Emberi miniatürök - 02

nős Dante egy férjes nőt tegyen meg először szerelmi verskötetének,
azután teologiai költeményének az ideáljául, én azt hiszem, hogy
Boccaccio magyarázatát kell igaznak elfogadnunk. Hisz Boccaccio idejében
még élhettek Dantenak kortársai, akik ellenőrizhették adatainak a
valódiságát. El lehet hinnünk Boccaccionak még azt is, hogy Dante
nemcsak megnősült Beatrice halála után, nemcsak bőségesen kivette részét
a közéletből, hanem hébe-korba voltak még egyéb szerelmei is.
Még lélektanilag is, költőileg is meg lehet magyarázni a látszólagos
ellentmondásokat, csak emberi mértékkel kell mérnünk Dante mindennapi
életét. Oly közönséges dolog, hogy a gyerekifju szerelemre lobban a
szomszédnak csinos lánya iránt, verseket irogat hozzá, sőt még örök
hüséget is fogad neki. A sovárgó szerelemnek az évei ezek. Azután a
leány, mikor az első igazi férficsókot érzi az ajakán, elfordul a
fiutól. Lassan ez is megfeledkezik róla. Ez történt Danteval is. Élte a
firenzei nemes ifjak életét, résztvett a szomszéd városok elleni kisebb
hadi vállalkozásokban, belevetette magát a politikába. Időről-időre a
régi kép visszatért. Mikor az ideálja meghalt, valósággal emlék gyanánt
összegyüjtötte a neki szóló verseket. Igy született meg a Vita nuova, a
középkornak ez a bájos szerelmi verskötete. A skolasztikus okoskodások
és magyarázatok, melyek az egyes szonetteket és canzonékat bevezetik és
kisérik, nekünk idegenek ugyan s az egészből kiérezni véljük a trubadur
költészet hatását, mely nem igazi érzéseket énekelt meg, hanem csak
eszményitett és konvenciók szerint dolgozott. A Vita nuova azonban igy
is az átlag fölött áll s vannak egyes költeményei, melyek Dantet a
szerelmi lirában is a legnagyobbak mellé emelik.
A Vita nuova teljesen az ifju Dantenak a munkája. Azután az élet ismét
feledést boritott a multra. Dante is megnősült, lefoglalta a közélet és
magas méltóságokra emelkedett. Egyszerre bekövetkezett életének nagy
tragédiája, a számüzetés. Ekkor ismét visszatért Beatrice alakja, de már
teljesen átszellemülten, szimbolum formájában.
Nagy lelki megrázkódtatás után a ködbevesző valóság beleolvadt a
határozott körvonalakat ölteni kezdő költészetbe. Megszületik az uj
Beatrice, akit mi ismerünk. Tiszta allegoria ez a Beatrice nem lehet,
mert bajos volna megérteni, hogy miként halhatott meg az egyházi
tekintély, igazság, filozófia és minden egyéb, amit nevéhez kapcsolnak,
pontosan 1290 junius 9-én. Viszont épen olyan tulzás volna életrajzi
jelentőséget tulajdonitani a Vita nuova allegoriáinak és misztikus
szám-játékainak. De hát hol is volna a költészet, a költőnek szabad
alakitó és teremtő joga, hacsak a rideg valót nyujtaná? A középkorban
nem is volt szokatlan, az egész trubadur költészetnek az volt a jellemző
vonása, hogy a költő élete fogytáig egy nőt választott költészetének
csillagául s amit róla irt, ugyszólván függetlenitette a földi alaktól.
Ez a Dante és Beatrice esete. Csak igy lehet Beatricet megérteni, aki a
Vita nuovában még eleven, husból és vérből való alak, de az Isteni
szinjátékban már csak fénylő sugár. Nagy lelki és érzésbeli
megrázkódtatás az, mely ezt a lelki folyamatot előidézi s egyuttal a
Vita nuova és a Canzoniere szonettjeitől a Pokol velőtrázó jajgatásáig
és a Paradicsom fenségesen szárnyaló énekéig vezet.

III.
