Emberi miniatürök - 12

  kényszeritették. Abszolut uralkodóból alkotmányos fejedelem, a
  Hohenzollernek riválisából pedig a porosz vezetés alatt létrejött uj
  birodalomnak a szövetségese lett.
  Lélektanilag az utókor ennél a kettős esetnél egy nagyon érdekes
  átalakulással áll szemben. Azt kétségtelennek kell tekinteni, hogy az
  Isten kegyelméből való elvnek szigoru felfogása és uralkodói
  méltóságának mindennél magasabban való értékelése mellett az
  alkotmányosság elveit Ferenc József meggyőződésből nem tehette magáévá.
  Épen ugy teljesen megbizható nyilatkozatok alapján abban sem lehet
  kételkedni, hogy a porosz hatalommal és a Hohenzollernekkel nem
  rokonszenvezett s csak azért fordult a német szövetséghez, mert nem volt
  más választása. Az alkotmányosságot és a német szövetséget csak a
  kényszeritő körülmények hatása alatt fogadta el. Mindenesetre nagy
  önmegtagadás volt tőle, ha atyáinak örökségéről és ifjukorának ragyogó
  álmairól, a korlátlan császári hatalomról és a Habsburgok német
  hegemoniájáról visszavonhatatlanul lemondott. Mindazonáltal annyira
  beleélte magát az alkotmányos uralkodásnak a _technikájába_, hogy a
  bizantinizmus még a „legalkotmányosabb uralkodó“ cimével is
  megtisztelte. Ferenc József alkotmányosságát nem szabad azonban valamely
  belső meggyőződésből fakadó politikai elvnek, a népek önkormányzati joga
  elismerésének, hanem csakis adminisztrativ kisegitő eszköznek tekinteni.
  Az emberi társadalomnak az államról, a kormányzók és kormányzottak
  egymásról való viszonyáról alkotott felfogása az ő uralkodásának ideje
  alatt a legnagyobb változásokon ment át, ő azonban e felfogásnak a
  megváltozásától bensőleg teljesen idegen maradt. Az alkotmány
  megtartását, a felelős minisztériumokkal és népképviseletekkel való
  együttdolgozást ugyszólván egy ellentmondás vitte bele a lelki világába:
  az, hogy az Isten kegyelméből való uralkodónak, aki nem az
  alattvalóknak, hanem egy felsőbb hatalomnak és a saját méltóságának
  tartozik felelősséggel, nem szabad megszegni az adott szavát.
  Ez volt az esete a német szövetségnél is. Ma már tudjuk, hogy
  Németország bekeritése idején Edvárd király fényes ajánlatokkal
  környékezte meg, birtokállományának garantálásával, sőt növelésének
  igéretével igyekezett őt az ántánt oldalára csábitani, vagy legalább is
  semlegességét biztositani, de Ferenc József hajthatatlan maradt. Az
  aláirásával szentesitett szövetséget még azokban a pillanatokban is
  szilárdan megtartotta, mikor egy más állásfoglalással előnyöket érhetett
  volna el a monarchia számára. Az utólagos bölcsesség megvilágitásában
  mondhatjuk azt is, hogy megmenthette volna vele a monarchiát és a
  Habsburgok birodalmát. Az uralkodói állásról alkotott felfogásából folyt
  azonban, hogy cselekedeteiben nem annyira politikai és egyéb
  megfontolásokkal, mint inkább a méltóság elvével vezettette magát.
