Besztercze ostroma - 07

meneszt elébe és nem hoz Estella helyett túsz gyanánt egy másik leányt;
hogy ez addig nála legyen, míg a másikat visszaadják.
– De hisz ez lehetetlen! István gróf lehet bolond, de Besztercze nem az.
Hol vegyünk mi neki beszterczei küldöttséget.
– Hol? Nagyon egyszerű. Magamra vállalom, rendelni egyet estére.
Blázy nagy szemeket meresztett.
– Küldöttséget? Még ha ma belemenne is a város a tréfába, ide nem érhet
már estére.
– Csak bízd rám. Este tizenegy órára itt lesz.
– Küldöttség Beszterczéről?
– Nem éppen Beszterczéről, de az mindegy.
– Nem értelek. Hát hol veszed?
– Egyszerűen megrendelem a színigazgatónál, Lengeffynél. Öt tagból
állhat, tehát bele kerül huszonöt forintba. Ámbátor három szinész is
elég lenne. Az egyik füvet hoz tálczán, a másik földet, a harmadik lesz
az orátor. De csak hadd legyen mégis öt. A hatodik lesz a túsz, az
Apolka.
– Nem, nem, az Apolkát nem adhatom – kiáltott fel, kellemetlenül érintve
Blázy. – Kegyetlen játék lenne az ártatlan gyermekkel.
A budetini parancsnok kelletlenül vágta rosszul szelelő szivarját a
falhoz, melynek semmi nemesítés se használt, azután megfogta a
polgármester kabátgombját.
– Ne okoskodj, Blázy. Azt szeretném én látni, hogy nem adnád a leányzót.
Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helyre akkor se esne. Tudod,
milyen István; erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, ruhában nem
lát nála szükségét, nevelteti, még férjhez is adja. Jobban fog rá
vigyázni, hidd el, mint a tulajdon szemefényére, hogy a hadi túsznak
baja ne történjék.
– Hiszen igaz, igaz, – hagyta rá Blázy, – de mikor mégis bolond.
Bolondoktól sok bolond telik.
A parancsnok a fejét rázta:
– Nincs az ő elméjének más baja, csak a _vesania;_ gyakran találkozol
idős asszonyokkal is, akiknél egész betegességgé fajul a cziczomázási
ösztön. Átmegy a szertelenbe. István agyvelejét az ősök életmódja és
fényességge inpregnálja. Káprázatok uralkodnak fölötte. De ebben mi
végre is laikusok vagyunk; csak egyet mondok neked, Blázy, hogy például
a keresztes hadjáratok után mint ragály mutatkozott Európában e
hadjáratok eszméje, levegője, fanatizmusa. Aachenben száz meg száz ember
kapta egymástól a Szent Vitus-tánczot. Ami valamikor ragály volt, hogy
azt _ne_ mondjam, _divat_, az ma sem lehet őrültség. Ne félj te
Istvántól, nem bolond az!
– Jól van, jól – mosolygott Blázy, – a kedvedért most már nem félek
attól, hogy bolond, de mit nyertél vele, mert most már attól félek, hogy
nem bolond. S ha nem bolond, előbb-utóbb rájön, hogy megcsaltuk.
– Nem fog vele törődni, mint a hogy minden maniatikus ember tenné. Ott
vannak a kleptomania betegei. Ha megakadályozzuk a kleptomanikust
valamelyes módon a lopásban, utána már nem bánja, mert nem az ellopott
tárgyat akarta, hanem a pillanatnyi élvezetet, hogy lop. A rábeszélésnek
nem enged, hogy ne lopjon, ha alkalom nyilik rá, de a lopás
meggátlásáért nem haragszik, ha utólag tudja meg. Ösmertem egy püspököt
Beszterczén, akinek az anyja lopott, bár maga az öreg asszony is jól
tudta, hogy minden boltban lopni engedik a püspök meghagyásából s hogy
az ellopott tárgyakat egy óra mulva visszahordják az inasok a
kereskedőknek. Lopott, mert egy csodálatos kényszer ösztökélte. Istvánt
is egy csodálatos kényszer vezeti Besztercze ellen.
– Úgy beszélsz, parancsnok, mint egy doktor. Én végre is nem bánom, de
semmi felelősséget se vállalok.
