Besztercze ostroma - 06

Ez a szó vérig fölháborítá Klivényit; olyan vörös lett, mintha
karmazsinbőrből volna az arcza.
– Te? Engem? Egy Klivényit? Egy tejfelszájú ficzkó egy Klivényit? És
miért? Hát mi közöd neked a leányhoz? A leány az enyém, én tartom, azt
teszem vele, amit akarok. (Felgyűrte a kabátja újjait.) No, gyere hát,
ha mersz!
E feleselést csak részben hallotta Behenczy, mert a budetini
honvédparancsnok elmenvén asztaluk mellett, megszólítá:
– Jó estét, Pali! Hol veszed itt magadat?
Behenczy fölkelt az asztaltól és udvariasan rázta meg kezét.
– Eljöttem egy kicsit szórakozni Zsolnára.
– Úgy? – tréfálózott a parancsnok, egy oldaltekintettel a pezsgős
üvegekre. – Te már, amint nézem, benne vagy a _juliusban_.
– Nem még. A julius érintetlen. Jó gazda vagyok. Most csak a
várharangokat adtam el. Abból tart még. Mert csak rátában fizetik azok a
gazemberek.
– Az ördögbe is – kaczagott a parancsnok – erről már hallottam valamit a
fiadtól.
– Ah – szólt czinikus mosolylyal, néhány lépésnyire kisérve a
parancsnokot, ki a tükör alatti asztalhoz tartott, ahol a tisztek ültek
– hol találkoztál a pulyámmal?
– A nedeczi várban van, az unokatestvéremnél.
– A bolondnál? Haragszik?
– Mulat. De úgy látom, te is azt teszed, vén selyma. Ej, no, hol szedted
fel azt a kis virágot?
– No, ugy-e, fölséges egy csirke. Úgy véletlenül bukkantam rá.
– Olyanféle?
– Az lesz. És istenemre mondom, ha most a kezemben volna az ötezer
forintom… De nézd meg csak jól, milyen termet, milyen arcz, milyen
idomok…
Oda tekintettek, de már akkor az egész közönség is oda bámult az ádáz
jelenetre, mely már-már harcziassá kezdett kifejlődni. A fiatal Tarnóczy
felkapott egy poharat és a Klivényi arczába vágta, erre Klivényi se
rest, felhorkant mint egy megvérezett bika, fölemelt öklökkel rohanva
Miloslavra. «Jaj, ne bántsa, ne bántsa!» – kiáltá elhalványodva Apolka
és Miloslav elé vetette magát.
– Agyon taposlak, te béka! – ordítá az irnok s feldöntvén széket,
asztalt, megragadta a lány haját és a saját keze körül fonva a csillámló
arany fonalat, ellódítá a szegény gyermeket, ki zokogva tántorodott a
falnak, a másik kezével pedig fojtogatni kezdte a fiatal embert.
A korcsmáros, a csaposlegény és a vendégek közül is néhány ismerős
odaszaladt, a verekedést megakadályozni, mikor egyszerre felrántotta a
vendéglő-ajtót az öreg Kubikné, a timárné s utat törve magának
Klivényihez, lihegő hangon kiáltá:
– Meghalt a nemzetes asszony, meghalt, meghalt.
Rögtön megösmerte a Kubikné huhogó hangját s eleresztette zsibbadtan a
Miloslav nyakát. «Meghalt», motyogta és bambán nézett maga elé.
Látta képzeletében a kiaszott hullát, a sovány kezeket, a vékony arczot,
mintha egy jégcsapot húzgálnának keresztül a derekán, eszébe jutottak a
temetési költségek s elkáromolta magát. Aztán Miloslav felé fordult s
ujra kigyúlt szemeiben a düh. «Szerencséd, hogy meghalt», hörgé.
Majd lehajtotta a fejét, alázatosan, mint egy keresztényhez illik, s
lassú léptekkel ment a ruhafogashoz a kalapjáért.
– Menjünk, Kubikné! (Kihúzta lófejekkel mintázott zsebkendőjét,
megtörülgette izzadt homlokát, mintha hirtelen eszébe jutna, a szemeit
is.) Isten akarta így! Bizonyára ő akarta. Jer, Apolka!