Az _Isteni szinjáték_ óriási vándorlás a földről a pokol mélységein és a
purgatórium hegyén keresztül a mennyországhoz. Nagyszerü tulvilági
látomás, mely ezer meg ezer képben visszatükrözi a költőnek a viszonyát
a földi és földöntuli világhoz. A tévelygésnek sötét erdejében
elvesztvén az igaz utat, épen szemben a földi boldogságnak a ragyogó
hegyével, három vadállat zárja el menekülésének utját. Ekkor megjelenik
előtte Beatrice küldötte, Vergilius, az egyetlen pogány, akit a középkor
igazán tisztelt, mert állitólag megjövendölte a Megváltónak az
eljövetelét és kalauzul szegődik melléje. Vergilius, aki már az
Aeneisben elbeszéli egy alvilági utját, végig kalauzolja Dantet a pokol
tölcsérének borzalmain, amelynek egyre szükülő köreiben az isteni
igazság örök büntetéssel torolja meg az emberek bünét és gonoszságát. A
borzalmak egyre fokozódnak a föld középpontjáig, ahol minden bünök
koronája, Lucifer székel. Azután következik a fokozatos felszabadulás a
rettentő képek alól, amint a tulvilág vándorai a föld tulsó felén, ahol
megváltozik a fent és lent, kifelé kusznak a tölcsérhez, hogy eljussanak
az égen ragyogó csillagokhoz.
A föld tulsó felén, a végtelen tenger közepette emelkedik a purgatórium
hegye, csucsán a földi paradicsommal. A hegy megmászása közben Dantenak
megpróbáltatásokat kell kiállania, a kapusangyal a hét főbün betüjét
karcolja a homlokára, melyek egyenkint eltünnek, a bünhődő vallomását
teszi meg a tulvilági boldogságban részes Beatrice előtt s igy a feledés
és emlékezés vizén is áthaladva, mondja:
_e szent habokból kiérve_
_uj ember lettem, mintha uj galyat hoz_
_az uj tavasz az ujuló növényre:_
_tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz._
A paradicsom kapujában Vergilius elhagyja őt s Beatrice közbejöttével
jut az isteni kegyelemnek teljes birtokába. Innen kezdve a vándorlás már
a léleknek az utja a megigazulás lépcsőfokain, az égi szférákon át
Istenhez, az értelemmel fel nem fogható örök fényhez, a szeretethez,
mely
_mozgat napot és minden csillagot._
E vándorlásnak, mely a földi valóságok képeitől az eszményi
megigazulásig vezet, Dante az elbeszélője és egyuttal végesvégig a
szereplő hőse is. De ő maga egyuttal az egész emberiség. A vadállatok,
melyek utját elállják, a földi világ kisértései és veszedelmei,
Vergilius az emberi ész, utjok segitője a mennybéli kegyelem, Beatrice
pedig a tökéletességnek az igazságban, bölcseségben és a diadalmas
egyházban jelentkező formája. Szimbolikus az is, hogy Dante _az
emberélet utjának a felén_, hozzá pontosan a jubiláris 1300. év március
25-én, melyet a régiek az év első napjának tekintettek, kezdi földöntuli
utját s az utazás a nagyhetet veszi igénybe. Szimbolikus a számoknak
sürü játéka is, melyről már megemlékeztünk. Ilyen szimbolikus a
Purgatóriumban „egy, kit ötszáztizenötnek irnak“, ami alatt a latin DVX,
vezér, értendő.
Kötetet lehetne megtölteni ezekkel a példákkal s képletes
kifejezésekkel, melyek a középkor izléséből és érzésvilágából fakadnak,
mikor az emberek a szavakat nem fogalom-jelzőknek tekintették, hanem
mélyebb, titkos értelmeket is tulajdonitottak nekik. Az egyes képeknek s
együtt az egész költeménynek igy kettős az értelme, egyik a történeti,
elbeszélő jellegü, mely Danténak az utját s a tulvilág lakóival való
találkozásait beszéli el, a másik a szimbolikus értelem, amely a
megigazulásnak az utját jelképezi. Ez a kettős jelleg, a valóság képei s
az allegóriák szüntelenül egymásba fonódnak. A pokolban még a borzalmas
realitások uralkodnak, de felfelé a purgatórium hegyén már egyre jobban
előtérbe nyomulnak a szimbolumok, a mennyország pedig teljesen mint az
egyház dicsőségének elvont képe jelentkezik. Alvilági utakat már Dante
előtt is sokszor tettek meg költők, annyi előfutára van neki, hogy
ezeknek az ismertetéséből egész kötet kitelik, de mindezeknél a tulvilág
elvont általánositás, a büntetéseknek rémes szinekben való kifestése,
individuális jelleg nélkül. Dantenak az a merész ujitása, hogy ismert
személyiségekkel népesiti be a földöntuli birodalmakat s nem
büntetéseket és jutalmakat emleget, hanem valóságos embereket büntet és
jutalmaz. Költeményét ez viszi döbbenetesen közel az emberi lélekhez.
