Emberi miniatürök - 14

Amerikában elért példátlan sikerét és ezért lesz valamikor mindennél
becsesebb forrás a háboru lélektani történetéhez. _A püspök lelke_
szintén a háboruban született meg; részben annak a reakciónak az
elemzése, melyet a rettenetes kataklizma kiváltott az emberi lelkekből.
A kétkedő pap, aki elmegy keresni az igaz Istent, csak a megirás
szempontjából pap; de a talár megint Wellset takarja s a töprengések a
lelki válságban élő angol társadalmat tükrözik vissza. Ez a regénye
szokatlanul erős vitát támasztott Angliában. Voltak, akik a legnagyobb
elismeréssel adóztak igazmondásáért; voltak, akik támadták, mert ki
merte kezdeni a vallásnak megszentelt hagyományait. De körülbelül
harminc év irodalmi és társadalmi müködése egyik oldalról és másik
oldalról is megszerezte azt az elismerést Wellsnek, hogy jóhiszemüségét
senki sem vonta kétségbe. Már pedig Tennyson szerint több hit van a
becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.
Az angol irodalmi kritikusok szerint _Polly ur története_ Wellsnek a
legjobb regénye. Egy kis boltosnak a pályafutása, aki szerencsétlen
üzleti életében és a házasságában egyaránt. Tizenöt esztendei keserves
küzködés után elhatározza, hogy végez mindennel. Elhatározza, hogy
felgyujtja a házát, hogy a biztositási összeg megmaradjon a feleségének
s azután öngyilkos lesz. A tüz azonban tovább terjed s Polly ur saját
müvétől megrettenve, megment egy öreg asszonyt a tüzhaláltól. A komikus
kis boltosból hős lesz ismerőseinek a szemében és egész életpályája uj
irányba lendül. Amit Wells többi társadalmi regényeinél leginkább
szoktak hibául felróni, az oktató és prédikáló hangu kitéréseket, ebből
teljesen hiányzik. Igaz, hiányzik belőle az ugynevezett költői
igazságszolgáltatás és talán a befejezettség is. Épen ugy, mint a
_Házasság_-ban, mikor Trafford és felesége elmennek Labradorba, hogy
egyedül legyenek önmagukkal és Istennel, nem oldja meg a problemát. De
hát magának az életnek a nagy problemái, a társadalmi kapcsolatok s a
férfi és nő egymáshoz való viszonya is, örökké megoldatlanok.
Ifjukori fejlődése és képzésének természettudományi megalapozottsága
teszi érthetővé Wells irásainak erős társadalmi és természettudományos
jellegét. Tárgyainak a skálája, melyre már utaltunk, a lehető
legszélesebb: Verne-szerü fantasztikus regények, tanulmányok napi
társadalmi kérdésekről, a fejlődési lehetőségek alapján megrajzolt
utópiák, lelki problémák regények és tanulmányok formájában és az
emberiség egyetemes történelme. Szinte azt lehetne mondani róla, hogy a
leghumánabb dolgokat tárgyalja a természettudomány összes eredményeinek,
sőt mi több, a saját fantáziájának igénybevételével. Igy tud a
legegyszerübb és egészen természetes magyarázattal belevilágitani olyan
zugokba, melyek az egyoldalu és fantázia nélküli tudás előtt sötéten
maradnak. Néha az ilyen meglátások regényeinek egyik sürün visszatérő
alakja, a fiatal és kutató természetbuvár előtt villannak fel és maga az
iró a háttérben marad, de gyakran ő maga az, aki a legcsodálatosabb
gondolattársitásokra készteti az olvasót. Még fantasztikus regényeiben
is a megoldásai egészen természetesek. Mikor a holdba viszi az olvasót,
a szerves élet egyetlen lehetősége gyanánt a hold üregeiben való életet
jelöli meg. Mikor a Mars-lakók félelmetes fegyverzetükkel és a pusztitó
zöld sugárral, amely ellen nincs védekezés, eljönnek a földre, a föld
lakóinak szövetségeseik támadnak a láthatatlan baktériumokban, melyeknek
befogadására az idegen égitest hóditóinak szervezete nincsen berendezve.
