Emberi miniatürök - 09

az éjjeli órákban megtalálták mindkettőnek holttestét a tónak egy
öblében. Gudden fején sérülések nyomai voltak láthatók; valószinüleg a
király megtámadta, dulakodás közben mindketten a vizbe zuhantak és
együtt elpusztultak.
A királyt először a bergi kastélyban ravatalozták föl föl s ott ejtették
meg az orvosi vizsgálatot is. A vizsgálatot Rüdinger professzor végezte;
lényeges megállapitása az volt, hogy a király hatalmas alakjához képest
– 191 cm. magasság, 103 cm. mellbőség és 120 cm. haskerület, – rendkivül
kicsiny és fejletlen volt az agyveleje. Rüdinger az agyvelőn olyan
elváltozásokat is vélt megállapitani, melyek jellegzetesek az őrültekre
nézve.
Két nap mulva Lajost azzal a királyi pompával, melyet a katholikus
egyház és a Wittelsbach család tud kifejteni, temették el Münchenben.
Koporsója mögött lépkedtek a német s az osztrák és magyar trón
várományosai. Előttük a fekete gyászkocsi, mögöttük a még feketébb
végzet. Három év sem telt bele és III. Frigyes néhány havi uralkodás
után tragikus módon pusztult el, Rudolf trónörökös pedig hőse lett a
máig is titokzatos mayerlingi tragédiának.


REZIDENCIÁK.
Az utas, aki nyaranta képletesen kezébe veszi a vándorbotot, hogy
bekalandozza Európa különböző országait, Svédországtól Itáliáig és
Ausztriától Franciaországig, csaknem lépten-nyomon beleütközik olyan
királyi palotákba, fejedelmi kastélyokba, nyári lakokba és egyéb
elnevezésü rezidenciákba, melyeket az utolsó három évszázad uralkodói
épittettek maguknak. Különösen Németország van teleszórva velük, amely
legutoljára jutott el az állami egységnek az állapotához s ahol a mult
század elejéig királyságoknak, választó- és egyéb fejedelemségeknek,
nagyhercegségeknek és más kisebb államformáknak valóságos zürzavara
uralkodott. Baedekerek és egyéb utikönyvek csillaggal szokták megjelölni
ezeket a rezidenciákat, pontosan beszámolnak róla, hogy mikor és melyik
fejedelem milyen körülmények között emeltette őket, felsorolják a
látványosságaikat és különösen felhivják az utasnak a figyelmét, aki
belépődij mellett tekinti meg az elmult időknek a pompáját, hogy mi az
egyes rezidenciáknak a különlegessége és mi az, ami őket a többiektől
megkülönbözteti.
Csakugyan mind különböznek egymástól. És mégis, ha az európajáró utas
néhány tucatot már látott közülök, lassanként keletkezésük idejére,
épitésük stiljére való tekintet nélkül egyazon hangulatnak a légkörében
olvadnak össze. Késői reneszánsz, rokokó, barokk és elhelyezésük módja
csak külsőségekben különbözteti meg őket egymástól, de ugyanaz marad a
szellem, mely létrehozta és megteremtette őket s amely bennük hosszu
időn át lakozott.
Minden fejedelmi hatalomnak többé-kevésbbé a presztizs az alapja s ennek
a presztizsnek a szempontjából, az uralkodóknak, kezdve a szumir
városkirályoktól és egyiptomi fáraóktól egészen a legujabb időkig, mikor
már a fejedelmi hatalom hanyatló tendenciát mutat, ugyszólván üzemi
szükségletük volt az épitkezés. Hatalmát, gazdagságát a fejedelem a
primitiv ember előtt, különösen mig az irás-olvasás tudománya nem volt
oly általános, mint napjainkban, leginkább épitkezéseivel tette
érzékelhetővé. Ebből a belső szükségletből fakadt majdnem minden
uralkodónál az a törekvés, hogy olyan épitményeket hozzon létre,
aminőket kivüle más nem tud megépittetni s ami minden bizonnyal
felülmulja elődeinek hasonló alkotásait.