A leányka keze után nyúlt, de az hidegen húzta el a magáét.
– No ne haragudj, ne okoskodj, hiszen nem akartalak bántani.
Megfogta a vállát és erővel vonszolta, nem bánta, mint egy fadarab, nem
érzett, nem gondolkozott, csak sirt, sirt, hangosan, keservesen. A
szegény Miloslavnak majd a szíve szakadt meg miatta.
Behenczy utánuk szaladt az ajtóig.
– Igen sajnálom, Klivényi úr, igen sajnálom. A viszontlátásig, szép
Apolka.
Apolka nem felelt, hanem az irnok visszafordult s egy pillantással két
pezsgős palaczkra a hütőben, fájdalmasan felsóhajtott:
– Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!
Künn sötétség volt, barna felhők úsztak az égen, az eső lába lelógott és
minthogy a naptár szerint holdvilágnak kellene sütnie, még a piaczon se
voltak meggyujtva a petróleumlámpák; de a levegő langyos volt, majdnem
fülledt, egy levél se zizzent a fákon. A toronyóra tizenegyet ütött
vastag, kongó hangon. Ilyenkor semmi élet nincs Zsolnán, csak ahol
betegnél virrasztanak, ott ég a gyertya. Az utczák néptelenek, csak
egy-egy egerésző macska suhan el világító fényes szemekkel, kinyujtózott
testtel.
– Nem ártana egy lámpás, Kubikné! – szólt az irnok a vén asszonyhoz, ki
minduntalan megbotlott a hepehupás talajon. – Te pedig, Apolka,
kapaszkodj a karomba, mert én úgy tudom az utat, hogy bekötött szemmel
is haza futnék, olyan gyakorlatom van.
(Hogyne, húsz év óta mindennap megteszi ezt az utat holtrészegen is.)
Apolka félt. Még soha se látott halottat és a nénire gondolt, aki most
halva fekszik, de a lelke elröpült. Úgy érezte, hogy amint lép,
mindenütt mellette huzódik egy árnyék és az is lép egyet: a néni lelke.
Ösztönszerűleg oda kapaszkodott a férfi karjába.
– Így, így – mondá az irnok lágyan – ragaszkodj hozzám, hiszen már nekem
sincs senkim. A Zsuzsanna itt hagyott. Jó asszony volt, türelmes asszony
volt, de úgy látszik, mennie kellett, hát elment. Talán, ha tartóztatom
szegénykét, ha orvos lett volna kéznél, ha megboldogult apád életben
van, ki tudja, talán maradt volna. Egyébiránt mit tudnak az orvosok?
Semmit se tudnak. És végre is, mit ért volna Zsuzsannának a maradás?
Semmit. Szinte azt mondhatom, hogy jól járt és ha meggondoljuk a dolgot,
Apolka, még talán te is jól jártál, mert… mert…
A leányka karját közelebb szorította magához és megállt a Wurda-ház
előtt, mint aki valami fontosat mond, titokzatos lassu szavakkal.
– Mert, látod, azelőtt semmit sem adhattam, nem volt semmim, de most
már, ha akarom, _nevet adhatok neked_.
Apolka, bár nem igen figyelt a szavaira, mintegy ösztönszerűleg
meghökkent s szinte akaratlanul kérdé:
– Mit tesz az, nevet adni?
E pillanatban a Wurdáék kőrisfáján, melynek ágai áthajlottak a szomszéd
utczába (ahol Klivényi lakott), egy halálmadár kezdte kiáltozni
borzalmasan: «kuvik, kuvik». Az irnok a ruháján keresztül is érezte,
hogy a leányka reszket. Lehajolt hirtelen és egy követ vett fel a
földről, aztán a fára hajította:
– Hess, gyalázatos! Ne ugass! Hiszen már elvitted!
De a leányka nem a kuviktól reszketett, attól az előbbi egy szótul
fázott, annak a rettenetes magyarázatnak az előszelétől, ami
következett.
– Hogy mit tesz az: nevet adni? Hát az azt teszi, szivecském, hogy
valaki légy a világban. Hogy állásod, rangod legyen. Mi vagy te most?
