Besztercze ostroma - 10

– Ah, dehogy. Hát adj egy czeruzát Pruzsinszky.
Pruzsinszky előkeresett neki egy czeruzát és egy levélpapirost.
– Hahaha, milyen nevetség. Egy czeruzát! Ahelyett, hogy azt mondanám,
adj egy kardot. Milyen világ ez! Az emberek megőrültek. De úgy kell
lenni. Ide hallgass Pruzsinszky! az éjjel azt álmodtam, egy öreg ember
jött hozzám, ősz szakállal, ágyam fölé hajolt, szívemre tette a kezét,
ezeket mondva: «Állj meg.» És azóta megállt a szívem, nem ver.
– Ugyan, ne képzelődj, az lehetetlen.
– Hát nézd meg, tapogasd meg, Pruzsinszky – és felgombolta a mellényét.
Pruzsinszky odatette a tenyerét és mennyre-földre esküdözött, hogy olyan
szépen jár, akár egy malomkerék, ha sok vize van.
– Nem igaz. Megcsalsz. Esküdj meg!
Pruzsinszky elmondta az egész eskü-formulárét, csakhogy megnyugtassa, de
István gróf búsan, elcsüggedten rázta fejét:
– Még sem igaz… még sem.
– Ne is gondolj arra, kedves grófom, hanem inkább valami egyébre. Felelj
inkább arra a levélre.
– Igaz, igaz.
Megfogta a czeruzát és izgatottan írta fel a papirra kúszált betükkel,
ördöngősen görbe sorokban:
A macska megfogja az egeret és megeszi, ha akarja, de a lajhár nem fogja
meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a macska nem akarja.
Így szól hozzád, Kubicza, a czicza. A prókátorból nem esztek.
_IV. Pongrácz István_, _de Óvár et Szent-Miklós_.
Összehajtotta a papirost, aztán maga vitte le az udvarra, átadta a
megyei huszárnak, de előbb megparancsolta a strázsán álló őröknek, hogy
kerítsenek záptojásokat a kulcsárnétól és a főispán huszárját hajigálják
meg vele, mikor a kapuból kilovagol.
Ahogy ezeket a szétfolyó betüket egyenként felösmergette, összerakta és
megértette a főispán, rögtön tisztában volt a szomorú helyzettel, de
miután a fiskálist mégis csak ki kellett szabadítani a tömlöczből, a
vicze-ispánnal együtt elrendelték a brachiumot, útnak indítva a
végzéssel egy csapat pandurt, a csendbiztos vezetése alatt, Nedecz
ellen.
A toronyőr messziről megpillantotta őket a fölvert porfellegben s
jelentvén a grófnak, az bezáratni rendelte a vár kapuját s elsüttetett
elejükbe egy szakállas ágyút, mire azt jegyzé meg a csendbiztos a
legénység előtt: «Furcsán csörög a szarka, fiuk!»
De azért mégis közelebb mentek. Hajh, vesztükre. Mert mikor a
csendbiztos a delfint ábrázoló bronz ajtó-kopogtatóval megütögette a
kaput, mogorva felelet jött a kémlelő lyukon:
– Mit akarnak?
– Bebocsáttatást a törvény nevében.
– Majd ide hivom a méltóságos grófot – felelte az előbb pöszögő hang
belülről. (Akárki beszél is, mintha kása lenne a szájában.)
Várták, várták, jó félóráig várták a választ, midőn végre megjelent a
várúr képiben Pamutkay és kiszólt a nyiláson:
– Mi járatban vannak?
– Nem lészen bántódása senkinek, – felelte a csendbiztos – mi csak a
rabot akarjuk. Nyissák ki a kaput!
– Mingyárt, mingyárt!
Nemsokára megcsikordult sarkaiban a roppant súlyos, vasszögekkel kivert
kapu, de mekkora lett a rémület ott künn, mikor nyolcz dühös bika
csörtetett ki rajta a pandurok közé a szuronyos karikákkal a szarvukon.