Ezeknek a fejedelmi épitkezéseknek a keretén belül, amelyeknek kezdetei
a történelmi korok elejéig nyulnak vissza, egészen különleges csoportot
alkotnak azok az uralkodói paloták és kastélyok, melyek körülbelül a
tizenhetedik század második felétől kezdve a tizenkilencedik század
derekáig épültek. A középkor nagy épitkezései, a várakat és talán a
kereskedő városok patricius-palotáit leszámitva, főleg egyházi célokat
szolgáltak. Állandó fővárosuk az uralkodóknak a mai értelemben alig volt
s ha városokban épitettek is maguknak lakást, az nagyrészt védelmi
szempontoknak volt alárendelve. A városokat az uralkodók nem nagyon
szerették, mert ott legkevésbbé érezték magukat biztonságban. A nagy
változás az ujkor elején következett be, amikor az abszolut fejedelmi
hatalom letörte a vele versenyző oligarchákat, megfékezte a független
városok polgárságát, a folyton tökéletesbedő lőfegyverek mellett pedig
az erődszerü épitkezések elvesztették a céljukat és rendeltetésüket. A
pompa és fény megcsillogtatása lett az uralkodói épitkezések legfőbb
célja, nagy királyoknál és duodec fejedelmeknél egyaránt.
Ez a processzus legelőször és legteljesebb módon Franciaországban ment
végbe és ezért a francia királyok adták a példát Európaszerte többi
uralkodótársaiknak egy ujabb, világi célokat szolgáló épitkezési
tipusnak a megteremtésére. Amit Franciaországban a Lajos királyok
megteremtettek, azt akarta utánozni Európának minden uralkodója
Németországban, Angliában és Skandináviában egyaránt. A Louvre, a
Tuillériák és Versailles voltak az iskolai példa, melynek lokális
változataival a francia királyok utánzói egész Európát teleszórták.
Mindahány ilyen palota és kastély csak van, azt a benyomást kelti a
nézőben, mintha nem a lakásra volna berendezve, hanem csak egy-egy ember
szeszélyének volna a kielégitése. Tükrös, aranyozott, ezüstözött
fogadótermek, nagy karos gyertyatartókkal, csillárokkal, selyemkárpitos
falakkal, melyeken a maguk idejében hires, de ma már nagyrészt
elfelejtett nevü festőknek a képei diszelegnek. A képek között a tájkép
a legkevesebb, mintha az épittetőknek a természet szépségei iránt alig
lett volna érzékük; tömérdek ellenben közöttük az ősök és a család akkor
élt tagjainak képein kivül a mitológiai vonatkozásu tárgy, édeskésen
megfestett vadászjelenet, ünnepélyeknek és egyéb sokadalmaknak az
ábrázolása, melyeknek az épittető fejedelem állott a középpontjában.
Volt e fejedelmek között, aki fontosnak tartotta, hogy megfesttesse
udvari bolondját, vagy a környezetében tartott gnómot, volt, aki
sorozatos galériát állitott össze vadászkutyáinak a képeiből, vagy
esetleg, ha több müvészi érzéke volt, mint az állandóan a zsenialitás és
őrültség határán álló Wittelsbachok egynémelyikének, megfesttette azokat
a müvészi alkotásokat, melyek az ő uralkodói hatalmának és egyéni
szeszélyének köszönhették az eredetüket.
Butor mindezekben a rezidenciákban kevés van, csak a falak mentén vannak
itt-ott aranyozott lábu székek és kerevetek, mintha a maguk idejében a
termekben csak nyüzsögtek volna a vendégek, de nem érezték volna a
pihenésnek a szükségességét. Szekrényt még a kevés számu lakószobákban
sem látni; a mindennapi polgári életnek ezeket a fontos butordarabjait
rejtett fülkék és a falakba mélyitett kommodok helyettesitik. A
berendezésnek ebbe az egyformaságába ravasz kis ötletek visznek
elevenséget, melyek annak idején bizonyára büszkeségéül szolgáltak a
fejedelmi gazdának: a láthatatlan konyhába lesüllyedő és teritve
felemelkedő asztalok, a földbe leépitett fürdőmedencék, melyeket a
kastély tavának a vize táplál, rejtett megfigyelők és hangfogók, melyek
segitségével látni és hallani lehet, hogy egyik vagy másik teremben mi
történik. Általában ez a naiv különlegességekre való törekvés igen erős.