Egy porszem, egy semmi, akit eltaposhatnak. De ha én nevet adnék neked,
akkor volnál nemes Klivényiné és az már valaki. Hát érted-e már?
– Nem értem, bácsika – dadogta a leány, – mert hiszen csak a felesége
lehetne Klivényiné.
– Hát persze. Hiszen éppen arra gondoltam, kis bolondom, ha már te
veszed ki a szájamból.
– De az nem lehet… nem lehet – rebegte fojtott, elhaló hangon.
– No ugyan miért? – pattant fel az irnok. – Beszélj őszintén.
Egy hangot se volt képes Apolka kiejteni, melle zihált, levegő után
kapkodott.
– Hát mégse szólasz? Akarom, hogy felelj…
– Hát azért, bácsika, hát azért, mert én még nem vagyok nagy leány.
Hiszen még én kicsi vagyok és… és…
– Értelek, azt akarod mondani, hogy én meg öreg vagyok. Persze, hogy
persze. De iszen én ezentúl is csak apád maradok, te kis csacsi. Apád,
aki rólad gondoskodik. Miattam azt szeretheted, akit akarsz, én csak a
nevemet adom, én csak egy áldozatot hozok neked… Jó lesz-e igy?
Egy-két lépést mentek szótlanul, éppen a halottasház kerítéséhez értek
már, a néni árnyéka még mindig ott lépkedett, ott suhogott a leányka
balján.
– Nos, jó lesz-e? – kérdé újból Klivényi türelmetlenűl, míg elől Kubikné
a kapuajtócskát nyitogatta, – mi a feleleted, Apolkám?
– Ez! – kiáltott fel hirtelen elhatározással.
De már akkor kirántotta karját a Klivényiéből s rohant, rohant
lélekszakadva az éjszakában. Kip, kop! dobogtak a kövek kis czipői
alatt, a merre futott.
Az irnok alig birt szóhoz jutni meglepetésében. – Megállj, megállj! –
ordítá azután. És ő is utána iramodott. De poczakos teste nem volt a
futásra berendezve, meg-megállt kifújni magát, biztató szavakat
hangoztatva utána:
– Hiszen csak tréfáltam! Semmi se igaz. Becsületemre mondom, nem igaz.
Gyere vissza, kis rozmaringom!
Majd ujra szaladt egy sort és ujra kiáltá: «Hiszen csak tréfáltam, nem
igaz semmi sem!»
A karcsú alakot elnyelte a sötétség, sehol se látszott, sehol se
hallatszott már semmi nesz. Ki tudja, hol fut már! Vagy talán
meghúzódott valahol a kapuk alatt, a sövények mellett.
– Gyere, gyere, Apolka!
Hallgatódzott minden felhivása után. Mély csend volt. Semmi válasz sem
jött, csak a Trnowszky Péter udvarából felelte gúnyosan egy kakas:
kikiriki!
* * *
Rebernyik János, a Blázy polgármester úr hajduja, vidra-fogásra indult
az éjjel. Ő találta meg Apolkát elájulva a Vág partján. Mikor
fellocsolta, a leány rimánkodott neki, hogy hagyja beugrani a Vágba.
Rebernyik azonban nem engedte.
– Nem hagylak, kis lányom, mert én keresztény katholikus ember vagyok s
ezt a vallásom tiltja. Te tán lutheránusnak néztél engem? Nem, nem, haza
jösz velem. Jobban szerettem volna egy vidrát vinni haza, de így is jó.
Hogy nem jösz? No azt szeretném én látni! Hát tudod te, hogy kivel
beszélsz? Rebernyikkel, a hatalom emberével.
Elvitte erővel a városházára és a polgármester úr szobájában terített
Apolkának ágyat a hajdúköpenyegekből.
Mikor aztán reggel a mai vásár miatt a szokottnál is valamivel korábban
döczögött be hivatalos helyiségébe a polgármester, ezüst gombos botjával
ütögetve maga előtt a földet és garádicsokat, hogy előre érezzék, ki
jön, bezzeg felette elcsodálkozék vala, hogy valaki fekszik a diványon.