Uczczu, vesd el magad! Futottak őrülten a pandurok, ki merre látott,
néhányat felökleltek vagy letapostak a bikák, mások az erdő felé
menekültek, némelyek a garádba lapultak meg, úgy, hogy a bikák nyomában
kirohanó kozákok játszva verték aztán kékre, lilaszínre az alabárdjaik
nyelével. «Csak a fejét paskold, csak a derekát üsd, hogy meg ne
sántuljon!» – kiabálta Pruzsinszky nagy gyönyörűséggel az emeleti
ablakból. Néhány percz mulva szétszóródtak mindnyájan, mint a polyva
csak a csendbiztost fogta el Szlimák János (mert annak az elfogatására
tiz itcze törkölypálinka volt kitűzve), megkötözték ketten Sztrecso
Miklóssal és a várúr elé hurczolták, ki a toronyból nézte az ütközetet.
István gróf nyomban haditanácsot hítt össze a fogoly fölött, a
czímer-terembe, ahol ő elnökölt egy trónszerű széken, de Pruzsinszky
vitte a szót, ő maga szenvtelenül, mereven bámult egy pontra és egy szót
se szólt. Kovács a csendbiztos szabadon bocsájtatását óhajtotta,
Pamutkay uram ellenben odáig ment, hogy azt mondja, most már megvan a
győzelem, megmutattuk, mit tudunk, legyünk nagylelkűek és tegyük
szabadlábra Tarnóczy ügyvédet is.
István gróf vadul fölugrott erre, neki rohant Pamutkaynak és fojtogatni
kezdte vérben forgó szemekkel s a körmeivel egészen benn vájkált a
nyakában.
– Hallgass gazember! hallgass, hallgass! Hát nem tudod – hörgé – hogy az
Apolkát el akarja tőlem venni.
S e nagy indulatkitörésből úgyszólván átmenet nélkül zokogásra fakadt,
beült egy kuczkóba, grifalakú vas-figurákkal megvasalt ládára és sírt
hangosan, mint egy gyermek, a könyei sűrűn folydogáltak le rőt
szakállán.
Sápadtan, megdöbbenve néztek össze az emberei és összesúgtak: «vége
van». Néhányan átsompolyogtak a szomszéd szobába tanácskozni, hogy mit
tegyenek vele.
A káplán azt tartotta, hogy az elmekór most már napok óta mutatkozik,
jelentést kellene tenni a hatóságnak és értesíteni a rokonokat, vagy
pedig meg kellene csalni és elvinni Bécsbe, esetleg a budai tébolydába.
– Hogy is ne! – vágott közbe Pruzsinszky méltatlankodva. – Ellenkezőleg,
el kell titkolni a dolgot, amíg lehet. Ha jelentést teszünk, vagy
elszállítjuk, a rokonok rögtön ráteszik a kezüket Nedeczre és
elkergetnek bennünket. Nekem pedig semmi kedvem sincs tél idején az
országúton találnom magamat. Ha az urak szeretik az ilyesmit,
megtehetik. De én nem látom be, hogy ha ő megbolondult, mi is bolondot
cselekedjünk. Csak a _lenfojtó vadócz_ teszi meg, hogy ha len között él,
olyan alakúra nő, mint a len, de még ez a hitvány plánta se butaságból
teszi, inkább ravaszságból, alakoskodásból.
Azután példákat hozott fel: Ott van a XVI-ik században egy kassai
prépost esete, kinek a holttestét egy félesztendeig tartották jégen a
rokonai, hogy a jövedelmeket húzhassák.
– Higyjék meg uraim, – tette hozzá – hogy a legokosabb, ha mindent
eltitkolunk s ha becsukjuk a kaput és be nem eresztjük az idegeneket,
hogy semmi hír ki ne szivárogjék az állapotáról.
Az öreg Kovács helyeslőleg integetett a fejével, Bakra is ehhez a
felfogáshoz csatlakozott, csak Pamutkay dörmögte panaszkodóan:
– Hiszen igaz, igaz, de egészen felhasogatta a nyakamat. Becsületemre
mondom, föl nem venném mástól ezért az egész várért.
Mire visszatértek a czimer-terembe, István gróf már egészen élénk volt
és szinte ruganyos. Gyorsan változtak nála a kedélyhangulatok. Volt
olyan lucidum intervallumja, hogy visszatért élénk szelleme, okosan
beszélt és sziporkázó ötleteket eregetett. Különösen, ha sok fekete
kávét ivott. Egy nagy öblös ezüst ibrikkel állt mindig készen az
asztalon, úgy, hogy tizenöt csészényit is megivott egymásután.
– Nos, urak – szólt majdnem vidáman – határoztam a fogoly csendbiztosra
nézve.
– Várjuk a méltóságod parancsait – szólt alázatosan Kovács uram.
– Személyesen fogom elintézni.