Ahogy Dante a földet, a csillagrendszert és a tulvilágot elképzeli,
teljesen az egyházatyák kozmogoniájának az alapján áll. A ptolemaeusi
rendszer szerint elképzelt mindenségnek a középpontjában örök
mozdithatatlanságban lebeg a föld. A felső félgömb az emberek világa,
keleten a Gangesen tul kél a nap és nyugaton, az Ebron tul megy le
ismét. A félgömb legmagasabb pontján fekszik a szent város, Jeruzsálem.
A föld belsejében van a tölcséralaku pokol, melynek legfenekén, a
nehézség és hideg középpontjában, az égtől legtávolabb, a helynek örök
mozdulatlanságában honol a Sátán. A tulsó félgömbön emelkedik a
purgatórium hegye. A mindenséget a kilenc szféráju ég zárja körül,
melynek levegője annál nehezebb, minél közelebb esik a földhöz. Igy
sorakoznak egymásután a Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter,
Saturnus és álló csillagok szférája s mindezek felett a kristályos ég, a
primum mobile, a legtisztább égi igazság szinhelye. Ennek a rendszernek
a föld és az ember a központi jelensége s kárhozatra jutott, vagy
megdicsőült lények népesitik be a tulvilágot is.
Amint a mindenségről alkotott képzetében Dante teljesen a középkori
kozmogoniát teszi magáévá, középkori az erkölcsi világfelfogása is. Az a
rendszer, ahogy a bünöket a pokolban és a purgatóriumban sorakoztatja,
nagyon messze áll a modern büntetőjogásznak a felfogásától.
Büntetéseinek alapja a _talio:_ ki mivel vétkezik, azzal bünhődik. A
szerelem bünöseit szélvész űzi a levegőben, amint valamikor a szenvedély
vihara hajtotta őket; a kapzsiak feje aranyakkal teli zsákba kötözve; a
gyilkosok vérfolyamban fuldokolnak; a hideg, számitó bünösök örök jégbe
vannak fagyasztva. Ugyanez az elv, a bünökhöz hasonló büntetéssel való
szenvedés az alapja a purgatóriumban való megtisztulásnak is.
Igy ennek a nagy teologiai költeménynek a keretében egyesiti Dante a
középkori kereszténységnek egész tudását, filozófiáját és etikáját. Az ő
idejében a keresztény dogma már eljutott a teljes kifejlődéséig. A
dogmával együtt Szent Ágoston, Bonaventura, Aquinoi Tamás, Duns Scotus,
Albertus Magnus, Assisi Szent Ferenc uj erkölcstant és uj filozófiát is
adtak az emberiségnek. Az ő tudásuk, filozófiájuk, erkölcstanuk s az
erre alapitott világnézlet szövődik át Dante költeményén. A reneszánsz
hajnala előtt összefoglalja mindazt, amit szellemiekben hét század
létrehozott.
De Danteban a középkor skolasztikusa és a tizenharmadik század
politikusa összeolvadt már a reneszánsz előfutárával. Lelkében
keresztény misztikus, de meglátásában, akárcsak a reneszánsz embereinél,
sajátságosan találkoznak az antik világ emlékei a kereszténység
hitvilágával. Nemcsak a pogánykor valóban élt nagyjaival találkozik a
pokol tornácában, hanem a pogány mithológia alakjai, Cháron, Cerberus,
Minotaurus is megjelennek előtte. Zeüsz káromlásának is örök a
büntetése. A tulvilág kozmogoniája teljesen olyan, mint a középkori
szerzetesek megrajzolták, de tartalmilag már más. Antik képek
kapcsolódnak bele s akaratlanul is az uj, individuális jellegü
társadalom az, mely visszatükröződik a tömérdek történeti személynek és
kortársának markáns, majdnem arcképszerü megfestésében. Előtte csak
tipusokat ismertek, ő személyeket lát meg és tulvilági seregszemlét tart
fölöttük. Az ő emberei, amig nem tér át a teljes szimbolumokra, nem
freskószerü illusztrációk, hanem husból és vérből való alakok és ha
allegoria is az egész költeménynek az értelme, maga a megrajzolás
olyannyira nem allegoriaszerü, hogy poklának a rajzát sokáig valóságnak
tartották. A hihetetlenül erős szinek, a plasztikus feldolgozás hozta
magával, hogy az Isteni szinjáték, de különösen a pokol lett a képekben
legtöbbször megörökitett költemények egyike.
