Besztercze ostroma - 09

– Hát meghalt a szegény Gáspár bácsi? Istenem, nem is tudtam. Engem nem
is értesítettek…
S egyszerre megeredtek szemeiben a könnyek. István gróf fitymálólag
intett a kezével.
– Ugyan ne pityeregj. Ha meghalt, meghalt. Mi közöm nekem az
atyafiaidhoz, nem szeretem, ha a szemedet rontod miattuk. Hát kedves
fiskális, tudja-e, miért hívattam? Ámbár iszen nem is hívattam. Jobb
szerettem volna, ha Pamutkay uram valami öregebb embert hoz. Mert az
öreg róka mindig többet tud, mint a fiók róka. De ha már itt van, maga
is jó.
– Parancsoljon velem a méltóságos gróf.
– Irt-e már maga valamikor instáncziát a királyhoz?
– Irtam.
– No az derék, akkor hát tudja a módját, mert képzelem, hogy sok
hókusz-pókuszszal jár.
– Ügye válogatja, gróf úr.
– Hát arról van szó – mondá ünnepélyesebb, emeltebb hangon, Apolkára
mutatva – hogy én, szentmiklósi és óvári gróf Pongrácz István, ezt a
leányt a magamévá fogadom, ősi nevemet reá ruházom és a többi, meg a
többi. Érti-e a fiskális úr?
A jelenlevők ajkáról a csodálkozás elnyomhatatlan moraja szakadozott
fel. (Oh te nemes lélek! – kiáltott fel Pruzsinszky, szemeit az égnek
fordítva.) Az ügyvéd arczán egy felhő húzódott, csak az Apolka pattant
fel székéről örömteljesen s térdre vetette magát a gróf ágyához, úgy
csókolta a nagy lelógó kezeit, ahol érte, majd az egyiket, majd a
másikat.
– Mivel érdemeltem én meg ezeket, mivel, mivel?
A beteg kiszabadította az egyik kezét és megsimogatván vele a fejét,
szeretetteljesen mondá:
– Keljen fel, _Apollónia grófné_. Csak semmi érzékenység, semmi
érzékenység…
De bizony mégis elfakadt Apolka sírva a nagy örömtől. Ezt a megoldást
meg se merte volna álmodni, mert nemcsak a veszedelemtől szabadult meg,
hanem még grófkisasszony is lesz belőle. Ez már csakugyan sok volt.
Kicsordult a szíve, nem bírt tovább vele, oda borult egész önfeledten az
ügyvéd nyakába.
– Látod, látod Miloslav, milyen jó az isten.
– Micsoda modor ez, Apolka? – kiáltott rá ingerülten a gróf. – Nem
szeretem, ha csak egy perczre is elfeledkezel ezentúl, hogy _ki leszel_.
Az ügyvéd hamvas barna arczát elöntötte a pír s némi hevességgel
emelkedett fel székéről:
– Méltóságos uram, mindenekelőtt sziveskedjék engem kihallgatni.
– Hát beszéljen, amicze. Hiszen éppen azért hivattam, hogy beszéljen.
– Amit én akarok mondani, ahhoz nem kell annyi tanu.
– Az ördögbe is, mit akarhat mondani? Nos tehát, menjetek ki,
Pruzsinszky! Apollónia, menjen be ön is a szobáiba.
– Nem, ő itt maradhat.
Mind eltávoztak, csak a leány maradt.
– Hát már most mit akar?
– Azt akarom tudtára adni méltóságodnak, hogy nem csak mint ügyvéd
vagyok itt.
– Hanem?
– Hanem mint kérő is.
– No, no – kérdé a gróf csodálkozva – és mit kér?
– Az Apolkát.
– Az Apolkát és mi végre?
– Hát feleségül – felelte egyszerűen.
Apolka a kezeivel fedte be az arczát. Azt hitte, mingyárt összeomlik ez
az egész nagy vár a fejük felett ettől az egy szótól, szakadt is már a
bolthajtás és hullani látszott a vakolat… A beteg pedig felugrott
dühösen, meg akarta ragadni torkánál fogva az ügyvédet, de
visszatántorodott az ágyba.
– Hát megbolondult maga? – rikácsolá. – Honnan veszi azt a vakmerőséget?
Tarnóczy egy csöppet sem ijedt meg, egykedvűen játszott a kalapja
pántlikájával.
– Egyszerűen szeretem őt, ez az én bátorságom forrása és azt hiszem, ő
is szeret.