Lement a várudvarra, megveregette a megkötözött csendbiztos vállát,
mondván szelíd, kegyteljes mosolygással:
– A hadiszerencse forgandó, jó uram. Egy csöppet se restellje a
helyzetet. Ön szabad lesz. Adja át alázatos tiszteletemet a méltóságos
főispán úrnak és a tekintetes alispán úrnak.
Azután az ott álló kozákok felé fordult és elrendelé, hogy a foglyot,
miután a lovát ledöfte az egyik bika, így megkötözve egy szamár hátára
ültessék s a hatodik határig kisérje két kozák, egy papir táblácskát
ragasztván a nyakára hátul, amelyre Bakra uram ezeket a szavakat írja
fel, olvasható nagy betűkkel, tótul:
«Én vagyok a nemes vármegye.
Lovon indultam el, szamáron érkezem».
A csendbiztos fölszisszent, rimánkodott, könyörgött, hogy inkább lőjje
főbe a nemes gróf, ezt a csúfságot ne kövesse el rajta.
– Nem, nem – toppantott lábával Pongrácz – hadd olvassák azt a
táblácskát a falvakban. Hadd lássa a világ, hogy mi lesz azokkal, akik
egy Pongrácznak az akaratába belecsukorítják a kezüket.
A nemes vármegyét vérig háborította ez a violenczia. Ez sok volt
tréfának. Ezt nem lehet többé zsebre tenni. Erre már az aludttejes
köcsög is felforrna. Megmozdult tehát a vármegye, pörbe fogván Pongrácz
Istvánt a Tarnóczy jogtalan letartóztatásáért és a hatóság elleni
lázadás bűntettéért. De hát az hosszú nóta. Előbb még a biróságnak ki
kell őt kérni a méltóságos főrendiháztól, hogy engedi-e odaállítani a
törvény sorompói elé? A főrendiház talán engedné is, de van annak egy
mentelmi bizottsága, előbb ahhoz utasítja a dolgot s e mentelmi
bizottság tagjai arról nevezetesek, hogy nem szeretnek egymással
találkozni. Bizony meg is őszülhet Tarnóczy, míg ezen a réven a levegőre
kerül.
Hanem addig is, míg Isván grófot kiadja a méltóságos ház, katonai erőért
fordultak a budetini honvédparancsnokhoz. Nem lehet máskép, ostrommal
kell bevenni Nedeczet és úgy szabadítani ki az ügyvédet. Nem az ügyvéd
miatt – jegyezte meg az alispán – mert pióczát a nádasban is lehet
kapni, de a rend és a vármegye becsülete miatt.
– Igaz, – szólt a parancsnok – az ügyvédet ki kell szabadítani. Különben
is igen becsületes fiú, személyesen ösmerem.
– Eszerint a parancsnok úr rendelkezésünkre bocsátja a szükséges erőt?
– Természetesen, hiszen felsőbb parancs van erre a kezemben.
– És mikor?
– Most mingyárt.
– No, az derék és hány embert?
– Hát egyet.
Az alispán idegesen mozdult meg a székén s különben is tudván a
parancsnok rokoni viszonyát a nedeczi várúrhoz, gyanakodva nézett a
szemei közé.
– Egyet? Ön is gúnyolni akar bennünket?
– A világért sem. De a szükséges erő ehhez a hadművelethez éppen egy
ember, még az sem egészen.
S ezzel kiszólt az előszobába, hogy rendeljék ide a «Vakarcsot».
A Vakarcs volt a legkisebb honvéd, azért hítták így, tömzsi, apró
czigánylegényke egy posztócsillaggal az attiláján. Bejött és szalutált.
– No, ugye, nem egészen egy ember, – szólt kedélyesen a parancsnok –
valami hija van még és mégis kiszabadítja a foglyot.
– No, azt szeretném én látni.
– Hát pedig igen egyszerű, kedves alispán úr. Budetintől Nedeczig
járható földalatti út vezet, amelyet igen jól ösmer. Ha szorult a kapcza
hajdan az egyik várban, ezen az úton menekültek a népek a másikba.
– Ezer ördög, – kiáltá az alispán – hogy ezt nem tudtuk előbb.
– Miért nem kérdezték tőlem? Hanem már most gyujtson rá, alispán úr, egy
csibukra, te pedig, Vakarcs barátom, rakd meg a tarisznyádat eleséggel,
vedd a kulcsokat, aztán menj isten hírével a föld alá és hozd ki nekünk
a fiskálist.