– No, én elvállalom. Hiszen okvetlenül bezárnák a bolondok házába, ha
Besztercze alá eresztenők. S hogyan akadályozzuk meg egyébbel? Az okos
beszédre nem hederített, hát szóljunk hozzá a _saját nyelvén_.
– A hódoló deputáczióval?
– Azzal; te pedig, édes öregem, eredj haza, és tanítsd ki a szép
Apolkát, akit természetesen fehér ruhába kell öltöztetni, nemzeti-szín
pántlikákkal.
– Igen, de hol vegyük a fehér ruhát?
– Azon te ne búsulj. Majd mindent elvégez Pruzsinszky. Nagy lurkó az.
Már azóta ott jár a színi-direktornál és nyilván nyélbe ütötte az egész
parádét.
* * *
Míg vidáman fürdött a nyári délután verőfényében a szelíd Garam partján
a szép öreg Besztercze város, nem is sejtve, nem is álmodva a feje fölé
tornyosuló veszedelemről (talán csak most én tőlem fogja megtudni),
addig Pruzsinszky Szaniszló mindent elkövetett a megmentésére. (Isten
küld barátokat a szorongatottaknak.)
Lengeffy Elemér (hajdani nevén Nawratil Samu), kalandos természetű ember
volt, aki még maga fizetett volna azért (ha pénze lett volna), hogy
valami nevezetes csíny elkövetéséhez jusson, mert örökösen ilyenek után
szomjazott, természetesen örömest vállalta a feladatot, Besztercze város
magisztrátusát eljátszani, de amint látta, hogy itt valami haszon is
lehet, föltette zwikkerjét, összeránczolta a homlokát és így szólt:
– Van-e hozzá valami szöveg?
Ha azt mondta volna Pruzsinszky, hogy van szöveg, ő azt felelte volna:
«Hja, az nagy baj, mert azt meg is kell tanulni, az nehéz dolog, az
sokba kerül, mert a többi négy szinésznek is fizetnem kell, minthogy
proporczióra dolgozunk.»
De Pruzsinszky így szólt:
– Szöveg nincs, de minek is? Mindössze egy pár szót kell mondani a
szónoknak, hogy a nemes város meghódol, kegyelmet kér s addig is, míg az
onnan elmenekült Estellát megkeríti, ezt a másik leányzót hozza túszul.
A Lengeffy szemöldökei felszaladtak egész a homloka közepéig.
– Tehát nincs szöveg. Hja, az nagy baj, mert akkor komponálni kell.
Hiszen ha legalább szöveg volna. Aztán a négy szinésznek is fizetnem
kell, minthogy proporczióra vagyunk.
– Hiszen a többi négy szinésznek egy szót sem kell szólniok. Azok csak
szenátorok lesznek, átnyujtják a vizet, a földet és a füvet, meg a
leányt.
A kis eleven, vézna emberke méltatlankodva terjesztette az ég felé a
kezeit.
– Az Isten áldja meg, kedves uram, egy szót se szóljon többet. Ön nem
ismeri a szinészeket. Hiszen ha én azt mondom az embereimnek, hogy
egy-egy szerepet kell eljátszanotok, amelyikben egyetlen egy szó sem
fordul elő, hát meglinchelnek és felrúgnak, hogy minek nézem én őket. Az
émelygésig gőgös nép ez! Jupiterre mondom, halálos veszedelemben forgok,
uram. Vagy pedig fizetnem kell, mint a köles, legalább öt-öt forintot
egynek-egynek. De még a kellékek beszerzése is pénzbe kerül.
Pruzsinszky dühbe jött:
– Ne prézsmitáljon annyit, Lengeffy, hanem mondja meg egyszerűen, mit
akar. A kellékek megszerzése? Ne tegye magát nevetségessé! Földet, füvet
és vizet. Ön egy fiskálisnál is rosszabb, Lengeffy. És azonfelül
együgyű, mert azt hiszi, hogy egy balekkal van dolga. Pedig tudja meg,
hogy már én is voltam komédiás. Nézzen csak meg jól.
Lengeffy csodálkozva meresztette rá a szemeit, azután egyszerre
felordított és a nyakába borult:
– Oh, no! Jaj no! Az ördög ismert volna rád, czimbora, Tarcsay László,
ha nem szólasz. Persze, húsz éve, hogy elváltunk a Pataky József
társulatától. Sok felhő vonult el azóta Albion felett. Egy tenger feküdt
közöttünk és egy szakáll. Mert szakállt növesztettél, czimbora. Oh, én
azóta is szerencsétlen vagyok. A természetben nincsen más vesztes, csak
én, csak én.