Teljesen meglepő e tekintetben a világtörténelme. A tárgyhoz képest nem
nagy terjedelmü; különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem a megszokott
egyiptomi, vagy babiloni városkirályokkal, hanem a természettudományok
szerinti genezissel és az élet első megjelenésével vezeti be az embernek
a történetét. Sok kötetes történelmi munkákban nem lehet azonban találni
annyi eredeti és érdekes szempontot bizonyos dolgoknak a
megvilágitására, mint nála. Látjuk az őskor óriási hüllőinek a
rekonstruált képét és feltünik, hogy rengeteg testükhöz képest mily
aránytalanul kicsiny a lábuk, viszont mily hosszu és vékony a nyakuk.
Wellsnek természettudományos fantáziája magyarázattal szolgál: ezek az
állatok valószinüleg vizben és mocsarakban éltek s a vizben könnyebben
hordozták testüknek a sulyát, hosszu nyakuk pedig a táplálék elérésére
szolgált. Aligha ugráltak oly vigan, mint egyes geologiai müvekben
megrajzolva látjuk. Egy másik ilyen példa a következtetés
éleselméjüségére, a szvasztika. Ezt a furcsa kis jelvényt ugyanabban a
formában kétszer aligha találták fel. Őskori előfordulása ellenben
végighuzódik a Földközi tengertől Elő-Ázsián, Indián, Kinán és a Csendes
tengeri szigeteken át Peruig és Mexikóig. Wells szerint a szvasztika
nyomán ezen a vonalon kell keresni egy ősi fajnak a szétterjedését,
amelyből Babilon, Egyiptom, Kina és Peru civilizációja kisarjadzott.
Másutt a geologiai tényezők és a klima megváltozásával magyarázza meg a
történelmet uj irányba lenditő nagy eseményeket. Amit a nyugati irók
nagy része nem tud, ő tudja, hogy egy egyszerü szerszám, a kengyel a
legfőbb okozója a hunok katonai felsőbbségének. Lovas ember meg tudja
itélni a kengyel jelentőségét s ennek az aprólékos megfigyelésnek a
fontosságát a világtörténelem alakulására. Épen ily természetes nála a
nomadizmus magyarázata. Mindezen magyarázatok mellett pedig nála az
emberiség története a gondolatok története s a história legfőbb célja,
hogy gondolatokat tudjon ébreszteni.
Talán a legelső regényeit leszámitva, melyekkel irói nevét megalapozta,
összes irásaiból, legyenek azok ujságcikkek, szépirodalmi vagy
tudományos természetüek, mindig kiérezhető valami távolabbi célra való
törekvés, melyhez szinte prédikátori makacssággal ragaszkodik. Ez a cél,
jobbá, szebbé és derüsebbé tenni a világot a következő nemzedékek
számára. Szigoru következetességgel hirdeti regényeiben és
világtörténelmében egyaránt, hogy az egyénnek a célja nem önmagában,
hanem fajában, a vele együtt élőkben és mindnyájunk utódaiban rejlik. Ez
a felfogása egyes helyeken szinte vallásos szinezetet ölt. Gyakori nála
az istenségnek, a mindenség okának keresése is, hogy megállapitsa az
embernek a viszonyát a transcendentális hatalomhoz.
Aki az igehirdetésnek ilyen állhatatosságával ragaszkodik egy eszméhez,
annál az irás, különösen a prózában való irás, nem lehet öncél. Ebben a
vonatkozásban Wells meglepő nyiltsággal és őszinteséggel beszél
önmagáról. A saját müvészetét nem a festő, hanem az épitész munkájával
hasonlitja össze, amely mindig valamely célnak a szolgálatában áll.
