Emberi miniatürök - 05

tetteik, amelyeket véghezvittek, már elmosódtak a multak homályában.
A köztudatnak rendesen igaza van az ilyen általánositásokban. Életrajzot
adni akár az egyikről, akár a másikról, részletezni a középkori kis
olasz államok szövetségeit, ellenségeskedéseit, háboruit, nagyon nehéz.
A maguk idejében nagy volt a nevük és hirük Olaszországban, de
életpályájukhoz olyan események, amelyek döntők lettek volna az állam,
vagy a nemzet életében, nem füződtek. Legjobb esetben tipusai voltak a
reneszánsz korabeli olasz hadvezérnek, a condottierenek.
Ki volt a condottiere? Ha a kérdésre történelmi józansággal akarunk
megfelelni, olyan hadvezér, aki saját számlájára zsoldos sereget
szervezett és ezt a sereget a saját katonai tudásával együtt
meghatározott időre bérbeadta a legtöbbet igérő államnak, fejedelemnek,
köztársaságnak. A valóságnak ez a meghatározás megfelel, de a
condottiere igazi képét, szerepét csak ugy lehet megrajzolni, ha
ismerjük a reneszánsz Olaszországának politikai, társadalmi és
kulturális állapotait, szóval, ha megvan az a miliő, amelybe a
condottiere beilleszkedik.
A népvándorlás mindent összezuzó zivatara után az európai államok között
a középkori Olaszország tett szert először magasfoku kulturára és nagy
gazdagságra. Az antik világnak Olaszországban maradt meg a legtöbb
emléke, Olaszország tartotta fenn legtovább a régi kulturális
hagyományokat megőrző Bizánccal a kapcsolatot, Olaszországban székelt az
egyetemes hagyományokat és az uj kulturirányt képviselő pápaság, az
olaszok voltak a legközelebb a forrásokhoz, amelyekből az emberiség
gondolatvilágának uj fejlődése fakadt. A félszigetet szerencsés
földrajzi helyzete, a Földközi-tenger közepén, a kelet és nyugat
kereskedelmének közvetitőjévé tette. A kelet kincseivel való
kereskedelem, a keresztes háboruk, amelyekben Olaszország tulajdonképen
részt sem vett, a Rómába való zarándoklások, amelyeket az olaszok
természetes adózásnak tekintettek, tömérdek kincset, gazdagságot hoztak
az országba. Mikor még Európa többi országait a népvándorlás utáni
századok sötétsége boritotta, Olaszországban már uj világosság
ragyogott. Az olasz városok falai között paloták emelkedtek, a városok
tereit, a paloták udvarait, a termek falait szobrászok és festők müvészi
alkotásai ékesitették és a latin nyomása alól felszabadult uj költői
nyelv ott jutott el először önálló, örökbecsü alkotásokig.
Ezzel a kulturális és gazdasági magaslattal azonban a félsziget
politikai és morális fejlődése egyáltalán nem állott összhangban. Városi
köztársaságainak neve bejárta ugyan az egész akkor ismert világot, de a
középkor egész folyamán Olaszországban igazán erős, életképes állami
alakulás nem jött létre. Ha nagyobb területek egységesitésére kisérletek
történtek, azok kivülről jöttek és a nagy távolságok mellett nem
lehettek tartósak. Magában az országban a politikai állandóság
ismeretlen fogalomnak számitott. A kis városi köztársaságok, apró
fejedelemségek egymást ették fel, minden legitim hatalom teljesen
hiányzott s az országot állandó politikai földrengés tartotta
rázkódtatásban. A császár és a pápa nevében majd egyik, majd másik párt
tett szert az uralomra és azt rendesen rövid idő mulva történt
elüzetéséig kegyetlen szigorusággal gyakorolta. De erős központi hatalom
Olaszországban nem is képződhetett. A gazdagságban, jólétben bővelkedő
olasz városok polgárai nem voltak kaphatók arra, hogy a tábori élet
nyomoruságait elviseljék. A gazdagok palotáikat nem cserélték föl a
puszta földön való hálással és a szegények is inkább lebzseltek a
városok piacain, semhogy életüket tették volna ki veszedelemnek. Ez volt
a középkori Olaszország legnagyobb gyengesége. Társadalmának átalakulása
folytán mindenütt hiányzott a fegyveres erő, az államok szilárdságának
legfontosabb biztositéka. Ennek a kornak még a nagyobb olasz államai is,
Milano, Genova, Velence, a pápaság és Nápoly sok tekintetben nem a saját
erejüknek, hanem földrajzi helyzetüknek, diplomáciájuknak és
szövetségeseiknek köszönhették fennmaradásukat és önállóságukat. A
kisebb államok és fejedelemségek pedig ugyszólván napról-napra tengették
életüket.
