Emberi miniatürök - 09

  az éjjeli órákban megtalálták mindkettőnek holttestét a tónak egy
  öblében. Gudden fején sérülések nyomai voltak láthatók; valószinüleg a
  király megtámadta, dulakodás közben mindketten a vizbe zuhantak és
  együtt elpusztultak.
  A királyt először a bergi kastélyban ravatalozták föl föl s ott ejtették
  meg az orvosi vizsgálatot is. A vizsgálatot Rüdinger professzor végezte;
  lényeges megállapitása az volt, hogy a király hatalmas alakjához képest
  – 191 cm. magasság, 103 cm. mellbőség és 120 cm. haskerület, – rendkivül
  kicsiny és fejletlen volt az agyveleje. Rüdinger az agyvelőn olyan
  elváltozásokat is vélt megállapitani, melyek jellegzetesek az őrültekre
  nézve.
  Két nap mulva Lajost azzal a királyi pompával, melyet a katholikus
  egyház és a Wittelsbach család tud kifejteni, temették el Münchenben.
  Koporsója mögött lépkedtek a német s az osztrák és magyar trón
  várományosai. Előttük a fekete gyászkocsi, mögöttük a még feketébb
  végzet. Három év sem telt bele és III. Frigyes néhány havi uralkodás
  után tragikus módon pusztult el, Rudolf trónörökös pedig hőse lett a
  máig is titokzatos mayerlingi tragédiának.
  
  
  REZIDENCIÁK.
  Az utas, aki nyaranta képletesen kezébe veszi a vándorbotot, hogy
  bekalandozza Európa különböző országait, Svédországtól Itáliáig és
  Ausztriától Franciaországig, csaknem lépten-nyomon beleütközik olyan
  királyi palotákba, fejedelmi kastélyokba, nyári lakokba és egyéb
  elnevezésü rezidenciákba, melyeket az utolsó három évszázad uralkodói
  épittettek maguknak. Különösen Németország van teleszórva velük, amely
  legutoljára jutott el az állami egységnek az állapotához s ahol a mult
  század elejéig királyságoknak, választó- és egyéb fejedelemségeknek,
  nagyhercegségeknek és más kisebb államformáknak valóságos zürzavara
  uralkodott. Baedekerek és egyéb utikönyvek csillaggal szokták megjelölni
  ezeket a rezidenciákat, pontosan beszámolnak róla, hogy mikor és melyik
  fejedelem milyen körülmények között emeltette őket, felsorolják a
  látványosságaikat és különösen felhivják az utasnak a figyelmét, aki
  belépődij mellett tekinti meg az elmult időknek a pompáját, hogy mi az
  egyes rezidenciáknak a különlegessége és mi az, ami őket a többiektől
  megkülönbözteti.
  Csakugyan mind különböznek egymástól. És mégis, ha az európajáró utas
  néhány tucatot már látott közülök, lassanként keletkezésük idejére,
  épitésük stiljére való tekintet nélkül egyazon hangulatnak a légkörében
  olvadnak össze. Késői reneszánsz, rokokó, barokk és elhelyezésük módja
  csak külsőségekben különbözteti meg őket egymástól, de ugyanaz marad a
  szellem, mely létrehozta és megteremtette őket s amely bennük hosszu
  időn át lakozott.
  Minden fejedelmi hatalomnak többé-kevésbbé a presztizs az alapja s ennek
  a presztizsnek a szempontjából, az uralkodóknak, kezdve a szumir
  városkirályoktól és egyiptomi fáraóktól egészen a legujabb időkig, mikor
  már a fejedelmi hatalom hanyatló tendenciát mutat, ugyszólván üzemi
  szükségletük volt az épitkezés. Hatalmát, gazdagságát a fejedelem a
  primitiv ember előtt, különösen mig az irás-olvasás tudománya nem volt
  oly általános, mint napjainkban, leginkább épitkezéseivel tette
  érzékelhetővé. Ebből a belső szükségletből fakadt majdnem minden
  uralkodónál az a törekvés, hogy olyan épitményeket hozzon létre,
  aminőket kivüle más nem tud megépittetni s ami minden bizonnyal
  felülmulja elődeinek hasonló alkotásait.