– Az lehetetlen! – hörögte Pongrácz Isván. – Felelj neki, Apolka!
Apolka leejtette a gyűszűjét és elkezdte keresni mindenfelé, mintha nem
lenne annál most fontosabb dolog a világon, az ágy alá is lehajolt, nagy
sopánkodva: Ugyan hova is gurult? Ej, ej, te csúf gyűszű!
– Hát te nem felelsz, Apolka? Hagyd a pokolba azt a gyűszűt, ne bujkálj
most utána! Hiszen csak nem ment el az eszed! Itt hagynál engem, kis
férgecském? (és egészen elérzékenyedett, meglágyult a hangja). Egy
fiskális vegyen el? Oh, dehogy adlak, dehogy. Ha adlak, egy herczegnek
adlak. Az se valami apró oláh vagy német herczegnek, legalább is egy
Esterházy legyen, aki a kezed után nyúl. Még az is köszönje meg. Hát még
se felelsz, Apolka?
Bizony nem jött ki annak a torkán egyetlen hang se, csak egyre kereste
azt a gyűszűt a lesütött szemeivel a padlón.
– Apolka, – szólítá meg az ügyvéd fájdalmas, szívbe lopózó hangon – hát
csakugyan nem szeretsz többé? Légy bátor, mondd meg az igazat.
A leányka megrázkódott, fölemelte azt a szép fejét és így szólt
megdicsőülve, szinte mámorosan:
– Szeretlek, mindig szerettelek. Mindennap te rólad gondolkoztam,
felhőtől, fecskétől neked üzengettem.
Miloslav édesen, boldogan bólingatott:
– Felhőtől, fecskétől mindennap megkaptam.
– Szamárságok! – mordult bele István gróf. – Ebből semmi se lehet.
Gyerekkori szerelem, ostobaság, olyan, mint a márcziusi hó. Igen
sajnálom, hogy effélével fárasztotta magát. Pamutkayt jól össze fogom
szidni, amiért éppen önt hozta ki a zsolnai ügyvédek közül, pedig annyi
van, mint a tarka kutya. De ön tán nem is ügyvéd?
– Az vagyok, atyám halála óta, de Pamutkay úr nem hibás, hogy elhozott,
magam ajánlkoztam neki, minthogy beszélni akartam önnel, gróf úr és
hazavinni innen a menyasszonyomat…
Olyan vakmerőség volt ez, hogy most már mulattatni kezdte Nedecz urát.
Az ördögbe, hiszen ez egy eredeti ember! Érdekes objektum. Szép história
fejlődhetik, ha ez így megy.
– No, ebből ugyan semmi se lesz, ön kosárral megy haza.
– De hiszen hallotta méltóságod, hogy szeret.
– Az mindegy, én oda nem adom, punktum.
– Uram, – szólt az ügyvéd a szenvedélytől fojtott hangon, –
Magyarországon törvények vannak.
A főúr ajkán gúnyos mosoly szaladgált.
– Persze, persze.
– És nincsen joga visszatartani; ön se apja, se gyámja.
– De igen is, visszatarthatom. Ő nálam haditúsz. Csak cserébe van egy
más hölgyért. Elhozta ön magával azt a hölgyet?
– Úgy? Haditúsz?
És most az ügyvéd mosolya lett irónikus. Úgy látszik, ösmerte a túsz
történetét.
– Igen, most haditúsz, nemsokára pedig gróf Pongrácz kisasszony lesz.
Tehát távozzék, fiatal ember, azt tanácslom.
Tarnóczy makacsul rázta meg a fejét.
– Egy tapodtat se, uram, leány nélkül. Gyere, Apolka, fogd a kezemet.
Kövess!
S oda lépett a nagy üvegszekrényhez támaszkodó leányhoz, ki olyan fehér
volt, mint azok a porczellán edények bent az üveg alatt.
– Nem jó vége lesz ennek, domine – figyelmezteté a főúr kedélyesen. –
Mire való az a nagy lelkesedés?
De Tarnóczy nem tágított. Átölelte félkarjával a leány nyakát és úgy
vonszolta az ajtó felé. Apolka bizonytalanul tett egy-két lépést, mint
az alvajáró, majd visszafordult s megtört fényű tekintettel mintegy
bocsánatot kért a betegtől:
– Ne haragudjék rám. Nem tehetek máskép. Szeretem. Az övé vagyok.
