politikának elveit, hogy nem lehet csodálni, ha
hosszu időn át tényleg hittek az irás valódiságában. Minthogy magán
viselte a moszkovita politika jellemző vonásait és a tények nagyrészt
megegyeztek rendelkezéseivel, jó ideig ez a rejtélyes irat ugy
szerepelt, mint az orosz cárok hóditó politikájának alapvető
dokumentuma. Évtizedeken keresztül komoly történetirók és politikusok
mindig Nagy Péter végrendeletére utaltak, ha jellemezni akarták az orosz
politika veszélyességét, vagy fel akarták tárni titkos céljait.
Különösen erős és gyakori volt a végrendeletre való hivatkozás a krimi
háboru idejében, de idézték gyakran a hetvenes években, az orosz-török
háboru idején is.
Legujabban, a világháboru idején Sven Hedin emlitette fel a végrendelet
dolgát egyik könyvében. A végrendelet, mint irott dokumentum, nincs meg,
de hogy a benne lefektetett elvek élnek, azt az orosz iskolakönyvek is
bizonyitják, amelyek Péter cár _titkos gondolatáról_ beszélnek és ebből
származtatják Oroszország történelmi misszióját.
Az orosz hivatalos körök és általában azok, akiknek betekintésük volt a
peterhofi titkos levéltárba, mindig tagadták Nagy Péter végrendeletének
valódiságát, de az ő tagadásukat a világ természetesen nem volt hajlandó
döntő érvényünek elfogadni, hiszen _ha lett volna is_ ilyen végrendelet,
érdekük lett volna, hogy azt letagadják, mert ez a dokumentum a
legerősebb fegyverek egyike volna az orosz politika ellen. A végrendelet
dolga ilyen szempontból egy izben magát II. Sándor cárt is nyilatkozatra
késztette és egy kihallgatáson, amelyet az orosz–török háboru kitörése
előtt adott Fitzherbert angol nagykövetnek, a végrendelet históriáját a
legendák sorába utalta. Kijelentette azonban ez alkalommal a cár azt is,
hogy Nagy Péternek és II. Katalinnak Konstantinápoly meghóditására
irányuló terve is csak „illuzió és fantom“. A cár tehát megtagadta a
nyilvánosság előtt nemcsak a végrendeletet, hanem a _szellemét is_. Hogy
ebben a tagadásban mennyi volt az őszinteség, megmutatták az orosz–török
háboruban és még inkább a világháboruban megnyilatkozott orosz hatalmi
törekvések.
De ha a végrendelet maga nem igaz, a benne való hit honnan került a
köztudatba, kinek lehetett az érdeke, hogy egy ilyen titkos államiratnak
a hirét elterjessze és ki volt az, aki ezt a kétségtelenül nagyszabásu
történelmi okmányhamisitást elkövette?
A nyomok, mint a történelmi kutatásnak sikerült megállapitani,
Napoleonhoz vezetnek. Napoleonról nagyon jól tudjuk, hogy egyáltalán nem
volt idegen tőle a közvéleménynek hamis okmányokkal, céltudatosan
elhelyezett hirekkel és tendenciózus közleményekkel való befolyásolása.
Az orosz hadjárat előtt kétségtelenül érdekében állt neki, hogy a cári
politikát minél feketébb szinekben tüntesse fel és céljait Európa előtt
kompromittálja. Ezeken az általános okokon kivül a részletkörülmények
még inkább valószinüvé teszik, hogy Nagy Péter végrendeletének, ha nem
is a gondolata, de legalább is első ismert fogalmazása tőle ered és
létezését az ő sajtóirodája röpitette világgá.
Egy ilyen okmányról legelőször Louis Duten, Voltaire kortársa tesz
emlitést, abban a formában, hogy II. Katalin Nagy Péter aláirásával egy
okmányt hamisitott a saját politikájának az igazolására. Többet Duten
nem tud, adata feledésbe is merült és csak 1812-ben bukkant fel ismét,
meglehetősen sajátságos körülmények között, közvetlenül a Napoleon
oroszországi hadjáratát megelőző időpontban.