Talán nincs kastély, melynek kertjéből hiányoznék a japán vagy kinai
pagoda, a versaillesi mintára megszerkesztett vizjáték, a furcsa
összeállitásu napóra, vagy valamelyik mesebeli szörnyetegnek szobor
alakjában való ábrázolása. Nagy Frigyes Potsdamban külön temetőt
rendezett lovának és kutyáinak. Egy késői Wittelsbach, aki abba a tóba
ölte magát, melynek vizére bocsájtotta egyik őse az uj Bucentorot, egy
szikla tetejére épittette Neuschwanstein várát, a wagneri
Parsifal-álmoknak ezt a kőből alkotott megtestesülését.
Ha van talán még egy közös vonásuk mindezeknek a rezidenciáknak, talán a
befejezetlenségük az. A legnagyobb részük sohasem érte el azt a
teljességet, melyet számukra kiterveztek. Épittetőjük vagy többet akart,
mint amennyire képes volt, vagy háboruk akadályozták meg, hogy befejezze
alkotását, vagy megunta, amit kezdett, vagy közben meghalt és utóda
másutt még különbet akart teremteni. A palota igy üresen, lakatlanul
maradt, legfeljebb az őrök lézengtek benne, mignem egy másik utód, aki
nem érezte szükségét az elhagyott rezidencia fenntartásának, vagy valami
ujabb rendeltetést adott neki, vagy pedig megnyitotta a hozzátartozó
parkkal együtt a nagyközönség számára. A bécsi Favoritenből, amelyet
Schönbrunn ideje előtt császári nyári palotának épitettek, igy lett a
Teréziánum név alatt ismert nemes ifjak nevelő intézete, más
rezidenciákból igy lett muzeum, vagy belépődijas látványosság, ahol
papucsot huznak a látogató lábára, hogy a berakott padlót össze ne
karcolja szöges cipőjével, a székek karfáit pedig zsinórral kötik össze,
hogy ne lehessen beléjük ülni és a foszladozó selyemszövet teljesen szét
ne szakadozzék. A kastélyok kertjeiben, a dianák, ámorok és vizi najádok
szobrai között pedig ma a nagyvárosok kiránduló közönsége üdül,
gyerekkocsikat tologatnak, papirba csomagolt hideg felvágottat
uzsonnáznak és szorgalmas mamák harisnyákat kötögetnek.
Kétségtelenül sok művészet van ezekben az akár városi, akár vidéki
rezidenciákban felhalmozva. Legyen a nevük akár Versailles, akár
Schönbrunn, akár Potsdam, Amalienborg, Nymphenburg, Carszkoje Szelo,
mindenkor maradandó emlékei lesznek az európai kulturhistória egy
periódusának, mely az ujkori abszolut fejedelmi hatalom megteremtésétől
a társadalmak demokratizálódásáig terjed. A politikai cselszövényeknek,
kabinet-háboruknak, halkszavu és sima beszédü kancellároknak,
szépségflastromos és költséges metreszeknek a kora ez. Az a kor, mikor
az államkassza még boldog módon többé-kevésbbé összeolvadt a fejedelmek
magánkasszájával és a költségvetés nélküli gazdálkodás világában bele
lehetett fogni olyan épitkezésekbe, amelyekre ma már aligha lehetne
találni fedezetet. Ennek a kornak az uralkodói, ha a legtöbbjük nem
emelkedett is a nagy átlagon felül s ha nem voltak is nagyok mint
uralkodók, majd mind rendelkeztek bizonyos művészi iskolázottsággal és
rendelkezésükre állottak az emberek és eszközök, hogy épitkezési
szenvedélyüket ki tudják elégiteni.
A népképviseletnek és az olcsó sajtónak az idejével az ő koruk lezárult.
Ha még történtek fejedelmi épitkezések, a jellegük megváltozott. Talán a
bécsi Burg uj szárnya az utolsó az ilyenfajta épitkezéseknek a sorában;
annak is a másik része, melyet Ferenc Ferdinánd tervezett a Ballplatz
felőli oldalon, sohasem fog már felépülni. A tizenkilencedik század a
muzeumok, képtárak, gyüjtemények alapitásának a kora; ezeknek teremtenek
otthonokat a fejedelmek. Ismét a bajor Wittelsbachok példájára lehet
utalni, akik igy teremtették meg Münchenből a világnak egyik első
muzeumi városát. Bécsnek Ferenc József volt a nagy muzeumalapitója; a
néhai császárváros közgyüjteményei majd mind neki köszönik
létesitésüket. Nekünk, magyaroknak se a rezidenciák épitéséből, se a
muzeumok alapitásából nem nagyon jutott.