– De hogyan jut el a börtönbe? – aggódott még mindig az alispán.
– Hisz éppen az egyik vár börtönéből a másik vár börtönébe vezet az
alagút, csak egy ajtót kell felnyitni, amit a fogoly észre nem vehet a
falban a szuroksötétség miatt. Szunyogh István csináltatta valaha
titokban a nedeczi börtönhöz, hol fogva tartották a szép Nedeczkynét,
Czobor Erzsébetet. Erre hozta ki a kópé. No iszen, érdemes is volt egy
ilyen lyukat ásatni egy asszonyért.
… Igaz, ami igaz, nagy bolondok voltak azok a régiek is.
* * *
Szállj, szállj, zümmögő méh, aki ott szívod a nedeczi kertben a vad
szekfű édességét, veled mit beszéljek? Te már a huszadik méhöltőben
vagy, mit tudsz te már arról, hogy a huszadik őseiddel még egy szép
leány osztozkodott itt a virágokon… Talán éppen erre járt, ezen a
barázdán… kis czipője nyomán hogy zörögtek azok a sárga, lapos kavicsok;
de te nem tudsz erről. Ezek az öreg fák még talán hallották bánatos
sóhajtásait: «Mikor megy el innen?» Később is hallották még
bánatosabban: «Mikor jön el ide?» Bizony, nem értették, mikép búsíthatja
az is, hogy itt legyen, az is, hogy ne legyen. Pedig volt értelme mind a
kettőnek, mikor még Tarnóczy itt szenvedt rabságban s mikor már szabad
lett, csodálatos módon eltűnve egy napon a börtönből.
Ezek a növények is milyen álnokok, hiúk, fenhéjázók. Valaha teljesek
voltak e violák, ezerrétűek a rózsák, most már elvadultak, mióta nem
nézi női szem, elhagyták magokat, elzüllöttek, _egy szoknyában_ jár a
virágjuk. Mindezt te nem bánod, zümmögő méhecske, szállj, szállj, nincs
kérdeni valóm.
De te, öreg bagoly, aki most ott huhogsz a düledező toronyban, ahol
hajdanában a Korenyák kürtje hítta össze a hadi népet, te talán mindent
tudsz, te már talán akkor is így huhogtál valahol a bástya-romokban és
hívogattad azokat a kisérteteket, árnyakat, melyek a becsukott kapun át
is, mikor már ide a madár se röpülhetett, belopóztak, besuhantak,
rémítgették, üldözték a várurat, utána lépegettek, hítták, ingerelték.
Ki küldte azokat? Alaktalan árnyékok, fantazmagóriák, honnan jöttetek
akkor és hová mentetek azóta? Mert ha egyszer vagytok, itt vagy ott,
mindig lennetek kell valahol.
Milyen szelídek voltak azok a saskeselyűk, amelyek megették a
Prometheüsz máját, ti falánkok, az agyvelejét ettétek meg ennek az
embernek.
És miért? Ejh, hogy miért? Hát ki tudhatja azt, hogy a nagy fazekas, a
végzet, mit miért csinál? Hiszen az ő fazekai az emberek. Az ő dolga az,
hogy hol és mikép tetszik neki azokat összetörni.
Te talán többet tudsz, öreg bagoly, aki ott huhogsz most, ahol Korenyák
kürtje szólt, de tőled sem akarom megkérdezni.
Hiszen csak az kell nekem, hogy mi történt s nem, hogy miért történt.
A fogoly Tarnóczy kimenekülése, melyet senki nem tudott a várbeliek
közül megmagyarázni, egészen összetörte Pongrácz Istvánt. Félelem fogta
el és csodálatos sejtelmek kezdték kínozni.
– Elveszik tőlem a leányt – mondá és a fogai vaczogtak.
Hiába magyarázták neki, hogy először nem veszik el Apolkát, de ha
elvennék is, hát az se lenne olyan nagy szerencsétlenség. De ugyan ki is
venné el? Bizony örül Tarnóczy, hogy a saját irháját megmenthette,
nemhogy még egyszer eljönne. Van annyi lány Zsolnán, mint pipacs a
rozsban, talál magának.