  Ezeknek a fejedelmi épitkezéseknek a keretén belül, amelyeknek kezdetei
  a történelmi korok elejéig nyulnak vissza, egészen különleges csoportot
  alkotnak azok az uralkodói paloták és kastélyok, melyek körülbelül a
  tizenhetedik század második felétől kezdve a tizenkilencedik század
  derekáig épültek. A középkor nagy épitkezései, a várakat és talán a
  kereskedő városok patricius-palotáit leszámitva, főleg egyházi célokat
  szolgáltak. Állandó fővárosuk az uralkodóknak a mai értelemben alig volt
  s ha városokban épitettek is maguknak lakást, az nagyrészt védelmi
  szempontoknak volt alárendelve. A városokat az uralkodók nem nagyon
  szerették, mert ott legkevésbbé érezték magukat biztonságban. A nagy
  változás az ujkor elején következett be, amikor az abszolut fejedelmi
  hatalom letörte a vele versenyző oligarchákat, megfékezte a független
  városok polgárságát, a folyton tökéletesbedő lőfegyverek mellett pedig
  az erődszerü épitkezések elvesztették a céljukat és rendeltetésüket. A
  pompa és fény megcsillogtatása lett az uralkodói épitkezések legfőbb
  célja, nagy királyoknál és duodec fejedelmeknél egyaránt.
  Ez a processzus legelőször és legteljesebb módon Franciaországban ment
  végbe és ezért a francia királyok adták a példát Európaszerte többi
  uralkodótársaiknak egy ujabb, világi célokat szolgáló épitkezési
  tipusnak a megteremtésére. Amit Franciaországban a Lajos királyok
  megteremtettek, azt akarta utánozni Európának minden uralkodója
  Németországban, Angliában és Skandináviában egyaránt. A Louvre, a
  Tuillériák és Versailles voltak az iskolai példa, melynek lokális
  változataival a francia királyok utánzói egész Európát teleszórták.
  Mindahány ilyen palota és kastély csak van, azt a benyomást kelti a
  nézőben, mintha nem a lakásra volna berendezve, hanem csak egy-egy ember
  szeszélyének volna a kielégitése. Tükrös, aranyozott, ezüstözött
  fogadótermek, nagy karos gyertyatartókkal, csillárokkal, selyemkárpitos
  falakkal, melyeken a maguk idejében hires, de ma már nagyrészt
  elfelejtett nevü festőknek a képei diszelegnek. A képek között a tájkép
  a legkevesebb, mintha az épittetőknek a természet szépségei iránt alig
  lett volna érzékük; tömérdek ellenben közöttük az ősök és a család akkor
  élt tagjainak képein kivül a mitológiai vonatkozásu tárgy, édeskésen
  megfestett vadászjelenet, ünnepélyeknek és egyéb sokadalmaknak az
  ábrázolása, melyeknek az épittető fejedelem állott a középpontjában.
  Volt e fejedelmek között, aki fontosnak tartotta, hogy megfesttesse
  udvari bolondját, vagy a környezetében tartott gnómot, volt, aki
  sorozatos galériát állitott össze vadászkutyáinak a képeiből, vagy
  esetleg, ha több müvészi érzéke volt, mint az állandóan a zsenialitás és
  őrültség határán álló Wittelsbachok egynémelyikének, megfesttette azokat
  a müvészi alkotásokat, melyek az ő uralkodói hatalmának és egyéni
  szeszélyének köszönhették az eredetüket.
  Butor mindezekben a rezidenciákban kevés van, csak a falak mentén vannak
  itt-ott aranyozott lábu székek és kerevetek, mintha a maguk idejében a
  termekben csak nyüzsögtek volna a vendégek, de nem érezték volna a
  pihenésnek a szükségességét. Szekrényt még a kevés számu lakószobákban
  sem látni; a mindennapi polgári életnek ezeket a fontos butordarabjait
  rejtett fülkék és a falakba mélyitett kommodok helyettesitik. A
  berendezésnek ebbe az egyformaságába ravasz kis ötletek visznek
  elevenséget, melyek annak idején bizonyára büszkeségéül szolgáltak a
  fejedelmi gazdának: a láthatatlan konyhába lesüllyedő és teritve
  felemelkedő asztalok, a földbe leépitett fürdőmedencék, melyeket a
  kastély tavának a vize táplál, rejtett megfigyelők és hangfogók, melyek
  segitségével látni és hallani lehet, hogy egyik vagy másik teremben mi
  történik. Általában ez a naiv különlegességekre való törekvés igen erős.