Talán valamelyik szemtelen korhely irnok? Hanem, amint jobban odanézett,
látta, hogy ilyen gyönyörű irnokot isten még nem pingált erre a világra;
de meg a csapadékos, nedves perkál szoknyácska is kilátszott lent a
pokrócz alúl. A formás, keskeny lábacskák egymáson keresztbe téve
pihentek. Az egész szobát betöltötte a szűz, üde test kilehelése, a
frissen szűrt tej illatához hasonló.
A polgármester becsengette Rebernyiket és halkan kérdé:
– Ki az ott, te? Nem merem felkölteni.
Rebernyik aztán elbeszélte, hogy az bizony a Trnowszky doktor árva
leánykája, az Apollónia, hogy s miként találta meg és miként akarta
magát elölni a Vágba.
A polgármester lelkiismerete megmozdult: «Egy kicsit könnyelműen vettük
a sorsát», mormogta, majd megdicsérte Rebernyiket:
– Derék ficzkó vagy, öreg, hogy megmentetted. Ne, itt van egy szivar!
Kihúzta a tárczáját, de szivarjai közt hiába keresett kurtát, hát egy
portorikót volt kénytelen adni, de hozzátette: «Ilyet a király se szí».
A beszélgetésre felnyitotta szemeit Apolka. Nagy, fényes szemek voltak
azok, mosolygók, frissek, édesek, mint a hajnal, arczán fényes, szelid
pir ömlött el, mint a hullámokból kelő Aphroditeén, – mert ő is a
hullámokból jött ragyogó álmok közül. A «tegnap» csak egy régmult volt,
messze az álmok mögött. S amint a rózsás álmok oszlottak, szálltak, még
ott csillámlott visszaverődésük arczán, ajkai körül; csak midőn végkép
elillantak, kapcsolódék össze hirtelen a «tegnap» a mához és Apolka
elkezdett egyszerre hangosan sirni.
A polgármester odaült hozzá s gyöngéden kikérdezte élete sorját. Apolka
mindent elmondott őszintén. A becsületes öreg úr meg volt hatva és fel
volt háborodva.
– No, semmi az, – vigasztalá. – Minden jóra válik, még ma gondoskodom,
hogy elhelyezzelek valahová, valami becsületes emberekhez, ahol jó
dolgod lesz. Tudsz-e dolgozni?
– Senki se tanított – felelte szomorúan.
A polgármester nagy fejvakarások között vette a kalapját, botját (mint
mindig, ha halaszthatatlan dolga volt).
– Hát csak maradj itt, míg nem intézkedem. A Rebernyik majd reggelit hoz
a kávéházból. Én meg addig nyakamba veszem a várost.
Lement mély gondolatokba merülve, kavargó tervekkel fejében, a piaczra.
Az úri vendéglő előtt néhány úr sörözött és a budetini tisztikar. A
honvédparancsnok megszólította. Éppen panaszkodni kezdett, hogy milyen
furcsa eset történt vele, egy szép leány hogy akarta magát a vizbe ölni,
akit most már el kellene helyeznie, (így van az, ha az embernek nincsen
családja; mingyárt magamhoz venném), mikor egyszerre csak óriási csapat
gyerek, asszony és ember kezd futni Budetin felől a piacznak, őrült
lármával, jajveszékléssel:
– Jaj, jön a muszka! Jön a muszka!
– Megbomlottatok! – kiáltott rájok a polgármester.
– Nyakunkon az ellenség! – csörtetett most elő egy városi hajdú és
jelenté: – Egy egész tábor jön!
S valóban e perczben a toronyban is elkezdte félrekongatni a harangot a
vén toronyőr, Hrubcso Pál.
A polgármester bosszusan intett fel neki a kendőjével, hogy hagyja abba.
– Nem szégyenlitek magatokat, szamarak! Bizonyosan egymást bolondítjátok
el.
Egyre több-több ember jött futva, némelyek batyuban czipelve hátukon a
holmijukat, síránkozó nőket szétszórt hajjal, megrémült gyermekeket,
mankóval szaladó aggastyánokat lehetett látni. A gyolcsosok, vargák és
mézeskalácsosok, akiknek a budetini úton voltak a sátraik, kezdték
portékáikat nyakra-főre behányni a ládáikba.
