Besztercze ostroma - 02

nem volt öreg, csak negyvenhét éves) okvetlenül kieszelt valamit, önként
ajánlkozván: «Most rajtam a sor», s ez a különös támogatás apa és fiú
között igazán megható volt. Mert a kölcsönösség az igazság. Semmi sincs
ingyen, Lári-fári, hogy Illést egy holló táplálta. Vagy ha táplálta is,
bizonyosan volt rá valami különös oka.
Hanem egyszer, tél vége felé, nagyon megnehezedett ez az élet. Ilyenkor
van a felföldön az inség, kivált ha őszszel nem adott nekik a föld elég
krumplit. A gondviselés a tótokkal csak a krumpli útján beszél. Ha sok
krumpli van, az annyit jelent: «Szeretlek tótocskák, szaporodjatok!» Ha
nincs krumpli-termés, akkor az istenke haragszik: «Minek vagytok ti a
világon, tótocskák?» És a _Jarinko_ ilyenkor még jobban elkezd
köhécselni.
Az általános szegénység még jobban megszorongatta az ócska kastély
lakóit. Bolond egy mathezis. Ha az egyik semmihez egy másik semmi jön,
hogy az akkor még kevesebb! Pedig úgy volt. Rozsákné egy napon kikaparta
fakanalával az utolsó maradék zsírt is a bödönből, mikor az utolsó
galambfiókot megsütötte, azután oda állt a báró urak elé és ünnepélyesen
lekapcsolván gazdasszonyi kötényét, azt kérdé:
– Hát holnap mit eszünk?
– Azt maga tudja, Rozsákné. Hát mi van még?
– Főzni való semmi.
– Hát sütni való? – kérdé Pál báró.
– Ez a csíz itt! – felelte Rozsákné gúnyosan, a kis fakalitkára mutatva,
ahol egy sovány csízecske gubbaszkodott. – Nincs már itt egyéb élő
állat. Mert a macskánk, a czirmos is elvándorolt, nem birta tovább a
koplalást, felszedte szegény a sátorfáját.
– Kár érte, mert szükség esetén meg lehetett volna enni.
– No, csak ne nyugtalankodjék, asszony néni (nagy inség idején mindig
_asszony néni_ volt Rozsákné, a bőség napjaiban ellenben «vén
boszorkány»). A baj kétségtelenül a nyakunkon van, de majd lerázzuk…
kiokoskodunk a fiammal valamit. Inkább nézzen le kend, nénike, a
pinczébe és turkálja fel jól gereblyével a homokot, hátha találna még
ott valahol egy palaczk bort.
Rozsákné lement a pinczébe, de könnyebb lyukas hídon aranyat találni,
mint abban a pinczében bort, hát persze nem is talált.
Azalatt a bárók elfogyasztották a három galambfiókot (csak már legalább
töltelékjük volna), aztán meghányták-vetették a legközvetlenebb jövőt s
abban állapodtak meg, hogy Károly báró legott átmegyen Krivánkára a
paphoz (aki iskolatársa volt) és vagy tíz forintot kér tőle kölcsön. De
ha öt lesz, akkor is jó.
Rögtön is útra kelt a fiatal báró s nagy aggodalmakkal, reményekkel
várta az öreg, ráhagyván, miket vásároljon útközben. Egy verdung dohányt
a zsidótól, vásároljon két font húst a mészárostól, egy kis czukrot,
kávét a lapusnyai boltostól.
Az est is beköszöntött, de Károly nem jött, az öreg éjfélig várta, csak
egyre nem jött. Minden neszre fölriadt, nyugtalan lett, végre
felköltötte Rozsáknét is.
– Képzelje csak, a kis báró nem jött haza.
– Hát bánom is én – szólt Rozsákné nagyot ásítva és a másik oldalára
fordult a vaczokban. – Rossz pénz el nem vész.
– Félek, Rozsákné, nagyon félek.
– Mitől fél?
– Hogy, teszem azt, megették a farkasok.
Erre aztán a Rozsákné is felkelt, felöltözött és elpityeredett.
– Csakugyan, a farkasok. Meglehet, uram, meglehet. Kivált, ha olyan
éhesek voltak, mint mi vagyunk.
Pál báró bement a szobájába, lehajtotta a fejét az asztalra, úgy
látszott, mintha egészen össze volna a lelke zúzva, mintha sírna.
Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Hátha nem kapott pénzt?
Hátha kapott és elköltötte? Vagy ha valami baja esett útközben?
– Szegény uram, mégis jó ember! – sóhajtott Rozsákné, mikor így látta. –
Mennyire szereti ezt a fiacskáját!
Azután addig nógatta, míg befeküdt az ágyába.
– No, nem lesz semmi baja, no, csak feküdjék le a méltóságos úr. Ne
vesztegesse azt a drága testi erőt a lelki töprengésekre. Pihenjen le,
uram. Én majd ébren várom a kis bárót és ha eljön, felébresztem.
Pál bárónak rémes álmai voltak. A farkast látta álmában, aki megtámadja
Károly úrfit a lapusnyai erdő szélén és széttépi, fölfalja. Egyszer
csak, amint lakmározik belőle, ráakad a zsebében a dohányra, amit a
zsidótól hoz, megszagolja s egy nagyot prüsszent, de olyan nagyot – hogy
erre fölébredt Pál báró.
Fényes nappal volt már és voltaképen ő maga, Pál báró prüsszentett,
olyan füst-macska ment az orrába Károly úrfi pipájából, ki apja ágyánál
ült és kedélyesen pöfékelt.
– Hát itt vagy? – kiáltá az öreg örvendezve. – No, kutya mája, csakhogy
itt vagy. Hát már most beszélj! Megvan-e a pénzecske?
Károly úr megcsörgette feleletül a zsebeit.
– Mennyit adott?
– Tíz forintot, – mondá vidáman.
– Derék iskolatárs! Mégis veszed hát valami hasznát, hogy iskolába
jártál. Talán, ha húszat kértél volna…
– Lesz több is – felelte a fiú rejtélyesen. – Ez csak előleg.
– Hogy-hogy? – kérdé az öreg tompán.
– Ez egyszer fülön fogtam a szerencsét.
– Ne beszélj!
– A krivánkaiak templomot építettek, amint tudod, a tornyuk is készen
van már, csak a harang hiányzik bele. A pap elbeszélte, hogy együtt van
a pénzük a harangra, kerek hatszáz forint s hogy holnap indulnak
Beszterczebányára megvenni. Bárcsak olyan harangot kaphatnának, – mondá
– mint ez a mienk a toronyban. Szóból szó lett, atyám, eladtam nekik a
harangunkat!
Az öreg Pál csak úgy nyelte a szót egy darabig, hanem az utolsó
mondatnál elöntötte a harag, vörös lett, mint a skarlát posztó és
kiugrott az ágyból.
– Alávaló korcs fajzat! – kiáltá rikácsolva, az öklével rohanván a
fiúnak, ki az ajtó felé hátrált. – Hát volna lelked elpocsékolni a szent
harangot, mely ősatyáidat elsiratta? Nem! Soha, soha! Takarodj ki a
házamból, elfajzott utód. Soha sem akarlak látni többé. Én kikergetlek
innen és megátkozlak.
Kezeit átokra emelte fel, szemeiben s arczán a Behenczy bárók
arisztokratikus gőgje fénylett.
Rozsákné rémülettel rohant be s aztán a saját testével fedezte a Károly
báró menekülését, ki leakasztván köpönyegét, fogta a hegymászó botját,
félrecsapta a kalapját s fütyörészve indult el vándorútjára, egyenesen
Nedecz felé, gróf Pongrácz Istvánhoz.
Dél felé lassan-lassan lehült a Pál báró haragja s megszólítá a
sírdogáló Rozsáknét:
– Hát kend, vén banya, mit pityereg? Öltözzön inkább fel, húzza fel a
csizmáját, aztán menjen át íziben Krivánkára és mondja meg a papnak,
hogy tiszteltetem és ha lehet, még ma _jőjjenek el a harangért_.
A vén asszony ijedten vetett magára keresztet.
– Én uram teremtőm, hát akkor miért haragudott annyira Károlykára?
Pál báró elmosolyodott.
– Nem volt az harag, Rozsákné, hanem csak egy kis politika.
Hát igaz is, nem való a gyereket rontani, hogy most a hatszáz forintot
megoszsza vele; elég nagy a világ, hadd menjen és keressen magának
valamit.