  Talán nincs kastély, melynek kertjéből hiányoznék a japán vagy kinai
  pagoda, a versaillesi mintára megszerkesztett vizjáték, a furcsa
  összeállitásu napóra, vagy valamelyik mesebeli szörnyetegnek szobor
  alakjában való ábrázolása. Nagy Frigyes Potsdamban külön temetőt
  rendezett lovának és kutyáinak. Egy késői Wittelsbach, aki abba a tóba
  ölte magát, melynek vizére bocsájtotta egyik őse az uj Bucentorot, egy
  szikla tetejére épittette Neuschwanstein várát, a wagneri
  Parsifal-álmoknak ezt a kőből alkotott megtestesülését.
  Ha van talán még egy közös vonásuk mindezeknek a rezidenciáknak, talán a
  befejezetlenségük az. A legnagyobb részük sohasem érte el azt a
  teljességet, melyet számukra kiterveztek. Épittetőjük vagy többet akart,
  mint amennyire képes volt, vagy háboruk akadályozták meg, hogy befejezze
  alkotását, vagy megunta, amit kezdett, vagy közben meghalt és utóda
  másutt még különbet akart teremteni. A palota igy üresen, lakatlanul
  maradt, legfeljebb az őrök lézengtek benne, mignem egy másik utód, aki
  nem érezte szükségét az elhagyott rezidencia fenntartásának, vagy valami
  ujabb rendeltetést adott neki, vagy pedig megnyitotta a hozzátartozó
  parkkal együtt a nagyközönség számára. A bécsi Favoritenből, amelyet
  Schönbrunn ideje előtt császári nyári palotának épitettek, igy lett a
  Teréziánum név alatt ismert nemes ifjak nevelő intézete, más
  rezidenciákból igy lett muzeum, vagy belépődijas látványosság, ahol
  papucsot huznak a látogató lábára, hogy a berakott padlót össze ne
  karcolja szöges cipőjével, a székek karfáit pedig zsinórral kötik össze,
  hogy ne lehessen beléjük ülni és a foszladozó selyemszövet teljesen szét
  ne szakadozzék. A kastélyok kertjeiben, a dianák, ámorok és vizi najádok
  szobrai között pedig ma a nagyvárosok kiránduló közönsége üdül,
  gyerekkocsikat tologatnak, papirba csomagolt hideg felvágottat
  uzsonnáznak és szorgalmas mamák harisnyákat kötögetnek.
  Kétségtelenül sok művészet van ezekben az akár városi, akár vidéki
  rezidenciákban felhalmozva. Legyen a nevük akár Versailles, akár
  Schönbrunn, akár Potsdam, Amalienborg, Nymphenburg, Carszkoje Szelo,
  mindenkor maradandó emlékei lesznek az európai kulturhistória egy
  periódusának, mely az ujkori abszolut fejedelmi hatalom megteremtésétől
  a társadalmak demokratizálódásáig terjed. A politikai cselszövényeknek,
  kabinet-háboruknak, halkszavu és sima beszédü kancellároknak,
  szépségflastromos és költséges metreszeknek a kora ez. Az a kor, mikor
  az államkassza még boldog módon többé-kevésbbé összeolvadt a fejedelmek
  magánkasszájával és a költségvetés nélküli gazdálkodás világában bele
  lehetett fogni olyan épitkezésekbe, amelyekre ma már aligha lehetne
  találni fedezetet. Ennek a kornak az uralkodói, ha a legtöbbjük nem
  emelkedett is a nagy átlagon felül s ha nem voltak is nagyok mint
  uralkodók, majd mind rendelkeztek bizonyos művészi iskolázottsággal és
  rendelkezésükre állottak az emberek és eszközök, hogy épitkezési
  szenvedélyüket ki tudják elégiteni.
  A népképviseletnek és az olcsó sajtónak az idejével az ő koruk lezárult.
  Ha még történtek fejedelmi épitkezések, a jellegük megváltozott. Talán a
  bécsi Burg uj szárnya az utolsó az ilyenfajta épitkezéseknek a sorában;
  annak is a másik része, melyet Ferenc Ferdinánd tervezett a Ballplatz
  felőli oldalon, sohasem fog már felépülni. A tizenkilencedik század a
  muzeumok, képtárak, gyüjtemények alapitásának a kora; ezeknek teremtenek
  otthonokat a fejedelmek. Ismét a bajor Wittelsbachok példájára lehet
  utalni, akik igy teremtették meg Münchenből a világnak egyik első
  muzeumi városát. Bécsnek Ferenc József volt a nagy muzeumalapitója; a
  néhai császárváros közgyüjteményei majd mind neki köszönik
  létesitésüket. Nekünk, magyaroknak se a rezidenciák épitéséből, se a
  muzeumok alapitásából nem nagyon jutott.