De a várúr a fejét rázta; az ördög szabadította ki Tarnóczyt, az ördög
segíti és nem földi erő. Az ördög bosszút áll, egyszer csak itt toppan
és elviszi őt is, t. i. István grófot. Apolkához hozzá nem nyúlhat. Oh,
hogy is nyúlhatna Apolkához. De Apolkáért eljön a szerelem, ami az
ördögnél is erősebb. Rokonságban is van vele, unokaöcscse az ördögnek
anyai ágon (apain az égé).
Halluczinácziói voltak, viziói; éjjel nem aludt, fel-felriadt és
segítségért kiáltott, néha nappal is lefutott az udvarra, egyszer egy
rohamban teljesen ruha nélkül s Kovács uram és Pruzsinszky utána
iramodának, erővel lefogták és elvitték a szobájába, jeges borogatásokat
rakván a fejére, ettől lecsillapodott.
Napról-napra soványodott, nem volt már emberi formája. Panaszkodott,
hogy egy kígyó lakik benne, hogy érzi néha, s annyira félt, hogy a
káplánnak mindenüvé utána kellett mennie s ha leült a kertben vagy a
folyosón, egy szentelt kört kellett csinálnia körülötte, amin az ördög
át ne léphessen.
– Asmódi – szólíta meg egy-egy láthatatlan árnyékot – ne okoskodj, ne
gyere közelebb, mert megjárod.
Szánalmas volt ránézni erre az összegémberedett, megtört, együgyű
alakra, aki még daliás, életerős volt nem rég. Napról-napra sápadtabb
lett, a szemei beestek s valami tompa szürke réteg ült rajtok, csak
akkor villogtak rémletesen, zöld fényben, ha ingerült volt. A szemek
alatt egyre nagyobbak lettek a kék karikák. Néha megnézte magát a
tükörben és észrevette a foltokat: «Az Asmódi csizmapatkói, –
panaszkodék – egész éjjel rugdalta a pofámat.»
Csendes, nyugodt napjaiban (mert még voltak ilyen napjai) órákig
merengett, nézett a semmibe és jó volt. Órákig feküdt hasmánt a
szőnyegen, kártyát kevert, osztott s kiadogatott. Ha Apolka bejött és
megkérdezte, hogy érzi magát, fontoskodva susogta: «Kártyáztam az
istennel és nyertem.» Vigyorgott, víg volt, ha nyert és végtelen
levertség látszott rajta, ha vesztett.
Kérdezte Apolka, hogy _mibe_ játszanak. Lesütötte a fejét, olykor sírva
fakadt, de nem vallotta ki. Jámbor hangulatában még dudorászott is,
egészen ki lehetett vele jönni, nézte a keresztes pókját, hogy mit
csinál (biz az semmit se csinált). Délutánonkint betekintett az
istállóba, czukrot vitt a Waterloo-nak, simogatta a sörényét, veregette
a lapoczkáját; néha meg is csókolgatta az okos fehér lámpásos fejét;
vagy lement a kertbe, hol hozzá nem nyúlt a nemes kertészeti
növényekhez, a kaméliákhoz, a jáczintokhoz, a magnoliákhoz, hanem ahol
mezei virágokat látott a barázdákon, füvek között, azokat letépdelte,
körültüzdelte vele a kalapját.
A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a
föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen, össze-vissza. A
bolondok gondolatai az érzésnek az ész által meg nem nyesegetett
vadvirágai. Testvérek.
A várkert alsó részén, túl a filagorián, egy kiszáradt patak kavicsaiból
kiválogatta a színeseket, teli rakta velök a zsebeit. Különösen a
sáfrányszínűeknek örült, fenn aztán kiöntögette a czímerterem közepére;
már egy egész garmada volt s mikor Pruzsinszky jött vagy Pamutkay,
kevélyen mutogatta, mintha India kincsei volnának.
– Hm, no, gyüjtöttem valamicskét a leányomnak. Lesz mit aprítania a
tejbe, ha én behúnyom a szemeimet.
Mindig arra a leányra gondolt… Sajátszerű lázas ragaszkodás volt ez,
mely kivált akkor nyilvánult, ha rossz napjai voltak. Ilyenkor zúzott,
tört, borzasztó volt. Káprázatok kínozták, hangok támadtak a falból, a
bútorokból, tompák, zuhogók. Alakok jártak-keltek előtte, akiket más nem
látott, csak ő, ősapák szellemei szólították, csak ő hallotta és beszélt
velök, birokra kelt láthatatlan ellenségekkel, sorba vagdalta hozzájuk a
drága vázákat és mindent, amihez ért. Ilyenkor aztán futottak Apolkáért,
aki bejött és szemrehányóan megfeddte:
– Az isten szerelméért, negyedik István, mit csinál ön? Ej, ej, IV.