  Uralkodása második felének látszólagos ellentmondásait ezzel az egy
  körülménnyel nehézség nélkül érthetővé lehet tenni. Államférfiaknak és
  történetiróknak nagyon sokszor feltünt az a különböző elbánás, melyet
  Ferenc József a _magyar és osztrák ügyek_ intézését illetőleg
  tanusitott. Nem puszta feltevés, hogy a magyar alkotmányt, melyre esküt
  tett, az általa császári hatalmának teljességéből ajándékozott osztrák
  alkotmánytól eltérőleg kezelte s az utóbbinak egyoldalu értelmezésére
  kizárólag magát érezte feljogositottnak. Merev magatartása a _katonai
  kérdésben_ viszont azzal függ össze, hogy az állami élet
  megnyilvánulásainak ezt a részét kizárólag a saját hatalmi körébe
  tartozónak tekintette s talán a hadsereg egységének fenntartásában a
  monarchia fennállásának egyik biztositékát látta. A magyar politikától
  való idegenkedése bizonyára azzal függ össze, hogy magyar részről látta
  a hadseregnek általa féltve őrzött egységét legjobban
  veszélyeztetettnek. Elég hitelesnek látszó visszaemlékezések szerint
  legszivesebben szabadjára hagyta volna a magyar kormányokat, hogy
  csináljanak idehaza, ami nekik tetszik, de hagyják meg neki a
  hadsereget. A veszedelmet itt látta és e veszedelemtől elfoglalva, nem
  tudta értékük szerint felbecsülni azokat a centrifugális erőket, melyek
  más népek részéről uralkodásának végső éveiben egyre nagyobb mértékben
  jelentkeztek. Nem lehet tagadni, hogy a hatvanas évek óta külső és belső
  politikájának az utjai gyakran igen erősen elváltak egymástól. Német
  szövetség az egyik s az ausztriai szlávokra támaszkodó koaliciós
  minisztérium, meglehetősen messzemenő föderalisztikus gondolatokkal a
  másik oldalon, nehezen hozhatók elvi összhangba egymással. Következése
  volt ennek a hadsereg és részben a magasabb hivatalnoki kar
  elnemzetietlenedése s a bizonytalanság a nemzetiségi kérdés kezelésében.
  Egy olyan uralkodónak, mint Ferenc József, aki alapjában véve idegen
  volt a modern állami gondolattól és a Habsburgok házi hatalmának
  eszméjétől volt eltelve, épen ugy, mint elődei, nem lehetett _nemzeti_
  uralkodó a szónak mai értelmében. A Habsburgok, ha a körülmények ugy
  kivánták, spanyolok lehettek Spanyolországban, németek Németországban,
  olaszok Olaszországban, esetleg magyarok Magyarországban, de nem
  olvadhattak bele egy nemzetbe sem teljesen. Épen ugy elnyomó törekvéseik
  sohasem kimondottan valamely nemzet ellen, hanem a nemzetnek azon
  tényezői ellen irányultak, amelyek a házi hatalmi törekvéseknek az
  utjában állottak. Harcaik mindig két igen eltérő felogásnak a
  konfliktusából eredtek. Nevelésénél, nyelvénél fogva Ferenc József német
  volt, a német nyelvet bécsi dialektussal beszélte. Érzés dolgában
  azonban épen annyira állott közel az osztrák németekhez, helyesebben
  épen annyira állott távol tőlük, mint országainak bármelyik más népétől.
  Ez a nemzeti, különösen az osztrák nemzetiségi kérdésben tanusitott és
  hiressé vált objektivitásnak a forrása. Ez az objektivitás majdnem
  annyira ment, hogy az osztrák németség, melynél birodalmi szimpátiákat
  lehetett feltételezni, gyakorta ok nélkül háttérbe szoritottnak érezte
  magát. Ferenc Józsefnek személyes presztizse ezáltal nem szenvedett
  ugyan; népszerüsége az alpesi németek körében változatlan maradt, de az
  osztrák-német intelligencia érezhetően eltávolodott a habsburgi
  gondolattól és nagy morális erők, melyek más államoknak rendelkezésükre
  állottak, még annak a népnek körében is, melynek közepette a dinasztia
  leginkább élt, veszendőbe mentek a monarchia számára.
  Ma már meg lehet állapitani és be is lehet vallani, hogy a _magyarokat_
  Ferenc József sohasem szerette és mindig bizalmatlan volt a magyarsággal
  szemben. Azok a benyomások és érzések, amelyek az ifju Ferenc Józsefben
  felhalmozódtak, minden változás mellett is megmaradtak az öreg Ferenc
  József lelkében. Uralkodása idején erről nem lehetett beszélni és irni;
  a bizantinizmus, a célzatos történetirás és a hivatalos helyekről
  irányitott ujságirás _magasabb érdekből_ megmásitani igyekezett a
  mindkét részen élő igazi érzéseket. Mert az igazi szeretetnek a hiánya
  kölcsönös volt. Udvari emberek emlékirataiból tudunk már egyes nagyon
  jellemző apróságokat. Ferenc József mindig Bécset tekintette otthonának
  és csak _látogatóba_ jött Budapestre. Egy ilyen látogatás alkalmával
  Ferenc Ferdinándnak arra a megjegyzésére, hogy idegenül érzi magát a
  magyarok között, Ferenc József megerősitőleg mondotta, hogy ő is.