– Jól van, jól, öreg – mondá Pruzsinszky, kibontakozva az ölelésből és
elfogadva a pertut – de térjünk a dologra, vállalod-e a dolgot vagy nem?
– Vállalom, hogyne vállalnám, de bizonyos föltételek mellett.
– Hadd halljam őket.
– Hát igen olcsón csinálnám meg a komédiát, sokat engednék az árból,
pedig szabott ár, barátom, szabott ár, ha az a súlyos föltétel nem
volna, hogy az árva lánykát viszszük a Pongrácz grófhoz túszul. Tudod,
az emberben mégis van valami, ami megmozdul, van egy kis lelkiismeret.
Én ugyan nem ismerem a hajadont, de a szívem fáj, igazán fáj. Nem
lehetne-e mással pótolni?
– Például?
Lengeffy elgondolkozott, hegyes borostás állát nyomkodva, azután
behúnyta apró szemeit és szelíden mondá:
– Például a feleségemmel.
Pruzsinszky kirúgta maga alól a széket és elkezdett kaczagva keringeni a
szobában.
– Jaj, üss hátba, hamar üss hátba, Lengeffy, mert asztmatikus vagyok,
mindjárt megfulok. Óh akasztófára való kékszakáll. Hát a feleségedtől
akarnál megszabadulni a mi révünkön? Nos, lássuk, mennyi esztendős és
csinos-e? No, már nagy zsivány vagy, Lengeffy. De reménylem, nem igazi
feleséged.
– Tudod, amint nálunk szokás; most harmincz éves, elég csinos, de…
– Te megúntad és már más van kinézve; értelek, Lengeffy.
– Látni akarod? Behíjjam?
Felugrott és kikiáltott: «Katharina!» – de Pruzsinszky a szájára nyomta
a kezét.
– Nem, ne bántsd! Maradjunk egyelőre az eredeti terv mellett. Meglehet,
hogy reflektálni fogunk ajánlatodra, meglehet, de most még a kis
leánynyal együtt megy az alku. Hát mit kérsz?
– Ötven forintot.
– Egy garast se többet harmincznál.
– Becsületemre mondom, nem lehet.
Pruzsinszky megfogta a kilincset:
– Hát ördög vigye, legyen harminczöt.
– Lesz negyven – szólt a direktor, a Pruzsinszky tenyerébe csapva.
– Harminczötnél nem mehetek tovább, csak annyira hatalmazott fel a
budetini parancsnok. Így is öt-öt forint jut a szinészekre, neked
magadnak tíz s mondjuk, hogy apró költségekre öt, összesen harminczöt
forint.
– Hát a titoktartásért? – vágott közbe Lengeffy. – A titoktartás se
lehet ingyen; azért is számíts öt forintot.
Pruzsinszky a fejét rázta.
– A titoktartásért semmit se fizetünk, hékás. Majd bolond vagyok én,
ugy-e? Bátran beszélheted a dolgot holnaptól kezdve.
A lengyel (aki szinész is volt valamikor) ravaszul mosolygott, jól
ösmerte ő a maga emberét: olyan általános hazug hirében állott Lengeffy,
hogy annak a fecsegése nem veszedelmes. Csodaszerű kalandjaival azon
időkből, mikor mint szerződésnélküli vándor-szinész végigkóborolta az
országot, azon táplálkozván egész nyáron, hogy ahol legelő tehenet
látott a mezőn, alája kuporodott és megszopta: úgy elrontotta örökre a
szavahihetőségét, éppen csak az szükséges, hogy ő mondjon el valamit,
arra nézve, hogy azt senki se higyje.
Megállapodván a részletekre is, Pruzsinszky vígan sietett a vendéglőbe.
Éppen jó szerencse, hogy az ébredő István gróf ott látta a környezetben.
A nap már alacsonyan járt, a Jágovicsék óráján kijött a kakuk és hetet
kiáltott egymásután.
– No ez bolond dolog, – káromkodott a gróf, kitörölve szemeiből az
álmot, – átaludtam az időt; de a «menetelés» végre is kellemesebb éjjel,
mint nappal. Eredj, Pruzsinszky, add ki a parancsot, nyergeljen a tábor!
