Emberi miniatürök - 10

  tüzte ki céljául. Bachnak a koncepciója az volt, hogy a jó
  közigazgatással és igazságszolgáltatással és a pénzügyi szolgálat
  megreformálásával teremtse meg az egységes birodalomnak az
  előfeltételeit. Amit ezen a téren alkotott, arról fenntartás nélkül el
  kell ismerni, hogy kiváló adminisztrativ tehetségnek a munkája. Az
  osztrák közigazgatás, melyet meg nem érdemelt kicsinyléssel szoktak
  emlegetni, ma is az általa megácsolt keretek között müködik. Nálunk is,
  a közigazgatás és igazságszolgáltatás kettéválasztása, a telekkönyv, a
  jobbágyfelszabaditás, a pénzügyi közigazgatás és a csendőrség,
  lényegükben a Bach-korszak maradványai. Csak a cimek változtak, de a
  tartalom alig. Az abszolutizmus idején Bach reformjai és intézményei
  népszerütlenek voltak, de a kiegyezés utáni Magyarország épenugy
  kénytelen volt őket átvenni, mint ahogy átvette a Bach-féle
  közigazgatási apparátust minden változtatás nélkül a hat éve megalakult
  cseh köztársaság kormánya. Bach kisérletében megvoltak a sikernek
  bizonyos előfeltételei. Ha terve sikerül, nevét II. Józsefnél
  maradandóbb módon irja bele Ausztria történetébe. De nem sikerülhetett,
  mert nem számolt a reális nemzeti erőviszonyokkal és a kényszer nyomása
  alatt lemondott azokról a demokratikus erőkről, melyeket esetleg
  felhasználhatott volna. Népállamot népek ellen teremteni, még jó
  közigazgatási gépezettel sem lehet. Mint minden abszolutisztikus
  rendszernek, a Bach-rendszernek is ez volt a szervi hibája. Senki sem
  akarta elfogadni tőle még a jót sem, mert mindenki csak az erőszakot és
  a közigazgatáson tul a közszabadságok elkobzását és a germanizálást
  látta benne.
  A legnagyobb tévedés volna azonban Bachnak a rendszerét minden
  fenntartás nélkül germanizálásnak nevezni és a németséget, vagy akár
  annak az osztrák ágát felelőssé tenni az ötvenes évek _birodalmi_
  politikájáért. Ez a politika épen oly távol állott _a német
  gondolattól_, mint a császári hadsereg, amely csak nyelvére volt német,
  de teljesen denacionalizálódott a habsburgi eszmének a kedvéért. Hogy is
  lehetett volna magasabb értelemben németnek nevezni egy olyan politikát,
  amely kizárta a birodalmi német klasszikusokat és valami sajátságos
  őrmesteri és irodatiszti németséggel prostituálta Goethe és Schiller
  nyelvét. Az osztrák németségnek a negyvenes évek liberális eszmekörében
  felnevelődött intelligenciája visszavonult a Bach rendszerétől és azt
  kifelé leginkább a szlávok képviselték. Az ötvenes évekből való az az
  anekdóta, hogy a bécsi rendőrségnél, aki jó minősitést akar, tartozik a
  cseh akcentust elsajátitani. Az össze-vissza dobált, a viszonyokkal nem
  ismerős közigazgatási tisztviselők a gyakorlatban eltorzitották azt is,
  ami másként szépen festett volna az uj közigazgatás koncepciójában.
  Igy mélyült ki egyre jobban az az ür, amely a Bach-rendszer szavai és
  cselekedetei között mutatkozott. Ezt az ürt pedig nem lehetett állandóan
  áthidalni megfizetett ujságcikkekkel, megrendelt bizalmi
  nyilatkozatokkal, eredményekről regélő jelentésekkel, Potemkin-elvek
  szerint rendezett császári körutakkal és a kritika teljes
  elhallgattatásával. Még az a látszólag demokratikus vonás se
  használhatott ennek a rendszernek, mellyel a politikailag
  veszélytelennek tartott parasztság rokonszenvét igyekezett magának
  megnyerni. Két különböző oldalon, a liberális intelligencia és a rendi
  különállásukban megtámadott történeti osztályok voltak a
  Bach-rendszernek legerősebb ellenségei. És épen itt állott elő az a
  képtelen helyzet, hogy mig Bach az ókonzervativ arisztokratákat
  rendőrileg ellenőriztette, azoknak rendi előjogaik révén szabad
  bejárásuk volt a feudális gondolatkörben felnevelődött fiatal
  császárhoz. Bizonyos mértékig az ő szócsővük volt a döblingi tébolydából
  megszólalt Széchenyi is, aki marcangoló kegyetlenséggel tépte szét a
  _Rückblick_ dicsekvéstől csillogó képeit. Kritikájának foglalata az,
  hogy az önkény önmagában nem utálatos, de azzá válik, ha képmutatással
  és tartuffiádákkal párosul.