Az egyének megrajzolásán és jellemzésén kivül van még egy vonás, mely a
modernséget csillogtatja meg Dantenál: a természet meglátása. Az igazi
középkor, mely siralom völgyének tekintette a földet, nem ismerte a
természet szépségeit. Ezeknek meglátásához uj szemek, átélésükhöz uj
érzések kellettek, melyek a végtelent és örökkévalót nemcsak lélekben
igyekeznek felfogni, hanem alkotásaiban is. Dante az első az irodalomnak
nagy természet-meglátói között s természeti képei méltán állithatók egy
sorba markáns jellemzéseivel és erős körvonalu történeti képeivel.
Az Isteni szinjáték tárgya a végtelen, az örökkévalóság. De ennek a
végtelennek a képét Dante a géniusznak ujitó merészségével nem a multba
vagy a jövőbe vetiti, hanem jobbra és balra felhasitja a kárpitot és
azokat mutatja be a végtelenbe beállitva, akiket a kortársak ismertek,
szerettek és gyülöltek. A skolasztikus teszi igazán felérzékelhetővé,
ami máskülönben csak vizió volna, a firenzei pártember pedig igy ad
monumentális keretet azoknak az eseményeknek, amelyek máskülönben nem
emelkednének tul a lokális jelentőségnek a határán.
A monumentalitás Dante meglátásának egyik jellemző vonása. A másik a
tökéletes szimmetria és törvényszerüség még a viziójában is. Amit lát és
átél, nem álomszerü és elmosódott, hanem szinte mérnökileg
körvonalazott. Olyan matematikai pontossággal állapitja meg a pokol
köreit, hogy még a dimenziókat is ki lehet számitani nála. A látomások
nagy költője, aki mindenben szimbolumot, jelképet lát, egyuttal a
legnagyobb rendszerező. Semmi sem véletlen, hanem minden beletartozik
egy isteni rendszerbe:
_Le cose tutte e quante_
_Hanno ordine tra loro; e questo è forma_
_Che l’uniuerso a Dio fa simigliante._[1]
Rendszer és rend van nála mindenben, a dogmában, a hatalmak
megoszlásában. Amint felállitja a földön a hatalmak egyensulyának
rendszerét, a tulvilágon a pokol, purgatórium és paradicsom szabályos
köreit, akként kiméletet nem ismerő törvényszerüséggel állapitja meg
letünt nemzedékek embereinek morális helyét a földöntuli világban. Nála
a törvény erősebb, mint a kegyelem s a dogma hatalmasabb, mint a
részvét. Ez a Dante nem az angol prerafaelitáknak kékes ködben álmodó
költője, hanem a sötét biró, aki a keresztény moralistáknak fanatikus
hitével és biztonságával s a hontalannak komor haragjával mond itéletet
guelfek és ghibellinek, pápák és császárok, barát és ellenség fölött.
Egyaránt büntet és jutalmaz, amint teologiai és politikai megfontolása
diktálja. Nem retten vissza, hogy az örök kárhozatot juttassa
osztályrészül menedéket nyujtó jóltévője, Guido Novella da Polenta
leányának és tulajdon tanitómesterének, ser Brunettonak. Judással
csaknem egyforma büntetéssel sujtja Brutust és Cassiust, Caesar
gyilkosait. Viszont ő, aki a pokol előcsarnokába zárja Homerost, Platot
és Aristotelest, a szeretet egébe emeli Marseille véreskezü püspökét,
aki lemészárolta az albigenseket s a paradicsomban jelöli ki VII. Henrik
császár helyét, akinek hite szerint az isteni renden alapuló
világcsászárságot kellene megvalósitani. Nekünk ezek az itéletek nagyon
is személyeseknek, gyülölettől, vagy előitélettől sugaltaknak tünhetnek
fel, Dantenál azonban mindegyiknek megvan a szigoru erkölcsi és
teologiai alapja.