Valahol azt irja, hogy csak azért választotta sok tárgyának a
megirásához a regénynek a formáját, mert igy nagyobb auditoriumra
számithatott. Szinte lekicsinyelve a tulajdon értékét, nem szépirónak,
hanem publicistának nevezi magát. Pedig ha irásai érték szempontjából
nagyon egyenetlenek is, ha vannak nála gyakran fárasztó kitérések és
ismétlések, ami érthető annál, aki gyakran a pillanatok hatása alatt
dolgozik és a meseszövést, a kidolgozást más szempontoknak rendeli alá,
vannak fejezetei, lapjai, képei, melyekben az irásnak a legnagyobb
müvészeivel vetekszik. Ilyen az _Uj Machiavelli_ első részében a
gyermekkor megirása, a _Házasság_ befejező részében a brilliáns módon
megirt labradori ut, a világtörténelem első nyolcvan-száz oldala s a
lüktető világvárosnak vissza meg visszatérő rajza több könyvében. Ha
egyébért nem, ezért a néhány fejezetért a modern angol irodalomnak
legnagyobb stilisztái közé kell sorozni.
Irói szempontból föltétlen értékei közé kell számitani humorát,
megrajzoló képességének élességét és az irásban való feltétlen
becsületességét. Humora egészen sajátságos, teljesen más, mint Dickensé
s a leggyakrabban a helyzetekből fakad. A láthatatlan ember, akit
megszimatolnak a kutyák. Az érzelmes apa, aki elmélázik, hogy a felesége
halála után hogy fogják őt dédelgetni a gyermekei. A nagy kapitalista,
aki körülbelül olyan mértékben csiszolódott le a társadalmi
együttmüködés számára, mint egy belsőafrikai szerecsen. A filozófusok és
filológusok, akik üres szavakat vagdosnak egymás fejéhez s a tudományuk
olyan, mint a pókháló a csillogó reggeli nap fényében az ágyu torka
fölött. A félvér indián szőrmevadász, aki elejti az ezüst rókát, ami a
legnagyobb esemény a labradori trapper életében. Tuláradó örömmel rohan
a fehér asszonyhoz és arcáról lerí, hogy valami nagy dologra határozta
magát. Száz iró közül kilencvenkilenc azt irná, hogy felajánlja a
vagyont érő prémet az idegen asszonynak. A Wells szőrmevadásza nagy
tusakodás után – pálinkát kér, mert azt nagyon megdrágitották a
misszionáriusok. Vagy mennyi humorral tudja megrajzolni Wells a
társadalmi reform apostolait, a fabiánusokat, akik szervező őrületükben
a fákat legszivesebben zöld ernyőkkel helyettesitenék, a liberálisokat,
akik csak azt tudják, hogy mit nem akarnak és a szocialistákat, akik
szabadalomnak tekintik a szocializmust, minden becsületes ember
társadalmi törekvéseinek, vágyainak eredőjét, melyhez másnak nem szabad
hozzányulni.
Meglátja és megirja a ferdeségeiket és félszegségeiket, pedig ő maga is
szocialistának vallja magát. Ebben Anatole France módjára jár el, aki
szintén nem kiméli a saját párthiveit. De mégis mekkora a különbség
kettejük között. France cinikus, aki hiunak és hiábavalónak tart minden
emberi erőfeszitést. Wells soha; ő mindig optimista és azt vallja, hogy
a kicsinyes érdekek, önzések mögött müködik az emberiség közös nagy
lelke, amelynek törvényei még ismeretlenek, de kétségtelenül folyton
előre halad. Világtörténelme is a nagy kataklizma után ezért zárul be a
jobb jövő hitének bizakodó akkordjával.
A cinizmus teljes hiánya és meggyőződéséhez való fanatikus rajongás
kölcsönzi Wellsnek a konvencióktól nagyon erősen megkötött angol
világban szokatlan őszinteséget is. Szemébe mondja tulajdon nemzetének,
hogy álszenteskedő, hazug a morálja, konvenció a vallása és nagy néphez
méltatlan a közoktatási és közigazgatási rendszere. Az angol az a nép,
mely akarata elenére, kalandorok jóvoltából lett ura a világnak.
Indiával ugy tesz, mint az az ember, aki egy fáról rápottyant az elefánt
nyakára és nem tud leszállni róla. Épenugy beszél a világháboruról is.