Letünt korokat bárminő oknál fogva is visszasirni céltalan és hiábavaló.
Igenis, lehet azonban róla elmélkedni, hogy ki veszi át a jövő
szempontjából egyik vagy másik megszünt tényezőnek a szerepét?
Kétségtelen, hogy még ott is, ahol a monarchia megmaradt, a királyok és
fejedelmek szerepe nagyon megváltozott. Szeszélyeik kielégitésének a
lehetősége, mint egyebütt, ugy az épitkezések terén is, erősen
redukálódott. Köztársasági elnökök és egyéb határidőre alkalmazott, vagy
határidő nélkül választott államfők ezt a szerepet már financiális
okoknál fogva sem vehetik át. Kollégiális szervezetek, legyen a nevük
parlament, városi tanács, muzeumbarátok egyesülete, vagy
részvénytársaság, cselekvéseikben egészen másként járnak el és ez
rányomja bélyegét alkotásaikra is. Minden épitkezésük kompromisszumos
tervnek az eredménye, egy meghatározott költségvetési előirányzatnak a
keretén belül. Nemcsak a nyilvánosságnak az ellenőrzése alatt állanak,
hanem tagjaikból, akik nem belülről érzik a szépnek a kényszerüségét,
vagy nem nevelődtek bele a kényelemnek, fénynek és pompának
szükségességébe, gyakorta hiányzik is az érzék, hogy igazán szép
dolgokat létesitsenek. A tervnek elbirálásánál rokoni, sógori és egyéb
protekciós szempontok érvényesülnek, a kivitelnél pedig megtakaritás
cimén itt is, ott is lecsipnek valamit, ami kelléke lett volna az
alkotás tökéletességének. Gyakorlati példával élve, az udvari
porcellángyárak esetére utalhatunk. Porcellángyárakat részvénytársaságok
eddig is alapitottak és bizonyára ezután is alapitanak. Sohasem jutna
azonban egy kapitalistákból álló társaságnak eszébe, hogy tisztán
müvészi igények kielégitése céljából megépitse akár a meisseni, akár
pedig a berlini, kopenhágai, nymphenburgi vagy karlsruhei
porcellángyárat, amely többé-kevésbbé a rezidenciának a járuléka, csak
azért, mert arra Sévres példát szolgáltatott.
Amerikában, a nagy kapitalizmusnak a hazájában, amelynek sohasem voltak
Isten kegyelméből való uralkodói, ez a probléma félig-meddig
megoldódott. A multimilliomosok és milliárdosok, az ipar és pénzvilág
„kapitányai“, milliós alapitványok formájában adják vissza egy részét
annak, amit a társadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan
bőkezüséggel berendezett muzeumok, egyetemek, tudományos kutató
intézetek, kórházak köszönik nekik a létesitésüket. Vagyonilag fejedelmi
sorban vannak ők s talán modern formák között a fejedelmek alapitói
dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek
tetszésére és szeszélyére alapitott rendszer legyen a szép dolgok
létesitésének végső állomása. Vajudó, de minden nyomorusága mellett is
haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a müveltségnek és a belőle
fakadó kulturérzéknek a terjedése. A rezidenciák letünő kora után talán
a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csoportjainak tudatosan
megszervezett, kollektiv erőkifejtése lép majd az épitészeti alkotások,
tudományok és müvészetek pártolása terén az egyes uralkodók ötletszerü
alkotásainak, tetszésének és szeszélyének a helyébe.


BACH SÁNDOR.