István!
Különösen ez a «negyedik István» megszólítás imponált neki. Az Apolka
tekintetétől megjuhászodott, lázban villogó szemei megteltek könnyekkel,
karjai leestek, melle megszűnt hörögni és zihálni. A fenevadból
gyámoltalan ember lett, akit a leányka kezén fogott és elvezetett, mint
egy kezes bárányt, az előszobába, ahol mindig volt készen egy vödör
jeges víz, amiből hideg borogatást tett a halántékaira. Iszonyodott a
hideg víztől, de mégis állta, didergett, a foga vaczogott, de még sem
mert ellenkezni, csak a kiaszott kezeit tette össze könyörögve:
– Kegyelem, Apolka!
A káprázatok és látományok csak kivételesen voltak némi összefüggésben a
valósággal. Egy este azzal futott ki a szobájából, hogy a holdat lelopta
az égről Makovnyik és Komár, éppen most lopták le, maga látta az ablakon
át, mikor egy nagy létrán másztak fel érte. A zsivány Makovnyik a csizma
sarkával lerúgott egy csillagot is. Egészen föl volt emiatt háborodva s
elrendelé, hogy verjék vasba Makovnyikot és Komárt.
Hát biz azt meg kellett tenni, mert a hold csakugyan nem volt a helyén
(valami apró felhő alá csúszott hirtelen). István gróf látni akarta,
hogyan vasalják meg őket, másnap is kiváncsi volt, hogyan ülnek vasban,
többször megnézegette, de mikor aztán a következő éjjel ismét feljött a
hold, hanyatt-homlok rohant le, hogy kiszabadítsa őket, mert a holdat
visszatették.
– Igaz, hogy egy jó nagy darabot már megettetek belőle, gazemberek!
Mikor aztán levették a vasat a lábukról, magához intette Makovnyikot és
nagy hamiskásan, pajtáskodón kacsintott rá a balszemével.
– Nagy oktondik vagytok. A hold nem sokat ér se nektek, se a világnak. A
hold a békák gyertyája. Hanem, ha már valamit akartok – súgta a
Makovnyik fülébe – lopjátok el a napot. Hallod-e fiam, Makovnyik, a
napot. Ez lesz a parádé.
A hű Makovnyik kezet csókolt engedelmesen és a fejével bólintott, hogy
jó, el fogja lopni a napot, ha a méltóságos úr úgy parancsolja.
Ennek aztán annyira megörült, hogy behítta nagy bizalmasan a szobájába
Makovnyikot és Pamutkayt is.
– Ez nagy dolog lesz, hallod-e! Ez egy kitünő eszme. De persze, ezt maga
nem érti, «ezredes». Te ellopod a napot, Makovnyik, de nem holnap, se
holnapután, hanem majd én megmondom, mikor. A Pamutkaynak sok pénzt
adok, de igen sok pénzt, hogy ami csak kész gyertya van és faggyú a
gyertyamártáshoz az országban, azt mind összevásárolja előbb s mikor
bekövetkezik az örök éj, akkor azt borzasztó áron eladjuk. Hát nem
vagyok én furfangos ember, Pamutkay? Hát szóljon már, mi?
Tapsolt, ugrándozott, hogy ilyesmit kigondolt, széles jó kedvében
zsebébe nyúlt és megajándékozta Makovnyikot egy kék kavicscsal.
– Itt van neked egy kis előleg, Makovnyik.
Látszott, hogy bizonyos vékony szálak még kötik az egyik gondolatát a
másikhoz, de mennyire vékonyak. Jaj, ha azok is elszakadnak!…
Azontúl gyakran emlegette Makovnyikot, hogy hol van, mit csinál, mindig
titkosan, suttogva, mint ahogy egy czinkos tudakozódik a másikról.
Amellett egynéhányszor szólott Bakrának és másoknak is a bekövetkezendő
nagy változásról. Egyszer valami szó volt a kalendáriumról, komolykodva
ütötte fel fejét, mint egy professzor.