Pongrácz fölvetette a fejét az őrültek idegbántó száraz kaczajával s
aztán kivett a vánkosa alól egy fehér csont-sípot és belefújt.
Az éles süvítésre villámhirtelen megnyílt két láthatatlan tapéta-ajtó s
mindeniken két-két alabárdos vitéz toppant be szinte észrevétlenűl.
– Testőrök! – parancsolá nyugodtan – fogjátok el ezt az embert és
vessétek tömlöczbe. Az életeddel játszol érte, Makovnyik!
Makovnyik és társai rávetették magukat az ügyvédre, hiába tiltakozott az
a személyes szabadság ilyen eklatáns megsértése ellen, hiába ütött szét
ökleivel az alabárdosok közt, ámbátor Makovnyiknak olyan pofont adott,
hogy valami érnek kellett megpattanni a halántéka táján, mert a bal
szeme tele lett vérrel és kijebb ugrott, de azért mégis legyűrték a
markos ficzkók s Apolka minden könyörgése daczára elhurczolták abba a
börtönbe, ahonnan évek előtt báró Behenczy Károlyt szöktette meg
Estella.
A dulakodás robajára előrohantak a várbeli urak. Pruzsinszky a roskadozó
Apolkát kisérte át a szobáiba, Pamutkayra pedig a gróf förmedt rá:
– Szamár kend, ezredes. Hozzon hamar másik ügyvédet.
A jó úr tehát szép csendesen kifordult az ajtón, felült újra az urasági
bricskára, de most már okosabb volt, mert mingyárt két ügyvédet hozott
Zsolnáról, akik elkészítsék a kérvényt a királyhoz az Apolka adoptálása
iránt.
* * *
Minden kis város bizonyos vonásokban egyforma, van egy híres prókátora,
akinek az eszét csodálják, van egy legszebb háza, amelynek falai
fönséget, méltóságot látszanak lehelni a járókelők előtt, vannak kikapó
asszonyai, vannak szépek és hozzáférhetetlenek, van egy gazdag
kereskedője, akinek vagyonáról beszélnek, van egy gavallérja, akinek az
öltözködését, modorát utánozzák s ha nagy volt, még halála után is él
egyes mozdulataiban, amint a sétabotját lóbázta, amint kalapjával
köszönt a hölgyeknek. S éppen úgy megvan a hatása emberöltőkön át, mint
egy szónoknak, vagy szinésznek, szokásai, formai allürjei, sőt még az
arczfintora is tovább élnek.
Minden kis város, akármilyen iczi-piczi legyen, még ha Zsolna is, egy
egész bevégzett világ, ahol minden megvan, ami az öt érzéket
foglalkozásban tartsa. Az események, tragédiák, konfliktusok igen
kicsinyesek, de épp oly idegizgatók. Hogy például Malinák János városi
tanácsos nem kapott meghívót a főispáni bálra, az volt olyan esemény,
mint a porosz király inzultálása a franczia követ által. Szegény
Malinákné, majd hogy meg nem bolondult szégyenletében. Ennél csak a
Pongrácz hadai tettek nagyobb szenzácziót. Az Apolka eltünéséről már nem
is beszélt senki.
Azóta csak kisebb rangú dolgok történtek. Klivényi irnok elítélése
(rajtakapták valami enyves dolgon és most ott csücsül ő kelme a
trencséni tömlöczben), Tarnóczy Gáspár halála (egyébiránt nem nagy kár
érte) s Emil fiának a leköszönése a városi hivatalról.
Bizony bolondot tett, mert polgármesterségig is fölvihette volna, olyan
becsületes, derék fiú. S még azt mondják, hogy az alma nem esik messze
fájától!
Emil megkapta a vagyont és ügyvédi irodát nyitott, elhatározván, hogy
amint a gyászév letelik, fölkeresi kis unokahúgát és feleségül veszi.
Még egyre emlékében éltek a kerti idillek, még egyre melegítették a
szívét azok a bogarakért, növényekért kapott csókok. Minden nyiló
növény, minden röpködő bogár ezekről beszélt neki… Hej, de nehéz volt
azt az egy évet bevárni. S még más dolog is aggasztotta. Az öreg Blázy,
akivel közölte a tervét, ráijesztett ezekkel a szavakkal:
– Nehéz lesz azt, öcsém, abból a várból kihozni.
– Talán hallott valamit a bácsi?
– Hallottam egyet-mást, éppen azért mondom.
– Jó, jó, de csak nem sárkány őrzi, mint a mesékben?