Harminc esztendeje elmult, hogy 1893 november 13-án egy elfelejtett
ember halt meg unterwaltersdorfi birtokán, Alsó-Ausztriában. Az
elhunytat Bach Sándor bárónak hivták. Két évtizednél hosszabb idő óta
már nem szerepelt a közéletben s mikor halála hirét közölték az ujságok,
szinte meglepődve néztek össze az öregek, hogy még élt az egységes
Ausztriának hirhedt belügyminisztere, akiről korszakot neveztek el a
magyar történelemben is. Mi pedig, akik mostanában tapossuk az élet
utjának felét, a kezdő ujságolvasók mohó buzgóságával vetettük rá
magunkat az apánk kezéből délutáni szunyókálás közben kihullott
papirlepedőre, hogy megtudjuk, ki is volt az a Bach, akit a nagyok
politizálása közben oly sokat hallottunk emlegetni.
Valljuk meg, hogy ma, mikor halálának harmincadik évfordulójához
érkeztünk el, még mindig nem tudunk sokkal többet róla. Néhány közkeletü
frázis: a barrikádok minisztere, aki elárulta ifjukori elveit…
önkényuralom… germanizálás… Bach-huszárok… és tovább? Tovább már nincs.
Az abszolutizmus koráról szóló történelmi kézikönyvek is meglepően
keveset mondanak róla. Amit megirnak, inkább a Bach-korszaknak az
általános ismertetése. Meg az osztrák történelmi irodalomban is hiányzik
Bachnak egy kimeritő, jó életrajza és méltatása. Pedig természetes
volna, hogy egy emberrel, aki oly erősen beleirta a nevét negyven millió
ember történetébe, mint Bach Sándor, – lett légyen a szereplése
szimpatikus, vagy sem, – személy szerint is foglalkozzanak. Annál is
inkább, mert Bachnak a személye szinte kinálkozik a studiumra. Belső
fejlődését, pályafutását, betöltött szerepét illetőleg a legérdekesebb
jelenségek egyike. Sokáig talán nem tudták megérteni. Mi, akik átmentünk
a forradalmak és ellenforradalmak gyakorlati iskoláján, könnyebben
megértjük őt. Viszont Bach Sándor pályafutása sokban kulcs lehet nekünk
_más_ politikai nagyságok pályájának a megértéséhez.
A kiindulás szinte tipikus természetü. Adva van a _régi rendszer_,
megállapodott hatalmával, formáival, tekintélyeivel. Hogy ezt a régi
rendszert véletlenül Ausztriának hivják, véletlenül Metternich a
kancellárja és véletlenül a jámbor Ferdinánd a császára, tökéletesen
mellékes. A fiatalok, – közöttük sokat igérő, de még csak igérő
ügyvédek, jó tollu, de irásukban korlátozott publicisták, merész
irodalmi terveket szövögető költők, a ranglétra alsó fokain álló
közigazgatási tisztviselők, egyetemi hallgatók, – lányos házaknál,
boltozatos belvárosi régi vendéglőkben, kávéházakban, jogi és politikai
olvasókörökben, segitő egyesületekben találkoznak és ott eszelik ki
világboldogitó terveiket, a közeli megvalósulás minden reménye nélkül. A
negyvenes évek elérhetetlennek látszó ideáljai: liberalizmus, egyenlőség
a törvény előtt, jó közigazgatás, demokrácia, szólás- és
gondolatszabadság, néhány csöpp a korai szocializmus tanitásaiból,
Proudhon szellemében, – ez az, ami mindannyiukat foglalkoztatja. Amint
egy-egy közülük titkár lesz valamelyik kancelláriánál, vagy jogtanácsosa
lesz valamelyik kékvérü mágnásnak, vagy benősül valamelyik
patricius-családba, kötelességszerüen megfeledkezik ezekről az ifjukori
hóbortokról. De jön egy véletlen lökés, mint a márciusi forradalom. A
még be nem érkezettek ugy érzik, hogy eljött az ő idejük. Az
olvasókörből politikai központ lesz, ahol alkotmányt csinálnak egy
negyven millió lakosu birodalom számára, nagy akciókat terveznek,
memorandumokat szerkesztenek és küldöttségeket választanak, hogy a
memorandumokat a Burg hatalmasainak és a császárnak átadják. Egy
merészebbhangu beszéd, egy ujságcikk, amelyet a cenzura kék ceruzája már
nem csonkitott meg, karriért teremt. Addig szük körben ismert nevek,
különösen ha a rendőrség egyébként ártalmatlan házkutatást is
foganatositott viselőjüknél, ismertekké és divatosakká válnak. Ha van
bennük némi tehetség, ügyesség és alkalmazkodó képesség, ők a jövő
emberei.