A honvédparancsnok közbeszólt:
– Megálljatok! Megállj, Pruzsinszky, nem mehettek! Nem eresztelek.
István gróf felugrott és a kardja után szaladt, mely egy szögletbe volt
támasztva. Aztán felfortyanva kérdé:
– Mit akarsz ezzel mondani? Erőszak ez, vagy mi?
A honvédparancsnok ünnepélyes pose-ba vágta magát:
– Üdv a fegyvereidnek, kedves rokon! Nem arról van itt szó, hogy én
akadályozzalak, csak a hadi szokásokra akarlak figyelmeztetni, a lovagi
erkölcsökre. Biztos forrásból jelenthetem, hogy Besztercze város
táviratilag értesülvén haragodról és hadaid közeledéséről, még azon
órában hódoló követséget menesztett elédbe Zsolnára. A követség útban
van, azt tehát itt kell bevárnod.
Szemlátomást gömbölyödött arcza, majdnem olyan pufók lett, mint a
Báthory Istváné a Matejko képén s a szemeiben is megcsillant valami
zöldes, diadalmas zománc.
– Megszeppentek hát a gyávák! Tudtam. Gondoltam. Nos tehát bevárjuk őket
a hadi szokások értelmében.
Egészen felvillanyozta a hír; mintha kicserélték volna, tett-vett,
rendelkezett, legott összehívta Bakrát, Kovácsot és hadnagyait,
haditanácsot ülni. A honvédparancsnok is részt vett a megbeszélésekben,
ahol is sok szó és még több bor ontatott, a körül forogván az eszmék,
hogy hol és miként fogadják a hódoló követeket. Pruzsinszky a hricsói
dombot mondta a legalkalmasabbnak, ott a festői várromok mellett, lobogó
fáklyák fényénél impozánsan venné ki magát a sereg, mert úgy lehetne
elhelyezni, hogy nagyon soknak látszassék. Kovács uram a Vág partját
ajánlotta (ahol most fekszenek a hadak) és ahol az égő fáklyák
kisérteties fénysávokat vetnek majd a Vág tükrére.
Végre is szavazattöbbséggel a Kovács indítványa győzött, azon
indokolással, hogy ez már azért is alkalmasabb hely, mert ha a követek
netalán illetlenül viselnék magokat, mingyárt ott be lehet őket
hajigálni a folyamba. De felmerült ott sok más kérdés is, a czeremóniára
nézve. Csatarendben legyen-e a sereg, lovon üljön-e István gróf, vagy
valami fatönkön? Igen ám, csakhogy a fatönkhöz tigrisbőr kellenék,
amivel be lehetne teríteni. Az pedig nincs, hát csak hadd üljön a vezér
nyeregben. Meghányták, megvetették a legapróbb részleteket. István gróf
előre megy, seregét elrendezi és élére áll, míg ellenben Pruzsinszky és
Kovács uram a vendéglő előtt várják meg a beszterczei követeket és
elvezetik a táborhoz.
Úgy elröpült az idő, mintha madár volna, leszállott az éj csendesen,
andalogva, kaczérkodón, nem a nagy, nehéz, sűrű fekete palástját hozta,
hanem lenge fátylát, melyen átlátszanak a föld bájai, a buja fák, fűvek,
virágok.
A Vág kéklő vizén ott szaladgál egy ezüst emberi képmás, a hold. Mintegy
odalehelve reszket a fűzek árnyéka a fodros habokon. A parton lobogó
tábortüzek égnek. Néha egy-egy paripa nyerít fel. A tábortüzek körül
marczona alakokra veti fényét, amint kékszegélyű piros lángra lobban a
megbolygatott zsarátnok. Csend, nyugalom ül azonkívül a tájon, csak
egy-egy tovaúszó, fával rakott tutaj hallat csobogást, mintha selyem
vásznat hasogatnának suhogással, midőn egyszerre lódobogás hallik,
megcsillan a lópatkó szikrája az éjben. A város végére kiállított őrszem
lihegve hozza István grófnak a hírt.
– Méltóságos gróf úr, érkeznek a követek.
– Nyeregbe! Rendbe! – kiáltja a gróf. – Meg kell gyujtani a fáklyákat.
Egy percz alatt talpon van a sereg, kozákok, gyalogosok, két sorjában a
muskétáságyuk. István gróf paripájára pattan; a két apród fogja a lova
kantárját.