  Egészen a világháboru kitöréséig az öreg uralkodó egy rendjelet viselt
  állandóan: azt az orosz kitüntetést, melyet Miklós cártól a magyarok
  ellen megvivott győri ütközet után kapott. Mindenesetre elég különös
  dokumentum egy uralkodó és a saját alattvalói közötti viszonyra. De hogy
  ez a viszony a másik oldalról sem jutott el az igazi felmelegedésig, azt
  igazolhatja mindenki, aki felnőtt ember eszével tud visszaemlékezni
  Ferenc József uralkodásának utolsó évtizedeire. A kiegyezés utáni
  pompázó, ünnepi hangulatot kijózanodás követte s uralkodó és nemzet
  állandóan mint alkudozó, idegen felek állottak egymással szemben. Az
  utolsó évtizedekben uralkodó és népe közötti viszony lehetett néha
  korrekt, de igazán meleg és _őszinte_ nem volt soha.
  Ferenc József lelki élete aránylag szük keretek között mozgott, anélkül,
  hogy e megállapitásnak bárminemü bántó mellékizt lehetne tulajdonitani.
  Helyes kifejezéssel élve, érdeklődésének a köre volt csekély. Nevelése
  korán befejeződött; tizennyolc esztendős korában került a trónra s ettől
  az időtől fogva kizárólag csak uralkodott. Hogy a tudományok iránt
  érdeklődjék, ahhoz nem volt ideje s hogy a müvészetek iránt
  fölmelegedjék, ahhoz nem volt érzéke. A tudomány és müvészet pártolása
  nála nem valamely belső szükségből fakadt mint a bajor Wittelsbachoknál,
  hanem az uralkodói hivatás teljesitéséhez tartozott. A müvészileg
  széphez való viszonya körülbelül az volt, mint a józan, átlagos
  polgáremberé; mentes minden extravaganciától és lelkesedéstől. Bécsnek
  talán ő volt az ujjáépitője, sőt talán ő volt a legnagyobb épittető az
  összes Habsburgok között. Hosszu uralkodása alatt bőven telt rá ideje.
  Az ujjáépült Bécsre az ő egyénisége is bizonyára rányomta a bélyegét. Ha
  azonban évek multával müvészi szempontból méltatni fogják Ferenc József
  korát, mint ahogy már megtörtént a victoriánus korszak méltatása
  Angliában, bizonyára meg fogják állapitani róla, hogy abban, amit ez idő
  alatt épületekben, szobormüvekben alkottak, lehet sok pompázó alkotás,
  de majd valamennyi hideg. A régi Bécs müvészetének melegsége és
  intimitása hiányzik belőlük.
  Tudományos intézetek megnyitását, muzeumok alapitását, képtárlatok
  meglátogatását az öreg uralkodó épen olyan reprezentativ kötelességnek
  fogta fel, mint a trónbeszédek felolvasását, idegen uralkodók és
  követeik fogadását és katonai parádékat. Képtárlatokon előre megjelölték
  a képeket, melyeket az uralkodó valamelyik császári gyüjtemény számára
  meg fog vásárolni. A bécsi _Künstlerhaus_ egyik tárlatának a
  megnyitásáról maradt fenn egy nagyon jellemző kérdése. Az egyik kijelölt
  képnél, amely tulságosan modern volt számára, megkérdezte:
  – _Muszáj_, hogy ezt a képet megvegyem?
  Erzsébet királynénak csapongó, müvészi hajlandóságokkal teli, exaltált,
  magányra hajló természete számára, aki az életet uralkodó létére is
  nyárspolgári józansággal fogta fel, alapjában véve idegen volt.
  Természetüknek ez a különbözősége, a belső megértésnek a hiánya volt az
  egyik forrása annak az eltávolodásnak, amelyet a norvég Tschudi Klára
  könyvében kissé regényszerüen, de lélektanilag helyesen jellemez.