Az elkergetett fiú egyenesen Nedecz várába tartott, beállítván Pongrácz
Istvánhoz, megvedlett ruháiban, lucskosan, zuzmarásan, veres orral,
veres fülekkel, úgy nézett ki nagy smaragdzöld köpenyében, mint egy
garaboncziás diák.
A várúr csak nagynehezen ösmert rá:
– Ohó ne, te a fiatal Behenczy vagy. Hát mit kivánsz tőlünk? (Szerette
használni a fejedelmi többest.)
Károly úrfi pszichologus volt, mindig arra törekedett, hogy ad hominem
beszéljen; kihez-kihez a maga hangján. Szinészi pose-ba vágta magát.
– Vitéz bátyám uram. Eljöttem udvarodhoz, hogy itt oldaladnál
megtaláljam a szerencsét…
Minden szó olyan volt, mintha hájjal kennék a hátát, de mégis
közbevágott:
– Rossz helyen jársz, öcsém, itt nem a szerencse lakik, de a becsület.
– Éppen azért hoztam ide kardomat – folytatá a kis báró páthosszal – a
te szolgálatodra.
– Ősi kardodat? (István gróf felkaczagott és kaczagása ijesztő volt,
mint az őrülteké.) Ezt a dorongot, ha ha ha!
Az úrfi nem jött zavarba, mosolyogva lógatván kezében póznaszerű botját.
– A bot is kard a vitéz ember kezében, bátya, míg ellenben a kard se más
piszkafánál a gyávánál.
– No, ez derekasan van mondva, leülhetsz. (Még csak most kinálta meg
üléssel.) És most már mondd meg nekem, mi szél hajtott ide?
Károly elbeszélte, hogy az apjával meghasonlott, az öreg el akarta adni
a tornyukbeli Rákóczi-féle harangot Krivánka községének, a fiú nem
tűrhette, hogy az elődök örömének, bánatának hirdetője arra
degradálódjék, hogy szurtos parasztokat sirasson s piszkos lábú tót
leányokat hivogasson misére, vecsernyére s elkeseredésében elbujdosott a
meggyalázott ősi hajlékból.
– No, ez derekasan volt téve – kiáltott fel Pongrácz; – itthon vagy itt,
öcsém, ezentúl. Hanem hát lássuk csak, milyen foglalkozásban. Mert én
nálam mindenki dolgozik. Mihez értesz?
Károly úrfi elgondolkozott.
– Mindenhez – mondá kis vártatva.
– Azaz semmihez. Tehát lengyelnek volnál alkalmas. De lengyelem már van.
Milyen tudományt tanultál?
– A doktori tudományt. Orvosnövendék voltam.
– Báró létedre?
– Anyám óhajtására történt. Anyám idegbeteg asszony volt, viziói,
halluczinácziói voltak. Valami hóbortos szellem azt súgta neki, «fiad
fog meggyógyítani» s ezért aztán erőnek-erejével orvosnak neveltetett.
István gróf felsóhajtott.
– Hallottam erről valamit. Anyád az utolsó Czobor-lány volt. S igaza
lehetett neki. Azt beszélik, hogy te miattad való bánatában halt meg s
ha meghalt, meggyógyult. Te gyógyítottad meg.
Az utolsó Behenczy bűnbánóan horgasztotta le fejét, nagy fekete
szemeiből könyek szívárogtak. Kész szinész volt.
– Egy gyermekkori stikli volt. Szánombánom.
– Anyád nevét irtad egy váltóra. Igaz?
– Igaz – szólt reszketeg hangon, zokogásra fakadva.
Pongrácz István nem szerette a síró férfiakat, idegesen dobolt ujjaival
az asztalon, aztán rápattant indulatosan:
– Ne bőgj, te csacsi! Nem vagy te asszony! Hanem igyekezz észre térni.
Gyerek voltál, amit csináltál, nem számít. A gyerekek ostobák, csak a
csecsemők okosak. A csecsemők igazi zsenik. Nem ösmertem még tíz éven
aluli gyereket, aki ne lett volna lángész. Az emberi lény tizesztendős
korában kezd szamár lenni és némelyik nagyon sokáig folytatja. De nem
erről van most szó, Behenczy, beszéljünk a te jövődről; ha az orvosi
tudományt tanultad, hát megfogadlak udvari orvosomnak. Ezentúl te fogod
megkóstolni az asztalnál az ételeket, nem a várnagy. De értesz-e valamit
a doktorsághoz?
– Értek.