Azután, mintha kétfelé hasadna a sötétség, egyszerre kibontakozik a
beszterczei küldöttség, elől egy vézna, fürge alak, a nagy kucsmájából
alig látszik az arcza, csak az ősz hajából lengedez ki néhány fürt.
Mente lóg a vállán panyókásan; lehajtott fejjel jő, lassú méltósággal,
fringiáját hóna alá fogva, hogy a csapadékos fűben be ne sározódjék.
Utána két hosszú szakállas aggastyán lépdel, ezüst korsót hoz az egyik
(voltaképen a Trnowszky Péter kölcsönkért theás-kannája) vízzel
megtöltve, a másik fűvet tart egy tálczán; közönséges réti lóhere, de
egy kis _lúdnyelvű fűvel és ördögczérnával_[2] keverve.
A negyedik követ is fehérhajú öreg úr volt. (Már jó levegője lehet annak
a Beszterczének, hogy ilyen sokáig élnek benne az emberek.) Rókaprémes
csurapét viselt, rezes végű egyenes kardot, mint a katonaorvosok és
ezüst tányéron egy maréknyi földet hozott, de olyan meggörnyedve, mintha
egy házat czipelne maga előtt.
Mi több, még az ötödik ember is egy megtört, megtöpörödött, ránczos agg
volt. (Ejnye, talán már nem is szülnek az anyák Beszterczén hetven év
óta.) De bezzeg megfejtődött a rejtély, mihelyt a fáklyafény oda
vetődött a sugár leányalakra, akit az ötödik követ vezetett a kezénél
fogva. Világos dolog az, hogy ez a gyönyörű teremtés csak aggastyánokra
volt bízható. Van ám ész a beszterczei magisztrátusban!
Istenem, de szép volt azzal a leeresztett hajával, mely mint az
olvasztott arany, csurgott le hátul végig a derekán, végig a szoknyáján,
majdnem egész földig. Hát még az a finom arczocska, azzal a szomorú
homlokkal, azokkal a nagy szempillákkal. Őzike tekintetében ijedelem és
elszánás, szoknyája suhogásában varázslat volt, mintha egy hűs fuvalom
jönne és illanna el. Minden szív megdobbant szorongva. Így visznek egy
mesebeli királyleányt a fekete posztóval bevont városokban a sárkánynak.
Az utolsó sorban a mieink jöttek, a honvédparancsnok, Pruzsinszky,
Kovács uram és egy kicsit kótyagos állapotban a zsolnai polgármester, ki
egyre biztatta a leánykát, nyájas szeretettel:
– Csak ne félj semmit, Apolka. Csak ne törődj semmivel, fiacskám.
Mindenben úgy tégy vakon, ahogy mondtam, meglásd, jóra fordul a szomorú
sorsod.
István gróf lova egy pár lépést tett előre, amint az apródok vezették,
azután megállt, csak a fejét hányta nyugtalanul és az első lábaival
kapálózott, túrva fel a földet, úgy, hogy szerteszét frecsegett a
közelállók szemei közé.
– Jőjjenek kegyelmetek közelebb – mondá a várúr emelt, méltóságteljes
hangon, kivont kardjával is intve. – Mit kivánnak _tőlünk_?
A követek közelebb jöttek és meghajoltak.
Az apró, öreg emberke egyet köhintett és elkezdé szavalni kopott
jambusokból összeállított dikczióját, nagy páthoszszal, stentori hangon:
Hatalmas várúr! Nagy s nemes vezér!
Vizet, fűvet, földet hozánk neked,
Előtted hódolók. Kegyelmezz Beszterczének!
A kivánt hölgy helyett, míg kicseréljük…
– Mert nem lehet kérem alásan megtalálni! – szólott közbe az ezüstkorsós
aggastyán.
A vezérszónok dühösen fordult hátra: «Ej, ugyan hallgasson, szenátor
uram!» s aztán zavartalanul bömbölte odább:
A kivánt hölgy helyett, míg kicseréljük,
Fogadd e mást, az istenek remekjét
Túszul s kegyelmezz városunknak!