  Ilyen volt Ferenc József _vallásossága_ is. Ferdinánd és Miksa korától
  kezdve, akiket némi protestáns rokonszenvvel gyanusitottak, századokon
  át a spanyol és osztrák Habsburgok voltak Európának a legkatolikusabb
  uralkodói. Katolikus voltában Ferenc József, a fanatikusan katolikus
  Zsófia főhercegnőnek fia és Rauscher bécsi hercegérseknek a tanitványa,
  hü utóda volt őseinek. A katolikus egyházzal egybeforrottnak érezte
  házát, országát és hadseregét. A katolikus egyház nagy ünnepei nála
  állami aktus számba mentek és a nagycsütörtöki lábmosást uralkodói
  kötelességei közé sorozta. Külpolitikájában a pápa világi hatalmának
  principiumán állott és köztudomásulag sohasem lehetett rávenni, hogy a
  „szövetséges“ olasz királyt fővárosában meglátogassa. Ezért volt Viktor
  Emánuel egyetlen uralkodótársa, akit nem ismert. Mikor viszonoznia
  kellett Umberto bemutatkozó látogatását, hosszu diplomáciai tárgyalások
  után a látogatást nem Rómában, hanem Velencében adta vissza. Hitében
  buzgó volt, de ez a hit távol állott minden romanticizmustól és
  miszticizmustól.
  A katolicizmusnak ez a csaknem dinasztikus funkció gyanánt való
  felfogása eredményezte Ferenc Józsefnek a többi felekezetekhez való
  különös viszonyát. Külsőleg ez a viszony teljesen korrekt volt, a vezető
  állások betöltésénél nem tett különbséget felekezet és felekezet között.
  Még a Zsófia–Rauscher érában is volt protestáns minisztere a birodalmi
  német eredetü Bruck személyében. Mindig élt azonban benne bizonyos
  averzió a protestantizmus, mint elv ellenében, amely sokszor kétségessé
  tette családjának hatalmát.
  Ferenc József uralkodásának idejére esik a _zsidóknak_ nagymérvü
  térfoglalása a gazdasági, társadalmi és politikai életben. Mint jelenség
  ez a nagyarányu előrenyomulás nem kerülte el a figyelmét. A viszonya
  azonban hozzájuk egészen más volt, mint a protestánsokhoz. Politikai
  averziót nem érzett velük szemben, mert a saját és házi szempontjából
  nem tartotta őket veszedelmeseknek. Hozzájárult zsidó pénzemberek és
  nagyiparosok nemesitéséhez és bárósitásához és különböző cimek
  adományozásához. A zsidósággal szemben a felfogása ugyszólván a
  középkorban gyökeredzett, mikor a zsidót nem szerették, de babonás
  respektussal viseltettek iránta, mint aki Krisztust nem hiszi ugyan, de
  családfáját egyenes ágon a világ teremtésének legendájáig tudja
  visszavezetni.
  A felsorolt néhány körülmény az öreg uralkodónak nemcsak jellembeli
  sajátosságaira utal, hanem nem kevésbbé éles világot vet lelki
  berendezésére is. Az alapjukban konzervativ természetek közé tartozott.
  Bizonyos, hogy nem volt az ujitások barátja és változásoktól mindig
  idegenkedett. Néha ugyszólván küzdött az idő követelményei ellen, de nem
  lévén küzdelemre termett természet, az ellenállás leküzdése után
  belenyugodott a befejezett tényekbe. Ez volt esete a magyar
  kiegyezésnél, a német és olasz szövetségnél, az osztrák
  polgárminisztérium kinevezésénél, a polgári házasság szentesitésénél és
  más eseményeknél. Ifjukori éveinek sikertelen kisérletezései után
  kormányzási elv lett nála a réginek lehető megtartása. Legszivesebben
  nagy lelkiismeretességgel mélyedt el az aprólékos munkában, melyet élete
  utolsó percéig a legnagyobb buzgalommal és kötelességtudással látott el.