  Letünt korokat bárminő oknál fogva is visszasirni céltalan és hiábavaló.
  Igenis, lehet azonban róla elmélkedni, hogy ki veszi át a jövő
  szempontjából egyik vagy másik megszünt tényezőnek a szerepét?
  Kétségtelen, hogy még ott is, ahol a monarchia megmaradt, a királyok és
  fejedelmek szerepe nagyon megváltozott. Szeszélyeik kielégitésének a
  lehetősége, mint egyebütt, ugy az épitkezések terén is, erősen
  redukálódott. Köztársasági elnökök és egyéb határidőre alkalmazott, vagy
  határidő nélkül választott államfők ezt a szerepet már financiális
  okoknál fogva sem vehetik át. Kollégiális szervezetek, legyen a nevük
  parlament, városi tanács, muzeumbarátok egyesülete, vagy
  részvénytársaság, cselekvéseikben egészen másként járnak el és ez
  rányomja bélyegét alkotásaikra is. Minden épitkezésük kompromisszumos
  tervnek az eredménye, egy meghatározott költségvetési előirányzatnak a
  keretén belül. Nemcsak a nyilvánosságnak az ellenőrzése alatt állanak,
  hanem tagjaikból, akik nem belülről érzik a szépnek a kényszerüségét,
  vagy nem nevelődtek bele a kényelemnek, fénynek és pompának
  szükségességébe, gyakorta hiányzik is az érzék, hogy igazán szép
  dolgokat létesitsenek. A tervnek elbirálásánál rokoni, sógori és egyéb
  protekciós szempontok érvényesülnek, a kivitelnél pedig megtakaritás
  cimén itt is, ott is lecsipnek valamit, ami kelléke lett volna az
  alkotás tökéletességének. Gyakorlati példával élve, az udvari
  porcellángyárak esetére utalhatunk. Porcellángyárakat részvénytársaságok
  eddig is alapitottak és bizonyára ezután is alapitanak. Sohasem jutna
  azonban egy kapitalistákból álló társaságnak eszébe, hogy tisztán
  müvészi igények kielégitése céljából megépitse akár a meisseni, akár
  pedig a berlini, kopenhágai, nymphenburgi vagy karlsruhei
  porcellángyárat, amely többé-kevésbbé a rezidenciának a járuléka, csak
  azért, mert arra Sévres példát szolgáltatott.
  Amerikában, a nagy kapitalizmusnak a hazájában, amelynek sohasem voltak
  Isten kegyelméből való uralkodói, ez a probléma félig-meddig
  megoldódott. A multimilliomosok és milliárdosok, az ipar és pénzvilág
  „kapitányai“, milliós alapitványok formájában adják vissza egy részét
  annak, amit a társadalomnak és másoknak munkájából lefölöztek. Páratlan
  bőkezüséggel berendezett muzeumok, egyetemek, tudományos kutató
  intézetek, kórházak köszönik nekik a létesitésüket. Vagyonilag fejedelmi
  sorban vannak ők s talán modern formák között a fejedelmek alapitói
  dicsőségére aspirálnak. Alig hihető azonban, hogy ez az ismét egyesek
  tetszésére és szeszélyére alapitott rendszer legyen a szép dolgok
  létesitésének végső állomása. Vajudó, de minden nyomorusága mellett is
  haladó korban vagyunk, melynek legfőbb vonása a müveltségnek és a belőle
  fakadó kulturérzéknek a terjedése. A rezidenciák letünő kora után talán
  a kultura iránt egyformán érzékkel biró egyének csoportjainak tudatosan
  megszervezett, kollektiv erőkifejtése lép majd az épitészeti alkotások,
  tudományok és müvészetek pártolása terén az egyes uralkodók ötletszerü
  alkotásainak, tetszésének és szeszélyének a helyébe.
  
  
  BACH SÁNDOR.