– De ne hazudj, mert rajta kaplak.
– Nem hazudtam.
– Hm.
A várúr felkelt, nyugtalanul járt fel s alá a nagy dolgozó teremben,
aztán megállott a Medicis Katalin képe előtt, háromszor meghajtotta
magát előtte, azután visszatért az ifjúhoz s nagy, szőrös kezét a
vállára tette:
– No, ha értesz a doktorsághoz hékás, vizsgálj meg engem s állapítsd
meg, őrült vagyok-e én vagy sem. Mutassam a nyelvemet?
S ezzel ráöltötte a nyelvét, mint egy piros pengéjű pallost. A fiatal
Behenczy nevetve tiltakozott.
– Ne a nyelvedet mutasd, bátya. A nyelved jó, egészséges. Hanem számolj
tizet _visszafelé_.
Nem vette tréfára, számolni kezdé folyékonyan: «Tíz, kilencz, nyolcz,
hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.»
– Bravó! Nagyon jól van, István gróf. Nincs a te eszednek körömfeketényi
baja se, ne félj semmit, olyan józan az, mint akár a Deák Ferenczé.
– Igazán mondod?
– Becsületemre.
– S ezt ezekből a számokból látod? Magyarázd meg az okaidat.
A fiatal Behenczy sietett okos, komoly képet vágni.
– Hát látod, a megbomlott elme kerekei még járnak, a bolond ember is
beszél még, gépiesen, szavakat, mondatokat, amikben összefüggés is van,
amiket megszokott, órákig el lehet vele beszélni, anélkül, hogy csak
egyet is zökkenne a logikája. A bolond ember számolni is tud, mert már
megszokta, hogy az egy után a kettő jön, majd a három és így tovább, de
a _visszafelé számoláshoz_ már a megbomlott elmegépezet nem elegendő;
ahhoz az elmének bizonyos _feszereje_ kell. Ez csalhatatlan módszer. Az
egyetemen nem tanítják, de a kuruzsoló aggastyánok a nép közt erről
ismerik meg a beteg elmét.
István gróf melegen megrázta a kezeit.
– Te okos fiú vagy, Károly. Ezentúl nálam maradsz mint várorvos s
esetleg hadi szolgálatokra is használlak. Úgyis nagy dolgok lesznek a
nyáron – tette hozzá felcsillanó szemekkel, agyagsárgás szakállát
megelégedetten simogatva. – A háború meg van üzenve!
Valóban nagy dolgok készültek. A budetini vár, mely hajdan a jeszeniczi
Szunyoghoké volt (most gróf Lazsánszky-birtok), ez idő szerint
honvédkaszárnya. A parancsnok (szintén egy Pongrácz gróf) derék,
kedélyes ember, egy nap meglátogatta Nedecz urát és így szólt hozzá:
– Kedves István. Mi hadgyakorlatot tartunk a nyáron; s minthogy valamely
pont bevétele a kitűzött feladat, engedd meg, hogy egy igazi várat
vehessünk be, a te váradat, a te katonáid ellen.
A gróf majd a nyakába borult az őrnagynak örömében. Igazi háború. Igazi
honvédek. Igazi királynak az emberei. Ez már valami!
– Hurráh! Elfogadom a hadüzenetet!
S ezzel másnap egy lovas herold által, ki mellén a Pongrácz-czímert
viselte, egy fehér keztyűt küldött a budetini tisztikarnak.
A vártoronyban pedig egész nap kongott a vészhirdető harang s felváltva
harsogott a kürt.
A gyülekező katonakötelezett parasztoknak aztán a tornáczról kiáltozta
le a «hadsegéd»:
– Katonák! Péter-Pál napján háború lesz. A mi urunk ő méltósága
hadserege fegyverre kel a király ő felsége budetini legényeivel!
Az összegyült tótok vidáman, katonásan ütötték össze a bocskoros
bokáikat és tovább adták a harczi jelszót:
– Megyünk a király ellen!
Négyszáz és egynehány esztendeje mult már, a hogy ez a szó _komolyan_
hangzott ezekben a völgyekben, mikor Szentmiklósi Pongrácz, a nagy
oligarcha, üzente a hadat Ulászló királynak, meg azután később az öreg
Hunyadinak… Azok az ős tölgyfák a felvonó-híd mellett még talán
hallották csemete korukban.