– Nézzen csak oda, polgármester uram!
S im, a fölkavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy magyar
ruhás vitéz, ágaskodó paripán, kivont villogó karddal. Utána valaki egy
zászlóval s a háttérben beláthatatlan barnaságban gomolygott valami
tömkeleg. Ágyúszekerek nehéz, tompa dobaja lüktetett messziről…
A honvédparancsnok felkiáltott:
– Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István, a
hadaival!


HARMADIK RÉSZ. A TÚSZ.
Igen, ő volt s utána huzódék gazdag színpompában, hadias mozgalmasságban
az egész tábor; gurultak a nehéz szekerek, ficzánkoltak a paripák,
csillámlottak a dárdák és lószerszámok s pergett a dob, felharsantak a
lapuchnyai híres trombiták.
Minden lélekemelő volt és zordon, csak az élelmezési szekér lőcseiről
csüngő oldal-szalonnákban tett kárt a ragyogó verőfény, mert azok
megolvadva csurogtak, két egyenletesen futó zsirvonalat hagyva az út
porában.
Pongrácz gróf a vendéglő elé érve, kardjával tisztelgett a
honvéd-parancsnoknak, aki már messziről integetett neki.
– Hová, hová, István? – kiáltá rá vidáman a honvédparancsnok, ki hozzá
volt szokva, hogy a gróf hadgyakorlatokat tartson. De hogy egész
Zsolnáig eljött, ez mégis feltünt neki.
Pongrácz István megállította szép fekete lovát s kemény, ropogó hangon
felelte, amiképen illik egy haragvó hőshöz, villámló kardjával
megfenyegetvén a messze kéklő zólyomi hegyeket.
– Besztercze ellen megyek, rokon.
– Ne beszélj!
– És vissza sem jövök, míg kő kövön marad, míg nem lesz egyenlő a
földdel s míg a területét sóval be nem vetem, hogy még fű se nőjjön az
egykori helyén.
A honvédparancsnok megijedt, mert szerette István grófot, de
megütközését elárulni nem volt czélszerű; egykedvüen látszott hát
simogatni agyagsárgás harcsabajuszát.
– No, ez komoly dolog, de miért haragudtál meg annyira Beszterczére?
– Megsértettek, vérig sértettek – felelte István gróf – és még egyéb is
van a dologban.
– Egyéb is? – kérdé rendkívüli érdeklődéssel. – Ugyan no, szállj le egy
kicsit, igyunk meg egy pohár sört és beszéld el a sérelmeded.
István gróf hüvelyébe dugta a szablyáját, azután lepattant a nyeregből
és odaszólt Kovács uramnak, az adjutánsnak:
– Nyargaljon végig kegyelmed és közölje a hadakkal a parancsot, hogy
legyenek veszteg egy darabig és mivelhogy békességes városba érkeztünk,
harácsolni, zsákmányolni nem szabad. Senkinek se bántsák se ökrét, se
szamarát, se szolgáló leányát és semminemű jószágát.
Ezzel kezet fogott sorba a tisztekkel, a jelenlevő Blázy
polgármesterrel, aki régi barátja volt és akit most is legott
biztosított, hogy Zsolna városának semmi bántódása nem történik, majd
karonfogta és mindnyájan megindultak a vendéglő külön szobájába. De bár
a hátulsó szekeren guggolt Pruzsinszky Szaniszló, hamar észrevette éles
sas-szemével a történendőket s nem sajnálta elindítani lábát, hogy ő is
odaérjen s hozzájuk csatlakozzék. Nemsokára jött Kovács várnagy is
jelenteni, hogy a parancsot kiadta, úgy, hogy az extra-szoba küszöbénél
még elcsiphette a budetini parancsnokot egy bizalmas, suttogó szóra.
– Jaj, beszélje rá méltóságos uram valahogy az urunkat, az isten
megáldja, hogy ne menjen, hogy mondjon le az eszeveszett tervéről (de
istenem uram, hogy is ragadhat meg ilyesmi az eszében), mert isten úgy
segéljen, megfogdosnak bennünket Beszterczén és egyenesen Budára visznek
a bolondok házába.