  Harminc esztendeje elmult, hogy 1893 november 13-án egy elfelejtett
  ember halt meg unterwaltersdorfi birtokán, Alsó-Ausztriában. Az
  elhunytat Bach Sándor bárónak hivták. Két évtizednél hosszabb idő óta
  már nem szerepelt a közéletben s mikor halála hirét közölték az ujságok,
  szinte meglepődve néztek össze az öregek, hogy még élt az egységes
  Ausztriának hirhedt belügyminisztere, akiről korszakot neveztek el a
  magyar történelemben is. Mi pedig, akik mostanában tapossuk az élet
  utjának felét, a kezdő ujságolvasók mohó buzgóságával vetettük rá
  magunkat az apánk kezéből délutáni szunyókálás közben kihullott
  papirlepedőre, hogy megtudjuk, ki is volt az a Bach, akit a nagyok
  politizálása közben oly sokat hallottunk emlegetni.
  Valljuk meg, hogy ma, mikor halálának harmincadik évfordulójához
  érkeztünk el, még mindig nem tudunk sokkal többet róla. Néhány közkeletü
  frázis: a barrikádok minisztere, aki elárulta ifjukori elveit…
  önkényuralom… germanizálás… Bach-huszárok… és tovább? Tovább már nincs.
  Az abszolutizmus koráról szóló történelmi kézikönyvek is meglepően
  keveset mondanak róla. Amit megirnak, inkább a Bach-korszaknak az
  általános ismertetése. Meg az osztrák történelmi irodalomban is hiányzik
  Bachnak egy kimeritő, jó életrajza és méltatása. Pedig természetes
  volna, hogy egy emberrel, aki oly erősen beleirta a nevét negyven millió
  ember történetébe, mint Bach Sándor, – lett légyen a szereplése
  szimpatikus, vagy sem, – személy szerint is foglalkozzanak. Annál is
  inkább, mert Bachnak a személye szinte kinálkozik a studiumra. Belső
  fejlődését, pályafutását, betöltött szerepét illetőleg a legérdekesebb
  jelenségek egyike. Sokáig talán nem tudták megérteni. Mi, akik átmentünk
  a forradalmak és ellenforradalmak gyakorlati iskoláján, könnyebben
  megértjük őt. Viszont Bach Sándor pályafutása sokban kulcs lehet nekünk
  _más_ politikai nagyságok pályájának a megértéséhez.
  A kiindulás szinte tipikus természetü. Adva van a _régi rendszer_,
  megállapodott hatalmával, formáival, tekintélyeivel. Hogy ezt a régi
  rendszert véletlenül Ausztriának hivják, véletlenül Metternich a
  kancellárja és véletlenül a jámbor Ferdinánd a császára, tökéletesen
  mellékes. A fiatalok, – közöttük sokat igérő, de még csak igérő
  ügyvédek, jó tollu, de irásukban korlátozott publicisták, merész
  irodalmi terveket szövögető költők, a ranglétra alsó fokain álló
  közigazgatási tisztviselők, egyetemi hallgatók, – lányos házaknál,
  boltozatos belvárosi régi vendéglőkben, kávéházakban, jogi és politikai
  olvasókörökben, segitő egyesületekben találkoznak és ott eszelik ki
  világboldogitó terveiket, a közeli megvalósulás minden reménye nélkül. A
  negyvenes évek elérhetetlennek látszó ideáljai: liberalizmus, egyenlőség
  a törvény előtt, jó közigazgatás, demokrácia, szólás- és
  gondolatszabadság, néhány csöpp a korai szocializmus tanitásaiból,
  Proudhon szellemében, – ez az, ami mindannyiukat foglalkoztatja. Amint
  egy-egy közülük titkár lesz valamelyik kancelláriánál, vagy jogtanácsosa
  lesz valamelyik kékvérü mágnásnak, vagy benősül valamelyik
  patricius-családba, kötelességszerüen megfeledkezik ezekről az ifjukori
  hóbortokról. De jön egy véletlen lökés, mint a márciusi forradalom. A
  még be nem érkezettek ugy érzik, hogy eljött az ő idejük. Az
  olvasókörből politikai központ lesz, ahol alkotmányt csinálnak egy
  negyven millió lakosu birodalom számára, nagy akciókat terveznek,
  memorandumokat szerkesztenek és küldöttségeket választanak, hogy a
  memorandumokat a Burg hatalmasainak és a császárnak átadják. Egy
  merészebbhangu beszéd, egy ujságcikk, amelyet a cenzura kék ceruzája már
  nem csonkitott meg, karriért teremt. Addig szük körben ismert nevek,
  különösen ha a rendőrség egyébként ártalmatlan házkutatást is
  foganatositott viselőjüknél, ismertekké és divatosakká válnak. Ha van
  bennük némi tehetség, ügyesség és alkalmazkodó képesség, ők a jövő
  emberei.