Ebben a gazdagsággal telitett, de folytonosan ingadozó és változó
világban a középkornak azok a vallási és lovagi ideáljai, amelyek az
Alpesek északi oldalán lakó népek gondolatvilágát teljesen áthatották,
idegenek maradtak. Az olasz nemcsak azt nem tudta megérteni, hogy lehet
lelkesedni elvont ideálokért, hogy lehet keresztes háborukat viselni,
mikor az élet derüs oldalait sokkal jobban lehet élvezni odahaza, de nem
tudta megérteni azt a hüségi szervezetet és magát a hüséget sem, amely
az egész középkori lovagvilágot összekapcsolta. Akár a vezér, akár
valamely más hatalom, akár a szerződő fél iránti hüség ismeretlen
fogalom volt előtte és mert az északiakat barbároknak tekintette, ezek a
fogalmak szemében jóformán csak a barbárság járulékai gyanánt
szerepeltek. Az olasz és a germán vagy francia cselekedeteiben
tökéletesen eltérő mentalitás nyilatkozott meg. Az északi gondolkozásnak
a félelem és gáncs nélküli lovag, az olasznak a gazdag, müvészeteket
pártoló, de ravasz és számitó városi nemes, kereskedő volt az ideálja.
Az első előtt szent volt és szinte vallásos fogalommá emelkedett nevének
és kardjának becsülete s a körülmények mérlegelése nélkül is rögtön kész
volt harcolni annak védelmére, a másikat ilyen naiv momentumok nem
vezérelték s ha konfliktusa támadt valakivel, megvárta a reá nézve
legkedvezőbb időpontot és konstellációt s akkor intézte el számadását.
Akkor sem nyiltan a fegyverhez nyult, hanem azokhoz az eszközökhöz,
amelyekben nagyobb volt a gyakorlata, a cselhez, ravaszsághoz,
álnoksághoz és az ellenségeknek egymás ellen való kijátszásához. Hogy
addig alakoskodni kellett, barátságot kellett szinlelni, nem okozott
neki nehézséget, hiszen ebben látta felsőbb voltának bizonyitékát. Még
morális kételyei sem voltak, mert meggyőződéssé szilárdult meg benne,
hogy az ellenséggel szemben minden eszköz megengedett és minden szabad,
ami a saját érdekeit szolgálja. Ezek a morális elvek, talán még
erősebben, mint az egyes embereknél, meghonosodtak az olasz politikában
is. Egész politikai erkölcstan alakult ki, amelyben a szerződés és az
eskü a pillanatnyi szükség által diktált kisegitő eszközzé
degradálódott. A _sacro egoismo_ tantétele a reneszánsz korában sem volt
ismeretlen és a középkori Olaszország történelme igazolta, hogy a
kultura és a morál nem szükségképen együtt jelentkező fogalmak.
Ebben a világban született meg a középkori Olaszország katonai
szervezete és alakult ki a condottiere tipusa. Abban a mértékben, ahogy
a hatalmasok elhagyták váraikat és a városokba költözve kereskedők
lettek, irodákat nyitottak, megszüntek harcosok lenni és a nemesség,
mint hivatásos hadviselő osztály, Olaszországban befejezte pályafutását.
A páncélok, fegyverek, remekmivü felszerelések megmaradtak ugyan, de
csak mint disztárgyak s rendes körülmények között a termek falait
ékesitették. Fegyveres erő azonban kellett, mert a fölhalmozott
gazdagság mindenkire nagy vonzóerőt gyakorolt. Az olasz hatalmak tehát
ahhoz az eszközhöz fordultak, amely leginkább a módjukban állott:
zsoldosokat fogadtak szolgálatukba. Kincsekben nem volt hiány s akik
látták, hogy pénzen mindent meg lehet venni, pénzen szereztek maguknak
hadsereget is.
