Emberi miniatürök - 06

  szivébe belemarkoló módon tudja kifejezni, az ide tartozik közénk, az
  élő emberek közé s a miénk, a soha el nem pusztuló, örök emberé.
  Villonról méltatói azt szokták mondani, hogy _a halál költője_. Talán az
  egy Leopardit kivéve, nincsen lirikus, aki annyit foglalkoznék a halál
  gondolatával, mint ő. Java költeményeinek kerete a két _Testamentom_,
  ezekbe vannak beleszőve balladái, életének siralmas eseményei,
  elmélkedései a világ és tulvilág dolgairól, kicsapongó vidámsággal,
  élces gunyolódással, piacon árult szerelemmel és tiszta szeretettel teli
  gazdag rimjei és gondolatai. De nincs érzése, nincs gondolata, amelyen
  az elmulásnak fájdalmas sejtése ne rezegne keresztül. Elpusztulnak a vig
  cimborák,
   „_Si bien parlants, si bien chantants,_
   _Si plaisants en faits et en dits,_“
  elpusztulnak a szerelmek, Denize, Roze, Catherine de Vaucelles, a kövér
  Margot és a többiek, tetemmé változnak a gyöngéd női testek,
  elpusztulnak a gazdagok és nyomorultak, jók és gonoszak s az Ur ad örök
  nyugodalmat nekik. Ki tudja megmondani, hogy hol van a büszke Nagy
  Károly és hová tünt el a tavalyi hó?
  Azt a kort, amelyben Villon élt, szüntelenül foglalkoztatta a halál
  gondolata. A tizenötödik század elején még éltek az emberek
  emlékezetében a szörnyüséges fekete halálnak borzalmai, amely elragadta
  Európa lakosságának egyharmadát. A százéves háboru meg-megujulva söpört
  végig a francia földön. Villon születésének esztendejében lobogtak fel
  Rouenben Jeanne d’Arc máglyájának a lángjai. Mindenfelé olcsó volt az
  emberélet és gazdagon aratott a halál. Az ő kora volt a _haláltánc_
  kora. Savonarola előfutárai templomokban, szószékeken, tereken,
  utcasarkokon, irtózatos szinekkel, döbbenetes szavakkal, harsogó hangon
  rajzolták meg a halál borzalmait. A flagellánsok körmenetei a testet
  korbácsolva és lelket marcangolva vonultak városról-városra. A
  misztériumi játékok szemléltetve tárták a néző elé, hogy a kárhozatra
  itélt lelkeket miként ragadja el a halál csontos keze. Erről a halálról
  leszakadoztak a vigasztaló momentumok s nem a végső megnyugvás volt
  Isten békéjében, hanem iszonyatos rettegés az örök sötétségtől. Az
  emberek ugy féltek a haláltól, hogy nem mertek élni. Egész életük
  előkészület volt a pusztulásra, elmulásra.
  A pisai Campo santonak van egy gigászi méretü falfestmény-sorozata, a
  _Halál diadala_. A sok kép között különösképen egy megkapó erejü. Vidám
  vadásztársaság, pompásan felszerszámozott, lobogó sörényü paripákon.
  Keringő sólymok és csaholó vadászkutyák. A társaság azonban, daliás
  lovagok és ragyogó hölgyek, megmerevedve áll meg az ut kanyarulatánál,
  ahol három nyitott koporsó ásit feléje. Három halott. Az egyiket bibor
  és hermelin boritja, de arcán már kiütöttek az ijesztő hullafoltok. A
  másikon grófi korona, de testét már kigyók, patkányok, rovarok emésztik.
  A harmadik igazán „halott“. Disz, ruha, eleven hus lefoszlott róla, csak
  a puszta csontváz mered a megdöbbent nézőknek elébe.
  Itáliában és Dél-Franciaországban utak mentén még ma is állanak kis
  középkori kápolnák, melyeknek _külső_ freskói a _Halál bálját_
  ábrázolják. Elől a halál, amint kézen, fogva vezeti a pápát, császárt,
  királyt, fejedelmet, biborost érseket, püspököt, tudóst, kereskedőt,
  mesterembert, gazdagot, szegényt, lefelé a középkor társadalmi életének
  egész hierarchiáján. Valamennyi tánclépésben, hiszen bálba mennek, a
  legnagyobb bálba, amelynek meghivóját születésétől kezdve magánál hordja
  mindenki. De a táncolók arcáról leri a rémület, rettegés. A középkor
  naiv igazságszolgáltatása ez, amely az életnek egyenlőtlenségeit a halál
  előtti tökéletes egyenlőséggel egyenliti ki.