Legfőbb okozójának a német imperializmust tartja ugyan, de elismeri,
hogy volt angol, francia és orosz imperializmus is. Németország csak
abban különbözik tőlük, hogy legnagyobbat zuhant és most, akik vele
együtt bünöztek, őt akarják egyedüli bünösnek megtenni. A világháboru a
civilizációt alapjában renditette meg s a civilizációt megmenteni csak
ugy lehet, ha egyforma becsületes akarattal, a győző és legyőzött
fogalmát félretéve, fogunk össze a megmentésére. Ezt a meggyőződést
hirdette Wells, mikor a washingtoni leszerelési konferencián képviselte
Northcliffe lord lapjait, a _Timest_ és _Daily Mailt_. Rámutatott, hogy
ami a győzők részéről történik, nem leszerelés, hanem a leszerelésnek
paródiája. Mikor Northcliffe lord más hangu tudósitásokat követelt tőle,
szakitott az angol sajtókirállyal és röpiratokban irta meg a
tapasztalatait.
A meggyőződéshez való ragaszkodásból folyik az a paradox jelenség is,
hogy nincs is talán iró, aki Wellsnél nagyobb őszinteséggel mondaná meg,
hogy amit régebben irt, abban tévedett. Nála nemcsak a tárgyak
megválasztásában, hanem azok benső felfogásában is állandó a változás és
a fejlődés. A szociális gondolat mindig alapvető nála, de mennyire mások
a régebbi és ujabb irásokban levont következtetések. Első fantasztikus
regényeiben a fejlődés kegyetlen törvénye két osztályra, az élősdiek és
dolgozók ellenséges osztályára bontja szét az emberek társadalmát.
Legkirivóbb példa erre az _Időgép_ morlokjai. Másutt kegyetlen és
akaraterős szervezők rabigájukba hajtják embertársaikat. Ezektől a
végletektől a kollektiv célok szerint való organizálás mentheti meg az
emberiséget. Később rájön, hogy ugy a nagy szervezők képességeibe, mint
az organizáció mindenhatóságába vetett hitében tévedett. Megmondja
nyiltan, hogy fiatal volt, mikor ezeket irta és sem a kapitalizmus nagy
képviselőit, sem a szervezés lehetőségeit közvetlen tapasztalatból nem
ismerte. Azóta rájött, hogy a nagy iparbárók, bankvezérek sem nem
kegyetlenebbek, sem nem ügyesebbek a nagy átlagnál, csak egy más irányu,
még pedig sok esetben alsóbbrendü tehetség jut bennük erősebben
kifejezésre. De rájött arra is, hogy a társadalom felszine alatt olyan
nagy és örökké változó erők müködnek, melyek hatalmasabbak minden
megszervezési törekvésnél. Nem mechanikus uton, hanem csakis a szellemi
felszabadulás és a növekvő lelki megértés révén lehet megteremteni a
társadalom összhangját.
Ez a mai Wells, akiben azonban még az irói termelésnek a lehetőségei
nincsenek lezárva. Ma ötvenhét éves és mint a jelek mutatják, egyáltalán
nem érkezett el irodalmi müködésének a határához. Befejező méltatást,
végső értékelést adni róla még nem lehet. Lehetséges, hogy az a prófétai
vonás, amely utóbbi időben erősen megnyilatkozik egyes irásaiban, angol
viszonyok között élő ujabb Tolsztojjá alakitja át, de épen nagy
fejlődésképessége azt igéri, hogy még nagy társadalmi és irodalmi
értékeket lehet várni tőle mindannyiunk számára.


A KÖZTÁRSASÁGI WEIMAR.
A cim talán nem egészen helyes. Nem Weimar lett köztársasági, hanem a
köztársaság jelent meg Weimarban. Megjelent vendég gyanánt, aminthogy
ebben a városban talán még az időnek a változása is csak vendég módjára
jelentkezik és nem változtat a tizennyolcadik század végének és a
tizenkilencedik század elejének hozzája tapadó hangulatán.
Pedig ezt a hangulatot nem a külsőségek adják meg. Az Ilm partján fekvő
kis városkának nincs meg az a régies karaktere, melyet a kisebb német
városok közül oly sok megőrzött. A régi városfalak már eltüntek,
helyükön és köröskörül modern épületek emelkedtek a német középvárosok
átlag-stilusában. Igazi ódonság nélküli város lehetett már a multban is.