Olaszország igy teljesen áttért a zsoldos hadseregek rendszerére.
Önmagában ez nem volt különös, hiszen a zsoldos hadsereg másutt sem volt
ismeretlen. Az Alpeseken tul azonban a zsoldos állása egészen más volt.
Ott az uralkodó maga fogadta katonáit, akik hüséget esküdtek neki és
követték minden vállalkozásában. Rendesen maga volt a vezérük s a
zsoldosokon kivül hübéresei, nemesei, jobbágyai és más hozzátartozói is
követték. Olaszországban másként történt. Ott eleinte főként
idegenekből, később olaszokból is kisebb-nagyobb csapatok, helyesebben
mondva bandák verődtek össze, amelyek szolgálataikat majd ennek, majd
annak a hatalomnak adták el. Ha nem volt gazdájuk, jobb hijján egyenesen
fosztogatásból éltek. A bandák megkülönböztetésül valami nevet, vagy
ismertető jelvényt viseltek, Szent György szövetsége, a rózsa
szövetsége, a fekete zászló csapata, fekete sereg stb. Vezérüket, aki
nevükben a szerződéseket megkötötte, aki üzletvezetője volt a
vállalkozásnak, a csapatok eleinte maguk választották. Minthogy a
kereskedő köztársaságokban és a pápai államban mind kevesebben voltak az
olyan előkelők, akik a hadi mesterséget értették, ezek a választott
vezetők rendesen vezérei lettek annak a hadi vállalkozásnak is, amelyre
a csapat nevében leszerződtek. A jellemző ezekben a szerződésekben az
volt, hogy maga a katona tulajdonképen semmiféle viszonyba sem került
azzal az állammal, amelynek ügyét vezetője elvállalta. Nem lett Velence,
vagy Firenze katonája, hanem Szent György szövetségének, vagy a fekete
zászló csapatának tagja maradt továbbra is, amely pillanatnyilag ennek
vagy annak a hatalomnak szolgálatában áll. A katona a középkori
Olaszországban nem illeszkedett bele az államba, hanem minden állami
renden kivül állott.
Az eredeti formán később bizonyos változás történt. A csapatvezetők
közül egyesek ügyességük, szervező képességük, szerencsés vállalkozásaik
révén kiváltak és névre tettek szert. A sulypont a csapatokról az egyes
vezérekre tolódott át. Az ilyen vezérnek többé nem volt szüksége, hogy
várja, mig katonái maguk fölé emelik, mert tudta, hogy hivó szavára
zászlója alá gyülekszik a sereg. A háborut egyéni vállalkozásának
tekintette s teljesen a maga nevében szerződött a városokkal és
fejedelmekkel és saját, kész hadsereget állitotta azoknak szolgálatába.
Az ilyen vezér volt a középkori olasz hadviselés legjellemzőbb alakja, a
condottiere.
Hogy ki volt a condottiere, honnan jött és mi volt az eredete, azzal
senki sem törődött. Voltak közöttük fejedelmi sarjak és olyanok, akik a
legalsó sorból küzdötték fel magukat a vezéri állásra, voltak külföldiek
és olaszok, voltak csodálatosan müvelt elmék, akik a reneszánsz
kulturájának magaslatán állottak és olyanok, akik irni, olvasni sem
tudtak. Egyben mind megegyeztek. Tipikus szerencsevadászai voltak a
reneszánsz korának, akárcsak a tizenkilencedik és huszadik században az
ipar rablólovagjai. Kardjukkal törtek maguknak utat mindenhova és azzal
szerezték meg a hiányzó nemességet is. Volt olyan is közöttük, aki a
legalsóbb sorból a koronáig eljutott. Ha elbuktak, senki sem törődött
velük, ha sikerültek a vállalkozásaik, a szerencse igazolta mindazt,
amit elkövettek. Mert bizony ők majd mind sok olyast követtek el, ami
rászorult az igazolásra.
Hogy a condottiere egymásután öt-hat urat szolgált és egymásután majd a
pápa, majd Velence, majd pedig Milano szolgálatában állott, szinte
természetesnek tünt fel, hiszen vele járt az időre kötött szerződéssel.