– Magam is azon töröm a fejemet, Kovács uram. Majd meglátjuk, hogy mit
csináljunk.
Utánuk nyitott. Egy nagy tágas szoba volt ez, egyetlen óriási asztallal:
a vendéglős, Jágovics Bogdán, egy lelógó bajuszú, fényes olajbarna
arczbőrű örmény, egészben olyan kinézésű, mint egy szurokba mártott
patkány, ezt a feliratot csinálta rá: «Úri söröde».
Jágovics úr élelmes ember volt, ami már abból is kilátszott, hogy a
szokásos Gambrinust (a legismertebb királyt a földgolyóbison) úgy
«gazdálkodta» meg, hogy a saját édes apját festette le egy habzó
sörserleggel a falra, így érvén el kettős czélt az öreggel, aki
amellett, hogy mint tiszteletreméltó ős tündökölt a falon, örömére az
unokáknak, egyszersmind fia üzletét is szolgálta, mint sörivásra ingerlő
agent provocateur. De, minthogy a néhai Jágovics úr hires kereskedő volt
Zsolnán, meghagyta a piktornak, hogy kereskedői volta is okvetetlenül
meglátszassék, ami aztán akként oldatott meg, hogy a nyakába egy mérő
serpenyő volt akasztva, az ölében pedig egy váltó-ürlap. No már nagy
kópé lehetett az a piktor.
De még nagyobb volt Pruzsinszky, mert a míg a sört elhozták («Ex
frissibus!» – kiáltá az élő Jágovics úr a nagy urak láttára a
pinczéreinek), addig egy széket húzott magának, hogy a magasan lógó
néhai Jágovics urat elérje s kihúzván zsebéből a czeruzáját, egy
hirtelen ötlettel oda irta a váltó-ürlapra: «_Elfogadom: Pruzsinszky
Szaniszló._»
Lett nagy derültség, István gróf hahotázott, mint a zuhogó patak, még a
könnyei is megeredtek s mire a friss csapolású sört behozták, egész
vidáman kezdte elbeszélni Estella szökését a Behenczy fiúval, akik
Beszterczére menekültek, de a város nem akarja őket kiadni, meg kell
tehát fenyíteni stb.
No ez úgy volt elmondva, hogy lehetetlen nem inni egy pohár bort a
Pongrácz-fegyverek győzelmére. A sör csak a németnek való, koczczintani
se lehet vele. Hozassunk egy kis vörös bort! Finom vágújhelyi van a
Jágovics pinczéjében.
A villogó, szikrázó, gránát-piros bornál aztán szó szóba fűződék. «Ej,
ej, az a gonosz Estellácska!» A honvédparancsnok az asszonyokról kezdett
mesélni. Egyik nagyobb pillangó, mint a másik. Nagy théma ez. Kivált ha
a honvédparancsnok kezeli, kinek kapitánykori híres kalandjait roppant
szerette hallgatni István gróf. A velenczei esetet a Canale Grande-n,
mikor a férj léptei közelednek a comtesse boudoirjához s a kapitány
kénytelen kiugorni mezítláb az ablakon a kanálisba. Hanem ehhez hozzá
kell képzelni legalább is – az olasz eget.
A tisztek sokszor hallották, Isván gróf is, de azért mégis tetszett
nekik, Pruzsinszky meg épen el volt ragadtatva.
– Bravó! bravó! – mondá István gróf és koczczintott. – Világéletedben
nagy lurkó voltál, édes rokon! Hanem most már halljuk a pozsonyi asszony
történetét.
– Restellem a polgármester ősz haja miatt – évelődött a parancsnok
bajuszát pödörgetve.
– Hagyd el bátya, vágott közbe István, – jól esik a mellének. – Igaz-e,
Blázy?
Blázy ráhagyta mosolyogva.
A kedv nőttön-nőtt, a palaczkok ürültek, a poharak csengtek, István gróf
az ablakhoz ment és kikiáltott valamelyik emberére, hogy küldjék a
lapuchnyai bandát.