  Mikor azonban Széchenyi könyve megjelent, Bach már bukott ember volt.
  Megbuktatta őt a solferinói vereség. Önkényuralmi rendszerek mindent
  elbirnak, csak a külpolitikai és harctéri vereségeket nem. Ilyen esetben
  szokták az uralkodók áldozatul odadobni népszerütlenné vált
  minisztereiket. Bachnak is mennie kellett, annál is inkább, mert a
  tábornokok keresve sem találtak volna alkalmasabb mentséget, minthogy
  Bachot okolják a katonai igazgatás hibáiért és vele palástolják a saját
  tehetetlenségüket. Senki sem sajnálta Bachot, mikor távozott, csak az
  uralkodó érezte ugy, hogy tartozik valamivel annak az embernek, aki tiz
  esztendőn át szolgálta a korlátlan császári hatalom ügyét. A pápai udvar
  mellé nevezte ki követnek. Ez volt az utolsó állomás Bach politikai
  pályafutásában. Tevékenységre Rómában nem nyilt alkalma, de feljegyezték
  róla, hogy mezitláb, gyertyával kezében vett részt a bünbánó
  körmenetekben. Mindenesetre különös befejezése egy pályafutásnak,
  amelynek fiatalkori és forradalmi időszaka nem volt mentes a negyvenes
  években divatossá vált ateisztikus gondolatoktól. 1870-ben az olasz
  egység kimondása Bachot Rómából is elüzte. Lehetetlenné vált egy olyan
  fővárosában, melynek két provinciája elevenen érezte tiz esztendei
  kormányzásának az emlékét. Ettől fogva minden közéleti szerepléstől
  visszavonultan élt alsóausztriai birtokán. Virágzó gyümölcsfák és
  zümmögő méhek között töltötte életének utolsó husz esztendejét.
  Bach a liberalizmus és demokrácia podgyászával indult neki a hatalomra
  vezető utjának, melyen nem volt szándékában, hogy megforduljon. Mikor a
  reakció vámszedői az egyes állomásokon követelték, készséggel
  hullajtotta el és cserélte ki mindazt, amit kifogásoltak. Nem az elvek,
  hanem a cselekvés emberei közé tartozott. A politikában vannak ilyen
  egyéniségek, akiket az erős befogadó képesség jellemez és a meggyődésnek
  látszatával, sőt talán tudattalanul a meggyőződésnek az érzésével tudják
  a legkülönbözőbb álláspontokat képviselni. Szubjektive az ilyen
  egyéniségek mindig őszintén beszélnek és cselekszenek. Ez az
  _átnyergelések_ lélektani magyarázata. Bachról tudunk néhány nagyon
  jellemző esetet, amely ezt látszik bizonyitani. Sorsdöntő jelentőségü
  kérdéseknél mindig nehézség nélkül találta meg a formulát, amely
  átsegitette a pálfordulások zátonyain. Ez volt az esete, mikor szakitott
  a márciusi és májusi forradalmárokkal, mikor leszámolt a
  parlamentarizmussal és mikor a teljes reakció mellé szegődött. A
  kremsieri parlament feloszlatását minisztertársa, Stadion, éjszaka
  közölte vele. Bach nyugodtan végighallgatta izgatottságtól remegő
  kollegáját és másik oldalára feküdt, hogy – aludjon. Másnap már érvelt a
  feleslegessé vált parlament feloszlatása mellett. 1851-ben emlékiratban
  tárta az uralkodó elé az abszolutizmus tarthatatlanságát és nehány
  nappal később nyugodtan tudomásul vette a márciusi alkotmány
  felfüggesztését, sőt képviselője lett a perhorreskált rendszernek. Ő,
  aki tiltakozott, mikor még ügyvéd korában Felsenthal rendőrbiztos
  házkutatást tartott nála, bizonyára természetesnek tartotta, mikor
  éveken át ő adott hasonló megbizásokat ugyanannak a Felsenthalnak és
  helyeztetett rendőri felügyelet alá a saját multjára emlékeztető fiatal
  ügyvédeket. De ős időktől fogva közös vonásuk a hatalmon levőknek, hogy
  mindig azt tartják legjobbnak, amit maguk cselekszenek, magukat
  tévesztik össze a köz érdekével és azt hiszik, hogy rendszerüket minden
  eszközzel meg _kell_ védelmezni.