– A sárkánynak hét feje volt, azért volt veszedelmes, Pongrácznak
ellenben az az egy feje se jó, ami van, azért aztán még veszedelmesebb a
sárkánynál. Bolond embert nehéz kapaczitálni.
– No én mégis kihozom azt a leányt egy év mulva.
Hanem alig egy pár hónapra a Gáspár halála után, halálosan megbetegedett
Trnowszky Péter is. Mintha csak azt gondolná magában: Utána megyek annak
a gazembernek a másvilágra, hogy ott is üldözhessem, bosszanthassam.
Trnowszky rosszullétének gyorsan híre futott, meg annak is, hogy
délutánra magához hivatta Kurka ügyvédet (Kurka volt a leghiresebb
prokátor Zsolnán), mert végrendeletet akar csinálni. Tudni vélték azt
is, hogy mi lesz a végrendeletben. Némelyek szerint kibékül halálos
ágyán testvéröcscse szellemével s minden vagyonát Emilnek hagyja, mások
szerint a Maticza örökli az egészet. De a legvalószinűbb verzió az volt,
hogy a világba szórt Trnowszky Apolka lesz az általános örökös. Maga az
öreg állítólag már pedzette is a környezetének:
– Ugyan ne sírjatok, bolondok. Tudom, hogy úgy sem sajnáltok. Szép fehér
kezecskékbe kerül itt a gyeplő, semmit se féljetek!
No, ha így lesz a dolog és bár csak így lenne, micsoda parthie lesz
abból a leányzóból!
A becsületes Emilt nagyon megijesztette ez az eshetőség. A rosszhirű
apák gyermekei, ha jók, sokkal érzékenyebbek a többi jó embereknél, mert
ő nekik megsúgja az ösztönük, hogy a szüle hibáit is expiálni kell s
hogy ő róluk emiatt jobban lerí minden szenny.
Szinte belesápadt abba a gondolatba, hogy ha Apolka örökli Péter
nagybácsi vagyonát, mely jóval nagyobb volt a Gáspárénál, akkor talán
hozzá se megy, nagynevű nemes urak versenyeznek a kezéért, de el sem
veheti, hivatkozni se mer régi szerelmére, mert az egész világ kapzsinak
tartaná. «Persze – fogják mondani – előkereste a hamupipőkét, mert már
rajta van a lábán az arany papucs. No ez is csak olyan czudar jellem,
mint az apja.» Még talán az Apolka is azt hinné.
Pedig Tarnóczy Emil nemes érzésű ifjú volt, tele idealizmussal, aki úgy
nézte a világot, mintha éppen most kelt volna fel az Arthur király kerek
asztala mellől, mintha csak az imént koczczintotta volna össze a kupáját
Lancelot lovaggal.
Hiszen persze, minden csak hiuság, ostobaság, az élet, a világ, a
törekvés, a tudás, a pénz és minden, de igazán minden. Csakhogy ezek az
ostobaságok és hiuságok nem egyformák. Az élet például olyan ostobaság,
amelyhez mindenki ragaszkodik. A többi apróbb ostobaságok közül azonban
kiki az egyéni izlése szerint választ. Egyiknek abban telik a kedve, ha
gazdaggá lesz, egy másik arra dolgozik, hogy okosnak tartsák, másik a
hatalom után fut. Van olyan csacsi is… akarom mondani van olyan ember
is, aki abban találja az ambiczióját, hogy ő jó. Találkoznak
egyéniségek, akik a földi boldogság összes eszközei közül a «csász. és
kir. kamarás» czímet szeretnék. Sőt ennél is nevetségesebb alakban
hegyeződik ki a hiuság. Ösmertem egy urat, aki arra volt hiu, hogy az ő
sógora megveszett. Éveken át beszélte mindenkinek a kutyaharapástól
támadt veszettség fázisait, amint azt megfigyelte rajta, hozzátevén nem
minden kevélység nélkül: «A tulajdon sógorom volt.» Egyszóval
mindenkinek van egy főbolondsága, a mellékbolondságai mellett. A
Tarnóczy Emilé az volt, hogy ő talpig becsületes.
És az is volt. Egyenes, nyilt, jóakaratú, tiszta lelkű, nemes érzésű. De
ezzel nem elégedett meg; nem érte be, hogy ő valóban becsületes, hanem
annak is akart látszani. S ez néha kényelmetlen feladat, mert épp olyan
könnyű nem lenni becsületesnek és mégis annak látszani, mint
becsületesnek lenni és nem látszani annak.