  Az ilyen képek és gondolatok szinte ellenállhatatlan erővel
  foglalkoztatták majd két évszázadnak a fantáziáját. Csak a reneszánsz
  tanitotta meg az embereket az élet szépségeinek a megismerésére és
  oszlatta el az agyakat megülő komor felhőket. Villon nem az egyedüli,
  aki szüntelenül visszatér az elmulás gondolatára. Még a formában sem ő
  az egyedüli, aki a testamentomból csinál irodalmi müfajt, amelybe
  mindent belesző. De egy a nagyon kevesek közül, aki a rettegés
  motivumaiban megtalálja a szépet, a költészetet. És egyetlen
  kortársainak sokaságában, akinél a halál az élet antitézisévé tömörül,
  hogy vele szemben annál jobban kidomborodjanak az élet gyönyörüségei,
  szépségei. Amilyen joggal nevezik ezt a csapzott haju, beesett arcu,
  sokat éhező, sokat bünöző kobzost a halál költőjének, ugyanolyan jogon
  lehetne egyuttal _az élet költője_ is. Olyan himnuszt az életre keveset
  irtak, mint az akasztottak balladája, vagy a szép Heaulmière keservei,
  aki siratja az ifjuságot és életet, mely elröppent fölötte.
  Villon életrajzának adatait nagy fáradsággal szedegették össze a tudós
  kutatók, akik nem vették észre, hogy a francia irodalomnak ez az első
  nagy lirikusa milyen tökéletes életrajzirója önmagának. Mulatságos
  vitákat rendeztek egyes sorai fölött és nem tudtak megegyezésre jutni,
  hogy mit jelentsen:
   _– Né de Paris emprés Pontoise,_
  „születtem Párisban, Pontoise mellett“. A helymeghatározásnak e
  csufondáros formája előtt megdöbbenve állottak meg a tudósok, akik nem
  tudták, hogy „Szeged hires város, Tápéval határos“. Kommentárjaikban
  elitélték, vagy mentegették Villon duhajkodásait, szennyes életét,
  selyemfiu mivoltát, betöréseit, sőt gyilkosságait, aszerint, amint a
  józan nyárspolgár erkölcsi felháborodása volt bennük erősebb, vagy a
  pedagógiai szempont, hogy az irodalom legfőként kötelezően előirott
  iskolai studium és az irodalom nagyjait illedelmesen kifésülve kell az
  iskolai használat számára kipreparálni.
  Aki igazat akar mondani Villonról, nem mondhat róla egyebet, minthogy
  züllött exisztencia volt, de igazi poéta és igazi lirikus, aki az élet
  mélységeiben és a fertőben is csodálatosan gazdag emberi és költői
  értékeket tudott kitermelni magából. Diák volt és fokozatokat nyert a
  párisi egyetemen, de elsodródott a kegyes pap nevelésétől és a
  skolasztikában bölcs tanárok oktatásától. Ami versein kivül megmaradt
  róla, egy gyilkosságnak, egy sikerült betörésnek, – mai nyelven
  kasszafurásnak, – egy megvesszőzésnek, egy halálos itéletnek és egy több
  hónapig tartó börtönnek az emléke. Lehet, hogy tévedek, mert vannak,
  akik vitatkoznak róla, hogy nem is egyszer, hanem kétszer állott a
  bitófa árnyékában. Tudunk még egy vidéki _kirándulásáról_, ahol
  _terepszemlét_ tartott és egy _vállalkozást_ készitett elő; tudjuk, hogy
  sokat éhezett, sokat szenvedett, de mindig talált eleven és szép rimeket
  az élet szomoru motivumoira. Meung-sur-Loire börtönéből, ahonnét a
  trónjára lépett XI. Lajosnak kegyelmi ténye szabaditotta ki, hozta
  magával életének főmüvét, a nagy testamentomot s a kenyéren és vizen
  való koplalásnak kellemetlen emlékezetét. Ezt a börtönt tartotta a vele
  elkövetett igazságtalanságok legnagyobbikának, mert nem valami
  gaztettért, hanem egy csufondáros soráért kellett bünhődnie. Azt a sok
  vizet, amelyet akkor megivott, sohasem tudta megbocsájtani Thibault
  d’Assigny orleansi püspöknek.