A végrendelet, helyesebben a végrendelet _tartalma_, ez évben merül fel
először egy könyvben Párisban, amely a következő cimet viseli: „_De la
politique et des progrès de la puissance russe, depuis son origine
jusqu’au commencement du XIX. siècle._“ A könyv szerzője nincs
megnevezve, magát csak _L_. betüvel jelöli. Hogy ki ez az _L_., azt a
„_Histoire des cosaques_“ cimü 1814-ben megjelent könyvnek az
előszavából tudjuk meg, ahol a Lesur nevü szerző elmondja, hogy ő irta
az orosz hatalom politikai fejlődéséről szóló röpiratot is. Az utóbbi
könyv felvilágositást nyujt egyuttal Lesurnek Napoleon kormányához való
viszonyáról is, amennyiben könyvéről megirja: „_demandée par le
gouvernement français_“. Ezzel félig-meddig világot vet első könyvének
eredetére is.
Nagyobb kombináló képesség nélkül is fel lehet ugyanis tételezni, hogy
az előző, az orosz hadjárat előestéjén világos politikai tendenciával
megirott röpirat is ugyanilyen megrendelésre készülhetett. Ennek van egy
indirekt bizonyitéka is. Sir Robert Wilson, Anglia pétervári nagykövete,
privát naplójában emliti, hogy a franciáknak Oroszországból való
visszavonulása alkalmával ebből a könyvből meglehetősen sok példányt
találtak Maret bassanoi hercegnek, Napoleon akkori külügyminiszterének
elhagyott lakásán. Alig lehet tehát kétségesnek tekinteni, hogy az orosz
politikáról irott könyvnek a szerzője csak eszköz volt Napoleon
kormányának szolgálatában és a röpirat Nagy Péternek benne foglalt
világhóditó programmjával együtt megrendelésre készült egy határozott
politikai cél szolgálatában.
Jellemző egyébként, hogy Lesur a végrendeletet nem közli eredeti
szövegében, hanem csak _résumét_ ad róla; azt nem mondja meg, honnan van
tudomása a fontos okiratról, hanem csak ebben a formában emlékezik meg
róla: „_On assure, qu’il existe etc._“ „Azt állitják, hogy az orosz
cárok magánlevéltárában I. Péter kezétől származó titkos _emlékiratok_
vannak, amelyek kerülgetés nélkül fejtik ki ennek az uralkodónak a
terveit, amelyeket utódainak figyelmébe ajánl s amelyeket ezek közül
egyesek tényleg majdnem vallásos állhatatossággal követtek is.“
E bevezetés után Lesur résuméje kivonatosan, tizennégy pontban közli a
fentebb ismertetett politikai tanitásokat. Figyelemreméltó, hogy ő még
csak emlékiratokról beszél s ezekből csak később lett végrendelet.
Később került nyilvánosságra a végrendelet „_hiteles és teljes_“ szövege
is.
Ezt a „hiteles és teljes“ szöveget, mint azóta sokak, de különösen
Berkholz rigai városi könyvtáros kutatásai megállapitották, Gaillardet
francia romantikusnak köszönhetjük, aki 1836-ban kiadta a XV. és XVI.
Lajos korában szerepelt misztikus Éon lovagnak az emlékiratait és
ezekben közzétette Nagy Péter állitólagos végrendeletét is. Könyvének
cime: „_Mémoires du Chevalier d’Éon, publiés pour la première fois sur
les papiers fournis par sa famille et par les matériaux authentiques
déposés aux archives des affaires étrangères par Frédéric Gaillardet,
auteur de la Tour de Nesle._“
A szerző és a könyv cime egyaránt érdekes. Gaillardet egyike volt az
idősebb Dumas nagyszámu munkatársainak és kétségtelenül Dumas
regénygyárában sajátitotta el az irodalmi szenzációk iránti érzéket.