Tarnóczy, mihelyt neszét vette a végrendelet-csinálásnak, átszaladt a
kollegájához, Kurkához s minthogy pár nap előtt vesztette el tifuszban
Róza nevű hajadon leányát, mindenekelőtt meleg szavakkal fejezte ki
részvétét a kedves kisasszony halála fölött, mire a hires prókátor
szeméből kibuggyant a köny.
– Köszönöm, kedves kartás úr. Igazán jól esik. Meghalt, meghalt. De hát
mit tesz az? Hiszen nekem fáj, nagyon fáj, de a világ azért tovább megy.
Kivette a zsebkendőjét, megtörülgette a szemeit, de azok újra
átnedvesedtek. Kezeivel az ablakra mutatott, melyen át láthatók voltak a
jövő-menő furmányos szekerek, káposztafejekkel megrakva, kofák a
kosaraikkal, csintalan menyecskék enyelegtek a kapuájtókban a budetini
katonákkal. Egy ember egy hordót gurított maga előtt a piacz felé nagy
énekszóval.
– Lássa, az emberek élnek, járnak és nevetnek. Ők semmit sem tudnak
arról. Rá se gondolnak. Fogadni mernék, hogy az a hordós ember ott nem
is ösmerte a Rózát. Olyan nehéz a szívem, kolléga, olyan nehéz, pedig
nincs igazam. Nincs, nincs. Mert mi az voltaképen, hogy Róza meghalt?
Hát meghalt. S minden egyéb maradt rendjében. Pedig úgy szeretném, ha
valami nagy szög kiesett volna a világ küllőiből, hogy valami történt
volna. Mert szamár vagyok, hogy ilyet szeretnék. Miféle jogon? Hiszen
Napoleon is meghalt. Az volt a nagy eset! Jézus Mária, csak kimondani is
sok. Napoleon meghalt. És mégis meghalt. De Kurka Róza! Ugyan bizony!
Hát nem mindegy az ennek az országnak, hogy él-e, vagy meghalt? Hát
micsoda egy Kurka Róza? Semmi. Az már más, ha egy Deák Ferencz hal meg.
Micsoda katasztrófa, micsoda csapás százezreknek, millióknak és mégis
meg kell benne nyugodni. De Kurka Róza! Az csak bliktri, kartárs úr. Az
csak olyan, mintha egy morzsa leesik az ember tenyeréről és megint
földdé lesz.
Igyekezett magát elnyomni, legyőzni. Az emberi állat küzdött a
filozóffal és legyőzte a filozófot, zokogva borult az asztalra, amiért
az a morzsa leesett a tenyeréről…
– Bocsássa meg, Kurka úr, hogy talán szomorítottam, de egy különös ügy
hozott ide.
Ügy! Ügy! Az «ügy» szóra felemelte fejét az ősz ember, hosszú, nehéz
lélekzetet vett, mint a harcsa, ha pálinkás kenyeret tesznek a szájába.
Rózáját eltemette a földbe, magát pedig eltemette az ügyekbe. Nagy
könnyebbülés volt ez neki.
– Beszéljen, kartárs úr.
– Ön ma délutánra, úgy tudom, Trnowszky Péter nagybátyámhoz van elhíva
végrendeletcsináláshoz.
– Hm, igen. De nem látom át, mit segithetnék én ott önnek?
– Oh, nem is azért jöttem, Kurka úr. Én nem törődöm a végrendelettel.
– No, no. Hisz ön esetleg örökséghez juthat ezen a réven.
– Az kevésbbé érdekel, hogy én kapom-e, vagy más valaki. Ha valami
óhajtásom lenne, az nem oda vág, hogy melyikünk kapja, hanem, hogy
melyikünk ne kapja.
– Ugyan? – kérdé Kurka úr kiváncsian. – Ki lenne a kitagadott, ha öntől
függne? No persze, mindjárt eltalálhattam volna, hogy a Maticza.
– Nem, a Trnowszky Apollónia lenne az.
– Ah! – szólt meglepetve a vén ügyvéd. – Az a boldogtalan árva leány.
Isten ellen való vétek lenne. Tehát ön is, kartárs úr? Igazán
csodálkozom. Nagyon, de nagyon csodálkozom. Mit vétett önnek szegényke?
Hiszen persze akadémikus diskurzus az egész, mert se nem tőlem függ, se
nem öntől függ, hanem egy harmadik személytől, akinek minden dolgát
egész életében egy negyedik személy súgta… Ez a negyedik személy…
– Csak nem ön volt?