Aki ily szigoruan dogmatikus a szellemiek és erkölcsiek terén,
természetszerüleg szimmetrikus a költészetében. Dante a legszámitóbb
költő, akit a világirodalom felmutathat. Három könyvben egyenként
harminchárom ének, egy bevezető énekkel, a számuk összesen száz, csaknem
egyenlő számu sorokkal. Mindhárom könyv ugyanazzal a szóval végződik: a
_csillagokhoz_. Ennek a beosztásban jelentkező törvényszerüségnek épen
ugy megvan az allegorikus jelentősége, mint a költemény egyes képeinek.
Az egymásba kapcsolódó terzinák végtelen láncolata olyanná teszi a
szerkezetet, hogy megbontani jóformán nem lehet. Csapongást, eltérést a
felépités rendjétől egy pillanatra sem enged meg magának. De költői
géniusza egyedülálló abban, hogy ez a legaprólékosabb részletekig vitt
rendszerezés nem mereviti meg, a viziók elevensége nem szenved, a tudós
nem nyomja el a költőt, hanem szárnyalást, fenséget ad neki. Valósággal
Dante az épitőmester és szobrász a költők között. Ugy épül fel az Isteni
szinjáték, mint egy óriási gótikus dom, melyben minden kőnek, ívnek
teljesen ki van számitva a helye, sulya, hordképessége s ezen a rengeteg
épitményen megannyi különböző, de az egésznek keretébe illő oromdisz,
faragvány, ciráda gyanánt jelennek meg az alakok, korának és a multnak
emberei, akik a tulvilág három birodalmát benépesitik.
Dante pedig annál nagyobb, mert az anyagot, amiből és az eszközt, amivel
ezt a fenséges épitményt létrehozta, a nyelvet maga teremtette. Volt
népnyelv előtte is, az kétségtelen, de az a tájszólások meg nem
állapodott, elmosódó nyelve volt. Ugyanaz a körülmény, amely Itáliát
először emelte a barbárságból, bénitotta az olasz költői nyelvnek a
kifejlődését. Itáliában a latin még akkor is megmaradt a müvelt
osztályok nyelvének, mikor a többi román országokban már a nemzeti
nyelvek váltották fel. Szinte azt lehet mondani, hogy még élőnek hitték,
mikor már meghalt. A román dalos költészet elsőnek nem is Itáliában,
hanem a provencei trubadurok körében virágzott ki. Ez volt a francia
nyelv, a langue d’oc első nagy elterjedésének az időszaka. A provencei
trubadurok nyelvén verseltek a spanyolok és olaszok is és mikor az első
költők megszólaltak II. Frigyes sziciliai udvarában, nyelvük tele volt
francia kifejezésekkel. A müvelt osztályok nyelve volt a latin, emez
pedig az udvaroké. Az első jó lehetett a törvények és dogmák
formulázására, büszke feliratok megszövegezésére, de hiányzott a
hajlékonysága, lágysága, gazdagsága uj érzések kifejezésére. A másik
viszont édeskés volt és idegen hangzásu. Dantenak uj nyelv kellett. Ez a
nyelv volt a tudósok által lenézően emlegetett népnyelv, a _volgare_. Az
ő alkotó keze alatt ebből a nyelvből, a firenzei tájszólásból
megszületett a legmagasabb irodalmi szinvonalra emelt olasz nyelv,
melynek a lágyság mellett van keménysége és érces csengése, gazdagság
mellett tömörsége, melódia mellett harsogó szárnyalása, Dante teremtője
és mestere ennek a nyelvnek. Nála lapidárisabb olasz nyelven azóta sem
irtak még soha. Michelangelonak a testvére ő a szavak müvészetében. Ez
teszi utolérhetetlenné és egyben leforditását végtelenül nehézzé. A
terzinák tizennégyezer sorában alig van egy is, amely ne teljes rimre
végződnék. A nyelvnek és a formának tökéletes mestere ő, aki egy nagy
költői alkotás keretében az első igazi olasz könyvvel és a nyelvvel is
megajándékozta nemzetét. Ezért külön érték az olaszok szempontjából az
Isteni szinjáték, akárcsak a németeknél Luther bibliája; ezért lett
belőle a századok során fogalom, nem egy embernek a könyve, költeménye,
hanem _il libro_, „a“ könyv.