Péter-Pál napja még messze volt, de már addig is hadi zajjal,
készülődéssel telt meg a vidék. A «Rákóczi vojna» óta nem volt még ilyen
felfordulás errefelé. István gróf kölcsönt vett fel a birtokaira.
Pozsonyban megbukott egy szintársulat; legott odasietett a várnagy;
megvette a vitézi darabok kosztümeit az árverésen, hogy a hadi ruhatár
szaporodjék. A «Klojka» nevű szép darab birtokát, a rétséggel együtt, az
önkénteseknek osztotta ki használatba, a hadi létszám gyarapítása
végett. A Beszkid-hegységből egyre szállingóztak le a bonyikok a jó
pecsenye hirére s a várban csakugyan menedéket, szolgálatot találtak,
katona-ruhába öltözködtek.
A harczi mámor átragadt az egész vidékre, mert szép a háború, mihelyt ki
van belőle zárva a halál. Hiszen még a pokol is csinos hely lehet, csak
a katlanokat kell kihajigálni belőle, amelyekben a bűnösöket főzik. Az
orgonafa rügyezésétől a mályva-rózsa hullásáig, tavasz kezdetétől a nyár
derekáig folytak a hadgyakorlatok nemcsak a várudvaron, hanem a
falvakban is a káplárságokra felosztott csoportok közt. Még a gyerekek
is ellopdosták a félszerekből az üres pálinka-hordócskákat s egész
napokon doboltak és exercziroztak.
A felnőtt tótok épen úgy hittek és gyönyörködtek a «játékban», mint a
gyerekek a magukéban.
– A nagy urak komoly dolgában sok a bolondság – mondta a glebai pap,
tiszteletes Melitorisz Pál úr, – bizonyára a bolondságaikban is kell
valami komolyságnak lenni.
– Ki tudja, milyen dolga, baja lehet a királylyal! – okoskodának mások,
– de akármi legyen, urunkat ne hagyjuk.
A bálványozásig szerette a röghöz ragadt nép. Hiszen nem verte élére a
pénzt, sem nem vitte elkártyázni Budapestre, mint a többi mágnások,
hanem ő rájuk költötte, a mije termett, még azt is, a mije nem termett.
Mert amikor az isten nem ád, a zsidó mégis csak ád. Bizony, bizony tele
volt már szántva a telekkönyvi lapja barázdákkal.
Ezalatt a várban az erődítési munkálatokat lázas sürgéssel vitték
keresztül Forget uram tervei szerint, de amellett rendes medréből ki nem
tért a napi élet. A fiatal Behenczy, ki az «előlkóstoló» czímét és
szerepét viselte, mindjobban megmelegedett az uj otthonban. A
szeretetreméltó kalandor lassankint be tudta venni a szíveket, ebéd és
vacsora fölött oly szeretetreméltó volt szellemes ötleteivel,
lebilincselő modorával, hogy a gróf akarhányszor felkiáltott:
– Ez a ficzkó valóságos kincs.
S különös elismerése fejében piros pünkösd napján kinevezte a Beszkidről
leszökdösött zsiványezred tulajdonosának és vezérének. Az «ezred»
elnevezés természetesen csak egy olyan szólam volt, mert éppen még
kilenczszázkilenczvenkét ember hiányzott az ezredhez. Nyolcz
szemen-szedett gazemberből állt a létszám, akiket a vármegye mindenfelé
köröztetett, de Forget uram szerint éppen alkalmasak lesznek az ágyúk
esetleges elsütéséhez, mivelhogy ezek az ódon hadi szörnyetegek sokkal
veszélyesebbek azokra, akik elsütik, mint azokra, akikre ráczéloznak.
Az új ezred-tulajdonos úgy élt Nedeczen, mint a pók, de mivel mindinkább
közeledett julius elseje (s vele az ötezer forintos ráta), kezdte nem
sokra nézni a szép karriért, amit csinált. (Pedig ha így kedvez a
szerencse, még táborszernagyságig is fölvihette volna.) Mind
szemtelenebb és vakmerőbb lett, utoljára már ő kezdte dirigálni István
grófot. Csipkedte, szurkálta, boszantotta, de az úgy tett vele, mint egy
nagy kutya, ha valami apró dongó molesztálja, csendesen kitért előle.
– Te voltaképen nevetségessé teszed magadat, István, ezekkel a sületlen
katonai komédiákkal. Hiábavalóságra pocsékolod el az életedet.