Később önállóan is szerepelt és „La Tour de Nesle“ cimü hátborzongató
darabját száznál többször adták a Porte Saint-Martin-szinházban. E
darabja révén névre is tett szert és jellemző, hogy mikor komoly
allürökkel dolgozó történelmi emlékiratok kiadására vállalkozott,
szükségesnek látta a cimlapon megemliteni, hogy ő a _Neslei torony_
szerzője. Emlékirataira különben azóta a történelmi tudomány kimutatta,
hogy a valósághoz semmi közük és Gaillardet nem dolgozott sem az Éon
család okmánytára, sem a külügyminiszterium levéltára alapján, hanem
egyszerüen fantasztikus regényt irt, amelyet ezekre a forrásokra való
hivatkozás révén akart a valószerüség látszatával felruházni. És ez,
mint a következmények igazolták, jó időre sikerült is neki.
Az az Éon lovag, akinek állitólagos emlékirataiban Gaillardet Nagy Péter
végrendeletét közreadja, egyike a francia történelem titokzatos
alakjainak. Személyét sokáig homály födte és hosszu időn át nagy viták
folytak, hogy tulajdonképen férfi-e vagy nő. 1728-tól 1810-ig élt;
kortársainak adatai szerint arca teljesen bajusz- és szakáltalan volt,
alakja pedig könnyed, nőies. XV. Lajos alatt diplomáciai szolgálatba
lépett és különösen Oroszországban müködött, Erzsébet cárnő udvarában.
Először Douglas nagykövetet kisérte Pétervárra mikor ennek az volt a
feladata, hogy az 1743 óta Orosz- és Franciaország között teljesen
megszakadt diplomáciai viszonyt helyreállitsa. Éon lovag Douglas
utódának, l’Hopital márkinak ideje alatt is Pétervárott maradt s
nagyrészt az ő ügyességének volt köszönhető, hogy Oroszország kivonta
magát az angol befolyás alól és csatlakozott az Anglia és Poroszország
ellen kötött versaillesi szerződéshez. Szent Pétervárról Londonba került
követségi titkárnak és később, mint követ is képviselte hazáját az angol
udvarnál 1777-ig, mikor diplomáciai pályájának vége szakadt.
Ennyi kétségtelenül történelmi faktum. Valószinü az is, amit kortársai
irnak róla, hogy 1755-ben, mikor Pétervárra került, felhasználva nőies
megjelenését, több izben bizalmas küldetéseknél női ruhában is eljárt.
Innen keletkezett az a nagyon elterjedt hit, hogy az a személy, aki
Charles Geneviève Éon de Beaumont név alatt rejtőzik, tulajdonképen nem
férfi, hanem nő. Magyarázatul azt hozták fel, hogy leány volta dacára
családja kénytelen volt férfinek neveltetni, mert különben elesett volna
egy nagy örökségtől, amely csak fiuknak volt fentartva; igazi neme pedig
csak akkor derült ki, mikor a diplomáciai pályán jelentős sikereket ért
el.
Egykoru angol feljegyzésekből tudjuk, hogy Londonban Eon lovag férfi
vagy nő voltának kérdése 1768-ban nagy fogadásokra, sőt perekre is
vezetett. A személye körüli homályt még titokzatosabbá tette, hogy
1777-ben, mikor visszatért Franciaországba, kormánya elrendelte, hogy
állandóan női ruhát köteles viselni. A furcsa rendeletnek állitólag az
volt az oka, hogy Éon lovag Londonban igen közeli viszonyban állott egy
nagyon magas állásu hölgyhöz s a francia udvar az angol királyi család
iránti szivességből deklarálta Éont nőnek, hogy a barátságnak
kompromittáló élét elvegye. Ma az orvosoknak adataira támaszkodva, akik
Éon lovagnak 1810-ben bekövetkezett halála után a boncolásnál
résztvettek, általános a nézet, hogy férfi volt, anélkül, hogy ezzel a
személye körüli misztikum teljesen el volna oszlatva.
Magától értetődőleg ennek a titokzatos alaknak a története kész témának
kinálkozott a regényirók és szinpadi szerzők számára, akik históriáját
nem is egyszer feldolgozták. Legujabban, 1908-ban Henri Cain és Armand
Silvestre, Rodolphe Berger zenéjével operettet is csináltak Éon lovag
történetéből.
Körülbelül ilyen „történelmei eszközökkel“ dolgozhatott Gaillardet is.