Ez a márciusi forradalom előtti és forradalmi Bachnak az esete.
Többedmagával együtt résztvett a petició megszövegezésében, amely
alkotmányt kért a császártól Ausztria számára és belekerült a
tizenkettes bizottságba, melynek az lett volna a feladata, hogy a
peticiót a császárnak átnyujtsa. A kivánságok nagyon mérsékeltek voltak,
némileg kiszélesitett rendi parlament, jogegyenlőség és a hűbéri
rendszer maradványainak eltörlése. Elvi szempontból a jozefinizmusból
fakadó liberalizmus, személyileg pedig az _aggastyán-uralom_ megdöntése.
Mérsékelt voltukat legjobban mutatja, hogy eleinte még Zsófia főhercegnő
is rokonszenvezett velük. Igaz, hogy a főhercegnőnek messzebbmenő tervei
voltak. Az ő keze is benne volt a rendszerváltozás előkészitésében,
melynek Ferdinánd helyett Ferenc Józsefet kellett a megifjodó Ausztria
trónjára emelni. Kormányozható forradalmak azonban nincsenek s az
események eseményeket szülnek. Ausztriában is az elért eredmények egyik
oldalon még nagyobb követeléseket szültek, másik oldalon pedig adtak
ugyan engedményeket, de szervezték az ellenforradalmat, amelynek katonai
erővel kellett rendet teremteni. Mialatt az udvar Innsbruckba menekült,
Bécsben egy uj forradalmi hullám vállain felemelkedett a liberális
Doblhoff-kabinet, amelyben Bach kapta az igazságügyi tárcát. A
minisztérium bemutatkozásánál ahhoz az elvhez kötötte magát, hogy a nép
szuverénitása a trónéval rangban egyenlő. A kabinetbe a
harmincötesztendős Bach az energia és határozottság hirét hozta magával.
Ő volt az, aki a „barrikádok olvasható irásával“ akarta tudtul adni a
reakciónak a nép akaratát. Csakhamar megmutatta, hogy legalább is
ugyanakkora energiával és határozottsággal akarja megtartani egyszer
kiverekedett pozicióját. Ahogy megérezte az erőviszonyok változását,
rohamosan tolódott el jobbfelé. A májusi forradalom vezéralakja
októberben már Bécsből menekülni volt kénytelen és csak novemberben
bukkant fel ujra Olmützben, mint Schwarzenberg Félix herceg kormányának
igazságügyminisztere, majd 1849 május havától belügyminisztere.
Még forradalmi idők számára is tulságosan gyors ez a változás.
Schwarzenberg herceg sógora volt annak a Windischgrätznek, aki a prágai
és bécsi forradalmak leverése után rendcsináló diktátora lett a
monarchiának. Programjuk eltért ugyan egymástól, Windischgrätz katonai
diktaturát, Schwarzenberg polgári abszolutizmust akart, de abban
egyetértettek mindketten, hogy a forradalmi szellemnek a csiráját is ki
kell irtani. Egyetértettek abban is, hogy a kremsieri fikció, – ahogy
Schwarzenberg a Bécsből elmenekült országgyülést nevezte, – a rákfenéje
a bajoknak és csak addig szabad megtartani, amig a legelső alkalom
kinálkozik a szétkergetésére. Egy ilyen elveket képviselő rendszerbe
átevezni valakinek, aki félesztendővel előbb még a szabadságjogokat,
népszuverénitást és barrikádokat emlegette, nem könnyü feladat. Bachnak
az átnyergelése sem ment simán, de nem mintha neki lettek volna
aggodalmai, hanem a tulsó parton nem fogadták valami szivesen. Nagyon is
friss volt a forradalmi multja és nem volt elég megbizható a katonai és
feudális reakció számára. Windischgrätz tiltakozott ellene és vele
tartott a nyilt és leplezetlen reakciónak egész táborkara. A legfurcsább
küzdelem kezdődött. A gőgös arisztokrata- és katonai-párt lehetetlenné
akarta tenni a polgári származásu barrikád-minisztert, Bach pedig
küzdött, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát rájuk nézve. Támogató
gyanánt mögötte állott Schwarzenberg herceg, aki szintén a feudális
mágnások közül való volt, de helyesebben itélte meg Bachot, mint a
többiek és nagyon jól megérezte, hogy ezt az eleven eszü, de
poziciójáért állandóan küzdeni kényszerült fiskálist eszköznek jobban
használhatja, mintha valami rangjabeli, de korlátolt mágnást venne maga
mellé a kabinetjébe. Sógorával szemben szinte formális garanciát vállalt
Bachért, hogy „nézetei a hadseregről és a nemesi előjogokról a
legkorrektebbek“. Állandóan kitartott mellette, mert szüksége volt reá.