Székhelye volt egy parányi nagyhercegségnek, távol esett a nagy
utvonalaktól, hiányzott a kereskedelme és ipara, melyből büszke polgári
osztály sarjadzott volna, nem volt, aki hivalkodóan ékes, csucsos és
boltives házakkal épitse tele az utcáit és tereit. Ami a régi Weimarból
megmaradt, az egy nagyhercegi palotát kivéve, kicsiny és igénytelen,
jellegzetesség nélkül való és nem volna alkalmas egy kor hangulatának
megőrzésére.
A hangulatot Weimarban a német irodalom aranykorának az emlékei őrzik.
Aki vándorulján Weimart felkeresi, azt nem a tájképi szépségek, nem az
épitkezés emlékei, nem az élet lüktető megnyilvánulásai csábitják, hanem
csakis Goethének, Schillernek és kortársaiknak az emléke, akik itt éltek
egy kis német uralkodónak az udvarában, ahová csak nagy ritkán jutottak
el a világtörténelem egyik legmozgalmasabb korszakának a hullámverései.
Gazdájuknak, Károly Ágost nagyhercegnek nagy tetteit nem jegyezte fel a
történelem. Bajos is lett volna nagyot alkotni egy akkora
országocskában, melyet lóháton egy nap kényelmesen be lehet utazni.
Mégis ez a nagyherceg, aki viharos ifjuságában azzal tünt ki, hogy
nagyszerüen tudta az ostort pattogtatni Jena piacán és udvarából
megszökve szénégető lányokkal járt táncolni, egyike volt Németország
legnagyobb fejedelmeinek. Kicsiny pénzzel, gyenge anyagi eszközökkel,
gyakran adóssággal a szellemóriásoknak olyan udvarát tudta maga köré
gyüjteni, aminőt összegyüjteni kivüle soha született uralkodónak még nem
sikerült. Korának hivatalos világát megbotránkoztatta, hogy költőkkel és
egyéb éhenkórászokkal vette magát körül, azokat magas méltóságokra
emelte, számukra nemességet járt ki a császárnál és inkább velük
barátkozott, mint a rangjához illő, biborban született senkikkel. Régi
formák között forradalmár volt a trónuson. Nagyobb vélemény- és
gondolatszabadság uralkodott az udvarában, mint akárhány modern
demokráciában. Ezért vendég ma Weimarban a köztársaság. Weimarban ma is
Károly Ágost nagyhercegnek az udvara él, varázslatos erővel babonázza
meg egész Németországot s mikor az uj köztársasági Németország
kifejezésre akarja juttatni, hogy szakit a multjával és Potsdam
emlékeivel, ide jön el, a nagyhercegi Weimarba, hogy első nemzetgyülése
itt készitse el a Goethe és Schiller emlékét őrző szinházban a német
köztársaság alkotmányát.
Igy lett 1920 legelején rövid időre Weimar a nagy politikai érdeklődés
középpontja és Németországnak az irodalmi jelentőségén kivül történelmi
jelentőségü városa. Csendes utcáit eleven élet zaja, képviselők,
politikusok, ujságirók, fényképészek és kiváncsi idegenek raja verte
fel. Goethe és Schiller szobra idegenül tekintett a lábaik előtt nyüzsgő
sokadalomra. A sokadalom rövid idő mulva eloszlott és a városka megint
visszasülyedt révetegen álmodozó nyugalmába. Weimarnak megint
kidomborodott a régi jellege s ismét a német irodalom legszebb korának
az emlékei nyomják rá a bélyegüket. A ház a Frauenplanon, melyben Goethe
félszázadon át élt, dolgozott és meghalt, Goethe kerti laka, a
Schiller-ház, a park és a ligetek, melyekben munkáik tervét szövögetve
bolyongtak, a szobrok, a relikviák, a német irodalom nagyjairól nevezett
utcák és terek, a nagyhercegi palotának költőtermei, munkáikat
megörökitő freskókkal s a temérdek bolt, mely jóformán egyébből sem él,
mint Goethe és Schiller levelezőlapokból, plakettekből, emlékekből,
munkáikból, vagy rájuk vonatkozó munkákból. Még a város szükségpénzein
is a Goethe-ház, Goethe és Schiller arcképe szerepel. Jövedelmi
forrásnak elég jelentékeny, mert minden idegen visz belőle legalább
néhány márkára valót s amit igy elvisznek, azt a városi pénztárnak
sohasem kell beváltani.