A „példás hüségü“ Gattamelata, akiről azt mondja krónikása, hogy hüsége
fogja fentartani az emlékezetét, legalább ötször változtatta a gazdáját.
Medici Giovanni, akit közönségesen _Giovanni delle Bande nere_ néven
ismertek, szolgálta a pápát, vállalkozott a saját szakállára, de
ugyanugy szolgálatában állott Ferenc francia királynak és V. Károly
császárnak, akik Olaszország területén harcoltak a világ uralmáért.
Egyesek, mint a Malatesták, akik egész condottiere generációkat adtak
Itáliának, egyformán hiresek voltak nagy intelligenciájukról s
álnokságukról és hütlenségükről. A condottiere előtt nemcsak az volt
természetes, hogy szerződése lejártával változtassa urát, hanem hátat
forditott neki akkor is, ha más többet kinált neki. Szivesen fogadott el
ajándékot az ellenségtől is és kész volt ajándék fejében enyhébben
vezetni az ellenséges vár ostromát és szabad elvonulást engedni az
ellenséges hadseregnek. Ha alkalom kinálkozott rá, fegyverét a
legnagyobb nyugalommal ura ellen is forditotta és beleült annak a
fejedelemnek a székébe, vagy fejedelme lett annak a köztársaságnak,
amely őt zsoldjába fogadta.
Az alacsony sorból származott Attendolo Sforza először Panicaglia pápai
kapitányt szolgálta, azután négy más condottiere táborán át mint önálló
vezető Firenze szolgálatába lépett, hadvezére volt a ferrarai őrgrófnak,
ismét szolgálta Firenzét, majd Johanna nápolyi királynőt, aki zsoldján
kivül kegyeivel is megajándékozta, utána az Anjoukat, akik Johannát
trónjáról elkergették és végül a milanoi Viscontiakat. Az utolsó
Visconti halála után Milano köztársaság lett és Attendolo fia,
Francesco, aki apjának seregét örökölte, Milano háboruját vitte Velence
ellen. Azután azon a cimen, hogy Visconti herceg hozzá adta feleségül
házasságon kivüli leányát, jogot formált Milano trónjára. Megostromolta
a várost, amelynek ő volt a hadvezére, megszerezte a trónt és
megalapitója lett a Sforza-dinasztiának. A lelkiismeretlenség és a
szerencse egész halmaza két generációban összetömöritve. De a szerencse
kedvezett és igazolta a Sforzákat. És még csak azt sem lehet mondani,
hogy a Sforzák, mint uralkodók, érdemtelenebbek lettek volna a trónra a
többieknél!
Carmagnola mint Velence főkapitánya lett ismeretessé és mint ilyen
hóditotta el Bresciát és a Po völgyének nagy részét Milanotól. Állitólag
mert nem méltányolták eléggé érdemeit, Visconti herceghez szegődött és
visszafoglalta neki azt, amit előzőleg tőle elszedett. Jutalmul
feleségül kapta a herceg egyik törvénytelen leányát, ami azonban nem
akadályozta meg abban, hogy ismét vissza ne szegődjék Velencéhez, mikor
Velence megigérte neki, hogy a Viscontiak elüzése után elismeri őt
Milano urának. Ujból Velence tábornoka lett, de e minőségben ismét
tárgyalásokat kezdett Milanoval és oly gyanusan viselte magát, hogy a
köztársaság kénytelen volt őt eltétetni láb alól.
Akik a condoltierét felfogadták, természetesen védekezni igyekeztek az
ilyen eshetőségekkel szemben. A szerződésbe rendesen belevették, hogy
lejárta után bizonyos ideig a condottiere nem fordulhat ura ellen,
járandóságának egy részét pedig erre az eshetőségre visszatartották. A
viszony szinte emlékeztetett a mai kereskedelmi alkalmazottak
szerződéseire és a kaució-rendszerére. Önmagukban azonban az ilyen
kautélák nem voltak elegendők. Hiszen a condottiere árulása, átpártolása
fejében uj urától nagyon könnyen megkaphatta azt, amivel az előző
hátralékban maradt. Velence épen ezért kapitányait kivétel nélkül
kémekkel vétette körül és ünnepelt hadvezéreinek, akiket minden
kitüntetéssel elhalmozott, minden lépését és cselekedetét
ellenőriztette. Igy jutott Carmagnola árulásának is tudomására. Nyiltan
fellépni ugyan, különösen az olyan condottiere ellen, akihez serege
ragaszkodott, nem lehetett, de voltak más módok ártalmatlanná tételére.