Kellett neki az az ember, akinek „mindenre van megoldása“ és akinél
jobban senki sem tudta az egyre féktelenebb abszolutizmus ténykedéseit
kenetteljes, formailag csiszolt, sőt modern jelszavaktól csöpögő, de
tartalmilag álnok mondatokba öltöztetni.
Olmülzi miniszteri ténykedését jóformán azzal kezdte, hogy jogilag
megvédelmezte a frankfurti parlamenttel szemben Blumnak a kivégzését.
Elismerte, hogy a parlament egy tagjának mentelmi jogán „sérelem“ esett,
de vitatta a hadbiróság itéletének jogosságát, mert az osztrák
kormánnyal a frankfurti nemzetgyülés mentelmi jogára vonatkozó
határozatok hivatalosan nem közöltettek, a tiltakozás a halálos itélet
ellen pedig sajnálatos késedelemmel érkezett meg. Szavaiból jóformán
kiérzik az ügyvéd, aki válogatás nélkül véd minden ügyet és képes
bebizonyitani azt is, hogy a csendőrség, a sajtóellenőrzés, a szinházi
cenzura és az egyesületi jog felfüggesztése tulajdonképen a politikai
szabadságnak a megvédését szolgálja a felforgatókkal szemben. Az ő
ügyvédi észjárása eszelte ki, hogy a tizennyolc esztendős Ferenc József
trónralépésénél a polgári magánjog szabályait kell alkalmazni, nem lévén
a magyar törvénytárban az uralkodóház tagjainak nagykorusága
szabályozva. A trónralépést bejelentő proklamációnak alkotmányosan és
modernül hangzó mondatai is tőle származnak. Ez a proklamáció
tartalmazza azonban egyuttal Bach következő esztendőinek politikai
programját, a centralisztikus és egységes Ausztria megteremtését, melyet
mint belügyminiszter tiz éven át konzekvens és kitartó munkával,
számtalan akadályt leküzdve igyekezett megvalósitani.
Ezeknek az esztendőknek a megitélése nem oly egyszerü mint azt különösen
a magyar történelemirók szokták feltüntetni, akik az összefutó és
széthuzó erők elemzése nélkül egyszerüen a reakció gyüjtőkalapja alatt
foglalnak össze mindent, ami 1849 után történt. Tényleg a császár
környezetében erős küzdelmek folytak, hogy mit állitsanak a letiport
forradalom helyébe. Schwarzenberg, Stadion és Bach, – majd az első
kettőnek halála után Bach egyedül, – a centralisztikus és bürokratikus
abszolutizmust képviselték. A jozefinizmus örökségéből vették át a
polgároknak a törvény és közigazgatás előtti egyenlőségét és az előjogok
megszüntetését. Az egységes, uj Ausztriában egyformán meg akarták
szüntetni a rendi előjogokat és a tartományok és országok különállását.