  Ez a márciusi forradalom előtti és forradalmi Bachnak az esete.
  Többedmagával együtt résztvett a petició megszövegezésében, amely
  alkotmányt kért a császártól Ausztria számára és belekerült a
  tizenkettes bizottságba, melynek az lett volna a feladata, hogy a
  peticiót a császárnak átnyujtsa. A kivánságok nagyon mérsékeltek voltak,
  némileg kiszélesitett rendi parlament, jogegyenlőség és a hűbéri
  rendszer maradványainak eltörlése. Elvi szempontból a jozefinizmusból
  fakadó liberalizmus, személyileg pedig az _aggastyán-uralom_ megdöntése.
  Mérsékelt voltukat legjobban mutatja, hogy eleinte még Zsófia főhercegnő
  is rokonszenvezett velük. Igaz, hogy a főhercegnőnek messzebbmenő tervei
  voltak. Az ő keze is benne volt a rendszerváltozás előkészitésében,
  melynek Ferdinánd helyett Ferenc Józsefet kellett a megifjodó Ausztria
  trónjára emelni. Kormányozható forradalmak azonban nincsenek s az
  események eseményeket szülnek. Ausztriában is az elért eredmények egyik
  oldalon még nagyobb követeléseket szültek, másik oldalon pedig adtak
  ugyan engedményeket, de szervezték az ellenforradalmat, amelynek katonai
  erővel kellett rendet teremteni. Mialatt az udvar Innsbruckba menekült,
  Bécsben egy uj forradalmi hullám vállain felemelkedett a liberális
  Doblhoff-kabinet, amelyben Bach kapta az igazságügyi tárcát. A
  minisztérium bemutatkozásánál ahhoz az elvhez kötötte magát, hogy a nép
  szuverénitása a trónéval rangban egyenlő. A kabinetbe a
  harmincötesztendős Bach az energia és határozottság hirét hozta magával.
  Ő volt az, aki a „barrikádok olvasható irásával“ akarta tudtul adni a
  reakciónak a nép akaratát. Csakhamar megmutatta, hogy legalább is
  ugyanakkora energiával és határozottsággal akarja megtartani egyszer
  kiverekedett pozicióját. Ahogy megérezte az erőviszonyok változását,
  rohamosan tolódott el jobbfelé. A májusi forradalom vezéralakja
  októberben már Bécsből menekülni volt kénytelen és csak novemberben
  bukkant fel ujra Olmützben, mint Schwarzenberg Félix herceg kormányának
  igazságügyminisztere, majd 1849 május havától belügyminisztere.
  Még forradalmi idők számára is tulságosan gyors ez a változás.
  Schwarzenberg herceg sógora volt annak a Windischgrätznek, aki a prágai
  és bécsi forradalmak leverése után rendcsináló diktátora lett a
  monarchiának. Programjuk eltért ugyan egymástól, Windischgrätz katonai
  diktaturát, Schwarzenberg polgári abszolutizmust akart, de abban
  egyetértettek mindketten, hogy a forradalmi szellemnek a csiráját is ki
  kell irtani. Egyetértettek abban is, hogy a kremsieri fikció, – ahogy
  Schwarzenberg a Bécsből elmenekült országgyülést nevezte, – a rákfenéje
  a bajoknak és csak addig szabad megtartani, amig a legelső alkalom
  kinálkozik a szétkergetésére. Egy ilyen elveket képviselő rendszerbe
  átevezni valakinek, aki félesztendővel előbb még a szabadságjogokat,
  népszuverénitást és barrikádokat emlegette, nem könnyü feladat. Bachnak
  az átnyergelése sem ment simán, de nem mintha neki lettek volna
  aggodalmai, hanem a tulsó parton nem fogadták valami szivesen. Nagyon is
  friss volt a forradalmi multja és nem volt elég megbizható a katonai és
  feudális reakció számára. Windischgrätz tiltakozott ellene és vele
  tartott a nyilt és leplezetlen reakciónak egész táborkara. A legfurcsább
  küzdelem kezdődött. A gőgös arisztokrata- és katonai-párt lehetetlenné
  akarta tenni a polgári származásu barrikád-minisztert, Bach pedig
  küzdött, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát rájuk nézve. Támogató
  gyanánt mögötte állott Schwarzenberg herceg, aki szintén a feudális
  mágnások közül való volt, de helyesebben itélte meg Bachot, mint a
  többiek és nagyon jól megérezte, hogy ezt az eleven eszü, de
  poziciójáért állandóan küzdeni kényszerült fiskálist eszköznek jobban
  használhatja, mintha valami rangjabeli, de korlátolt mágnást venne maga
  mellé a kabinetjébe. Sógorával szemben szinte formális garanciát vállalt
  Bachért, hogy „nézetei a hadseregről és a nemesi előjogokról a
  legkorrektebbek“. Állandóan kitartott mellette, mert szüksége volt reá.