  De akármilyen is volt Villonnak az élete, költő volt, még pedig a
  kiemelkedők közül, akik uj utakat jeleznek. Ezért tudja őt jobban
  megérteni és tudja egy három strófás balladájában jellemzi a kései utód,
  a magyar poéta Juhász Gyula, mint a tudós szőrszálhasogatók egész
  serege. Ezeknek Villonja elsárgult papir, elavult nyelv, elskatulyázott
  irodalomtörténeti anyag, a Juhász Gyula Villonja pedig él, eleven,
  pengeti a lantját, vidám, jókedvü, halállal kacérkodó, haláltól rettegő,
  cinikus és melankolikus, gyülöli a vagyont és burzsoát, gunyolja a
  papokat de meghatva emlegeti az Ur örök békéjét, meghuzódik az utcasarki
  szerelem papnőinek lupanárjaiban, de örök szépségü sorokat ir a tiszta
  szerelemről és egy irni-olvasni nem tudó öreg asszonyról, akit valaha
  anyjának nevezett. Mindig őszinte és igaz. Költészete ebben különbözik a
  trubadurok elkorcsosult holdvilágos költészetétől, amelyben jóllakott
  emberek sanyargó rimeket intéznek képzeletbeli, soha nem látott
  ideálokhoz, vagy elterebélyesedett öreg hölgyekhez.
  Akárhol ütjük fel Villon kötetét, mindenütt megkap szineinek elevensége,
  frissesége. Csak azt énekelte meg, amit átérzett. A szerencsétlenség, a
  nyomor, a szenvedés nála nem a meginditásnak eszköze, hanem költői téma.
  Ezért tudott örök sorokat teremteni a világirodalom számára, melyek öt
  évszázad multán is szüntelenül visszatérnek és át- meg átrezegnek
  lelkünk hurjain. Valami csodálatos tömörség, plaszticitás van minden
  sorában. Amit leggyakrabban megénekelt, az élet mulandóságát és a
  szépség hervadását, előtte is, utána is sok százan, sőt ezeren vették
  tollukra. De alig van egy is, akinek annyi fájdalom rezegne
  felkiáltásaiban s akinek refrénjei ugy tudnák visszaadni a komplex
  érzések egész tömegét, mint az övéi. Melyik szép nőre ne lehetne ma is
  elmondani:
   _– Vous vieillirez, ô ma belle maitresse!_
  és melyik lirikus költő nem vállalhatná ma is büszkeséggel e sort:
   _– Deux estions et n’avions qu’un coeur!_
  Tudattalan idézetek, utánérzések formájában Villonnak számtalan költői
  képe és mondása él a mi időnk költészetében is. Banális kifejezést
  használva, azt mondhatnók, hogy Villon századokkal megelőzte a korát és
  olyan érzéseknek adott hangot, amelyeket csak a tizenkilencedik század
  franciái vittek bele ujból az irodalomba. Az első a poéták sorában, aki
  az igazi emberi részvétet érzi _a szegény_ _kicsi nők_ irányában,
  akiknek az elvirágzó szépség a mindenük. Azok is a társadalom
  kitagadottjai, vagy önkéntes számüzöttjei, mint ő. Velük együtt, rajtuk
  keresztül érzi a mulandóságot. De mikor maga előtt látja a
  kikerülhetetlen sorsot, ez a szerencsétlen, aki gyakran csak „az ablakon
  át látta a kenyeret“, aki éhezve irt verseket a gazdagok lakomáiról s a
  bitó alatt ismerkedett meg a halálfélelemmel, ragaszkodott az élethez,
  amely derüsen talán sohasem fordult feléje. Akarta az életet, amely
  „jobb daróc alatt is, mint a fényes sirboltban a rothadás“. Az elmuló
  fiatalság mohósága cseng ki soraiból:
   _– Cueillons, cueillons la rose au matin de la vie!_
  Ezért nemcsak a halálnak a költője Villon, hanem az életé is. Az elmult
  kor hölgyeinek balladája, a tetemházak koponyái és a testamentom utolsó
  sorai, melyekben mindenkit meghiv a saját temetésére, a legmegrázóbb
  lirai költemények közé tartoznak, melyeket valaha leirtak. Aki ezeket a
  sorokat irta, annak lehettek komor képei, de az élet számára nem volt
  siralom völgye, hanem egy ragyogóan szép valami, aminek csak az
  elmulásában és pusztulásában van a fájdalom. Ez választja el Villont
  legerősebben az élettől rettegő kortársaitól és ez hozza őt hozzánk
  döbbenetesen közel. Csak a fanatikus élni akarás ecsetelhette Margot
  szerelmének gyönyörüségeit az ó-francia nyelvkincsnek olyan merész
  összeválogatásával, hogy azt a mi kifinomodott kulturköltészetünk már
  nem birná el.