  Ismeretes, hogy napi időbeosztása mily pontosan volt megállapitva és a
  szolgálati üzem kerekei mily pontosan forogtak körülötte. Pontosság és a
  formális kötelesség teljesitése tekintetében mindig jó példával járt
  elől. Olyan meglepetések, melyek kétségbe szokták ejteni az udvari és
  katonai parádék rendezőit, nála sohasem fordultak elő. Minden alkalommal
  számitani lehetett rá, hogy az uralkodó másodpercnyi pontossággal
  jelenik meg a kitüzött időben és miniszterei biztosak lehettek az eléje
  terjesztett ügyek késedelem nélküli, _aktaszerü_ elintézése felől. Pedig
  nála, akinek kabinetirodájában nem egy, hanem két állam komplikált
  igazgatásának a szálai futottak össze s aki a munkát még a
  részletkérdésekbe való elmélyedéssel is szaporitotta, ezek az uralkodói
  teendők sokkal számosabbak voltak, mint többi uralkodótársainál. A
  kötelességek teljesitése tekintetében kétségtelenül első szolgája volt
  az államnak, aki magával szemben sohasem tett engedményeket. A
  megállapitott rend pontos betartása volt életének legfőbb elve és ettől
  még a legnagyobb csapások idején sem tért el. Valószinütlenül hangzik
  ugyan, de ezekből a tulajdonságokból következő valóság, hogy egy nappal
  fiának és örökösének halála után az iróasztalánál ült és a bécsi egyetem
  több hallgatójának, közöttük Hussarek későbbi osztrák miniszterelnöknek
  sub auspiciis imperatoris kitüntető okmányát irta alá. Semmiesetre sem
  volt a tuláradó és tüntetőleg mutogatott érzéseknek az embere; az ilyen
  esetek azonban teljes érzésnélküliségének a hirét keltették.
  Ez a kicsinyességeiben tulzásig menő formális kötelességteljesités nem
  jelentette egyuttal a kérdések _érdemi elintézését_ is. Ferenc Józsefről
  meg lehet állapitani, hogy hosszu uralkodása alatt páratlan gyakorlatra
  tett szert az emberek kezelésében; fel tudta őket használni és le tudta
  őket járatni, mint a magyar koaliciónak a példája mutatja; igen nagy
  volt a személyi és tárgyi emlékezőtehetsége; voltak tulajdonságai,
  melyek uralkodóknál igen becsesek, de nem volt _tehetség_ a szónak igazi
  értelmében. Lendület, lelkesedés, alkotó erő, müvészi vonás, áttekintés
  az egész felett, idegenek voltak a természetétől. Nagyon jó, az átlagon
  felül emelkedő uralkodó lett volna egyszerübb viszonyok közepette,
  például a felvilágosodott abszolutizmus idején egy olyan államban, ahol
  nem ütköznek össze olyan különböző érdekek, törekvések, mint a
  monarchiában. Mint a bécsiek mondották, _Hofrat_-természet volt, akinek
  legfontosabb a hivatalos időnek pontos betartása és az ügyeknek
  aktaszerü elintézése. A nagy, átfogó jelentőségü kérdések elől, mint a
  nemzetiségi kérdés megoldása, a monarchia ujjászervezése, a kül- és
  belpolitika összhangba hozatala, a hadsereg reformja, legszivesebben
  kitért. A kérdések gyökeres megoldásával szemben mindig tartózkodást
  mutatott, nehogy a nagy problémákat egész nagyságukban felidézze.
  Jellemének ez a vonása élete utolsó éveiben, mikor az öregséggel
  velejáró energiacsökkenés is jelentkezett, még erősödött. Az uralkodónak
  ez a lelki dispoziciója rányomta a bélyeget környezetére, az állam
  sorsának többi intézőire is. Halálakor ezért maradt a megoldatlan
  kérdések egész légiója örökül népeire és trónjának fiatal,
  tapasztalatlan örökösére.
  Ugyanilyen természetü volt a viszonya a _hadsereghez_ is. Köztudomásu
  róla, hogy egész lelkével csüngött a hadseregen. Mindig az egyenruhát
  viselte, melyet a legelőkelőbb diszruhává avatott. Legszivesebben
  katonai kérdésekkel foglalatoskodott s katonai fegyelmet követelt
  udvaránál is. E tekintetben senkivel szemben sem tett kivételeket.
  Mindazonáltal igazat kell adnunk annak a valószinütlenül hangzó
  megállapitásnak, hogy alapjában véve nem volt katona. Szemében a
  hadsereg nem a politikának volt az eszköze, hanem inkább parádés keret,
  az udvarnak a függeléke, mely az ő idejében kétségtelenül a legdiszesebb
  és legjobban szervezett volt egész Európában. Hadvezér sohasem volt és
  háboruinak vezetését formálisan is tábornokainak engedte át. A katonai
  _kisüzem_ volt az igazi szakmája, melynek részletkérdéseibe időt és
  fáradságot nem kimélve mélyedt el. A hadsereget illetőleg uralkodása
  első évtizedeinek a felfogását őrizte meg. Minthogy a környezetébe
  tartozó öreg urak csakis ebben az irányban mozogtak és elsősorban a
  legfelső hadur felfogásával vetettek számot, a hadseregnek megfelelő
  fejlesztése ugyszólván teljesen ki volt zárva. A hadgyakorlatokat
  évtizedeken át nem a katonai szempontoknak megfelelően rendezték, hanem
  arra ügyeltek, hogy a legfelső hadurnak a tetszését megnyerjék. Ennek az
  őszinteség nélküli, beteg rendszernek a csökevényei tömérdek
  emberáldozattal jártak a háboru első hónapjaiban.