Carmagnolát Velence haditanács ürügye alatt csalta el katonái köréből s
mindaddig, mig a doge-palotába nem tette a lábát, a legnagyobb
tiszteletben részesitette. Ott fogságba vetették és kinzás után a Márkus
téren „a szokott helyen és szokott módon“ lefejeztették. Borgia Cézár
béketárgyalás ürügye alatt ebédre hivta meg pártütő vezéreit s mikor
mindnyájan hatalmában voltak, sorra leölette őket. És nem kétséges, hogy
bármelyik olasz hatalom nem késett volna hasonlóan láb alól eltenni
vezérét, akinél valami gyanuoknak jutott a nyomára. Általánosan
szokásban volt az is, hogy szerződése alkalmával a condottiere valamely
kedves családtagját, feleségét, gyermekét, vagy kincseit adta zálogul
gazdájának. Eskü, irott szerződés ugyanis a középkori Olaszországban
kivételképen sem volt elegendő és morálisan condottiere teljesen
beleillett korának miliőjébe. Mennyivel más volt a német, francia vagy
spanyol lovagnak szinte a vallás által megszentelt hüsége hübérura
irányában!
Müködésében a condottierét nagyon kevés kivétellel kizárólag egyéni
szempontok vezették s a legtöbbnek szeme előtt az lebegett, hogy a
zavaros viszonyok felhasználásával egyéni uralmat alapitson. Majd
mindegyik condottiere igyekezett legalább egy kis fejedelemséget
teremteni magának. A Montefeltrék Urbinot, a Malatesták Riminit
szerezték meg, Colleoni a Coglionesét alapitotta, a szerencsés Sforza
Milano trónjára emelkedett, Carmagnola valószinüleg Velence szárazföldi
birtokaiból akart országot kihasitani magának, Borgia Cézár, aki
alapjában véve szintén nem volt egyéb, mint condottiere, már-már ott
tartott, hogy egész Közép-Olaszországot egyesiti hatalma alatt. Az igy
teremtett kis országok rendesen nagyon kérészéletüek voltak ugyan és a
kalandor halálával nem tudták megőrizni önállóságukat, de életében nagy
szerepet játszottak. Onnan indultak ki vállalkozásai, ott volt seregének
gyülekező helye, hatalmának központja. Csak az ilyen mindenkitől
független terület biztosithatott neki teljes cselekvési szabadságot.
Akárhányszor a condottiere, ha más számlájára viselt háborut, nem adta
ki kezéből az elfoglalt területeket, hanem magának tartotta meg őket.
Szerződése csak az ellenség legyőzésére szólt, a zsoldon kivül a
zsákmány és hóditás volt az ő jutalma. Pedig a zsold, amit különösen a
gazdag köztársaságok fizettek nem volt csekély. Firenze és Velence a mai
értékben nehéz milliárdokat fizettek vezéreiknek és külön jutalmakat
adtak minden vár elfoglalásánál és minden ellenséges csapat
legyőzésénél. Fontos jövedelmi forrás volt a zsákmányolás is és nem egy
condottiere ilyen módokon rengeteg kincset gyüjtött össze
várkastélyában. Mikor Velencében Colleoni gyönyörü szobrát
felállitották, a csőcselék seprőt adott a kezébe és zsákot akasztott a
nyakába. Nemcsak a hadi mesterséget értette ugyanis, de értette a
kincsek beseprését is.
Jellemző a reneszánsz Olaszországára az a viszony is, amelyekben a
condottiere Firenze és Velence bankáraival állott. Ha nem volt háboru,
testőrsége kivételével a condottiere elbocsájtotta hadseregét és az uj
háborura akkora sereget szervezett, amekkora a viszonyokhoz képest
szükségesnek mutatkozott, vagy amekkorát szerződése megkövetelt.