  Hozzátartozik Bach jellemzéséhez, hogy anyagi előnyök iránt nem volt
  érzéke és a vagyongyüjtők közé nem tartozott. Miniszterségének ideje
  Ausztriában összeesik a nagy kapitalisztikus vagyonképződésekkel.
  Mellette és körülötte miniszterek, katonák, vállalkozók vasutépitéseken,
  bányakoncessziókon, kereskedelmi alapitásokon, hadseregszállitásokon
  milliókat kerestek, gyakran az állam rovására is. A mindenhatónak
  tartott miniszter ezeket a kinálkozó lehetőségeket a maga javára sohasem
  használta ki. Azok közé tartozott, akiknek a hatalom nem eszköz, hanem
  öncél, melynek a közös nevezőjére vissza lehet vinni minden
  cselekedetüket. Az övéhez hasonló egyéniségek cselekedeteinek gyakran
  sulyos következetlensége csak látszólagos, mert _önmagukhoz_ mindig a
  legszigorubban következetesek.
  
  
  BONYHÁDY ISTVÁN.
  Az igazi neve Perczel volt. A tizenhetedik század elején beköltözött
  német családból származott, amely állandóan nagy szerepet játszott a
  Dunántul, különösen Tolna, Baranya és Somogy vármegyék közéletében.
  Történelmi név a szabadságharcig nem került ki a Perczelek közül, de a
  családnak majd mindegyik férfitagja szolgálta egyik vagy másik vármegyét
  szolgabirói, főjegyzői, alispáni minőségben. A nagykiterjedésü
  familiában Mária Terézia idejétől kezdve sok volt a katona is. Bonyhády
  Istvánnak az apja, Perczel Sándor is, mint inzurgens nemes verekedett a
  napoleoni háboruk idején. Azután vidéki nemesek módjára visszavonult
  tolnai birtokára és gazdálkodott. Járt a megyegyülésekre, résztvett a
  helyi politikában, beszédeket tartott követválasztások alkalmával,
  egyébként pedig büszke volt kilenc fiára, akik szintén a tekintetes
  vármegye szolgálatában kerestek érvényesülést. Ismert név, nagy
  rokonság, sógorság, komaság a legtöbb valamirevaló dunántuli familiával:
  a legjobb ajánlólevél az életre. Bizonyára nem hoznak szégyent a
  Perczelek régi nevére. Ha van egy kis szerencséjük, alispán vagy táblai
  követ is lehet belőlük.
  A negyvennyolcas és negyvenkilences események mind a kilenc fiut
  kizökkentették arról a pályáról, amely kétszáz esztendő óta hagyományos
  volt a Perczelek családjában s a karriéreknek az a sajátságos
  változatossága, melyet befutottak, kicsinyben valóságos tükörképét adja
  a mult század dereka körüli Magyarországnak. A két idősebb, István és
  Imre – a későbbi Bonyhádyak, – a forradalom ideje alatt megmaradt
  szigoru legitimistának, állást vállalt az osztrák megszállás idejének
  közigazgatásában és megyefőnök lett az abszolut rendszer idején. Sándor,
  aki eredetileg katona volt, de 1834-ben egy nagy feltünést keltett
  párbaj miatt otthagyta a hadsereget, mint nemzetőr-őrnagy harcolt délen
  a szerbek és egyideig a császáriak ellen Kassa körül. Windischgrätz
  januári proklamációja után önként jelentkezett és az igazoló-bizottság
  előtt tisztázta magát. Móric egyik legradikálisabb politikusa és
  tábornoka lett a forradalomnak. Öccsével, Miklóssal együtt, aki
  honvédezredes volt, Világos után külföldre menekült; mindkettőjük nevét
  1851 szeptember 23-án bitófára szegezték. Béla főszolgabiró és alispán
  volt 1849-ben s az alkotmányos éra alatt az igazságügyi tárcát töltötte
  be. Pál kapitány volt a honvéd-hadseregben; az abszolut éra alatt
  közlegénynek sorozták be. Lászlót a forradalomban való részvételéért
  négyévi várfogságra itélték; betegség cimén elbocsátották és
  huszonkilenc éves korában meghalt. A legfiatalabb, Ferenc, a Buda
  ostrománál kapott sebébe halt bele.