Ezzel leoldá kardját a szónok, hogy a ló lábaihoz tegye a földre, a
többiek is azonkép kezdték lekötözgetni, de Pongrácz intett nekik, hogy
nem szükséges, látható módon meghatotta e néhány mondat, középkori
emlékeken élődő lelke megittasodott a daliás idők e kirívó
ügyetlenséggel mázolt képétől is. A káprázatok közt, amelyekben fiatal
kora óta élt, ez volt neki az első valóság. Igen, ez. Ez a nagy
hazudozás. Szíve tombolt a diadalérzettől, szeme kevélyen siklott végig
a hódolókon, míg hirtelen rajtaveszett az utolsó látományon, Apolkán.
Hah, mi ez? Csoda ez! Mintha Besztercze város bűbájos czímere lenne
megelevenedve. A négy folyamos pajzsból kiemelkedő szent női arcz. Ő az,
ő. Csak a pajzs hiányzik alúla és a szárnyak a vállairól…
– Hogyan – szólt mintegy felocsúdva, szeliden, csendesen – Estellát nem
tudták kegyelmetek megtalálni?
Lengeffy (mert ő volt a vezérlő szónok) újra meghajolt a földig és
felelt:
– Nem, nem, uram, pedig kerestük éjjel és nappal. Leskődve rá, mint
űzött vadra.
– De hát hová lett?
– Ég tudja azt!
– Pedig szeretném tudni, hová vitte onnan az a pernahajder Behenczy.
– Előkerítjük, bár a föld alól.
– S addig e gyermek marad nálam túszul, ha jól értettem?
Lengeffy erre is keresett egy feleletet, hirtelen végigfutott esze az
összes szindarabokon, de nem talált egyetlen illő mondatot sem, hát csak
fejével bólingatott alázatosan.
– Ám jól van – felelte Pongrácz István jóakaratú korholással, – bár az a
sértés, ahogy levelemmel bántak, példás büntetést érdemelne, én
mindamellett kegyelmet adok ez egyszer városuknak és hadaimat
visszavezetem.
Lassan, ünnepélyesen bedugta kardját hüvelyébe és leszállt a lóról, hogy
a hódolati jelvényeket átvegye.
A kancsó után nyúlt, megizlelte a benne levő vizet; rossz, poshadt víz
volt, csak éppen hogy a száját nedvesítette meg vele, a többit kiönté a
gyepre; Lengeffy rémült tekintetet vetett rá, hogy hátha az ezüst
kancsót elviszi zsákmánynak. Minden hajaszála égnek meredt. Teremtő
úristen! Ennek a meggátlására aztán csakugyan nincsen idézet a
világirodalomban. De a győztes vezér visszaadta a kancsót és a füvet
vette el a tálczáról, odatartva azt a harczi paripájának; a lovacska
tenyeréről falta fel és megelégedetten majszolta, ropogtatta,
jobbra-balra csapkodván a farkával. Most már rákerült a sor a
beszterczei földre, melyet leszórt és a lábával megtaposott a legyőzetés
jeléül. Mire távolabb, a hídfőnél eldördült három mozsár és a lapuchnyai
legények megfujták a harsonákat.
Végre a túszhoz lépett; az remegett fázékonyan, mint széltől meghimbált
liliomszár, mikor maga felé látta közelegni és behúnyta a szép, szomorú
szemeit, talán egy imádságot is rebegett halkan, titkon; úgy érezte,
hogy az utolsó pillanata jött el, talán fejét vágja le most mindjárt az
a fényes ruházatú vezér, akihez kerűlt, azt se tudja, miért, azt se
tudja, hogyan; mindez valami megfoghatatlan volt előtte; de a különös
hadvezér éppen nem bántotta, csak a fejét simogatta meg gyöngéden.
– Hogy hínak? – kérdé.
Kinyitotta a szemeit és csodálkozott, hogy semmi baja se történt; amint
lopva ránézett a vezérre, már nem talált rajta semmi ijesztőt. Hiszen ez
is csak olyan, mint más ember. S amint körülhordozta álmatag tekintetét
a festői csoportokon, a fényes jelmezekbe bujtatott alabárdos katonákon,
mintha megannyi királyok állnának ott, ama hamupipőkék egyikének
képzelte magát, kikkel most egy mese történik. Csak mikor már ezt mind
elgondolta, azután jutott eszébe felelni:
– Apollóniának hivnak. – Úgy mondta ki, mintha restellné, hogy így
hivják.