A várúr lenézően, nyugodt fenséggel mosolygott, csak Shakespeare
vághatna olyan arczot, ha azt mondanák neki: «Ne rontsd hiábavalóságra a
papirost!»
– No, no – szólt Pongrácz István és egy baraczkot nyomott hálátlan
kedvencze fejére. (Volt valami ebben a bolondban a nagy emberből, mint
ahogy minden nagy emberben van valami a bolondból.)
Egy nap azonban egy új esemény adta magát elő; a gróf a kertjében sétált
s egy gyönyörü rózsát látott kinyilva az üveg-házban. A kertész nagyra
volt vele, magasztalta:
– Arra való, hogy egy királyné keblén hervadjon el!
Pongrácz bosszusan morogta:
– Hallgass, oktondi! Hol vegyek én a te rózsádnak egy királynét!
– Van a környéken elég szép leány. Ott van a Motesiczky kisasszony –
jegyzé meg Pamutkay ezredes, aki szerette volna megházasítani urát a
vagyonos kisasszonynyal – különb az, mint egy királyné.
– Hát küldjétek el neki, mit bánom én.
A tisztartó-ezredes kapott a kicsikart parancson, rögtön lóra ültetett
egy lovászt és a rózsaszálat elküldte a szépséges Motesiczky Erzsébetnek
Bardonczára.
A lovász visszatért és csomagot hozott viszonzásul a grófnak. Erzsébet
kisasszony elfogadta a rózsát, de visszaküldte a töviseit. Egy könyv
volt a csomagban, a Cervantes: Don Quixote de la Mancha-ja.
A lengyel, aki nem szerette volna, hogy a gróf megnősüljön (itt akart
már ő meghalni), figyelmessé tette a dologra: «No ez bizony czélzás
attól a gonosz leánytól, úgyis olyan, mint egy ördög.»
– Czélzás? No, akkor elolvassuk.
S meghagyta a diáknak, hogy esténkint ez lesz az olvasmány a családi
krónika helyett.
A könyv nagy hatást tett István grófra. Olvasd, olvasd! Egész éjjel
olvasta a diák. Reggel búskomoran szedte fel magára a ruháit s kiment a
várkertbe. A tavasz üde pompája ragyogott füveken, fákon. Éppen akkor
nyíltak az almafák, halaványpiros virággal beborított galyaik csendesen
ringatóztak a reggeli szélben. István gróf neki esett e kis
asszonyitest-színű virágoknak, tépdelte lázasan, szorgalmasan, mint a
hogy a hernyókat szokás leszedni.
Egyszer csak ott termett Estella a háta mögött markotányos ruhában s
gyöngéden, nyájasan megszólítá:
– Mit csinál ön?
István gróf összerezzent, aztán dúlt arczczal felelte:
– Azt, amit Herodes. Ölöm ezeket az almacsecsemőket. Birkózom az
istennel! Aki valamit elront, az az istennel száll perbe.
– Jőjjön fel, feküdjék le, hallom, nem aludt az éjjel, azért olyan
kedvetlen.
– Nem vagyok én kedvetlen, hanem csak bolond. Mert lásd, Estella, az
okos ember a pondrót szedi le a fákról, hogy a gyümölcsben kárt ne
csinálhasson a pondró, én pedig magát a gyümölcsöt tépdesem le virág
korában, hogy a pondrónak ne legyen mit ennie. A dolog majdnem egyre
megy. Igaz-e, Estella? No felelj hát, de okosan, mert ha nem,
pofonütlek.
Végtelen keserűség, düh ömlött el szavain s homlokán sötétlő fellegek
húzódtak. A hozzá intézett kérdésekre visszás feleleteket adott s
általában furcsán viselte magát. Pamutkay előtt olyasvalamit mondott,
hogy fel fogja oszlatni a katonaságot.
A káplán szemrehányást tett neki, hogy elmulasztotta a misét. Először
történt két évtized óta.
– Hát van isten? – kérdé tétova tekintettel.
– Van – felelte a káplán kenetteljesen.
– Látta? – förmedt rá a gróf és hátat fordított neki.
A bárányszelid ember eddig is gyakran vált a hóka-eszével minden ok
nélkül rabiátussá, kötekedővé, de most még valami végtelen lehangoltság
s megbánás járult ehhez. Ebéd előtt felült a Mókus nevű rőtsárga
kanczájára és ellovagolt Budetinbe a honvédparancsnokhoz, aki felette
nyájasan fogadta:
– Isten hozott, kedves rokon, mit hoztál?