  A kilenc Perczel-fiu példája annak is, hogy szélsőséges idők teremtik a
  szélsőséges embereket. Mikor valaki leszögezi magát egy álláspont mellé,
  ritkán tudja előre állásfoglalásának végső következéseit. Talán csak az
  első lépést teszi meg saját akaratából: a továbbiaknál már a viszonyok
  és események sodró hatása nyilatkozik meg. Egy bizonyos ponton tul pedig
  már nincsen visszatérés. Ilyenkor az, akit az események elsodortak, a
  saját igazolására legtulzóbb módon igyekszik szolgálni azt az irányt,
  mely őt magával ragadta. Ez a forradalmi és ellenforradalmi emberek
  pszihéjének a magyarázata.
  Talán igy kell és lehet megérteni Bonyhády Istvánt is. A pályafutását
  egész fiatalon, 1823-ban, mint Tolna vármegye tiszteletbeli aljegyzője
  kezdte meg. Hét év mulva valóságos aljegyző, 1836-tól 1845-ig pedig
  főszolgabiró volt a Perczelek másik vármegyéjében, Baranyában. Ahogy a
  későbbi esztendei szerint meg lehet itélni, keménykezü, keménynyaku
  megyei kiskirály lehetett, aki nem kereste a népszerüséget és
  rokonszenvet nem tudott ébreszteni maga iránt. Az 1845-ös tisztujitásnál
  nem választották meg. Bizonyára a harag müködött benne, mikor 1849-ben a
  császáriaktól elfogadta a dárdai főszolgabiróságot. A magyar
  szabadságharcok története százával mutat föl olyan példákat, hogy két
  testvér közül az egyik a kurucok, a másik pedig a labancok oldalán
  harcolt. Sok birtokos magyar nemes család menekedett meg igy az
  elpusztulástól. A _gutgesinnt_ testvér érdemei a bécsi hatalmasok előtt
  expiálták a _rebellis_ büneit. Sokszor már a következő generációban
  bekövetkezett a szerepcsere: labanc lett a kuruc gyermekéből és
  függetlenségi politikus a császári tisztviselőnek a fiából. Ez a
  történet ismétlődött meg a Perczelek családjában is. Önmagában ez még
  nem lett volna különös és emlitésreméltó esemény. De mert a Perczelek
  nyakasabbak és keményebbek voltak másoknál, erősebb volt bennük _a csak
  azért is_ virtuskodó magyarsága, akár jobbra tolódtak el, akár balra,
  elébe rohantak a többieknek. Az egyiknek nem volt elég függetlenségi és
  radikális Kossuth, a másiknak elég aulikus és konzervativ Albrecht
  főherceg.
  Mindjárt az önkényuralom első esztendejében, mikor a két Perczelt _in
  contumaciam_ halálra itélték, a többiek pedig bujdostak, vagy hadbiróság
  elé kerültek, csaknem egyszerre három Perczelt neveztek ki
  megyefőnöknek: Istvánt Szeged székhellyel Csongrádba, Imrét Szolnokra,
  rokonukat, Gyulát, pedig Békésbe, majd Vasvármegyébe. A három rokon
  meghálálta a kinevezést. Alázatos instanciával fordultak a császárhoz és
  kérték, hogy letehessék _a lázadók által beszennyezett_ Perczel nevet és
  nemesi előnevüket használhassák vezetéknévnek. Igy lettek belőlük
  Bonyhádyak.