IV.
A szkeptikus Voltaire irja, hogy Dante az olaszok nagy költője, akit
istenitenek, de nem olvasnak. A mondás ugy hangzik, mintha volna
valamelyes igazsága. Voltaire gondolhatta ezt igy, aki a maga idejében
legolvasottabb irója volt Európának. És mi maradt meg Voltaireből?
Nehány könyvének, drámájának a cime, szkeptikus és szatirikus voltának
az emléke, barátsága Nagy Frigyessel, – jóformán egyéb semmi. Dante
pedig ma is él, tulélve Voltairet, tulélve századokat.
Ha a kölcsönkönyvtárak statisztikája után itélnénk meg a könyvek értékét
és jelentőségét, nagyon furcsa eredményekre jutnánk. Az igazi mértéket
az évszázadok távlata szolgáltatja. A biblia nem nyomtatott betükben él,
hanem a legendákban, történetekben, példabeszédekben, melyek közkincse
lettek az egész emberiségnek. A legfenségesebb könyveknek is vannak
lapjaik, melyek csak a maguk idejében érthetők és élvezhetők. Az örök
emberi az, ami állandó értéküket adja meg.
Ha ezt keressük Dantéban, a nagyon kevés költő közé tartozik, aki még ma
is velünk, bennünk él. Egyetemes emberi jelentőségében legfeljebb
Homeros, Shakespeare és Goethe még hozzá fogható. Világnézlete,
skolasztikus bölcselete régen a multé, amit a valóság erejével ható
viziójában megrajzolt, nem rémit bennünket, de koncepciója, mint
legnagyobb költői alkotás, teljesen ismerős és alig van költő, kinek
több képe, alakja állandóan élne képzeteinkben, mint neki. A három
vadállat, mely az erdőben üldözi, Vergilius, a pokol kapuja, Paolo és
Francesca, a pokolnak egyre szükülő és borzalmasságban növekvő körei, a
tüzeső, a jajgató fák, a vérben főtt zsarnokok, az örök jégbe fagyott
gyilkosok, Ugolino, a purgatórium lágyabb szinei, Beatrice
felmagasztalása s a ragyogó égnek kilenc szférája, a _primum mobile_-ban
székelő istenséggel, mind ismerősek még azok előtt is, akik talán Dantet
sohasem olvasták.
Másik próbáját is lehet ejteni Dante máig élő voltának. Ismét Homeroson,
Shakespearen és Goethen kivül nincsen egyetlen iró, akinek annyi mondása
élne még ma is szálló ige formájában, mint neki, Olaszul lehet idézni
őket, annyira ismerősek. Az első ének bevezető sora:
_Nel mezzo del cammin di nostra vita…_[2]
A harmadik ének elején a Pokol kapujának borzalmas felirása:
_Per me si va nella città dolente,_
_Per me si va nell’eterno dolore,_
_Per me si va tra la perduta gente._
– – – – – – – – – – –
_Lasciate ogni speranza, voi che entrate._[3]
Francesca felelete Dante kérdésére:
_Nessun maggior dolore,_
_Che ricordarsi dal tempo felice_
_Nella miseria._[4]
Épen olyan ismerős a tömörségében mindent megérzékeltető sor, mely
elmondja, hogy Lancelot históriájától megejtve, Paolo és Francesca, hogy
gyultak egymás iránt bünös szerelemre:
_Quel giorno piu non vi leggemmo avante,_[5]
vagy a régi szerelemnek felébredése Beatrice iránt:
_D’antico amor senti la gran potenza,_[6]
vagy a büszke sor:
_L’animo, che vince ogni battaglia_[7]
A magyar idézetek az utolsó kivételével Babits forditásai.