  Nem is kell beszélnünk arról, hogy egy ilyen poéta, aki nem üres
  általánosságokban, hanem mindig a legegyénibb módon énekel és megir
  mindent, ami vele és körülötte történik, mekkora kulturhistóriai értéket
  képvisel. Villonnak egy-egy sora akárhányszor többet mond a középkori
  Páris életéről, mint nagy foliánsok száz meg száz oldalai. Merész
  ecsetje alatt megelevenednek a kis csapszékek, a zugutcák, a füstös
  oduk, az élet alsó rétegei, amelyeknek nincsen historikusuk. Egy darab
  husból és vérből való középkori Páris és mindig Páris, mert csak a város
  érdekli őt és az emberek, de sohasem az, ami kivül esik a zsufolt
  háztömegnek a körzetén. Ezért mondhatta joggal róla első méltatója,
  Clément Marot, Ferenc király félig szekretáriusa, félig inasa, hogy ő
  volt a legjobb _párisi_ költő, aki valaha élt.
  Ami költeményeiből megmaradt, – a nagyobbik rész ugyanis minden
  valószinüség szerint elveszett, – Ferenc király megbizásából Clément
  Marot, maga is költő, rendezte sajtó alá. Születése után száz
  esztendővel Villon, aki egész életében a társadalom mélységében
  hányódott, az udvarképesek sorába emelkedett. A lator, a zsivány, a
  gyilkos elveszett belőle és nem maradt meg más, mint a poéta, aki még ma
  is belezsong az emberek szivébe:
   Voltam gyerek, szomoru boldog,
   Volt kikelet és annyi jó.
   Roptam a táncot, a bolondot.
   Csókoltam Bertát és Izoldol,
   Most várnak a vörös koboldok.
   De hol van a…
   De hol van a tavalyi hó?
  
  
  CYRANO DE BERGERAC.
  A tizenhetedik század Franciaországának egyik legkülönösebb zsenije ez a
  nyughatatlan vérü poéta-filozófus, akit a magyar közönség leginkább csak
  Rostand darabjából ismer és annyit tud róla, hogy nagy volt az orra és
  garázdaságával kivált még azokban az időkben is, mikor nem sokat
  teketóriáztak az emberek, ha arról volt szó, hogy karddal menjenek neki
  egymásnak. De sokáig félreismerték Cyranot még a saját hazájában is. A
  francia szellem és francia tulajdonságok megszemélyesitőjének
  tekintették. Vitéz és önzetlen, kissé könnyelmü és könnyüvérü, ötletes
  és sziporkázó, de se több, se kevesebb. A legfőbb előtte a kard
  becsülete, melyen foltot türni nem szabad. Pedig Cyrano sokkal több
  ennél. Irónak nem volt közönséges, gondolkodónak pedig egyenesen a
  mélyenjárók közé tartozott. De akárcsak az orra eltorzitotta a fizikai
  megjelenését, életének külsőségei és körülményei eltorzitották belső
  egyéniségének képét és hosszu időkön át meghamisitották értékelésének a
  mértékét is.
  Cyranot sokkal általánosabb szempontok szerint kell megitélni.
  Rendszertelen, egyenetlen, szeszélyes tehetség volt, de telve
  eredetiséggel és gondolatokkal. A kihaló lovagi ideál egyesül benne az
  ujszerü merész képviselőjével. Rövid ideig élt, nagyon sokfelé
  forgácsolta szét a tehetségét, ezért nehéz róla egységes képet rajzolni.
  Akárcsak az időt, melyben élt, őt sem lehet egy szemszögletből nézni,
  mint a klasszicizmusnak határozott vonalu, de hideg alakjait.