– Ostobaság! Az emberek együgyűek, Pruzsinszky, a színek után
számítanak. Egy darab fehér világ egy nap, egy darab fekete világ egy
éj, a másik darab fehér világ két nap, a másik darab fekete világ két
éj, de majd meglátnád, ha a világ mindig egyszínű lenne, hogyan
számítanák össze a napokat. Mi is lenne az, hehehe! Pedig az így lesz,
Pruzsinszky, neked megmondhatom, ha tovább nem adod.
Több ily jel mutatta a beavatottak előtt, hogy az agyrendszere még nem
mondott fel minden törvényt. Az egyik kerék küllője még itt-ott beillik
a másiknak a rovátkáiba. Még örültek is neki, hogy olyan következetesen
várja azt az örök éjt.
És jött is az lassan, lábujjhegyen és mégis biztosan, egyre
közelebb-közelebb, de csak az ő számára.
A külső események csak elősegítették. Levél érkezett Zsolna
polgármesterétől, Blázytól, hogy a Nedeczen tartózkodó Trnowszky
Apollónia megörökölvén az elhalt Trnowszky Péter vagyonát, számára
gyámul és a végrendelet végrehajtójául ő (t. i. Blázy) neveztetett ki,
minek folytán felkéri a méltóságos grófot, méltóztassék a nevezett
kisasszonyt a törvényes kezekbe kiszolgáltatni, joga lévén azonban
felszámítani összes költségeit, kiadásait és a tartási díjat.
Ellenesetben pört volna kénytelen indítani stb.
Pongrácz István fölkiáltott:
– Hát indítsa meg a pört, Blázy uram. Én az Apolkát ki nem adom, mert az
nálam hadi túsz és nem kosztos leány. Maholnap a saját leányom lesz,
Pongrácz grófkisasszony.
S azzal tizenkét pálczaütést rendelt vágatni a levél hozójára és két-két
fegyveres őrt állíttatott éjjel-nappal az Apolka lakosztályának ajtaja
és kívül az ablakai elé, hogy el ne lophassák.
Most már aztán Blázy uramnak se maradt más útja, mint a törvény;
összefogóztak Tarnóczyval, egyik a gyámleányát akarta, másik a
menyasszonyát. A dolog egyre sürgősebb lett, amint kiszivárogtak a
vészjósló tünetek a gróf elmeállapotában. Nem szabad tovább ott hagyni.
Vétek volna. Ki tudja, mi történhetik. Mindenekelőtt meg kellett
akadályozni az adoptálást. És ez könnyen is ment. A miniszter már
magától nem terjesztette fel a kérvényt a felség elé, hanem egy
széljegyzettel, mely valószínüleg a trencsénmegyei képviselők
informálásából támadt s melyet, pro memoria, maga ő exczellencziája írt
czeruzával ilyen bürokratikus formában: «Elméje részben távol van»,
hevert az örök pihenésre szánt akták között.
Jártak ketten Bécsben a királynál, jártak a miniszteriumnál, a
képviselőknél, de e szánandó alak, az ember-roncs, akinek már a saját
cselédei is csupán kiméletből, meg a saját, ideig-óráig tartó jólétükért
engedelmeskedtek, még mindig nagy, félelmetes hatalom volt ott, ahol
pedig egy szál ember olyan kis súlylyal esik a latba. Hja, a _kilencz
szarvú_ ember máskép számít. A kilencz szarvával kilencz felé döfhet.
Egy Pongrácz grófot kimélni kell. A kilenczágú korona mögé nem üti be
okos ember az orrát. S a magas állású férfiak mind okos emberek,
vonogatták a vállukat:
– Igaz, igaz és ennélfogva majd meg is itéli a leányt önöknek a bíróság.
Meg, de mikor? Egy egész halmaz vád került már együvé a biróságnál
Pongrácz István ellen, de mit ér, ha a főrendek mentelmi bizottsága soha
se bírt együvé kerülni.
Végre, mikor már mindenfelé jártak, mikor már hírlapilag is
szellőztették a «zsolnai fogolyleány történetét» és az se használt, azt
a jó tanácsot adta nekik a budetini parancsnok:
– Hiszen semmi sem könnyebb, mint a leányhoz hozzá jutni, csak a módját
kell eltalálni. Én ösmerem István öcsémet, most nem tudom, hogy van,
mert engem se eresztenek be a kapuján hónapok óta és ez gyanús
körülmény, egyébiránt az egész környezete léhűtő, élősdi nép, de ha
megmaradt valami az eszéből, akkor megvan a férfias karaktere is, egy
bizonyos hóbortos becsület. A leány túsz nála, hát ki nem adja, csak ha
az Estellát hozza neki vissza a beszterczei magisztrátus, de akkor, a
fejemet teszem rá, szó nélkül kiadja. Fogadj erre, Blázy!