Ezek csak nagyon szórványos szemelvények, de ha csak erre a kevés képre
és idézetre gondolunk is, vajjon hány költő mondhatja el magáról, hogy
hatszáz esztendő multával ennyi is marad meg belőle élőn, elevenen és
üdén.
Dante a géniusznak biztonságával érezte és tudta, hogy nemcsak
kortársai, hanem számtalan késői nemzedék számára ir. Számtalan
idézettel lehet bizonyitani a szinte korlátlan önbizalmat s annak
tudatosságát, hogy egyedülállót és örökéletüt alkotott. Erre vall már,
amit a Vita nuova végén mond Beatricéről, hogy olyant ir róla, aminőt
még nőről nem mondtak soha. Ugyanezt az érzést fejezi ki a büszke sor:
_L’aqua, che io prendo, giammai non si corse_[8]
A számüzött tudja, hogy a pártok harcában egyedül áll, de ez a
büszkesége:
_si ch’ a te fia bello_
_Averti fatta parte per te stesso._[9]
A Pokol XV. énekében néhai tanitómesterével, ser Brunettoval jósoltatja
meg magának majdani hirét, dicsőségét:
_Ed egli a me: Se tu segui la tua stella,_
_Non puoi fallire a glorioso porto_
_Se ben m’accorsi nella vita bella._[10]
Természetes, hogy egy olyan nagyszabásu költői alkotásban, mint az
Isteni szinjáték, az egyes részeknek nagyon különböző a vitalitásuk és
nagyon különböző az értékelés módja is, ahogy az egymást követő
nemzedékek Dantet megitélték. Kortársai sokoldaluságát, teologiai,
földrajzi, csillagászati tudásának gazdagságát, az események széleskörü
ismeretét, rendszerének tökéletes voltát és allegoriáinak mélységét
csodálták nála leginkább. Erre utal a jellemzés is, melyet Villani adott
Danteról halála évében. Ezeket fölébe helyezték müvészetének. Inkább a
skolasztikus tudóst látták benne, aki summáját adta az akkor ismert
tudásnak, mint költőt s a részletek kommentálása fontosabb lett, mint az
egésznek átértése. Tekintélye azonban kétségtelen volt s hire
beszárnyalta egész Italiát. Firenze, amely számüzte őt, alig egy-két
évtizeddel halála után már tanszéket állitott Dante magyarázatának s
Boccacciót szerződtette első tanárául. Az Isteni szinjáték mágikus könyv
hirébe került és kétes esetekben, lapjait felütve, akár a Sybilla
könyveit, vagy a bibliát, jóslásra használták.
Mégis a reneszánsz volt az, amely Dantet költői mivoltában helyezte
igazán magas piedesztálra s a legnagyobb költőt és az olasz irodalmi
nyelv megalapitóját tisztelte benne. A reformáció és ellenreformáció
századaiban sülyedni látszott Dante megértése. A középkori misztikus
idegen volt a racionalistáknak, a müvész a képrombolóknak, viszont a
papság sem rajonghatott a keresztény gondolatnak egy olyan
képviselőjéért, aki az összes megénekelt pápák közül csak egynek
juttatott helyet a paradicsomban, de annál többnek osztotta ki a pokol
válogatott gyötrelmeit. Az ellenreformációnak a katholicizmusa is, mely
a tridentinum óta a jezsuita fegyelemnek a jegyében állott, más volt,
mint a középkornak misztikummal és viziókkal teli világa, vagy a
reneszánsznak az antikot a modernnel vegyitő müvészi szelleme. Épen ugy
nem érthették meg Dantet azok a korok, melyek az irodalomban a
precieuseködést teremtették meg, az épitészetben pedig román bazilikák,
karcsu kampanilék és gotikus dómok helyett barokk templomokat alkották.
Danteval is az történt, ami nagy szellemekkel történni szokott. Utólag
mindenki magáénak akarja vallani. Voltak, akik látnok helyett hitvitázót
kerestek benne és voltak protestáns magyarázói, akik a pápák elleni
kifakadásai miatt heretikusnak, a reformáció pedáns előfutárának, sőt
szocialistának igyekeztek feltüntetni. Pedig Danteban egyáltalán semmi
sincs a szabadgondolkodóból. A pápákat, akiket büntet, azért bünteti,
mert az egyház és az isteni rend ellenségeit látja bennük. Ha ellensége
volt is a pápák világi uralmának és az erkölcsöket megrontó
gazdagságnak, állandóan hivő fia maradt az egyháznak és hirdetője az
egyház dicsőségének. A legkatolikusabb költő, aki valaha csak élt. Oly
ragyogó szinekkel festi meg a diadalmas egyházat, mint senki előtte és
utána soha.