Mellettük sokáig, parallel hatalom gyanánt müködött a szoldateszka,
amely csak császárt ismert és őrmesterekkel szerette volna végeztetni az
egész közigazgatást. Ez a szoldateszka annyira ment, hogy a pesti
helyőrség tisztjei nyilt tüntetést rendeztek Haynau mellett, mikor
Bécsben megsokalták beszámithatatlan müködését és menesztették. Külön
csoportot alkottak a katonai és polgári feudálisok, akik 1848 előtt az
összes vezető poziciókat birták s a forradalmi mozgalmak leverése után
az elkorhadt rendi és partikuláris államszerkezetet akarták
visszaállitani. Ezeknek a gőgös osztrák feudálisoknak Windischgrätz volt
a tipusuk, aki mindig megdicsérte polgári származásu tisztjeit
bátorságukért, de az arisztokratákat soha, mert azoknál a harci erény
_magától értetődik_. Felfogására jellemző, hogy féktelenül gyülölte a
magyar rebelliseket, de rokonszenvezett a magyar rendiséggel és a
forradalom leverése után az ókonzervativ arisztokratákat akarta
hatalomba iktatni. Magának Schwarzenberg hercegnek az öccse, akit az
osztrák arisztokráciában _Landsknecht_ néven ismertek, mert szivesen
vett részt mindenféle kalandos hadi vállalkozásokban, a germanizáló
centralisztikus politika megkezdése alkalmával memorandumban ajánlotta a
fiatal uralkodónak, hogy támaszkodjék a magyarokra és csehekre, mert
azoknak a forradalma _csak_ nemzeti volt, mig a bécsieké polgári és
demokratikus.
Azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Bach nem közönséges ügyességet
tudott kifejteni poziciójának megvédésében. Kifelé ugy látszott, mintha
hatalma állandóan növekednék, de befelé szüntelenül résen kellett
lennie. Személye körül szinte koncentrálódott a gyülölet. Az elnyomott
nemzetiségek a centralisztikus politika képviselőjét gyülölték benne, a
forradalmárok az árulót, a _régi_ tekintélyek a parvenüt, a feudálisok a
jobbágyfelszabaditás végrehajtóját, a katonák a polgári abszolutizmus
megteremtőjét, az 1848 előtti reakciósok pedig elveik meggyőződés
nélküli kisajátitóját. Kübeck, az államtanács elnöke, feljegyzéseiben
hol _madár_, hol pedig _angolna_ névvel tiszteli meg. Meyendorff orosz
követ azt irja, hogy szalonja nyitva van minden gentleman előtt, de
Bécsben van miniszter, aki nem az ő szalonjába való. Az olmützi
császártalálkozás alkalmával nem volt nehéz rávenni Miklós cárt hogy
_ne_ fogadja szövetséges társának belügyminiszterét. Pedig Bach már
mindent elkövetett, hogy forradalmi multjának az emlékét expiálja. Még
hegyes kecskeszakállát is, melyet a negyvenes évek végén forradalmi
szakállnak neveztek, leberetváltatta. 1851-ben, az osztrák alkotmány
teljes felfüggesztése előtt, Bachnak arra a kijelentésére, hogy most
jutottak a helyes utra, Khevenhüller gróf, a Windischgrätz iskolájából
való arisztokrata hadtestparancsnok, csipősen jegyezte meg:
– _Mi_ nem is jártunk más uton soha.
Különösen megnehezedett Bach helyzete 1852 elején, Schwarzenberg halála
után. A császár őt akarta miniszterelnöknek, el is küldötte neki a
kinevező kéziratot, de a publikálást Grünne gróf főhadsegéd, Kübeck és
az Angliából visszatért Metternich meg tudták akadályozni. Rávették a
császárt, hogy önmagának legyen a miniszterelnöke, mert az abszolut
uralkodás elvével nem fér össze, hogy másnak a kezében összpontosuljon a
hatalom. Bach érezte, hogy szövetségesek után kell néznie. Ettől az
időponttól kezdődik a közeledése a klérushoz, részvétele a konkordátum
előkészitésében s a centralizálásnak az ultramontanizmussal való
párositása. Thun gróf közoktatásügyi miniszterrel együtt ekkor kezdte
meg hadjáratát a magyar szabadságnak utolsó menedéke, a protestáns
autonomia ellen. A centralizmus gondolatából kidobta a jozefinizmust,
hogy megszerezze Rauscher biboros és a türelmetlenségig katolikus Zsófia
főhercegnő pártfogását. Arisztokrata ellenségei ezért mondották, mikor
Bach 1852-ben megkapta a báróságot, hogy cimerében a szavak: „_In cruce
spes mea_“, – nagyon is földi értelemben veendők.
Ilyenek voltak a kulisszák mögötti részletei annak a nagy kisérletnek,
amely a forradalmak romjain az egységes, nagy Ausztria megteremtését