  István 1850 április derekán vonult be uj székhelyére, Szegedre, ahova a
  renegát hirével érkezett meg és céltáblája lett minden elfojtott
  gyülölségnek, haragnak, mely az emberek lelkében fölhalmozódott. Nem
  mintha a Tiszaparti városban ő lett volna az egyetlen, aki az
  önkényuralommal megalkudott. Kremminger prépost-plébános, aki ellen a
  forradalom ideje alatt Batthyány Kázmér kormánybiztosi minőségében
  inditott vizsgálatott s akit a város kegyuri minőségében _közönségesen
  ismert szelleménél fogva_ fosztott meg hivatalától, az ostromállapot
  idején került vissza plébániájába. Szücs Antal kisteleki plébános, aki a
  szószékről is prédikált a _lázadás_ ellen, szintén jutalmul kapta a
  rókusi paróchiát. A magisztrátus is kikerült minden rendszerváltozáshoz
  alkalmazkodó, vagy kenyérre szorult emberekből. Akadtak még
  „alkotmányos“ tisztviselők is, akik állást vállaltak. De a Perczelből
  lett Bonyhádynak más volt az esete. Az ország másik részéből idegenül
  került Szegedre és idegen maradt nyolcesztendei megyefőnökségének
  végeztéig. A többiek csak szolgálták az abszolut rendszert, de ő
  politikai megbizottja volt az abszolutizmusnak, mely a rémuralom
  köntösében mutatkozott be. Esetét a tüntetésszámba menő névváltoztatás
  is megkülönböztette az egyszerü állásvállalástól. A többiek
  megfordulhattak, mikor kiábrándultak _az uj rendszerből_, számára nem
  volt megfordulás. A lokálpatriotizmus, amely sokat elnéz azoknak, akik
  mindennaposak a kvaterkázó poharak, vagy a tarokkasztal mellett, a
  jött-mentet látta benne, akinek nem szabad és nem lehet megbocsájtani.
  Az alsóvárosi magyarok, akiknek mindenkor nagy sulyuk volt Szegeden,
  benne látták minden rossznak a megtestesülését. Ő számoztatta meg a
  házakat, ő rendelte el a népszámlálást, vele együtt jött Szegedre a
  stempli meg az akciz, szünt meg a szabad dohánytermesztés és pecsételték
  le a kisüstöket. Már pedig a kisüst emberemlékezet óta a politikai
  állásfoglalásnak fontos tényezője Magyarországon.
  Másutt, ahol szerencsésebb volt a megyefőnökök megválasztása, a
  társadalmi kapcsolatok enyhitették a politikai ellentéteket. Bonyhády
  családos ember volt, de a családját Szegedre nem hozta magával. A
  társadalmi érintkezést nem kereste és jóformán kizárólag a hivatalos
  érintkezésre szoritkozott. De még közvetlen alantasaival,
  hivatalnoktársaival sem tudott összemelegedni. A modora kemény, érdes és
  bántó volt. Ha nem volt feltétlenül szükséges, nem tárgyalt velük, hanem
  piros vagy kék ceruzával irott cédulákat küldözgetett nekik. A városi
  levéltár ma is őriz néhány ilyen „_Amice_, polgármester!“ megszólitásu
  diplomáciai jegyzéket. A szövegük se valami kiméletes. „Szombaton minden
  készen legyen, különben jaj a mérnöknek!“ Egyes üzenetei egyenes
  inzultusokat tartalmaznak. Sohase jutott volna eszébe, hogy ezeket a
  dorgáló, sértegető tartalmu leveleket boritékban juttassa el a
  cimzettekhez. Nem csoda, ha igy még hivatalnoktársaival is feszült volt
  a viszony s azok is csak immel-ámmal, a passziv rezisztenciával határos
  módon hajtották végre rendelkezéseit. E rendelkezések nagyrésze pedig a
  _forradalmi emlékek_ tökéletes kiirtására vonatkozott. Bonyhády meg
  akart semmisiteni mindent, ami az elmult napokra emlékeztetett. A
  levéltárnak 1848–49-re vonatkozó ügyiratait elégette, a jegyzőkönyvek
  lapjait pedig feketére bemázoltatta. Ezeket a lapokat vegyi uton,
  1872-ben tették ismét olvashatókká. Elkoboztatta a karpereceket,
  melyeken az aradi tizenhárom nevének kezdőbetüi voltak láthatók.
  Eltiltotta _a fekete, széles és hátul lefüggő szalagokkal
  disztelenitett, gömbölyü, betyáros kalapok_ viselését. Fegyelmit
  inditott a Kossuth-szakállt viselő tisztviselők ellen. Szétfejttette a
  nemzetiszinü zászlókat és összetörette a „48“ jelzésü pipákat. A
  kaszinókat, társasköröket bezáratta, a templomi prédikációkat rendőri
  ellenőrzés alá helyezte; keresztelőket, disznótorokat is csak a hatóság
  képviselőjének jelenlétében volt szabad tartani.
  Lassankint igy valóságos hadiállapot fejlődött ki Bonyhády és a város
  közönsége között. Nyiltan szembeszállni a nagyhatalmu megyefőnökkel,
  akinek egy szava elég volt ahhoz, hogy bárki is rendőri felügyelet alá
  kerüljön, nem lehetett, de a fennmaradt anekdotaszerü apróságok, az
  egykoru akták, a pest-budai főispánhoz intézett politikai
  helyzetjelentések eléggé tanuskodnak arról a viszonyról, mely a
  megyefőnök és a székhelyéül szolgáló város polgársága között uralkodott.