És a hogy látta az aggastyánoktól, ő is épp úgy meghajlott, olyan
mélyen, de mégis máskép; mennyi kecs, mennyi gráczia volt abban. És
amint meghajlott a baltérde, milyen szemvesztő vonalakat nyomott ki a
láb a harmonikás-ránczokra szedett szoknyácska szövetén.
– Szép neved van, báránykám – felelte István gróf. – Ne félj semmit. Nem
haragszom rád. Ki meghoztad az áldozatot városodért, leszel a váramban
illő tiszteletben.
Pongrácz István most újra a követekhez fordult, kik még mindig ott
állottak félkaréjban, üres edényekkel, mereven; kezének egy királyi
mozdulatával mondá:
– Vigyék a békét és jóakaratomat küldőiknek!
Mire az apródok poharakat hoztak fehér borral töltve és megkinálták a
beszterczei urakat is, mert úgy volt a programmban, meg kellett inni a a
békepoharat.
Lengeffy fölemelte a magáét és így szólott:
– Uram, uram, tekintetes Blázy polgármester uram, szállok az úrnak.
– Állok elébe!
Lábait szétvetette, karjait kiterjeszté befelé görbítve, úgy nézett ki
most a derék beszterczei vezérszónok, mint egy kinyitott olló, aztán
elkezte mondani a toasztot:
Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel, távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörűségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van olyan csillagod…
mint gróf Pongrácz István úr ő méltósága, akit az úristen az emberi kor
legvégső határáig éltessen!
– Gyönyörű! – kiáltá elragadtatva az odafurakodott káplán s majdnem a
nyakába borult a szónoknak.
Felhangzott lelkesen a «vivat». István gróf összeütötte a poharát az
övékkel.
– Nagy szónok, roppant nagy szónok! – bólingatott álmosan a fejével
Kovács uram.
Az apródok újra töltöttek, most Pongrácz Istvánon volt a sor, viszonozni
a felköszöntőt.
– Emelem poharamat Besztercze város békés fejlődésére és jólétére.
Kitört a rivalgás: «Éljen Pongrácz, éljen!» A mozsarak újra
megdördültek, a banda megszólalt s miután előbb egy kirendelt csapat
elkisérte az elbúcsúzott követeket fáklyákkal, zeneszóval a város szélső
házáig, tánczra kerekedett az egész tábor s lett széles jókedv, olyan
dinom-dánom, győzelmi lakoma, hogy a Kinizsi Pálé is csak azzal
különbözött hajdan a Kenyérmezőn, hogy ő két törököt tartott a kezében
és azokkal tánczolt, míg ellenben Makovnyik két oldalszalonnát tartott
és azokkal tánczolt, – már pedig, ha úgy veszszük, két holt töröknél
testvérek között is többet ér két oldalszalonna.
Bezzeg emelgette a szíveket a győzelmi mámor, mint fazékfödőket a gőz.
István grófba is beleszállott a heje-huja kis ördöge, erőnek erejével le
akarta inni Blázyt és a parancsnokot, aki nagy csoportnak mesélte a tűz
körül az olaszországi kalandjait, asszonyok csókjáról, csapodárságáról.
– Eredj, kis Apolka, ne hallgasd ezeket. Vessetek neki valami ágyfélét a
kocsiban.
A káplán szintén jól ki volt «készítve» – világi nótákat énekelt. «No
abból se lesz soha püspök!» – vélte Bakra Ferencz és ivott ő is,
szalonnát pirítva a parázson.
De ki győzné leírni az egészet? Annyi tény, hogy a legjobban mulatott a
Krizsán Katka, a pirospozsgás gömbölyű szolgálóleány, aki a szakácscsal
és a káplánnal jött a kocsiban; egymaga lévén a szépnemből, képzelhetni,
a megindult tánczban mennyire kapós volt, minden katona megforgatta
egyszer: elég volna ennyi szerencse, ha fel lehetne osztani, otthon
Varinban húsz farsangra. De az is tény, hogy a legrosszabbul mulatott
Szlimák János (a Csák Máté-korabeli vitéz), kit fényes egyenruhája és a
pálinkában lakó kigyó bujtogatása arra a vakmerőségre vitt, hogy a szép
Apolkát kérte tánczra, átcsipve őt derékon, – amiért aztán ott vasra
verette ő kelmét Pongrácz István. (Úgy kell, Szlimák, úgy kell; a
macskának is körmére koppintanak, ha az egér helyett a kanárira
pislant.)