Felhasználva az Eon lovag személye körüli homályt, azt a mesét költötte
róla emlékirataiban, hogy XV. Lajos rendeletére felolvasónőnek
csempészték be Erzsébet cárnőhöz, hogy igy jusson különböző
államtitkoknak a birtokába. E feladatoknak a lovag fényesen meg is
felelt, amennyiben egyebeken kivül sikerült neki megszerezni az orosz
cári levéltár legféltettebb kincsét, Nagy Péter végrendeletét.
Erről Gaillardet a következőket irja:
„Egyidejüleg Erzsébet császárnőnek a versaillesi szerződéshez való
hozzájárulási nyilatkozatával, Eon lovag egy másik értékes okmányt is
hozott magával, melynek felfedezését rendkivül bizalmas
összeköttetéseinek és az orosz császárok titkos levéltárában végzett
ellenőrzés nélküli kutatásainak köszönhette. Ezt az okmányt, amelyről az
egész világ beszélt és melynek létezéséről tudtak, anélkül, hogy
valakinek birtokában lett és előmutathatta volna, Eon lovag egy
Oroszországról szóló speciális jelentés kiséretében bizalmasan adta át
1757-ben Bernis abbénak, XV. Lajos akkori külügyminiszterének. Az okmány
_szószerinti_ másolata a Nagy Péter által leszármazóira és az orosz
trónon következő utódaira hagyott végrendeletnek.“
Lesurrel szemben tehát, aki még „_azt állitják, stb._“ formájában ir a
Nagy Péter féle emlékiratokról s azoknak csak kivonatát közli, a
regényiró Gaillardet abszolut hitelességre tart számot és a francia
külügyminiszterium levéltárára és az Éon család okmányaira való
hivatkozással _in extenso_ közli a végrendelet szövegét is.
Hogy Gaillardet adatai nem igazak s hogy az ő szövege egy szemernyivel
sem hitelesebb a Lesur kivonatánál, azt nagyon könnyen meg lehet
állapitani. Az ő „végrendelete“ ugyanugy tizennégy fejezetből áll, mint
Lesur resuméje. Az egyes fejezetek sorrendje részben megvan ugyan
változtatva, a szavakban is van némi változtatás, de a két irat
egyébként teljesen azonos. Gaillardet, mikor „szerkesztett“,
kétségtelenül a Lesur-féle szöveget tartotta maga előtt. Épen ezzel a
megegyezéssel bizonyit azonban a legerősebben önmaga és a végrendelet
hitelessége ellen. Ő a _teljes szöveget_ adja és mégis alig valamivel
bővebb, mint Lesur szövege; egyes fejezetei pedig rövidebbek is, mint a
– _kivonat_. Végül ugy az ő szövegének, mint a Lesur féle kivonatos
szövegnek hitelességét teljesen megdöntik azok a kétségtelen
anakronizmusok és elirások, melyek mindkét szövegben előfordulnak. Ezek
a szerkesztési hibák olyan természetüek, hogy minden más bizonyitéknál
erősebben utalják a végrendeletet a legendák és történelmi hamisitások
birodalmába.
Különösen két kifejezés fordul elő mindkét szövegben, amely semmiesetre
sem származhatik Nagy Pétertől, hanem csakis a „szerkesztő“ tévedése
lehet, aki munkájának hevében egy pillanatra kieshetett a végrendeletet
iró cár szerepéből. Egyik helyütt az állitólagos Nagy Péter
_schizmatikus, vagy nem egyesült görögökről_ beszél, másik helyütt pedig
_ázsiai hordáknak_ nevezi a – saját hadseregét. E két kifejezés értékét
illetőleg vitázni sem érdemes. Az orosz cár, aki magát az igazhitü
egyház fejének tartja, ezt az egyházat nem nevezheti schizmatikusnak és
nem egyesültnek és épenigy nem illetheti „horda“ titulussal a saját
hadseregét. Ez a nyugati ember kifejezése és a nyugali ember
gondolkozása ismétlődik az okmány számos más kifejezésében is, amelyek
egyenkint talán nem volnának döntő jelentőségüek, de összeségükben ismét
csak arra utalnak, hogy az állitólagos végrendelet nem egyéb, mint a
leghiresebb történelmi hamisitások egyike.