  Bonyhády egy alkalmat se mulasztott el, hogy az előtte megjelenőknek
  metsző módon szemükre ne vesse előbbi politikai magatartásukat. Kossuth
  tiszteletére 1849 julius 12-én Szegeden rendezték az utolsó
  fáklyásmenetet. Ennek résztvevőit sokáig szemmeltartotta a rendőrség.
  Bonyhády még két esztendő multával is ezért utasitott el egy
  uriasszonyt, aki valami kéréssel járult eléje:
  – Asszonyom, a kezén még most is érzem a szurokfáklya szagát.
  Különösen hadilábon állott Bonyhády a piaristákkal, akik 48 óta mind
  jegyes emberek voltak. Személyesen járogatott el a belvárosi templom
  mellett levő régi piarista gimnáziumba, hogy a diákok lojális szellemben
  való oktatását ellenőrizze. Ha az apró emberek nem a szája ize szerint a
  feleltek, a tanárokkal éreztette haragját. Egyizben valami ügyes-bajos
  ügyben Cseh Ferenc rendtag vezette a piaristák küldöttségét elébe. A
  megyefőnök disputálni kezdett Cseh Ferenccel s végre dölyfös gunnyal
  vágta oda neki:
  – Tisztelendőségednél nincs okosabb ember a szegedi piaristák között?
  Nem hiába volt Cseh Ferenc a filozófia professzora, végtelen nyugalommal
  felelte:
  – Oh, dehogy nincs. A többi mind okosabb, mint én, de azt gondolták,
  hogy ide én is jó leszek.
  Negyvennyolc óra alatt Cseh Ferencnek természetesen el kellett hagynia
  Szegedet.
  Ilyen esetek másokkal is fordultak elő s annyi rendőre nincs semmiféle
  önkényuralomnak, hogy meg tudná akadályozni sötét éjszakákon a
  Kárász-ház ablakainak beverését, ahol a megyefőnök lakott. Tudvalevő
  dolog az is, hogy rendőrállamokban az emberek, ha már egyebet nem
  tehetnek, „tiszteletlen“ élceket faragnak a hatalom rovására. A cenzura
  hivatásánál fogva korlátolt s csak akkor vesz észre valamit, mikor a
  viccet már a verebek is csiripelik. Ilyenforma dolgok történtek a
  Bonyhády idejében is. A polgármesterhez intézett egyik átiratában
  szóváteszi, hogy „többen mulatság ürügye alatt a tanyákra kirándulnak s
  a kormány célzataival ellenkező elménckedésekkel önmagukat ámitják,
  forradalmi dalok és poharazások közt vétkes merényletekre vetemednek“. A
  „kormányellenes elménckedések“ különben a kaszinó bezárásának okai
  között is szerepelnek. Az ötvenes évek elején a kürtőkalap volt a
  kormányhatóság szimboluma. Egyik doktornak, aki „a magas kormánynak
  ismeretes hive“, a kürtőkalapját fejébe verték és bezuzták. Nyomozás
  indult meg, de eredménytelenül. Az eset az ügyiratokban „cs. kir.
  tisztviselők nevetség tárgyává tétele és azok tettleges
  megbecstelenitése“ cimen van megörökitve. Bonyhádynak 1851 március
  12-iki politikai jelentése a következőket mondja:
  „A nép hangulata a mult havitól nem különbözik; a nép csendes,
  engedelmes, semmi politikai kihágás nem történt. A Kossuth visszatérte
  felüli hirek kevés hitelre találnak.
  A körülmények szülte nagyobb terhek miatti panaszok az adott
  felvilágositásra elenyésznek, az aggodalmak azonban a fogyasztási adó
  behozatala ellen csoportosulnak.