  Fiatalabb katonatisztek és az öreg uralkodó között minden érintkezés
  hiányzott. A katonai fegyelem merevsége mellett elképzelni sem lehetett,
  hogy valaki előtte a hadsereg ismert hiányosságait feltárja és
  kezdeményezőleg lépjen fel. Igaz ugyan, hogy katonai téren 1906 óta,
  Ferenc Ferdinánd trónörökös követelései nyomán nagy változások
  történtek. Conradnak vezérkari főnöki minőségben kifejtett tevékenységét
  lehet nagyon különbözően megitélni, – gyakran a valóság talaját
  elvesztette a lába alól, – de az az egy bizonyos, hogy a hadsereg
  modernizálása az ő hivatalbalépésével vette a kezdetét és ettől az
  időponttól kezdve lett belőle puszta dekoráció helyett modern értelemben
  vett fegyveres erő. Rettenetes sokat kellet utánapótolni, különösen az
  irodaszolgálatban és protekciós gazdálkodásban elposhadt vezérkart
  kellett a háborut előkészitő irodává átszervezni. Tábori egyenruhával az
  osztrák-magyar hadsereget csak közvetlenül a világháboru előtt szerelték
  fel. Nagyon sok hiteles tanu igazolja, hogy az öreg uralkodó ezeket az
  ujitásokat és a trónörökös katonai irodájának a hadseregre gyakorolt
  befolyását idegenkedéssel szemlélte.
  Világos, hogy egy olyan lelki berendezésü uralkodónak, mint az öreg
  Ferenc József, a törekvése csak a béke megtartására irányulhatott. Első
  tanácsadóinak következéseikben sulyos hibái is, melyeknek a Habsburgok
  német- és olaszországi hatalmi állását kellett áldozatul odadobni, egy
  olyan politikának a szükségességét vitték bele a tudatába, mely a
  meglevőnek megtartását tekinti élete legfőbb céljának. Nem annyira a
  trónbeszédeknek gondosan kicsiszolt mondatai, mint inkább ritkán tett
  közvetlen kijelentései mutatják, hogy a háborus bonyodalmakat mindig és
  minden körülmények között legszivesebben elkerülte volna. Conrad
  ajánlatát, aki 1906-ban a monarchiára legkedvezőbb körülmények között
  akarta Olaszországot megrohanni, a leghatározottabban visszautasitotta.
  Egészen hiteles tanuk szerint még a szerbiai ultimátum elküldése, sőt a
  diplomáciai összeköttetés megszakitása után is bizott a béke
  megtartásának a lehetőségében. A legnagyobb bizonyiték, hogy nem akarta
  a háborut, az a körülmény, hogy a monarchiát még a hadüzenet után is
  jóformán készületlenül találta az ellenségeskedések megkezdése. Sokak
  szemében lélektani rejtély lehet, hogy ilyen körülmények között az öreg
  uralkodót miként lehetett rábirni a hadüzenet aláirására, annál is
  inkább, mert a szarajevói gyilkosság áldozatai nem állottak tulságosan
  közel a szivéhez. Elhatározásában feltehetőleg dinasztikus érzésének a
  megsértése játszhatott fontos szerepet, támogatva attól a reménységtől,
  hogy a többi szuverének is ugy gondolkodnak, mint ő és a gyilkosság
  értelmi szerzői cselekvő támogatásra nem számithatnak. Megtévesztették
  őt a jelentésekkel is, melyek szerint a háborutól nem kell tartani, mert
  a monarchia erélyes fellépésére Szerbia kétségtelenül kapitulál.