Az utókor szokása az is, hogy szereti magának a saját elképzelése
szerint megrajzolni hőseinek az alakját. Idealizálja őket s ezek az
idealizálások idővel olyan törvényszerüekké válnak, hogy tőlük eltérni
nem szabad. Krisztusról kép nem maradt fenn s a müvészet megteremtette a
maga Krisztus-tipusát, a szőke fürtü, hullámos haju, álmodó tekintetü,
karcsu alakot, kinek szeme a végtelent sugározza vissza. Az utókor ilyen
Dante-tipust is teremtett magának: magas, szikár termet, hosszu
talárban, markáns vonások, széles homlok, sovány arc, hajlott sasorr,
hatalmas áll és átható mély, mélabus szemek. Igazi tragikus arc, a
számüzött költőnek az arca. Carlyle mondja, hogy ezt a képet, melyet a
művészet teljesen elfogadott, szeretné is valódinak tartani. Pedig
Boccaccio, aki mint gyermek látta még a korán megöregedett költőt, azt
mondja róla, hogy az alakja kicsiny és jelentéktelen, tartása hajlott,
arcát pedig sürü, sötét szakáll fedi. Mennyire más ez a mi tudatunkban
élő Dante-képnél, melynek eredetijét a firenzei Bargello-kápolna
szakáll- és bajusztalan ifjui képében kell keresnünk. De ez a kép is,
mely legfeljebb a Vita nuova idejének fiatal Danteját ábrázolja, jóval a
halála utáni esztendőkből származik. Ezt a képet fejlesztették később az
élet utjának felét már megjárt Dante tipusává. Müvészi legendával állunk
igy alkalmasint szemben, melynek alapja, hogy az emberi lélek azt akarja
hinni és igaznak tartani, amit elképzelni szeret. Annál komikusabb, hogy
ebből az idealizált képből egyes fajelméleti „tudósok“ messzemenő
következtetéseket vontak le Dante egyéniségére és germán mivoltára.
De vajjon fontos-e egyáltalán a géniusznál, hogy milyen volt az a
porhüvely, mely a léleknek csak mühelyéül szolgált. Hisz a testi
mulandóságban közösek ők a trónokon ülő jelentéktelenségekkel és a
szürke tömegből fel se bukkanó százezrekkel. Ami kiemeli őket, alkotó
teremtő erejük, tudós, költő, vagy müvészi mivoltuk s az a csodálatos
funkció, melyet közkeletüen léleknek nevezünk. Dante igazán az Isteni
szinjátékban él, mellyel megajándékozta az utókort s az utókor az Isteni
szinjátékhoz alkotta meg azt a Dante-képmást, melyet legmegfelelőbbnek
tartott a költő számára.
A mi megitélésünkben Dante elsősorban költő s ami nála emberi, az áll
hozzánk legközelebb. Politikai szenvedélye már már nem hevit bennünket,
a világról alkotott felfogása megdőlt, skolasztikus okoskodásai pedig
hidegen hagynak. Örök ellenben az alkotó, teremtő művész, aki nemcsak
saját kora, hanem minden idők számára dolgozik. A mi szemünkben az a
Dante, aki megrázó képekben ecseteli a pokol borzalmait és szenvedéseit
s itélkezve járja be az alvilágot, erősebb, mint a purgatóriumnak
vezeklője és a paradicsom zengő himnuszainak az irója. A valóságos
emberi szenvedélyek és szenvedések közelebb állanak hozzánk, mint a
földöntuli boldogság viziói s a bölcseleti és teologiai fejtegetések.
Kétségtelen az is, hogy a pokol konkrétebb, plasztikusabb is, mint az
álomszerü purgatórium és a fényben, ragyogásban izzó paradicsom. Ezért
maradt mindmáig a pokol legolvasottabb és a fantáziát állandóan
legjobban foglalkoztató része az Isteni szinjátéknak.