Ilyenkor természetesen nagy összegekre volt szüksége, mert az államok
rendesen csak a kész hadsereg lábraállitása után kezdték fizetni
járandóságát. Az olyan condottiere, aki már nagy vagyont harácsolt
össze, a magáéból előlegezett, aki szükében volt a pénznek, a
bankárokhoz fordult. És Velence, Firenze bankárai, akárcsak a mai
nagybankok, igen sok esetben tetemes kölcsönöket nyujtottak a háborura,
tisztán személyi hitel formájában. A kölcsönt a condottiere személyének
nyujtották, részben kamatra, részben – haszonrészesedésre. Az üzleten
mindketten kerestek s a condottiere ebben az esetben csaknem mindig
pontosan megfelelt kötelezettségeinek és hitelét nem kockáztatta a jövő
vállalkozások szempontjából. Az államot akkor is könnyebben lehetett
becsapni, mint a pénzembereket.
Ez a pénzügyi szempont volt az, ami a condottiere-hadviselés igazi
jellegét később megadta. A vezérre minden ember, minden felszerelés
készpénzt jelentett, az érdeke tehát az volt, hogy seregét minél jobban
– kimélje. Minthogy nem tudta, hogy holnap nem áll-e annak
szolgálatában, aki ellen ma háborut visel és minthogy az emberek, akik
egymással szemben állottak, gyakran azelőtt együtt szolgáltak és
komolyan harcolni nem is akartak, lassankint az egész hadviselés
korrumpálódott és komoly szinezetét elvesztette. Macaulay egyik
munkájában élesen világit rá ezekre az állapotokra:
„A természetes következmények nem maradtak el. A háboru, minthogy
vezetése olyan emberekre volt bizva, akik gazdájukat ragaszkodás nélkül
védelmezték és az ellenséggel gyülölködés nélkül küzdöttek, akiket
gyakran szorosabb kötelék füzött a hadsereghez, amely ellen harcoltak,
mint az államhoz, amelynek szolgáltak, akiknek a küzdelem kinyujtása
nyereséget és befejezése veszteséget jelentett, tökéletesen
megváltozott. Mindenki annak a lehetőségnek a tudatával lépett a
harcmezőre, hogy talán néhány nap mulva már attól a hatalomtól huz
zsoldot, amellyel ma szemben áll és az ellenség oldalán mai bajtársai
ellen fog küzdeni. A legerősebb érdekek és a legerősebb érzések
találkoztak össze, hogy enyhitsék az ellenségeskedést azok között, akik
rövid ideje még fegyvertársak voltak s holnap ismét azzá lehettek. A
közös hivatás az együttérzésnek olyan kötelékét teremtette meg közöttük,
hogy azt a hadviselő felek szolgálatában sem lehetett elfelejteni. Innen
ered, hogy Olaszországnak hadi története két évszázadon keresztül olyan
vállalkozásokból áll, melyek mindent felülmulnak, amit a történelem
hosszadalmasságban és eldöntetlenségben felmutathat: menetelések és
visszavonulások, zsákmányoló portyázások és blokádok, vértelen
kapitulációk és ugyanolyan vértelen ütközetek. Nagy hadseregek harcolnak
napfelkeltétől naplementéig. Óriási győzelem, ezer meg ezer fogoly és
alig egy-két ember pusztul el. Szinte ugy tünik fel, hogy egy valóságos
csata kevésbbé volt véres, mint egy közönséges polgári zendülés.“
Macchiavelli, aki nem győz eleget gunyolódni a condottiere-hadviselésnek
ezen a módján, a zagonarai csatáról ezeket irja: „És ennél a vereségnél,
amelynek hire bejárta egész Itáliát, nem halt meg más, mint Lodovico
d’Obizzi két emberével, akik a lóról leestek és az iszapba fulladtak.“
És mégis, e viszonyok mellett is, a condottiere az olasz államok teljes
katonai tehetetlensége folytán csaknem kétszáz esztendőn keresztül
rendkivül nagy, sőt döntő szerepet játszott Olaszország politikai
történelmében. A pápák, dogék, hercegek, fejedelmek mellett mindenütt
ott van a condottiere, akit nélkülözni nem lehet, aki nélkül semmi sem
történhetik. A condottiere, mint egyén nagy szerepet játszott, de mint
tipus hosszu évszázadokra tönkretette Olaszország katonai szervezetét és
kiölte az olaszokból a katonai erényeket. Katonailag Olaszország az
ujkor elején olyan tehetetlen volt, hogy mikor 1527-ben Frundsberg
György néhány ezer tiroli és német landsknechttel nekiindult a
félszigetnek, katonáit, akik igazi harcosok voltak, Rómáig nem lehetett
feltartóztatni utjokban. Öklük nagyon is kemény volt a
condottiere-iskolában nevelkedett olaszok számára. Olaszország labdája
lett az ujkor hatalmasságainak és a condottiere, aki nem találta meg
helyét a komoly hadviselésben, lekerült a történelem szinpadáról.