  A háboru változó szerencséjü eseményeit stoikus nyugalommal vette
  tudomásul. A szövetséges hadseregek győzelmei örömmel töltötték el, de a
  végső győzelem biztonságának érzése hiányzott nála. A kilátásokat inkább
  pesszimisztikusan itélte meg és többször ugy nyilatkozott, hogy a
  küzdelem a központi hatalmak erőit meghaladja. Ebben a kérdésben jobban
  itélt, mint a magukat utólag igazolni és rehabilitálni akaró hadvezérek
  és politikusok egész légiója. A háboru ideje alatt csaknem teljesen
  elzárkózva élt schönbrunni kastélyában és talán még a szokottnál is
  fáradhatatlanabb módon végezte napi munkáját. A külvilággal való
  összeköttetése mindinkább néhány magas méltóságra szoritkozott és a
  termekben, ahol Mária Terézia idején az udvari élet teljes pompájában
  zajlott, hangtalan csend uralkodott. Teljesen egyedül érezte magát
  legjobban. De a rosszindulatu torzképek egy aggastyánról, aki előtt az
  eseményeket eltitkolják, egyáltalán nem voltak igazak. Sven Hedin, a
  legutolsó magánemberek egyike, akit Ferenc József kihallgatáson
  fogadott, még megcsodálta szellemi és testi energiáját. Csak az utolsó
  hónapokban viseltetett teljes passzivitással az eseményekkel szemben. A
  hanyatlás nála csak 1916 őszén kezdődött. Mindamellett változatlanul
  dolgozott iróasztalánál és még az utolsó napon is, mikor erős láz
  gyötörte, csak nehezen lehetett rábirni, hogy ágyba feküdjön. Magas kora
  mellett, egy hetekig tartó betegség után, halála nem jött váratlanul,
  mégis következményeiben sulyos esemény gyanánt hatott. Nem kevesen
  vannak, akik a monarchia rothadását sok tekintetben tulhosszu
  uralkodásának a számlájára irták és mégis ugy érezték, hogy halála nem
  egy nagy vereséggel fölér. Cramon tábornok, Németország meghatalmazottja
  az osztrák-magyar főhadiszálláson, azt irta, hogy a marnei vereség
  mellett Ferenc József halála volt a legnagyobb csapás, mely a központi
  hatalmakat érte. A jóslások, hogy a monarchia nem fogja Ferenc Józsefet
  tulélni, közvetlenül halála után nem teljesedtek ugyan, sőt egyideig még
  olyan életerőről tett tanubizonyságot, amely egyik rázkódtatást a másik
  után állotta ki. De sokáig nem tartott, mikor az államalakulat, melynek
  majd hét évtizedig állott az élén, romokban omlott össze.
  A kapucinusok sirboltjából emlékezések merülnek fel, melyek elmult
  századokkal kapcsolnak össze bennünket és rég elhalványodott alakokat
  jelentetnek meg előttünk. Ferenc József az utolsó a sorukban. Történelmi
  jelentőségét lehet nagyon különbözőképen megitélni, a történelemnek
  jöhetnek még váratlan fordulatai, de az bizonyos, hogy vele a régi
  habsburgi gondolatnak utolsó képviselője, sőt talán a régi, Isten
  kegyelméből való elv szerinti utolsó uralkodó tért meg örökre atyáihoz.
  
  
  A VILÁGHÁBORU ASSZONYAI.
  Amit ezekben a sorokban megirok, félig história, félig regény.
  Oknyomozás a nem bizonyitható adatok és események sorában. Története
  azoknak a fejedelmi házasságoknak, melyekben a politika játszotta a
  döntő szerepet és regénye azoknak a koronás asszonyoknak, akik a
  kulisszák mögött állottak a világháboru kitörésekor. A háboru tizedik
  évfordulója alkalmából kétségkivül tömérdek visszaemlékezés jelent meg,
  amelyek az évtizedeken át felgyülemlett ellentétekkel, diplomaták
  cselszövényeivel és politikai rugókkal magyarázták meg emberiség e
  szörnyü kataklizmájának kirobbanását. A _világháboru asszonyai_ nem
  szerepelnek ezekben a visszaemlékezésekben és történelmi tanulmányokban.
  Róluk szólnak az alábbi sorok. Mondjuk, hogy ami bennük meg van irva,
  nem történelem, hanem regény. De a történelemnek is vannak a szinfalak
  mögött lejátszódó regényei.