– A békét. Eljöttem neked megmondani, hogy a háborúból semmi se lesz.
– Ugyan! De hát miért nem?
– Mert megszólnának miatta.
– Mióta lettél oly skrupulózus?
– Beállottam okos embernek.
S ezzel elrohant, hasztalan kiáltozta utána a parancsnok:
– István, István, gondold meg, mit csinálsz!
Éppen idejében ért haza az ebédhez, mely ma is úgy folyt le, mint
mindég, a szokott tósztokkal és mozsárdurrogásokkal, csak Behenczy
kóstolgatta szórakozottabban az ételeket. Amint hivatal valami, megúnja
az ember. Aztán a sok kóstolgatásban egy idő óta másra támadt kedve. Az
Estella piros, duzzadt száját szerette volna egyszer megkóstolni.
Hiszen nem lehet az nehéz dolog – de mégis vannak előzményei. Még arra a
hitvány levesre is rá kell fújni előbb s csak azután viheti az ember a
szájához.
Károly úr elkezdte a negyedik-ötödik pohár bor után az Estella lábait
nyomogatni az asztal alatt, míg a káplánnal az égi testekről diskurált,
a kis medvéről, a nagy medvéről, a sánta kaszásról, a fiastyúkról.
Estella csak állta egy darabig, de aztán felpattant:
– Ugyan Behenczy, hagyjon békét! Mit nyomogatja a lábamat? Szóljon
nyiltan, ha valami baja van. Akar valamit?
Vidám hahota támadt e váratlan szavakra, csak a káplán pirult el
szemérmetesen, Pamutkay a hasát fogta nevettében, a lengyel pedig
felkurjantott: «Hej kópé, kópé» s éppen meg akarta a fejebúbját
veregetni tréfásan, mikor egyszerre megfagyott benne a vér a
csodálkozástól, látván, hogy a Behenczy helyén (a mellette való hely)
senki sem ül.
– Jézus Mária! – sikoltott fel Estella s halotti halaványság borította
el még csak az imént pajzán arczát.
Ő vette észre legelőbb, hogy a föld megnyilott s egy szempillanat nem
sok, elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestül, szalvétástól, mely a
térdére volt terítve, még csak annyit se tudott mondani, hogy «mukk».
Dermesztő hangulat támadt. A várúr homlokán vészjósló piros foltok
ütődtek ki.
– Így szoktak bánni a Pongráczok azokkal, – mondá fagyosan, mogorván,
mintegy magyarázatul – akik a női szemérem ellen vétenek asztaluknál.
Egy darabig senki sem szakította meg a kínos csendet, melyet a
meglepetés okozott, mert csak a várnagy ismerte az épület titkait s
tudott az asztalon levő gombról is, amelynek megnyomása mozgásba hozza a
sülyesztőt.
Ah, ravasz kis Estella. Bizony nem igen volt az ő szemérme megsértve,
nem is igen botránkozott meg a csinos Behenczy-fiú _kezdeményező
lépésein_, ő csak Pongrácz Istvánnak akarta tudtul adni: «Vedd már észre
te mamlasz, hogy szép vagyok, hogy kívánatos vagyok, lám, mások
észreveszik.»
Ördöngős Estella, most végre ki volt elégítve a hiúsága. Pongrácz István
fölindult és elsülyesztette a vakmerő vállalkozót, a vetélytársat. Oh,
milyen diadalmasan tombolt a szíve s hogy sietett vissza arczába a
pillanatnyira eltünt vér, szemeibe a kaczér zománcz. Hiszen ez egy kis
vallomás volt.
Hangja játszi lett, hajlékony, enyelgő.
– Ej, ej uram, ön nagyon kegyetlen. Így bánni ezzel az emberrel. Azért a
csekélységért.
– Hát valami csekélységet akart? – kérdé a lengyel alamuszi bambasággal.
– Nem mondta meg, mit akart – felelte Estella gyermeteg naivitással. –
Hiszen nem adtak neki rá időt. Nem tudom. Honnan tudnám?
S ez a kedves, tréfás affektálása az ártatlanságnak éppen ő tőle, oly
igéző, olyan kecses valami volt, hogy az ember szerette volna agyon
csókolni.