  Savinien Cyrano 1620-ban született Périgord valamelyik városkájában,
  alkalmasint Bergeracban. Erre utal az utóneve, melyet állandóan
  használt, bár a bergeraci anyakönyvekben nem fordul elő. Gascognei volt,
  felruházva mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek a délfranciát az
  északitól megkülönböztetik. Akárcsak nálunk a felvidékiek,
  Franciaországban a déliek képviselik az állhatatlanabb, hangadóbb, de
  mindenre jobban reagáló és végeredményben értékesebb elemet. A gascognei
  kurta nemes familiából került a fiatal Cyrano különböző iskolákon
  keresztül Párisba, hogy az egyetemen szerezze meg a különböző hasznos
  tudományok ismeretét.
  A párisi egyetem hires volt a tizenhetedik században is, de belső
  tartalma már más volt, mint azokban az időkben, mikor a tudományok
  koronája, a teológia adta meg a hirnevét. Nagy eltolódások történtek a
  tudományok tekintetében, de még inkább abban, hogy mit tekintenek
  tudománynak. A teológia és a jogtudomány mellett ekkor kezdték a modern
  orvostudomány alapjait lerakni, a természet jelenségeit vizsgálni és
  ezeket a studiumokat nem valamely más cél szolgálatába állitva, hanem
  önmagukért müvelni. A fiatalság pedig, amely mindig szivesen kapható az
  uj dolgokra, készséggel hallgatta azoknak az előadásait, akik uj
  világokat tártak fel előtte.
  A párisi egyetemen Cyrano sokakat hallgatott, de igazában a hires
  jezsuitának, Pierre Gassendinek volt a tanitványa. Gassendi Descartesnak
  volt kortársa és ellenlábasa. Mint iró, nem szerzett magának akkora
  nevet, mint nagy ellenfele, de a maga korában alkalmasint nagyobb volt
  tanitásainak hatása. Jezsuita létére, Descartes spiritualizmusával
  ellentétben, a naturalizmusnak volt uttörője: tanitotta, hogy nem elvont
  spekulációval, hanem csakis empirikus, tapasztalati uton juthatunk el a
  dolgok lényegének megismeréséhez s nincs külön test és lélek, hanem az
  utóbbi csak az előbbinek a funkciója. Gassendi révén ismerkedett meg
  Cyrano Tommasso Campanellával, a hires olasz dominikánussal, aki a
  tudomány szabadságának hirdetéséért és egy utópisztikus köztársaság
  megtervezéséért megismerkedett az inkvizició börtöneivel. Campanella a
  harmincas évek végén érkezett Párisba, huszonhat esztendei börtönnek és
  kinoztatásának az emlékeivel. Kötelekkel gyötörték _usque ad ossa_ és
  egy font hust vágtak ki alsótestéből. Hires könyve a _Civitas Solis_,
  nem maradt hatás nélkül Cyrano irodalmi müködésére.
  Európaszerte ekkor kezdett érlelődni a világfelfogásnak az a forradalma,
  amely a reformációtól eltérőleg, nem bizonyos vallásos tételek
  átrendezgetésében, hanem magának az alapoknak kritikájában kereste a
  gondolkodó ész legmagasabb feladatát. A reformáció mindent a bibliára,
  mint alapvető igazságra akart visszavinni, az uj iskola, melynek
  követőit _libertinusok_-nak nevezték, fel merte vetni a kérdést, hogy a
  biblia egyes tételei nincsenek-e a tudomány megállapitásaival
  ellentétben.
  A libertinusok merész és az akkori felfogás szerint részben istentelen,
  részben nevetséges tanokat vallottak. Kopernikus és Galilei tanitásai
  már régóta ismeretesek voltak ugyan, de se a nagyközönség se az egyházak
  nem barátkoztak meg velük. 1616-ban mondotta ki a szentszék, hogy a föld
  forgása ellenkezik a szentirással és még a tizenhetedik század közepén
  is a német szinpadokon Kopernikust bohócnak ábrázolták. Pierre Borel
  francia irónak 1647-ből maradt egy kéziratos munkája, amely a következő
  cimet viseli: „Uj értekezés a világok többségének bebizozonyitásáról,
  hogy a csillagok lakott földek és hogy a föld is csillag; hogy a föld a
  nap körül forog, amely áll és más _nagyon különös_ dolgokról.“
  A libertinusok forradalmárok voltak és tiszteletlenek a megállapodott
  tekintélyekkel szemben. Hiveikből fiatal iróknak, magukat irónak képzelő
  duhaj legényeknek, diákoknak, komédiásoknak és egyéb
  kapa-kaszakerülőknek a társasága verődött össze a Pont Neuf környékén,
  melynek kis korcsmáiban születtek meg a későbbi kabarék ősei. Amit a
  tudósok vastag foliánsokban irtak meg, ezek a fiatalok apró elmésségekre
  váltották fel. Szerelmes szonettek mellett, szatirikus versekben
  gunyolták a pedánsokat, burkolt értelmü sorokban csipkedték meg a
  hatalmasokat, szójátékokat rögtönöztek, ötleteket termeltek,
  kothurnusban járó hősi költeményeket travesztáltak, közben pedig
  beleavatkoztak a politikai kavarodásokba és meg-megforgatták a
  kardjukat. Cyrano is ebben a fegyelmezetlen, félig irodalmi, félig bohém
  társaságban tünt fel legelőször _Pédant joué_ cimü szatirikus
  darabjával, mely Grangier professzort, a latin nyelv tudományának
  királyi lektorát állitotta pellengérre. Ez a tizenkilenc esztendős
  korában irott darabja, melyből Molière is sokat meritett, hat esztendeig
  forgott közkézen kéziratban, mig a Hotel de Bourgogne szinpadán 1645-ben
  előadásra került.