  A hatvanas évek elején a kicsiny kopenhágai udvarnak ünnepelt szépsége
  volt IX. Keresztély dán királynak a leánya, _Dagmár_ hercegnő. Igazán
  szép volt és nagyon intelligens, nemcsak olyan, aminőnek az
  uralkodócsaládok tagjait szokták megrajzolni a hizelgő udvari
  történetirók és félhivatalos ujságok. A hercegnőt a sors arra szemelte
  ki, hogy Európa egyik leghatalmasabb trónjára kerüljön: _menyasszonya
  lett Miklós orosz trónörökösnek_. A magas politika előnyösnek találta az
  orosz és dán udvar közötti politikai kapcsolatot és ugy határozott, hogy
  a szép hercegnő egy beteg embernek legyen a felesége.
  Miklós trónörökös beteg volt ugyanis, nagyon beteg. Járta Európa
  leghiresebb szanatóriumait és fürdőhelyeit, hogy bajára gyógyulást
  keressen. A telet és tavaszt Oroszország helyett mindig Rivierán
  töltötte. Ott érte el a végzete is. 1864 tavasza elvitte őt magával.
  Dagmár hercegnő, akit lehivattak Nizzába, ott volt vőlegénye halálos
  ágyánál. A haldokló mellett a hercegnő találkozott a trónörökös
  öccsével, a cár másik fiával, Sándor nagyherceggel. Szerelem volt-e,
  amit az uj trónörökös a dán királyleány iránt érzett, vagy ismét az
  állami érdek döntött, tudni nem lehet. Elég az hozzá, hogy a gyászév
  leteltével a hercegnő _az uj trónörökösnek lett a menyasszonya és
  1866-ban a felesége_. Az esküvő előtt áttért az ortodox hitre és a
  Romanovok családjában hagyományos _Mária Feodorovna_ nevet vette fel.
  Ezt a nevet viselte férje szépapjának, annak a Pál cárnak a felesége,
  akit az összeesküvők tulajdon selyemkendőjével fojtottak meg.
  Dagmár hercegnő szükebb hazája, Dánia, épen ezekben az években sulyos
  válságon ment át. A dán király, mint német szövetséges fejedelem,
  uralkodója volt a német Bundhoz tartozó Schleswig és Holstein
  hercegségnek. A dán kormány azt tervezte, hogy a két hercegséget,
  amelyeket csak az uralkodó személye kapcsolt össze Dániával, teljesen
  bekebelezi. A schleswig-holsteini kérdés Dánia és a német Bund között
  háborura vezetett s Ausztria és Poroszország, mint a Bund határozatának
  végrehajtói, Dániát 1864-ben teljesen megverték és a hercegségeket
  elragadták tőle. A dán udvar hiába fordult segitségért Európa különböző
  kabinetjeihez, mindenütt süket fülekre talált. A történelmi romantika
  azt mondja, hogy a hazáját szerető hercegnő ezt a megaláztatást sohasem
  tudta megbocsájtani Németországnak és élete céljául tüzte ki, hogy
  bosszut álljon hazája balsorsáért. De a fáma, amely kiszivárog a királyi
  paloták hallgatag falain is, mást beszél. Dagmár hercegnő
  németgyülöletének nemcsak politikai, hanem emberi momentumai is voltak.
  Mielőtt Miklós, majd pedig Sándor nagyhercegnek lett volna a
  menyasszonya, a hercegnő egy német herceg, a későbbi _III. Frigyes_
  császár után epekedett, de minden szépsége és intelligenciája mellett is
  hiába, sőt a herceg állitólag nagyon kereken kijelentette, hogy nincs
  kedve őt az oltárhoz vezetni. Igaz-e, nem-e, ki tudná megmondani? Az
  ilyesmik nem iródnak meg aktákban és legfeljebb hosszu idő multával
  indiszkrét emlékiratok szoktak elárulni egyes részleteket. De az emberi
  tapasztalatok azt mondják, hogy asszonyokra nézve a viszonzás nélkül
  maradt szerelem nagyobb fájdalom, mint két szép tartománynak az
  elvesztése.
  1881 március 13-án a nihilisták II. Sándor cárt egy szánutja alkalmával
  Szent Pétervárott a levegőbe röpitették. A dán hercegnő, immár Mária
  Feodorovna, mint III. Sándor cárnak a felesége, az orosz trón
  magaslatára jutott. Csodálatos pár a cárok trónján! A harmincnégyéves
  korában is ragyogó szépségü, fölényes intelligenciáju, erős akaratu, de
  filigrán asszony és mellette a testileg óriás, rengeteg erejü cár, aki