Emléke azonban megmaradt, bár nem ugy, mint a legtöbbje remélte. A
condottiere, mint a reneszánsz gyermeke, az antik müveltségben
nevelkedett, vagy legalább annak légkörében élt és szerette volna, ha őt
is ugy itélik meg, mint azokat, akiknek életpályája szüntelenül előtte
lebegett. Mindnyájan az antik világ hőseihez akartak hasonlók lenni.
Legtöbbjük pártolta a művészetet és irodalmat, bár mindkettő sok esetben
csak eszköz volt saját nevének és hirének megörökitésére. Volt közöttük,
aki maga is költőnek számitott. Egy Malatesta alapitotta az első olasz
akadémiát Riminiben. Sigismondoról az a hir járta, hogy bárkinél jobban
ismeri a multat és a filozófia szabályait. Majdnem mindegyik számos
művészt tartott zsoldjában. Colleoni végrendeletében alapitványt hagyott
hátra, hogy abból halála után neki a Szent Márk-téren szobrot emeljenek.
Ekkora dicsőséget azonban a signoria sajnált hadvezérétől és a szobor
szerényebb hellyel volt kénytelen megelégedni. A művészek természetesen,
akiket a kalandor-vezérek zsoldjukban tartottak, nem voltak ilyen fukar
természetüek és nem szerénykedtek a dicsérő hasonlatokkal. Hősi époszok
iródtak, mint a _Feltriada_ és a _Sforziada_, amelyek az Iliásszal és az
Aeneisszel akartak versenyezni. A bombasztikus hasonlatok egymást multák
felül. Gattameleta utját Bresciától a Garda tó partján az Etsch völgyéig
kortársai Hannibálnak az Alpeseken való átkelésével hasonlitották össze,
Colleoni malpagai várkastélyát udvari festője életéből vett freskókkal
diszitette, melyek őt mint hadvezért, fejedelmet, lovagot, vadászt,
házigazdát és családapát tüntetik fel, egyaránt messze kiemelkedve a
többiek felett. A rettenetes Borgia Cézárban hizelgői az uj Julius
Caesart ünnepelték. Sok selejtes az efféle művészi és költői
alkotásokból természetesen nyomtalanul elmerült a feledés homályában, de
megmaradt néhány örökbecsü alkotás, melyeknek önkénytelenül is a hiu
condottierék voltak az előmozditói. Egészben véve a kulturát kedvelő,
pompaszerető, ragyogni akaró, de morált nem ismerő kalandor zsoldosvezér
egyik legérdekesebb alakja a reneszánsz korának.
Talán épen érdekessége tette, hogy később nem hiányoztak kisérletek a
condottiere tipusának történelmi rehabilitálására. Voltak történetirók,
akik a condottierék minden bünét, álnokságát a korra akarták átháritani,
amelyben éltek és hőseiket bizonyos poétikus ragyogással akarták
körülvenni. Fölmentést kértek számukra az utókortól, mert az erő, a
személyi érvényesülés emberei voltak, akikre a hétköznapi morált nem
lehet alkalmazni. Valamelyes igazság van is benne, mert az egész
reneszánsznak ilyen volt az erkölcsi felfogása és e felfogás alól a
condottiere sem vonhatta ki magát. De épen ezért a condottiere, akár
mint katona, akár mint egyén, csakis a reneszánsz korában volt
lehetséges és a miliő megszünésével együtt neki is el kellett
pusztulnia.