  Kellett neki az az ember, akinek „mindenre van megoldása“ és akinél
  jobban senki sem tudta az egyre féktelenebb abszolutizmus ténykedéseit
  kenetteljes, formailag csiszolt, sőt modern jelszavaktól csöpögő, de
  tartalmilag álnok mondatokba öltöztetni.
  Olmülzi miniszteri ténykedését jóformán azzal kezdte, hogy jogilag
  megvédelmezte a frankfurti parlamenttel szemben Blumnak a kivégzését.
  Elismerte, hogy a parlament egy tagjának mentelmi jogán „sérelem“ esett,
  de vitatta a hadbiróság itéletének jogosságát, mert az osztrák
  kormánnyal a frankfurti nemzetgyülés mentelmi jogára vonatkozó
  határozatok hivatalosan nem közöltettek, a tiltakozás a halálos itélet
  ellen pedig sajnálatos késedelemmel érkezett meg. Szavaiból jóformán
  kiérzik az ügyvéd, aki válogatás nélkül véd minden ügyet és képes
  bebizonyitani azt is, hogy a csendőrség, a sajtóellenőrzés, a szinházi
  cenzura és az egyesületi jog felfüggesztése tulajdonképen a politikai
  szabadságnak a megvédését szolgálja a felforgatókkal szemben. Az ő
  ügyvédi észjárása eszelte ki, hogy a tizennyolc esztendős Ferenc József
  trónralépésénél a polgári magánjog szabályait kell alkalmazni, nem lévén
  a magyar törvénytárban az uralkodóház tagjainak nagykorusága
  szabályozva. A trónralépést bejelentő proklamációnak alkotmányosan és
  modernül hangzó mondatai is tőle származnak. Ez a proklamáció
  tartalmazza azonban egyuttal Bach következő esztendőinek politikai
  programját, a centralisztikus és egységes Ausztria megteremtését, melyet
  mint belügyminiszter tiz éven át konzekvens és kitartó munkával,
  számtalan akadályt leküzdve igyekezett megvalósitani.
  Ezeknek az esztendőknek a megitélése nem oly egyszerü mint azt különösen
  a magyar történelemirók szokták feltüntetni, akik az összefutó és
  széthuzó erők elemzése nélkül egyszerüen a reakció gyüjtőkalapja alatt
  foglalnak össze mindent, ami 1849 után történt. Tényleg a császár
  környezetében erős küzdelmek folytak, hogy mit állitsanak a letiport
  forradalom helyébe. Schwarzenberg, Stadion és Bach, – majd az első
  kettőnek halála után Bach egyedül, – a centralisztikus és bürokratikus
  abszolutizmust képviselték. A jozefinizmus örökségéből vették át a
  polgároknak a törvény és közigazgatás előtti egyenlőségét és az előjogok
  megszüntetését. Az egységes, uj Ausztriában egyformán meg akarták
  szüntetni a rendi előjogokat és a tartományok és országok különállását.