  Az intelligentia nagy része hallgat, más része politizál s reményli a
  reformok hajótörését, a harmadik rész, a forradalmi compromittáltak, a
  jelen állapottal kibékülni nem tudnak, de mindenki örül a közbéke
  helyreálltán s a fejlődést várja.“
  Szóról-szóra ugyanaz a helyzetjelentés, amely ráillenék bármely más
  rendőrállamra. A lelkek elégedetlenségét minden rendőrállam a gyomor
  kielégitésével és anyagi jólét igérgetésével akarja leszerelni. Ezen a
  téren a Bonyhády-éra alatt kétségtelenül történt is haladás. Ekkor
  kezdődött meg Szegednek mai értelemben vett várossá fejlődése. Kiépült a
  pest–temesvári vasut, állandó hid épült a Tiszán, utcákat köveztek,
  megcsinálták a közvilágitást s különösen a Bach-korszak kinevezett
  tisztviselői financiális szempontból rendet vittek a _more patrio_
  városi gazdálkodásba. De a publikumnak nem ez kellett. Még a jót se
  szivesen fogadta a gyülölt kezekből.
  Amennyire meg lehet itélni, Bonyhády későbbi éveiben belefáradt a meddő
  küzdelembe. Elszigeteltsége embergyülöletté fokozódott. Helytartósági
  tanácsos lett, kapott kitüntetéseket, az 1857. évi császárlátogatás
  alkalmával közvetlenül sütkérezett a hatalom fényében, de mindez nem
  segithetett rajta. Szinte patologikussá vált nála, hogy mindenütt és
  mindenkiben forradalmárt keresett. Összeférhetetlensége nőttön-nőtt s
  beosztott tisztviselői egyre-másra kérték áthelyezésüket. Végre Albrecht
  főherceg őt helyezte át megyefőnöknek Kecskemétre. A _kis alkotmány_
  idejében, mikor uj emberekkel kellett próbálkozni, elejtették. Többé a
  közéletben nem szerepelt. Tolnai birtokán gazdálkodott és rengeteg sokat
  olvasott. Mert nagy olvasottságu ur volt ez a magyarból lett császári
  tisztviselő. Olvasott mindent, de ahogy a könyvtárának hozzám került
  darabjaiból látom, különösen az érdekelte, ami a forradalomra és a
  forradalomnak káros mivoltára vonatkozott. Könyveiben az ilyen
  passzusokat tintával, vörös és zöld plajbásszal gondosan aláhuzogatta és
  a fontosabb helyeket hatalmas NB jelzéssel látta el. Talán pszichologiai
  önigazolás-féle volt ez a négy fal között. A könyvei között van egy
  kéziratos kötet is, Eszék városának 1849 február 14-én történt
  kapitulációjáról. Folytatás gyanánt sajátkezüleg leirta a debreceni
  _Rumpf-parlament_ február 26-iki tárgyalásait, melyek az eszéki árulásra
  vonatkoznak. Az irása erős, karakterisztikus, a betüi szinte haragosan
  kemények, akárcsak az egyénisége.
  De a könyveknek, melyek halála után Pécsett kerültek kótyavetyére, van
  még egy érdekességük. 1860-tól kezdve nagy, kerek betükkel rajzolja
  mindegyik könyvének első lapjára: „Öregebb Bonyhády Perczel István
  tulajdona.“ Ő, aki a szabadságharc után megtagadta a familiáját, bukása
  után megint használni kezdte a rebellis nevet. Tüntetni akart-e vele
  azok ellen, akik hálátlanok voltak szolgálataiért, vagy egyszerüen
  visszatért a régi névhez, mikor látta, hogy másoknál már nem akadálya a
  közpályán való szereplésnek, nem tudom megmondani. Még a legnyiltabb
  embereket is csak _kivülről_ tudjuk megitélni és csak következtetni
  tudunk cselekedeteik igaz okaira, lélektani rugóira. Ami pedig az övéhez
  hasonló komplikált és kifelé zárkózott lelkekben végbemegy, más emberek
  előtt örökre zárva marad.
  
  
  AZ ESZÉKI ÁRULÁS 1849-BEN.
  Bonyhády Perczel Istvánnak, Szeged város és Csongrád vármegye néhai
  adminisztrátorának hagyatékából került hozzám egy német nyelvü kéziratos
  könyv, „_Übergabe der Festung Essegg an die kais. kön. Truppen am 13.
  und 14. Februar 1849._“ A szerzője nincs megnevezve, de a szövegből
  kétségtelen módon meg lehet állapitani, hogy csak az a _Glavásch_ János
  őrnagy lehetett, akinek oroszlánrésze volt az eszéki árulásban. A könyv
  ugyanis főleg azt domboritja ki, hogy a császári hadsereg mennyit
  köszönhet az ő _becsületes és önfeláldozó_ császárhüségének. Ennek
  bizonyitásánál több izben négyszemközt lefolyt beszélgetésekre is
  hivatkozik, melyeknek mindig ő az egyik szereplője, ugy hogy más a
  könyvet nem irhatta. Ezzel az irattal akarta a szerző elérni, hogy az
  ifju császár még 1842-ben büntetésből elvett tiszti rangját visszaadja.