  Nálunk Cyrano nevét főként a Rostand darabja tette ismeretessé.
  Históriájának feldolgozásában Rostand élt ugyan a költői szabadság
  jogaival, de majd mindennek, amit Cyranoról esemény gyanánt megirt, van
  történelmi alapja és belső igazsága. 1635-ben Cyrano beállott abba a
  gárda-századba, melyben vitézkedtek a gascognei legények és
  Castel-Jaloux volt a kapitány. Két esztendei katonáskodás alatt két
  izben veszedelmesen megsebesült: Mouzonnál golyó ment át rajta, Arrasnál
  pedig kardvágást kapott a torkára. Megint visszakerült Párisba, ahol
  megelőzte őt rettenthetetlen bátorságának hire. Ennek a bátorságának
  otthon is minduntalan tanujelét adta. Alkalma volt rá bőven. A Cinq-mars
  összeesküvés és a _fronde_ idején a kard nagyon könnyen kirepült a
  hüvelyéből. _L’honneur sali ne se lave qu’avec du sang._ Százakra ment a
  Cyrano csatározásainak és párbajainak száma. Párbajainak okai között
  pedig nagyon gyakran szerepelt abnormis nagy _orra_, melyre irodalmi és
  egyéb ellenfelei szivesen tettek gunyos megjegyzéseket.
  De ha igaz is Rostand jellemzése, nem teljes, mert csak egy oldalról
  mutatja be Cyranot. Ez a garázda legény, aki kardjával a nagyhasu
  Montfleuryt egy hónapra leparancsolta a Hotel de Bourgogne szinpadáról
  és egy barátjának védelmében szembeszállt a Conti ezred egész csapat
  tisztjével, gunyolódó verseivel pedig kikezdte a hatalmas Mazarint is,
  alapjában véve nagyon komolyan fogta fel az életet. Duhajsága csak külső
  máz volt. Eljárt a kis korcsmákba, mert ott tanyázott a publikuma, de
  nem ivott. Irt szerelmes verseket, de nem sok köze volt a nőkhöz.
  Foglalkozott ellenben az élet legmélyebb problémáival. Gassenditől
  sajátitotta el a természet megismerésének módszereit, Campanellától
  pedig a merész vallási, politikai és metafizikai gondolatokat. Irásai
  között töredékben maradt ránk egy kisérlet a fizikai tudomány
  alapelveiről, melyben néhol egészen modern gondolatok csillámlanak meg.
  Alapjában véve nagyon komoly két főmüve, az _Utazás a holdban_ és _A nap
  országainak és birodalmainak komikus leirása_ is.
  Cyrano idejében a mai értelemben vett ujságok nem voltak; mégis, ha a
  filológusok hagyományos szokása szerint el akarnók skatulyázni őt,
  publicistának kellene minősitenünk. Publicisták, akik a napi élet
  eseményeire reagálnak legerősebben és koruk zürzavaros törekvéseinek,
  eszméinek a kifejezői, bizonyára voltak mindenkoron, csak a mód
  változott meg, amelyen a nyilvánossággal érintkeztek. Franciaországban
  ekkor vált divatossá ennek a publicisztikai jellegü irodalomnak egy uj
  fajtája, a _levél_. Cyranonak is párbajai mellett a levelei szereztek
  első sorban hirnevet, melyek kéziratban nagy számmal forogtak közkézen,
  mielőtt első gyüjteményük nyomtatásban megjelent volna. A tartalmuk a
  lehető legváltozatosabb: leiró, gunyos, szatirikus, politikai,
  filozófiai stb. jellegüek. Sok bizonyára elkallódott belőlük. Ez a
  könnyelmü zseni nem sokat törődött velük s ha barátai nem unszolják,
  irásainak legnagyobb része aligha lát nyomdafestéket.