– A negyedik személy az ördög volt. Én reám, bár fiskálisa vagyok,
sohasem hallgatott, hát most se fog. De önt nem értem, kartárs úr, hogy
miért tenné ezt a gyermekkel, ugyan miért?
– Mert el akarom venni feleségül.
– Ön? A Trnowszky Apollóniát? És mégis őt zárná ki az örökségből? Hát
azt hiszi, hogy most már értem önt?
– Mingyárt meg fog érteni. Ha unokahugom kapja a nagybátyám vagyonát,
akkor ő gazdagabb lesz nálamnál, de nem attól félek, hogy nem jön hozzám
(ámbár az is megeshetik), hanem félek a világ nyelvétől, hogy pénzeért
vettem el, ha hozzám jön. Nos, én azt a leányt még ma meg akarom kérni
feleségnek.
Az öreg prókátor gondolataiba elmélyedve játszott a kabátja
csont-gombjaival.
– Hát én nekem ahhoz mi közöm van?
– Azt is előadom egymásután; most hallottam a vendéglőben, hogy a
nedeczi gróf gazdatisztje, bizonyos Pamutkay, azért jött, hogy ügyvédet
vigyen a várba a beteg grófhoz, ahol Apolka is tartózkodik.
– Bolond egy világ – dohogta az öreg Kurka, – azelőtt a haldoklók a jövő
világra gondoltak és papot kivántak, most az itteni világon jár az eszük
és bennünket hivatnak.
– Pamutkay is önhöz készül, hallottam, amikor mondta, azért siettem
annyira, hogy megelőzzem.
– Engem akar kivinni?
– Önt.
– Nem mehetek.
– Éppen arra jöttem kérni, hogy helyettesítse magát általam. Ez a
véletlen úgy hullott le nekem, mint a mennyei manna. Okvetlen beszélnem
kell Apolkával. S a várba bejutni, kivált a belső szobákba, mondják,
nagyon nehéz. Tegye meg nekem ezt a szivességet.
– Hm – morgott az öreg, – jó, jó, én nem bánom, de hátha valami
főbenjáró ügy, valami zsíros falat. Hát mindenekelőtt tisztázzuk az
eszméket, kartárs úr; mi lesz a honoráriummal?
– Legyen a honorárium az öné.
– Hova gondol? Én becsületes ember vagyok, gentleman vagyok. Hogy mer ön
engem megsérteni? Hanem felezzük meg a honoráriumot, kartárs úr.
– Jó, ha így akarja.
E pillanatban kopogtattak kívülről az irodaajtón.
– Tehát a fele. Ebbe maradunk. Szabad!
Pamutkay uram volt a jött s miután Kurka úr nagyfontosságú, sürgős
teendők által volt akadályozva, Tarnóczy Emilt ajánlotta maga helyett,
kit aztán, amint láttuk, el is vitt Nedeczre Pamutkay.
De még aznap este visszatért Zsolnára Pamutkay, meghált a
nagyvendéglőben és korán reggel újra beállított Kurkához, hogy jőjjön
azonnal Nedeczre.
– No, no. Hát Tarnóczy nem volt ott?
– Ott volt, de mind kevés.
Kurka csodálkozott. Kevés? Egy fiskális semmihez sem kevés. Nem olyan
az, mint mikor ökröt ütnek le taglóval, vagy a bőrét nyúzzák, hogy még
egy szelindek kellene hozzá, vagy még egy mészároslegény. Az ügyvéd akár
egy egész vármegyét meg tud nyúzni egymaga.
Még jobban álmélkodék azonban, mikor a bricskát, amin ültek, a
temető-utczában megállíttatta Pamutkay a Flóris János zöld sorompós háza
előtt s odaszólt a kocsisnak:
– Menjen be, János, a tekintetes úrért.
S ezzel átült a kocsis mellé az első ülésre, hogy az érkezőnek helyet
adjon.
Kurka úr apprehenzivus képet vágott:
– Hát nem vagyok én elég önöknek?
– Mind kevés, kérem alássan. Ha nagyobb volna a kocsi, még egy csomó
ügyvédet vinnék magammal.
– Az ördögbe! – dünnyögött Kurka úr. – Miféle ügylet lehet az? Nem
tudja, tisztartó úr?
– Bizony, nem szolgálhatok vele.