Lesur megrendelésre dolgozott, – az emlékiratok kivonatát hihetőleg
hevenyészve maga Napoleon mondhatta neki tollba, – Gaillardet, Dumas
iskolájának szenzációkban utazó tanitványa pedig megfelelő feltálalásban
„eredeti“ végrendeletet csinált belőle. A Napoleon bukása körüli zavaros
időkben Lesur könyve könnyen feledésbe merülhetett s ez a feledésbe
merült könyv kapóra jött Gaillardetnak felhasználás szempontjából. A
hibák kritikátlan lemásolása magyarázható azzal, hogy Gaillardet talán
maga is gyorsan dolgozott, vagy pedig nem volt elegendő történelmi
tudása és itélőképessége, hogy a kifejezésekben rejlő lehetetlenségeket
észrevegye.
Hogy az emlékiratoknak Lesur által közölt kivonatos szövegét maga
Napoleon diktálta, közvetlenül nem bizonyitható, de nagy a
valószinüsége. A kérdés vizsgálói nem indokolatlanul mutattak rá, hogy
Nagy Péter végrendeletének egész gondolatmenete mennyire megegyezik
egyes fejtegetésekkel, amelyeket Napoleon saját emberei előtt tett s
ezek feljegyeztek és még inkább, mennyire frappáns a hasonlatosság még a
kifejezésekben, frázisokban is Napoleon szent-ilonai emlékiratainak
Oroszországra vonatkozó része és a Lesur által közölt szöveg között.
A diktáló _személye_ különben a történelem szempontjából már
meglehetősen közömbös. Eredet szempontjából elegendő annak
megállapitása, hogy ez a sokszor bombasztikus, jövendölgető irat nem
származhatik a nagyon is józan, fellengzős dolgoktól idegen és csak a
pillanat realitásai iránt érzékkel biró Nagy Pétertől, hanem Napoleon
közvetlen környezetében kell keresni a forrását.
Lesur, de még inkább Gaillardet könyve nyomán a végrendelet megkezdte
vándorlását az irodalomban. Szószerinti vagy némileg módositott
szövegben majd itt, majd ott bukkant föl, belevette magát a köztudatba
és mint gyakran történni szokott, a mesének medre egyre szélesbedett és
kimélyült.
Jellemző, hogy három évvel Gaillardet könyvének megjelenése után a
lengyel Chodzko Leonard, aki francia nyelven könyvet irt hazájáról,
amelyben Lengyelország romlásának kezdetét Nagy Pétertől számitja, már a
végrendelet _keletkezésének_ a körülményeit is ismeri. Még tovább megy
egy Corréard nevü francia katonai iró, aki _1854-ben_ az orosz birodalom
növekedésének térképét adta ki. Magyarázó szövegében azt is megirja,
hogy Nagy Péter a végrendelet vázát 1710-ben készitette „_végleges_“
alakját azonban csak 1724-ben nyerte, Ostermann kancellár
átdolgozásában. A legenda vándorlásának és fejlődésének érdekes példája.
Vagy talán ez már nem is véletlen és nem is legenda? A könyv
megjelenésének időpontja, 1854, a krimi háboru előestéje, meglehetősen
gyanus. Ekkor a francia kormánynak megint érdekében állott, hogy
Oroszország ellen hangolja a közvéleményt. Az ekkor hirből, hallomásból
már eléggé ismert végrendeletnek megfelelő tudományos aplombbal való
közzététele és kommentálása épen ugy megfelelhetett III. Napoleon
céljainak, mint annak idején a legenda szárnyrabocsájtása nagybátyjának.
A körülmények sajátságos összevágása és analogiája mellett nincs
kizárva, hogy Corréard esetében is csak a mindkét francia császárság
által nagyon kedvelt félhivatalos sugalmazással van dolgunk.
A végrendelet további sorsa, bevonulása a napi sajtóba és politikai
célokra való felhasználása, különösen mióta hitelességének nimbuszát
erősen megtépázták, végül pedig keletkezését és hiteles történetét is
nyomról-nyomra kimutatták, már alig érdekes. Érdekessége ma már csak
inkább _tartalmi szempontból_ van. Annyi más dokumentum mellett fényesen
igazolja ez az apokrif irás szellemi szerzőjének, Napoleonnak a jövőbe
tekintő politikai éleslátását, akinek különösen a világháboru
szolgáltatott teljes igazságot. A nagy császár felismerte az egyik
oldalon Angliának a kontinenssel szemben követett politikai
alaptörvényét, a másik oldalon pedig megjósolta a civilizált Európára
Oroszország felől váró veszedelem elkövetkezését is.