– E biz igaz lehet! – kiáltott fel a fiatal ügyvéd mohón kapva az
egyszerű gondolat után. – Hogy ez eddig eszembe nem jutott.
– Hm! – felelte Blázy. – Megpróbáljuk a dolgot. De hol találjuk meg
Estellát?
– Egy gombostűt is meg lehet találni, ha az ember nem sajnálja érte a
fáradságot. A beszterczei magisztrátus előkerítése meg éppen könnyű.
Tegnap olvastam valamelyik lapban, hogy Lengeffy Losonczon tart
előadásokat.
A terv megtetszett Tarnóczynak s mingyárt másnap elindult Estellát
fölkeresni Beszterczebányára. Ott csak annyit bírt kinyomozni, hogy évek
előtt elmentek innen lakni Érsekujvárra.
Egy tehetős varga beszélt nekik róluk, odatevén a végére:
– No, ha találkozik vele, ugyan említse meg, hogy már megküldhetné a
száz forintomat.
Érsekujvártt is csakhamar találkozott egy kollégájával, aki emlékezett
rá, hogy régente csakugyan lakott itt Behenczy, egy figyelemre méltó
hölgyecskével, hanem csak rövid ideig, később átköltözött Vágujhelyre.
Neki magának is adósa maradt hetven forinttal.
– Ugyan említse meg neki, ha valahol megtalálja.
Tarnóczy ennek is megigérte, hogy megemlíti és Vágujhelyre ment. Ott
arra a hirre, hogy valaki Behenczyt keresi, mingyárt összeszaladt vagy
negyven zsidó, akiknek mind tartozott Behenczy. (Itt, úgy tetszik,
hosszabb időt töltött ő méltósága.) Ahelyett azonban, hogy ő
kérdezősködhetett volna a zsidóktól, azok rohanták meg ravasz
kérdésekkel annak a kiszimatolására, hogy miért keresi.
A zsidók egyébiránt mindent tudtak. Hogy most éppen az az idő van,
amikor a Behenczy bárók a Krivánka melletti ócska kastélyban
tartózkodnak, bizonyosan ott lesz Estella is, ha azóta meg nem szökött
valami katonatiszttel.
– Hogyan? Ismeretsége volt itt valami katonatiszttel?
– Nem is egygyel.
– Tehát azt gondolják, hogy talán elszöktette valamelyik?
– Az csak rajta fordult meg.
Az egyik hitelező, Brüll Ármin, lovagiasan közbevágott:
– No, az nem igaz. Én még két év előtt láttam Kassán a Behenczy báróval.
– Bah! De hátha azóta szökött meg…
– Nem hiszem – felelte Brüll úr rossz magyarságával, – mert az most már
a katonatiszteken fordúlja magát.
Tarnóczy tehát minden pihenés nélkül azzal a reménynyel indult a
krivánkai ócska fészket felkeresni, hogy Estellát megtalálja.
Egész Krivánkáig tengelyen lehet utazni, de azon túl csak gyalogösvény
vezetett szűk hegyhasadék közt, sziklába vájt garádicsokon, hegynek fel,
mélységeken át a Behenczyek kastélyához. Úgy el volt az rejtve, fellegbe
nyujtózkodó hegyek között, az ember szinte kiérezte, mire volt jó a
Behenczyeknek hajdanta; valami kincset eldugni benne, teszem azt, egy
szép asszonyt, akit szerettek, féltettek, de nem mutogattak, mert nem
volt törvényes feleség.
Mélyen bent, a sztrahói völgyben volt egy púp, egy pörsenés, vagy négy
holdnyi, beültetve szelid gesztenyékkel. E domb közepén, néhány százados
fenyőtől körülvéve, mintha szuronyok strázsálnák, állt ez a kis kastély.
És éppen az volt a baja, hogy _állt_. A jelenlegi Behenczyek sokszor
kivánták magokban, bárcsak minduntalan át lehetne tolni más vidékre.
Talán hogy nem tetszett nekik ez a vidék? Dehogy. A vidék elragadó volt,
de nekik be nem vágott, mert már nagyon ösmerték itt őket. Mindig
más-más helyen vigan lehetett volna éldegélni.