Miután Flóris ügyvéd úr is elhelyezkedett egy Deák-köpenyegbe
burkolózva, megindultak. De Kurka úr kiváncsisága csak nem tudott
lelohadni s mert Flóris kollégával úgy sem beszélgethetett (Flóris
kolléga süket volt), folytonos kérdezősködéssel nyakgatta útközben
Pamutkayt, úgy is szokása lévén sokat kérdezni és keveset felelni.
– Tehát a Tarnóczy kollégát is ott találjuk?
– Nem gondolnám – felelte Pamutkay rejtélyesen.
– Úgy? Ő már végzett?
– Igen, ő már nem lesz ott.
Kurka úr egyre kiváncsiabb lett, az első kortyok még csak nevelték a
tudás-szomját.
– Úgy? Már visszajött? Persze, csinos honoráriummal. A gróf gavallér
ember, jól fizet, ugyebár?
– Túlságosan is – morogta a tisztartó.
– Tehát meg van elégedve Tarnóczy?
– Meg vagyok győződve, hogy kevesebbel is beérte volna.
– Hm. És nem tudja véletlenül a tisztartó úr, hogy mi volt a honorárium?
Nagyon lekötelezne e közléssel, mert…
Pamutkay uram zavarba jött, kelletlenül vakargatta vastag, vörös,
kálvinista nyakát és szörcsögtette pipáját, látszott rajta, hogy tudja,
csak nem akarja elárulni.
– Majd megmondja ő maga annak idején. Mire való az a nagy kiváncsiság?
Kurka úr egy kis burnótot szítt fel szelenczéjéből, aztán bizalmasan
hajolt a tisztartóhoz, hogy a kocsis ne hallja:
– Őszinte leszek. Azért szeretném tudni, mert a fele engem illet, úgy
egyeztünk meg.
Pamutkay meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék:
– Jól teszi, ügyvéd úr, ha az egészet neki hagyja.
Erre azután Kurka úr elkezdett pattogni, hogy minek nézi őt a tisztartó,
tékozlónak-e, vagy bolondnak, de Pamutkay uram ezután is hajthatatlan
maradt.
– No, én bizony mégis azt tanácslom.
Valami átláthatlan homályt, valami különöset szimatolt a Kurka úr orra s
minél tovább haladt oknyomozó elmélkedéseiben, a körülmények latolásában
és a szálak összeszedésében, még csak inkább nőtt a homály.
Pongrácz István gróf egyedül fogadta a két ügyvédet, Apolka se volt most
bent. Kurtán végeztek. A gróf előadta szándékát Apolka adoptálására
nézve s megkérdezte őket, megcsinálják-e a kérvényt, igen, vagy nem? A
sok beszédnek nincs értelme – mondá.
Mindketten vállalkoztak. (Flóris úr a magával hozott tubussal fogott el
minden szót.) A ravasz várúr kiváló üzleti érzékről tett tanuságot (de
iszen van annak elég esze), azt kérdezvén tőlük:
– Nos, hát melyikük csinálja meg olcsóbban?
Mire a két ügyvéd, szégyen ide, szégyen oda, elkezdett lefelé
liczitálni, ami alapjában igen mulatságos jelenet volt és jó kedélyre
hangolta a beteget. Végre is Kurka úr annyit engedett, hogy már szinte
ingyen volt, még talán a bélyeg-költség se futja, mert Kurka úr többet
tudott, mint Flóris úr (Kurka úr már azt is tudta, hogy a vármegye
_leggazdagabb_ kisasszonyát teszi most kontesszé – majd meglesz ennek a
jutalma más oldalról), tehát Kurka úrra lett rábízva az adoptálás
keresztülvitele, az okmányok beszerzése és a kérvény fölszerelése.
Kurka úr különös beszélő kedvében volt, szeretett volna még csevegni a
klienssel, egyetmást kikérdezni tőle, különösen az érdekelte, hogy
Tarnóczyval mi történt, de a várúr aláírván a felhatalmazást, ridegen
bocsátotta el őket. Odalent az udvaron már várta a friss fogat, mely
visszavigye. Puszta, kihalt volt az udvar, mint egy elátkozott váré;
sehol egy élő lény, csak egy vizsla őgyelgett a kút körül és Pamutkay
állt a kocsi mellett.
Elbúcsúzván tőle, lépésben indultak meg a lovak a kapu-ívezet alatt; de
amint a bricska derékig kibukkant a kapu alól, egyszerre valami
csillámló tárgy pottyant a Kurka ölébe, mintha az égből hullana le.