– Akármit akart, – fűzte odább a társalgást a lengyel, – de ezt
bizonyára nem.
– Persze. De hát hol is van ő most voltaképen?
– Lent a várbörtönben, – felelte István gróf, kihez a kérdést intézte
Estella.
– A börtönben? Szent Isten! (Ijedten csapta össze a kezeit.) És meddig
marad ott?
– Amíg ki nem eresztem, vagy…
– Még vagy is van?
– Vagy amíg le nem fejeztetem.
Az asztalnál ülők összenéztek. No, ez lenne még csak a komédia. Valóban,
a grófon gyanús tünetek kezdtek mutatkozni tegnap óta.
– Nem, az nem lehet, – rebegte Estella önkénytelen.
– Hogyne lehetne, – veté ellen a gróf könnyedén s némi csodálkozással,
hogy mért ne lehetne, – hiszen van pallosunk a fegyvertárban.
– Persze, persze, – válaszolá szeliden, csillapítóan Pamutkay, – de
nincsen már pallosjogunk.
– Ostobaság! Nem a jog szeli le a nyakat, hanem a pallos.
Asztalbontás után elmaradt a mai pénzszórás, a várúr rá se gyujtott, ki
se ment a tornáczra, hanem a szobájába zárkózott. A visszamaradt urak
aggodalmasan bújtak össze, hogy megbeszéljék a különös inczidenst.
– A gróf szerelmes önbe, kisasszony – vélte a lengyel – s könnyen
elkövet valami országra szóló skandalumot. Egy raptus és megvan, olyat
talál tenni, hogy arról koldulunk valamennyien. Mintha perczenkint
borulna az elméje. Valamit csinálnunk kell. Menjen ön utána és kérjen
Behenczynek kegyelmet.
– Ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna – tördelte a kezeit Estella,
de a sopánkodásain keresztülvilágolt az öröm. – Ha úgy van is, de eddig
eltitkolta.
– Eltitkolta-e? – vigyorgott a káplán gonoszul.
Bármennyire érezte is Estella szerencséjét, nem titkolhatta önmaga előtt
másrészt, hogy a gróf elméje bizonyos megfeszített állapotban van. Egy
húr elpattanhat, egy sróf kieshet, tény, hogy a viselkedése meglepő és
borzalmas.
Hamar átöltözött talpig feketébe. Volt a ruhatárban egy kosztüm,
szakasztott a Medicis Kataliné, hosszú, uszályos bársony ruha,
gyöngyökkel rakott dudoros derékkal és ujjakkal, malachit gombocskákkal,
szép ametiszt-köves diadémmal. A Pongrácz grófnők színdarabokat
játszottak itt valaha. Estella felöltözött, átidomította a fürteit a
diadém alá s aztán parancsolá, hogy az apród fogja az uszályát (tudta,
mennyire hatnak István grófra a czeremóniák) és lassú, méltóságteljes
léptekkel benyitott a szobájába.
A gróf gondolatokba mélyedve, meredten, hülyén nézett maga elé, majd,
amint fölpillantott, összerázkódék:
– Katalin! – susogta.
– Én csak az Estella vagyok, uram!
– Mit akarsz? – förmedt rá keményen a gróf.
Estella intett az apródnak, hogy távozzék; akkor aztán közelebb lépett
hozzá és térdre vetette magát előtte.
– Kegyelem Behenczynek! Kegyelem!
– Ugyan ne ízetlenkedj – felelte István úr teljesen közömbös hangon. –
Hadd lakoljon a jellemtelen kutya.
– De hiszen nem tett, uram, voltaképen semmi rosszat.
– Hálátlan. Ide vettem a házamhoz, mint földönfutót s ő mégis hozzád
nyúlt, pedig azt se tudta, hogy nem vagy-e te a szeretőm? És mégis meg
merte cselekedni.
Ujra megjelentek homlokán a veres foltok; a szemei szikráztak és egész
testében reszketett a dühtől, míg a sánta lábával görcsösen ütögette a
padlót.
Estella érezte, hogy elérkezett a helyzet magaslatára, most erről a
pontról kell betörnie a szerencse kapuját. Egy villámgyors mozdulattal a
grófra vetette magát. Nem térdepelt már, hanem a gróf nyakát tartotta
átnyalábolva.
– István, te szeretsz engem!