Igazában a köztársaság csak két nagy változást okozott Weimarban. Az
egyik az, hogy a nagyhercegi palotát átalakitották muzeumnak. A
fogadótermek ugyanis olyanok voltak, hogy méltán beillettek muzeumnak s
most hozzájuk kapcsolták a magánlakosztályokat is. Egyébként a régi
személyzet megmaradt, csak az udvari tisztviselőkből és lakájokból
muzeumi tisztviselők és őrök lettek. Mikor pedig az idegenek halkan
csoszogva végig mennek a termeken, – a berakott padlókat ugyanis nagy
mamuszokkal védik, amelyeket mindenkinek fel kell huzni a cipőjére, –
mélabus tompasággal hangzik a kalauzoló felügyelő szava:
– Mióta az uraságok eltávoztak…
A másik változásról az idegen, hacsak nincsen nagyon beavatva a német
viszonyokba, szintén a nagyhercegi kastélyban értesül. Valamelyik
teremben mutogatják az utolsó thüringiai őrgrófnak a képét, aki
tizegynéhány gyermeke között felosztotta az országát. Akkor darabolódott
fel ez a különben sem nagy ország egész sor nagyhercegségre,
hercegségre, fejedelemségre, „Mióta az uraságok eltávoztak“, ez a sok
kicsi országocska megint egyesült. Thüringia köztársaság lett belőle,
melynek parlamentje Weimarban ülésezik és minisztériuma is ott székel. A
látogató ismét a felügyelő szavát véli hallani, amint némi tulzással
befejezi a képhez füzött magyarázatát:
– … És igy a viszonyok megváltozása folytán ismét helyreállt a _nagy_
thüringiai állam.
De legyen bár Weimar egy parányi nagyhercegségnek, vagy a _nagy_
thüringiai köztársaságnak a székhelye, a legmaradandóbb emlék, melyet
bárki is innét magával visz, Goethének a lakása és a benne elhelyezett
Goethe-muzeum, amelyben a németek nagy kegyelettel összegyüjtötték
lehetőleg mindazt, ami nagy költőjüknek életére és müködésére
vonatkozik. Természetesen a tömérdek összehordott emlék nem annyira az
ifjukorra, mint inkább a későbbi esztendőkre vonatkozik, mikor már a
megállapodott és szinte olimpusi magaslaton trónoló Goethe elismert
szellemi vezéralakja volt Németországnak. Az emlékek nem a Friderika
szerelmének poétikus óráit, nem a Sturm és Drang esztendőit, hanem a
férfikor müködésének és az aggkor nyugalomra hajlásának az éveit
örökitik meg. A legtöbb helyet a ház első részén és a hozzákapcsolt
melléképületben Goethe miniszternek és titkos tanácsosnak –
mellékfoglalkozásában Goethe az is volt, – szobrai, képei, majolikái,
természettudományi gyüjteményei és raritásai foglalják el. Ezeket Goethe
maga is muzeumnak szánta. Igaz, hogy ő nem ugy képzelte, hogy kegyeletes
bucsujáró hely legyen belőlük, hanem azt vélte, hogy természettudományi
gyüjteményei örök értéküek lesznek az utókor számára.
Kétségtelen, hogy a gyüjteményekben van sok értékes és szép dolog, hisz
Goethét tisztelői életének későbbi éveiben nemcsak mindenfelől
elhalmozták ajándékokkal, hanem ő maga is egyike volt kora legelső
műértőinek, aki tudatosan gyüjtött és gyönyörködött szerzeményeiben.