  A levelek után 1654-ben egymásután jelent meg Cyranonak két szindarabja,
  a már évekkel azelőtt megirt és szinpadon is játszott _Pédant joué_ és
  az _Agrippina_. Az előbbinek gondolatát Molière átvette a _Scapin
  furfangjai_ban, az utóbbiból pedig Corneille szóról-szóra egész
  verssorokat másolt le. Ilyen tapasztalatai Cyranonak bőségesen voltak
  korának többi iróival is, akik még nem értelmezték valami szigoruan az
  irodalmi tulajdont. Két levele is szól a gondolattolvajok, _pilleurs de
  pensées_ ellen. A két szindarabbal egy esztendőben jelent meg az _Utazás
  a holdban_ is, amely kéziratban már szinte 1650 előtt készen volt.
  Cyranonak ez a legfurcsább és legeredetibb könyve. Akár a
  Verne-regények, akár a társadalmi regények ősének lehet tekintenünk.
  Fantázia és társadalmi szatira egyaránt van benne bőségesen. A
  kiindulási tétele az, hogy a csillagok lakott égitestek; azért akar a
  legközelebbi csillagra, a holdba eljutni, hogy lakóival érintkezzék.
  Négy módot kisérel meg a holdba jutásra. Először harmattal telt fiolákat
  kapcsol magára; a harmatot a nap magához szivja, de ő kormánykészülékkel
  a közelebb eső holdba akar eljutni. Ez az ut zuhanással végződik –
  Kanadában. A második kisérlet, a levegőnél _nehezebb_ repülőgép, szinte
  zuhanással ér véget. Harmadszor rakéták segitségével akarja magát
  elröpiteni odáig, ahol a hold vonzása kezdődik. Végül gázzal telt
  tartályok segitségével jut el a holdba. Primitiv és naiv formában ezek a
  levegő meghóditásainak máig is ismert módozatai. De még a szállóernyő is
  megvan Cyranonál, mellyel az esés veszedelmét csökkenti. Utjában a hold
  felé, észrevétlenül megfordul, mikor a hold vonzási körébe érkezik. A
  hold vonzása nem pontosan az ut felénél kezdődik, mert a hold kisebb
  test a földnél és „tevékenységi sugara rövidebb“.
  De akár a holdba, akár a napba való utazás Cyranonál csak eszköz a cél
  elérésére, egy haladottabb és szebb társadalomnak a megrajzolására,
  amelyben sajátságosan találkoznak ezeknek az égitesteknek a benszülött
  lakói az elköltözött földi bölcsek szellemével. Különösen Campanella az,
  aki őt a nap országaiban kalauzolja és felvilágositást nyujt neki a
  mindenségről, melynek a föld nem legtökéletesebb pontja, nem is közepe,
  hanem csak egy jelentéktelen kis porszeme. Leirásai néhol, ahol például
  a holdba varázsolt Éden kertjét irja meg, az igaz költői szépségek
  megnyilatkozásáig emelkednek. Még a zenét is segitségül hivja e
  földöntuli világ megrajzolásánál. Embereknek, folyóknak, hegyeknek
  egyaránt zenei nevük van s e nevek hangjegyekkel leirva szerepelnek a
  szövegben. Máskülönben pedig a hold és nap társadalmával összehasonlitva
  birálja az emberi társadalom furcsaságait. Még a saját abnormisan nagy
  orrát se felejti ki. A holdban a nagy észnek és tehetségnek jele a nagy
  orr s aki kicsiny orral születik, azt az orvosok veszik kezelésbe és
  orrát mesterségesen megnyujtják.