A végrendelet legenda, de tartalma igaz és megvalósitására két századon
át állandóan törekedett az orosz cárok és a panszlavista álmodozók
politikája. A nagy összeomlás azután a végrendelet meséjét és tartalmi
igazságát egyaránt végérvényesen eltemette.


NAPOLEON VÉGSŐ ÓRÁI.
1921 május 5-én mult száz esztendeje, hogy a nagy világfelforgató, aki
Korzika szigetéről kiindulva, tüneményes pályafutás után Franciaország
császári trónjára emelkedett és egy ideig Európa urának képzelhette
magát, az Atlanti-oceánnak egy sziklaszigetén befejezte eseményekben és
változatosságokban csodálatosan gazdag életét. Elment a százezrek után,
akik a büszkén szárnyaló sasok alatt Franciaország nagyságáért, vagy az
ő dicsőségéért hagyták ott az életüket Olaszország zöld mezőin, Egyiptom
homokján, az Alpesek bércei között, Oroszország hósivatagjain és
Waterloo lankás halmain. Regény volt az élete s a fizikai értelemben
vett halál csak a pont volt a regény végén. Távol Európa földétől, az
oceán végtelen vizének közepette, már életében elvont fogalommá vált,
nevét szárnyára vette a legenda és mithikus ködbe burkolta az alakját.
Nincs talán a történelemnek alakja, aki Napoleonnál erősebben
foglalkoztatta volna kortársainak és az utókornak fantáziáját s akiről
többet irtak volna történelmi munkák, életrajzok, emlékiratok
formájában, sőt még szépirodalmi munkákban is, mint róla. Könyvtárat
lehetne megtölteni a magyar nyelven megjelent Napoleon-irodalommal is.
Sajátságos, de némiképen érthető módon azonban ez a magyarnyelvü
Napoleon-literatura nagyon szegény abban, ami a számüzött császárnak
szent-ilonai életére vonatkozik. Mintha Waterloonál nemcsak a
történelemből lépett volna ki, hanem az életből is. Pedig ha Waterloonál
végződött a történelem, utána kezdődött, ami legerősebben hatott az
emberek képzeletére, a napoleoni legenda és a regény.
Az a Napoleon, aki Waterloonál elvesztette a csatát, már nem volt az
olaszországi és egyiptomi hadjáratnak ifju és merész tábornoka és
Franciaországnak tetterős, minden akadályt legázoló császára. Mikor a
szerencse elfordult tőle, tétovázó és habozó lett. Noha voltak, akik
tanácsolták, nem merte szétkergetni a párisi kamarákat, melyek nyiltan
ellene fordultak, hanem alkudozott velük, hogy mint egyszerü tábornok
szolgálhassa tovább Franciaországot és fiát, a római királyt, kinek
javára másodszor is lemondott a császári koronáról. A legkülönbözőbb
terveken tépelődve töltötte a napokat Malmaisonban s csak mikor Blücher
poroszai rohanva közeledtek Páris felé, indult nyugatra, hogy
Rocheforton át Amerikába vitorlázzék. A meneküléshez szükséges időt
azonban már elvesztegette; a Fouché által értesitett angolok hadihajói
cirkáltak a francia kikötők előtt. Más választása nem lévén, 1815 julius
15-én, majdnem egy hónappal a waterlooi csata után, a _Bellerophon_
angol hadihajóra vétette fel magát. Előzőleg pathetikus hangu levelet
irt az angol régenshercegnek, hogy számüzött Themistokles gyanánt
legnagyobb ellenfeléhez fordul s angol földön, az angol törvények
oltalma alatt akar megtelepedni.