  A kézirat alkalmasint akkor kerülhetett Bonyhády Perczel István
  birtokába, mikor a magyar kormánynak Debrecenbe való menekülése után,
  mint a császáriak által kinevezett főszolgabiró müködött az Eszékkel
  szomszédos siklósi járásban. Érdeklődésből, talán mert egy Perczel is
  szerepelt a vár átadásánál, lemásoltatta s a végén sajátkezüleg
  hozzáirta a debreceni országgyülésnek a vár átadására vonatkozó
  tárgyalásait. Egyéni megnyilatkozás egyetlenegy helyütt van benne. Mikor
  a debreceni parlament kimondja, hogy az eszéki vár feladásánál jelen
  volt tisztek mindaddig becsteleneknek és hazaárulóknak tekintetnek, mig
  a haditörvényszék előtt vétlenségüket be nem bizonyitják, hozzáfüzi: „_A
  fentebbi határozatot inditványozó Madarász László, Kossuth Lajos
  rendőrfőnöke ’s a honvédelmi bizottmány tagja volt, ’s ő az, ki ama
  boldogtalan Zicsy Ödön grófnak Görgey forradalmi vezér által elkobzott
  ’s zár alá vett ingóságait, nagyértékü drágaságait kezelte ’s az
  ékszerek nagy részét ellopta ’s most mint cégéres tolvaj, gazember
  Amerikába menekült._“
  A német kéziratnak a szereplői nagyrészt ismeretlen, már teljesen
  elfelejtett nevü emberek, akikről semmiféle különös dolgot nem jegyzett
  fel a történelem. Maga Eszék várának az átadása is csak epizód a
  szabadságharc történetében Az érdekessége a forradalmi miliőnek
  megrajzolásában és az apró emberi momentumoknak a feljegyzésében rejlik,
  amelyek sokat érthetővé tesznek, különösen oly emberek előtt, akik
  végigélték az 1918. évi összeomlás utáni zavaros időket.
  A forradalom kitörésekor Eszék várának _Jovich_ báró vezérőrnagy volt a
  parancsnoka. A várban állomásozott egy vegyes gyalogdandár _Schwarzenau_
  tábornok parancsnoksága alatt. A helyőrséghez még tüzérségi és müszaki
  csapatok tartoztak, közvetlenül a várparancsnoknak alárendelve.
  Élelmiszerekkel, lőszerrel a vár hónapokig el volt látva, a kasszában
  még pénz is volt a tisztek fizetésére és legénység zsoldjára; _anyagi_
  szempontból igy nehézségektől nem kellett tartani.
  A vezető állásban levő tisztek szempontjából a legnagyobb veszedelem
  volt, hogy a bécsi hadügyminisztérium teljes bizonytalanságban hagyta
  őket. A délvidék fellángolt. A Bácskában és Bánságban folyt a harc a
  magyarok és szerbek között, mindkét oldalról olyan tisztek vezetése
  alatt, akik ugyanannak az uralkodónak esküdtek föl. Szeptemberben
  _Jelacsics_ megindult Pest ellen, de az eszéki helyőrség még mindig nem
  kapott instrukciókat. Ugy látszik, Bécs nem tudta de _Jovich_ báró még
  kevésbbé tudhatta, hogy az események hol fognak végződni. Zavarában azt
  a megoldást választotta, hogy a beállott hadiállapotban _Eszék várát
  semlegesnek jelentette ki_. A várba nem eresztette be _Sassy_ őrnagy
  parancsnoksága alatt álló 9-ik honvéd zászlóaljat, sem a _Csorich_
  őrnagy által vezetett szerb határőröket. Beállott az a furcsa helyzet,
  hogy egy uralkodónak felesküdött csapatok fegyverrel állottak egymással
  szemben és ugyanakkor ugyanannak az uralkodónak egy helyőrsége a kitört
  harcban érdektelennek jelentette ki magát.
  Ez a kómikus állapot természetesen nem tarthatott sokáig. Jelacsics
  hires _Flankenbewegungja_ után, október 8-án megérkezett a honvédelmi
  bizottmány parancsa, hogy a várban tüzzék ki a magyar zászlót és a
  tisztek irásos nyilatkozatban kötelezzék magukat a magyar kormány iránti