Fent az emeleten egy nyitott ablak csapódott be.
Kurka hirtelen a fényes tárgy után kapott, hát egy kis ezüst gyűszű volt
és a kis gyűszűbe belegyömöszölve egy keményre összehajtogatott
papirdarab.
Kibontogatta óvatosan, föltette pápaszemét és a következőket olvasta a
finom női írásból:
«Tarnóczy Miloslav börtönbe van vetve, itt ül a várban. Jólelkű emberek
kéretnek a kiszabadítására.»
– Ehol ni, – dünnyögte Kurka úr magában, – kezdem már érteni Pamutkayt.


NEGYEDIK RÉSZ. AZ ÉJ.
Villámhirtelen terjedt el Zsolnán, hogy Tarnóczy Emil fogságban ül,
amihez a legkülönbözőbb hirek és kombinácziók füződtek, kivált néhány
nap mulva, mikor Kurka úr ujra átrándult Nedeczre, hogy a fölszerelt
kérvényt bemutassa és aláírassa, amely alkalommal azt kérdezte tőle a
gróf, hogy mi az a «capitis diminutio?»
Van-e még a jus gladii-nak valami hatályossága? S hogy mi a büntetése,
aki jogtalanul él a régi pallosjoggal?
– Bizony halál – mondá Kurka úr.
Pongrácz István rábámult bambán, merev, üveges szemekkel és csak nagy
sokára kérdé:
– Hátha egy őrült teszi?
Ilyen vészjósló részletek szivárogtak ki ráadásul a meztelen tényhez,
hogy fogva van s addig-addig keringtek a Tarnóczy sopánkodó barátai
közt, míg végre az egész eset belejutott, természetesen czikornyás
hozzáadásokkal, valamelyik pesti lapba «Egy oligarcha garázdálkodása»
czím alatt.
A lapközlemény éppen szűk időben jött, mindjárt nyakon fogta egy éhes
ellenzéki képviselő és meginterpellálta a belügyminisztert, hogy
tekintettel erre, meg arra, szándékozik-e valamit tenni?
A belügyminiszter azt válaszolta, hogy hivatalos tudomása nincs a
dologról, a lapoknak pedig nem lehet hinni (már akkor se lehetett nekik
hinni s mégis olvassák őket azóta is), hanem majd beszerzi a hivatalos
adatokat s azok értelmében fog eljárni. (Élénk helyeslés jobbról.)
A ház, ez az óriási lomha test, egyet lépett tovább s ezzel vége volt –
de a belügyminiszter még onnan az ülésből sürgönyzött a trencséni
főispánnak, hogy azonnal tegyen jelentést.
A trencséni főispán már maga is hallott valamit a bebörtönzött ügyvédről
s nyomban lovas huszárt menesztett Nedeczre atyafiságos levéllel
Pongrácz Istvánhoz, hogy az elfogott fiskálist (ámbár csak örül az ember
lelke, ha az e fajta nép húzza a rövidebbet) haladéktalanul bocsássa
szabadon, mert ő tőle jelentést kíván a miniszter s ezt úgy óhajtaná
megkonczipiálni, hogy ez mindössze kedélyes vendégmarasztás volt a régi
idők szellemében és a nevezett fiskális ez idő szerint már nem is
tartózkodik a várban.
István gróf elolvasta a levelet, kétszer, háromszor egymásután. Már
akkor fent járt, de nagyon halványan nézett ki és a szemei zavart
tükrében ott ült egy idegenszerű rém.
Egy egész óráig hiába várt választ odalent toporzékoló lovon a megyei
huszár.
Pruzsinszky lépett be:
– Nem akarsz a levélre felelni?
Összerezzent. A váll-lapoczkáit félénken húzta össze:
– Hát mit feleljek?
– Előbb azt kellene tudnom, hogy mire.
– Szemtelen vagy Pruzsinszky. Nem mondom meg, mi van a levélben. Mert
mikor ezek a kutyák ugatnak, akkor az isten alszik. Lábujjhegyen járj
olyankor.
Tétova tekintete az ősök arczképein bolyongott. A szavaiban alig
látszott valami helyes összefüggés.
– Üldöznek Pruzsinszky, – mondá és a levelet összemorzsolta. Majd az
ősök felé fordult és rájok kiáltott: «No hát, mit csodálkoztok,
apuskák!»
– Nagyon izgatott vagy István.