  1654 volt a nyomtatásban megjelent könyvek szempontjából Cyranonak a
  legtermékenyebb esztendeje. Ezt talán annak kell tulajdonitani, hogy
  élete egy időre nyugodtabb révbe ért. Előző esztendőben elfogadta
  Arpajon herceg meghivását és olyan udvari költő-féle lett mellette,
  aminővel majd minden francia főur büszkélkedett. Arpajon herceggel még
  1640-ben, katonáskodása idején ismerkedett meg és valószinüleg a herceg
  társaságában járt Német- és Lengyelországban is. A herceg pártfogása
  lehetővé tette könyveinek kiadását, melyek révén rövid időre
  Franciaország legismertebb, de egyuttal egyik oldalról legjobban
  ünnepelt, másik oldalról pedig ócsárolt és gyülölt irói közé emelkedett.
  Libertinus hire mellett egyenesen istentagadónak kiáltották ki,
  templomokban kiprédikálták, mert más égitestekről azt merte irni, hogy
  azokon is Isten képére teremtett lények laknak, szentséggyalázással
  vádolták meg az _Agrippina_ előszava miatt és mikor állta mindezeket a
  támadásokat, bolondnak kezdték hiresztelni.
  Mikor mindez nem használt, merényletet követtek el ellene, amelybe
  hosszu betegeskedés után belepusztult. Halálának körülményeit Rostand
  idealizált előadásából ismerjük. Annyi igaz belőle, hogy kegyes nővérek
  vették őt körül. A lényeg azonban az, hogy a tizenhetedik század
  Franciaországának zavarosan kavargó világában, ahol megkezdődött a
  hagyomány és modern felfogás, a régi és uj világnézlet összeütközése, a
  libertinusokkal szemben állott az _index szövetsége_, amelynek tagjai
  Istennek tetsző munkát véltek cselekedni, amikor az istentelennek
  kikiáltott könyveket és irásokat minden módon és eszközzel eltüntették.
  Ha az irások eltüntetésén kivül sikerült még az atheistának kikiáltott
  irót is halálos ágyán _megtériteni_, teljes volt a diadaluk. Ezek vették
  körül a beteg Cyranot; odaadással ápolták, de kéziratos munkái közül
  többet, melyekről vagy maga, vagy barátai emlitést tesznek, _a lelke
  üdvössége érdekében_ örökre megsemmisitettek. Halála után könyveit is
  buzgalommal pusztitották, ugy hogy eredeti Cyrano-példányok alig vannak
  a legnagyobb francia közkönyvtárakban is. Pedig amiért Cyranot
  istentelennek kiáltották ki a maga idejében, az ma már a csillagászatnak
  és a természettudománynak legközönségesebb, mindenki által elfogadott
  igazságai közé tartozik.
  De mert irásai igy eltüntek, irói neve sokáig elfakult s az emberek
  emlékezetében nem mint komoly gondolkodó maradt meg, hanem mint
  kardforgató vitéz, akinek annyi köze van az irodalomhoz, hogy néha
  szonetteket és gunyos verseket is irogatott. Még Rostandnál is ez az
  elem tulnyomó, holott az igazi Cyrano, ha bohém módon élt is, filozófus
  volt és legfőbb büszkesége volt, hogy _bon physicien_.
  1655 szeptemberében halt meg, sárga levelek hullásakor. Mindössze
  harmincöt esztendőt élt.
  
  
  NAGY PÉTER VÉGRENDELETE.
  A tudománynak is vannak legendái, de legtöbb legendája van a
  történelemnek, annak a tudománynak, amely a legkevésbbé megbizható
  adatokon, az emberek elbeszélésein és feljegyzésein alapszik. Regék
  merülnek fel, vagy tudatos elferditések kerülnek forgalomba, amelyek
  évtizedeken, évszázadokon át a valóság köntösében szerepelnek,
  foglalkoztatják a kortársak és utódok fantáziáját, mig a kérlelhetetlen
  kutatás rájuk nem süti a hamisság bélyegét és oda nem utalja őket, ahova
  tartoznak, a mesék birodalmába. Ez még a jobbik, mondhatjuk,
  szerencsésebb eset. Kétségtelen ugyanis, hogy számos olyan történelmi
  mende-monda is öröklődik nemzedékről nemzedékre, amelyeket valóságnak
  hiszünk és amelyeknek hamis volta nem fog kiderülni sohasem.
  A sokáig kisértő és napjainkig általánosan hitt, de végül mégis
  kideritett történelmi mesék sorába tartozik Nagy Péter ugynevezett
  végrendelete. Hosszu időn át makacsul tartotta magát a hit, hogy az
  orosz cárok titkos archivumának legmélyén fekszik egy fontos állami