Az ajánlat elkésett. A _száz nap_ rettegéséből felocsudott bécsi
kongresszus már döntött a nagy békebontó sorsa fölött. Valósággal
középkori istenitéletet mondott fölötte, a a béke és az emberi nem
ellenségének nyilvánitotta s hogy örökre megszabaduljon tőle, számüzte
az Atlanti-oceán magányos sziklaszigetére. Őrizetével a kongresszus
Angliát bizta meg. Többé Európa földére nem tehette a lábát. Csak az
angol partokat láthatta még Plymouth kikötőjében; ott átszállitották a
_Northumberland_-ra, amely október 15-én érkezett meg Jamestownba, Szent
Ilona szigetének egyetlen kikötőjébe.
Ettől kezdve nagyon szükre szorul a világ Napoleon körül. A szövetséges
hatalmak csak nehány hivének engedték meg, hogy számkivetésbe
elkisérjék. A férfiak öten voltak mindössze: Bertrand főudvarmester,
Montholon államtanácsos, Las Cases gróf, Gourgaud tábornok szárnysegéd
és O’Meara, a Bellerophon ir származásu orvosa, aki Napoleon kivánságára
helyeztette át magát Szent Ilonára. Bertrandot és Montholont a
számkivetésbe feleségeik és gyermekeik is elkisérték. Bertrandnénak
Longwoodban még egy fia született, „az első és egyetlen francia, aki az
angol miniszterek engedélye nélkül látogatta meg Napoleont“. Velük volt
azonkivül Las Cases gróf tizenöt éves fia, akit Napoleon Gourgaud
mellett iródeákjául használt és tiz szolga. Ezek a szent-ilonai drámának
a főszereplői. A többiek, Sir Hudson Lowet kivéve, akit az angol kormány
kormányzói minőségben Napoleon őrizetével bizott meg, csak epizódszerüen
jelennek meg hosszabb vagy rövidebb időre a szinpadon.
De ez a kis társaság sem maradt mindvégig együtt. Alig egy év mulva Sir
Hudson Lowe eltávolitotta Las Cases grófot és fiát, két esztendő mulva
pedig O’Mearát. Mindkettőjüket azzal gyanusitották, hogy összeköttetést
akartak létrehozni Napoleon és a külvilág között. Rövid idővel O’Meara
után távozott Gourgaud is. A fiatal tábornok, aki harmincnégy éves
korában került a szigetre, minden rajongása mellett is, mellyel Napoleon
iránt viseltetett, nem birta ki ugy az idegölő rabságot, mint a családos
Bertrand, vagy Montholon. Abnormisan viselkedett, valóságos
féltékenységi jeleneteket rögtönzött, ha azt hitte, hogy Napoleon
valakit nála jobban kitüntet kegyeivel, meghasonlott a kis társaság
többi tagjaival s végre el is hagyta a szigetet. Napoleon hajfürtjét
vitte magával Mária Lujza számára, aki akkor már Neipperg gróffal élt
együtt, cipője talpában pedig urának Sándor cárhoz cimzett levelét.
Egyik sem jutott a rendeltetési helyére.
Megérkezése után két hónapig Napoleon _The Briars_ majorságban lakott,
Jamestown-tól fél mérföldnyire. Az ezen napokról szóló feljegyzések azt
mutatják, hogy fogságának első idejét elég könnyen viselte el. Talán az
idegek elernyedése az utolsó félesztendő állandó tulfeszültsége után. Jó
viszonyban élt a háziakkal s a házigazda leányának, Betsy Balcombenak a
naplója szerint valami poétikus barátságféle is szövődött a világhóditó
császár és a magányos szigeten felnőtt angol leány között. A reménytelen
rabság tudatára csak akkor ébredt Napoleon, mikor a számára kijelölt
végleges lakóhelyre, Longwoodra költözött át.
Longwood a sziget fensikján fekszik. Azelőtt majorság volt s az egyes
épületeket hirtelenében alakitották át Napoleon és kisérői számára.
Kiválasztásánál döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy
legnehezebben megközelithető helye a szigetnek. Köröskörül meredélyes
szakadékok, melyek között egy alig husz láb széles sziklagerincen lehet
a fensikra feljutni. Ha ezt az utat elzárják, a szökésnek ugyszólván a
lehetősége is ki van zárva. A fensik szélein állomásozó őrök, akik olyan