FRANÇOIS VILLON.
François Villonnal 1914 őszén kötöttem barátságot. A galiciai harctéren,
Jaroslau fölött az oroszok összelőtték valamelyik Czartoryski hercegnek
a kastélyát. Az üszkös romok közül két könyvet vittem el magamnak
emlékül. Az egyik volt Cyrano de Bergerac szatirikus meséje a hold és
nap államairól, a másik François Villon összegyüjtött költeményei.
Derüs, de csipősen hideg novemberi napokon a lövészárokban olvastam a
két könyvnek ódon franciasággal irott sorait. Azóta az emlékezetemben
François Villon és Cyrano de Bergerac mindig egybeolvadnak a galiciai
homokkal, a folyóparti nyárfákkal, a zizegő fenyőkkel, a puskák
ropogásával és a felgyujtott majorságok esténkint fellobogó lángjával.
Sajátságos módon az ágyudörgésnek semmi helye sincs ezekben a
gondolattársulásokban.
Villon és Bergerac kalandos utakon kisértek végig a lezsajszki éjszakai
harctól a czenstochovai fekete Máriáig és a szegedi könyvtárszobáig,
ahol a megszállás ideje alatt meglepődve kerültek össze egy kései
honfitársukkal, egy dominikánus tábori pappal, aki a békében irodalmat
is tanitott valamelyik franciaországi szerzetesi iskolában. Villon ma
itt fekszik előttem. Gyürött lapjai kisimultak a könyvkötő keze alatt.
Tépett sárga papirtáblája eltünt és a kegyeletes kék selyemkötés alatt
semmi sem árulja el a tizenötödik század zivataros életü poétájának
huszadik századbeli háborus kalandjait. A cimlap előtti oldalon
beragasztva Juhász Gyulának a kezeirása, akinek ódon balladája
összekapcsolja a galiciai visszaemlékezéseket a régi Páris hangulatával
és a poéta-ősnek hányatott életével:
A korcsma pállott, kék ködében
Lócán ül Villon és dalol,
Veszett láng villog a szemében,
Visszás hang kél a hur alól:
– Mulandó minden e vidéken,
Elrothad mind, ki szép, ki jó,
Szeme agát volt, haja ében,
Most alszik az Ur békéjében,
Fehér sir fekete éjében,
De hol van a tavalyi hó?
_A tavalyi hó_, amelyet Villonnak egy örökszép refrénje vitt bele a
világirodalomba, régesrég elolvadt. Azok, akik Villont hallgatták a kis
párisi csapszékekben, a diákok, akik vele üzték farsangi bolondságaikat,
a bársonyos testü nők, akik ölelésre tárták ki karjukat, a büszke
főpapok, akik megbotránkozva olvasták a tiszteletlen és gunyoros
verseket, a szigoru birák, akik felállitották a pellengért és bitót,
mind, mind elmentek, eltüntek nyomtalanul. De két végrendeletében és
balladáiban él még a furcsa és hányatott életü poéta, akinek életrajzi
adatait jóformán kimeritik az éhezések, megvesszőzések, bebörtönzések és
fejére hozott halálos itéletek. A középkor és ujkor határán pengett a
lantja, de hurjai ma is visszhangozva rezgik az élet vérpiros
gyönyörüségeit és a sáppasztó halál fájdalmas melankoliáját.
Tulajdonképen nehéz is megmondani, van-e középkor és van-e ujkor.
Tisztán kényelmi szempontokból diktált elskatulyázása az embereknek,
eseményeknek, ébredő és elhalt gondolatoknak az önkényesen
csoportositott évszámok bilincseibe. A valóságban nincsenek élesen
megvont időrendi határok. A tegnapi ujkor a holnap számára mult, de
viszont van, ami a multnak távlata mellett is a jelenben meglevő, örökké
élő marad. Csak az irodalomtörténet dobozgyárosai számára lehet
probléma, hogy Villon hová tartozik inkább, az elmerülő középkorba-e,
avagy a hajnalodó ujkorba. Csak ők nem veszik észre, hogy az, aki a
legáltalánosabb érzéseket a legtöbbek számára érthető és a legtöbbek