Száz szó is csak annyi volna, mint egy; valamennyi csillag pislákolni
kezdett álmosan, már a hajnal, ez a hű futár is előjött jelenteni, hogy
Nap úr közeledik, mikor végre a várúr megfuvatta az indulót, előre
küldvén nyargoncznak Strecso Miklós kozákot az otthon maradt
Pamutkayhoz, hiradással a győzelemről s hogy mihelyt feltünnek a varini
dombon, húzassa meg a vártoronyban a harangokat.
Így indultak vissza, ugyanolyan rendben, amint tegnap jöttek; csakhogy
az egyik ponnyn most az apród helyett Apolka ült (vittek volt női
nyerget is az Estella részére), elmélázva, álmodozva nézte a tájékot, a
suhogó kukoriczákat, a rozsvetéseket nevető pipacsaikkal; míg a lovacska
csendesen lépkedett, gondolatai zürzavarosan nyargaltak. Mi lesz belőle?
Hová viszik? Miért viszik?
Egyelőre csak annyit tudott, hogy valami várba mennek. Igen, egy várba!
Még soha se látott igazi várat. A kiváncsiság elűzte a félelmét. Hiszen
még gyerek volt. Egy várat fog látni. Vajjon milyen lesz? Kacsalábon
fog-e forogni, vagy lúdlábon? És türelmetlenül kérdezgette csengő
hangján a mellette lovagló Rátky Pál apródtól: «Messze van-e még a vár?
De nehezen várom.»
* * *
Nagy harangzúgás közt vonult be Pongrácz István a nedeczi várba, magával
hozván a szép túszt. A felvonó-híd előtt örömtüzeket gyujtatott Pamutkay
uram, ő maga a kapuban levett föveggel üdvözölvén a vár urát szép latin
oráczióval, melynek az volt a magva, hogy valamikép Caesar ment, látott
és győzött, azonkép ment Pongrácz István és győzött, még pedig erősebben
mint Caesar, mert ő neki látnia sem kellett Beszterczebányát.
István gróf megköszönte vidám fejbiczczentéssel; üdvözletet intett a
szintén ott várakozó Forget őrnagynak, aztán a várudvaron leszállott a
lováról és a kis ponnyhoz lépve, saját karjaival vette le arról Apolkát.
– No, most már itthon vagyunk, kis «hadizsákmánykám». Fölvezetlek a
szobáidba.
A kulcsár előre ment csörgő kulcsaival és az Estella volt lakását
nyitotta ki.
– Nem, nem – ellenveté István gróf összerázkódva. – Nem akarom, hogy azt
a levegőt szíjja.
S szeretetteljes pillantást vetett a hadizsákmányra, akinek a képét
rózsapirosra marta a csípős reggeli levegő. Diadalának élő jelképe volt
most ez a gyermek.
– Keveset aludtál kicsike – mondá gyöngéden, aztán a kulcsárhoz fordult:
– Balra tarts, öreg Matykó, nyisd ki a Pongrácz comtessek szobáit.
– Sok por van ott, méltóságos uram.
– Tisztogassátok meg azonnal, addig pedig elvezetlek az én szobáimba,
Apolka.
Egész napi gondja a leányka körül forgott. Minduntalan eszébe jutott
valami s jött új rendeleteket kiadni.
– Vigyetek fel virágot a szobáiba. Rezedát, rózsákat, de mégis inkább
sok rezedát…
Barokk fénynyel berendezett szűzi szentélyek voltak ezek, hófehér
mousselin függönyökkel, filigran selyem székek, öltöző asztalkák, arany
czirádás szekrények, szentképek, bársony imazsámolyok, velenczei tükrök
s a sok mindenféle csecsebecse közt imakönyvek szétszórva az asztalokon,
beléjük nyomtatott levendula-levelekkel. (Talán minden ilyen száraz
levél egy-egy édes regény.) A falakon szöszke, barna grófkisasszonyok
arczképe, vagy négy generáczió sorjában. Ezekben a szobákban éltek
egykor. Ebből a fészekből repültek ki a világba. Még talán itt suhog
mostan is a lelkük.
Apolka úgy érezte magát, mikor bevezették, mintha templomban lenne (még
oltár is volt az egyik szobácskában), szinte félt itt, de a fáradtság