  Mellettük sokáig, parallel hatalom gyanánt müködött a szoldateszka,
  amely csak császárt ismert és őrmesterekkel szerette volna végeztetni az
  egész közigazgatást. Ez a szoldateszka annyira ment, hogy a pesti
  helyőrség tisztjei nyilt tüntetést rendeztek Haynau mellett, mikor
  Bécsben megsokalták beszámithatatlan müködését és menesztették. Külön
  csoportot alkottak a katonai és polgári feudálisok, akik 1848 előtt az
  összes vezető poziciókat birták s a forradalmi mozgalmak leverése után
  az elkorhadt rendi és partikuláris államszerkezetet akarták
  visszaállitani. Ezeknek a gőgös osztrák feudálisoknak Windischgrätz volt
  a tipusuk, aki mindig megdicsérte polgári származásu tisztjeit
  bátorságukért, de az arisztokratákat soha, mert azoknál a harci erény
  _magától értetődik_. Felfogására jellemző, hogy féktelenül gyülölte a
  magyar rebelliseket, de rokonszenvezett a magyar rendiséggel és a
  forradalom leverése után az ókonzervativ arisztokratákat akarta
  hatalomba iktatni. Magának Schwarzenberg hercegnek az öccse, akit az
  osztrák arisztokráciában _Landsknecht_ néven ismertek, mert szivesen
  vett részt mindenféle kalandos hadi vállalkozásokban, a germanizáló
  centralisztikus politika megkezdése alkalmával memorandumban ajánlotta a
  fiatal uralkodónak, hogy támaszkodjék a magyarokra és csehekre, mert
  azoknak a forradalma _csak_ nemzeti volt, mig a bécsieké polgári és
  demokratikus.
  Azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Bach nem közönséges ügyességet
  tudott kifejteni poziciójának megvédésében. Kifelé ugy látszott, mintha
  hatalma állandóan növekednék, de befelé szüntelenül résen kellett
  lennie. Személye körül szinte koncentrálódott a gyülölet. Az elnyomott
  nemzetiségek a centralisztikus politika képviselőjét gyülölték benne, a
  forradalmárok az árulót, a _régi_ tekintélyek a parvenüt, a feudálisok a
  jobbágyfelszabaditás végrehajtóját, a katonák a polgári abszolutizmus
  megteremtőjét, az 1848 előtti reakciósok pedig elveik meggyőződés
  nélküli kisajátitóját. Kübeck, az államtanács elnöke, feljegyzéseiben
  hol _madár_, hol pedig _angolna_ névvel tiszteli meg. Meyendorff orosz
  követ azt irja, hogy szalonja nyitva van minden gentleman előtt, de
  Bécsben van miniszter, aki nem az ő szalonjába való. Az olmützi
  császártalálkozás alkalmával nem volt nehéz rávenni Miklós cárt hogy
  _ne_ fogadja szövetséges társának belügyminiszterét. Pedig Bach már
  mindent elkövetett, hogy forradalmi multjának az emlékét expiálja. Még
  hegyes kecskeszakállát is, melyet a negyvenes évek végén forradalmi
  szakállnak neveztek, leberetváltatta. 1851-ben, az osztrák alkotmány
  teljes felfüggesztése előtt, Bachnak arra a kijelentésére, hogy most
  jutottak a helyes utra, Khevenhüller gróf, a Windischgrätz iskolájából
  való arisztokrata hadtestparancsnok, csipősen jegyezte meg:
  – _Mi_ nem is jártunk más uton soha.
  Különösen megnehezedett Bach helyzete 1852 elején, Schwarzenberg halála
  után. A császár őt akarta miniszterelnöknek, el is küldötte neki a
  kinevező kéziratot, de a publikálást Grünne gróf főhadsegéd, Kübeck és
  az Angliából visszatért Metternich meg tudták akadályozni. Rávették a
  császárt, hogy önmagának legyen a miniszterelnöke, mert az abszolut
  uralkodás elvével nem fér össze, hogy másnak a kezében összpontosuljon a
  hatalom. Bach érezte, hogy szövetségesek után kell néznie. Ettől az
  időponttól kezdődik a közeledése a klérushoz, részvétele a konkordátum
  előkészitésében s a centralizálásnak az ultramontanizmussal való
  párositása. Thun gróf közoktatásügyi miniszterrel együtt ekkor kezdte
  meg hadjáratát a magyar szabadságnak utolsó menedéke, a protestáns
  autonomia ellen. A centralizmus gondolatából kidobta a jozefinizmust,
  hogy megszerezze Rauscher biboros és a türelmetlenségig katolikus Zsófia
  főhercegnő pártfogását. Arisztokrata ellenségei ezért mondották, mikor
  Bach 1852-ben megkapta a báróságot, hogy cimerében a szavak: „_In cruce
  spes mea_“, – nagyon is földi értelemben veendők.
  Ilyenek voltak a kulisszák mögötti részletei annak a nagy kisérletnek,
  amely a forradalmak romjain az egységes, nagy Ausztria megteremtését