Mégis a lakásban nem ezek a gyüjtemények a legértékesebbek, hanem az a
kertre nyiló, szinte elrejtett négy kis szobácska, amelyekben Goethe élt
és dolgozott. Ez a négy szoba ma is abban az állapotban van, ahogy
Goethe halálának órájában maradt. Akiben van némi szentimentalitásra
való hajlandóság, nem tudja meghatottság nélkül nézni az asztalra
fektetett párnát, amelyre könyökölve a nyolcvanadik évét meghaladt nagy
aggastyán diktálta a Faust második részét, vagy a kis kopott asztalt,
amelynél a legnagyobb költői zsenik egyikének diktandójára iskolai
leckéket körmölgettek az unokái, vagy a parányi, szinte zugszerü
hálószobát, melynek butorzata oly egyszerü és szegényes, hogy manapság
jobbfajta lakáj és inas se fogadná el. Kényelemnek semmi nyoma,
mindössze az ágy előtt egy pokrócdarab. Szőnyeget se a négy
lakószobában, se az annak idején fogadótermekül szolgáló első lakrészben
nem türt meg Goethe, mert a betegségek raktárának tartotta.
De talán még jobban meglepődik, aki nem szentimentális szemekkel nézi a
nagy költő dolgozó szobáját, hanem mühelytanulmányokat akar végezni ott,
ahol a költészetnek oly sok halhatatlan alakja megszületett s ahonnét
oly sok ezer rim kikerült. Mintha nem is költőnek és nem is
miniszternek, hanem természettudósnak volna a szobája. A mi szemünkben
már kezdetleges fizikai müszerek, lombikok, hőmérők, ásványdarabok,
anatomiai és növénytani atlaszok, természettudományi müvek, – közöttük
csupán a saját munkáinak egy csonka kiadása. A falon az 1832. évi
postakocsijáratok menetrendje és annak a tizenhárom politikai kérdésnek
a jegyzéke, melyekkel még foglalkozni akart. Semmi müvészi disz, csak
egy kis Napoleon-kép és egy parányi Zeüsz-szobor. Az iróállvány üveg
Napoleon-szobra már nem számit müvészetnek, mert illatszeres üvegnek
volt a dugója és Goethe rajta a – sugártörést tanulmányozta. Az ablak
előtti állványon egy kis üvegben cinóber, egy tányér föld és egy
dobozban egy pisztráng koponyája és halcsontok, amelyekkel közvetlenül a
halála előtti napokban tervezett valami kisérletet. Ami ebben a szobában
van, a Faust költőjét Faust szerepében őrzi meg az utókor számára. Az
örök emberinek mindenkoron egyik legcsodásabb képviselője.
Aki látó szemekkel nézi végig a szobát, nagyon sokat megért Goethéből és
különösen megérti, hogy miért volt ő talán minden időknek a legmélyebben
gondolkodó poétája. A kis szoba az ezerfelé megoszló érdeklődést, a
pihenést nem ismerő tudásvágyat és kutatást tükrözi vissza. Lehet, hogy
visszatükröz egyebet is és hihetővé teszi, amit Goethéről mondanak, hogy
ő maga nem költői alkotásait, hanem a Farbenlehret tartotta élete
legfőbb müvének s azzal büszkélkedett, hogy sikerült neki megcáfolni
Newton tanitását. De egyuttal megmagyarázza azt is, hogy mi adott a
nyolcvanegy esztendős aggastyánnak olyan látnoki erőt, hogy meg tudta
jósolni, mikor 1830-ban a párisi forradalom hire és Geoffroy-St. Hilaire
fölfedezése a fejlődéstan egységéről egyszerre érkezett meg Weimarba,
hogy az elsőből elfelejtett politikai esemény lesz, de az utóbbi a
legnagyobb befolyást fogja gyakorolni az emberiség gondolkozásának és
világnézletének kialakulására. „Az egész világ végtelen harmónia és az
ember csak egy hangjegy ebben a harmóniában.“
A költők nem földi emlékeikben, hanem müveikben élnek. A weimari
Fürstengruft őrzi Goethe és Schiller hamvait, ha ugyan a koponya,
amelyet annak idején átszállitottak, valóban Schilleré. Ez a koponya,
melyről évtizedek óta folyik és sohasem fog elülni a vita
Németországban, a legékesebb bizonyitéka, hogy minden földi emlék
mennyire kétes értékü és hiu az örökkévalóság szempontjából. És mégis
százak és ezrek zarándokolnak ezekhez az emlékekhez, talán mert érzik,
hogy hozzájuk a soha nem haló szellemnek az emléke tapad.