A parancsnok azalatt odahajolt Blázy fülébe súgni:
– Itassuk le mindenáron. Van egy jó tervem.
Az visszahunyorított a becsületes macskaszínű szemeivel.
– Hollá, urak, halljuk már azt a pozsonyi asszonyt!
– Halljuk, halljuk!
– Bogdán, bort! A legénységnek egy hordó pálinkát. De már most igazán
halljuk a pozsonyi asszonyt!
– Adjatok előbb egy czigarettát! Igy, már most jól van. Pozsonyban
feküdtünk, nem is emlékszem már, hányadik esztendőben. Gyönyörü huszár
voltam. Pruzsinszky megmondhatja. Igaz-e, Pruzsinszky? Mert Pruzsinszky
ösmert akkor. Ösmert, mert sok pénzem volt. Elég az hozzá, egy
tisztességes családnál voltam beszállásolva, bizonyos Vinkóczynál, ha
jól emlékszem. A vámnál hivataloskodott a szegény ördög. Szép, fiatal
asszonya volt, karcsú, mint az őzike, fitos orrú (az orroknak ez a
fajtája mindig ingerlően hatott rám), de olyan szende, ártatlan és
szemérmetes, mint egy madonna. Már hetekig voltam ott s alig láttam, de
ha láttam is, észrevétlenül tudott elsuhanni előlem; ha köszöntöttem,
biczczentett a fejével s lesütött szemekkel menekült megszólításom elől…
Rá sem gondoltam többé, midőn egy nap Bécsbe rándulok. A kupéban egy
gyönyörű asszony ült, teljesen kifejlett szépség, a hervadás bizonyos
poézisével. A Balzac asszonyaiból egy kedves darab, a harmincz és
negyven közt, a tudás minden bájával megkent asszonyka. Higyjétek meg,
fiúk, hogy nagyon beleszerettem. Pedig az nagy szó, ha én mondom, abból
az időből, mikor úgy szálltak rám az asszonyok, mint a legyek a mézre. –
Hiszen te ösmertél, Pruzsinszky.
– Tovább, tovább!
– Elkezdtem neki udvarolni, egyre tüzesebben, hevesebben. Csak fogadta,
fogadta eleinte és maga is visszakaczérkodott egy kicsit, de mikor aztán
látta, hogy nem tréfálok, bevallotta, hogy ne fáradjak, mert ő neki egy
imádottja van Bécsben, éppen most is ahhoz megy. S olyan ügyesen tudott
lehűteni s átterelni a beszélgetést közönyös dolgokra, hogy csoda.
Megkérdezte, hogy hínak, mint vagyok megelégedve Pozsonynyal s hol,
kinél lakom. Megmondtam, hogy ki vagyok és hogy valami Vinkóczyéknál
lakom. «Vinkóczyéknál? – szólt meglepetve – hiszen ott igen csinos
asszonyka van». «Mit ér – feleltem bosszúsan – az egy szent, azzal
semmit sem lehet kezdeni.» A szemem közé nevetett: «No no, csak próbálja
meg, kapitány!» A fejemet ráztam, hogy hasztalan, de ő csak egyre
mosolygott hamiskásan és midőn kiszálltunk Bécsben az indóházban,
odasúgta fülembe: «Jobban tudom én azt, kapitány, mert az én leányom a
Vinkóczyné».
– Pompás história! – lelkesedett Pruzsinszky.
– Rosszabb vagy Boccacciónál! – vélte nagy hahotával István gróf.
– De hát a folytatása! – sürgették a tisztek.
Mire a parancsnok leöblíté a torkát egy pohár borral, megtörülgette
óvatosan a nagy bajuszát; csillogó, kékes szemei kialudtak, mintha egy
bántó szó koppantaná el lángjukat, homloka redőkbe gyűrődött, széles
tenyerét szívére tette bűnbánón, s méltóságteljesen, de mégis
szemrehányón förmedt a tisztekre:
– Uraim! Én tetőtől talpig gavallér vagyok.
Erre a mondásra megint koczczintani kellett s István gróf intésére
ráhúzta a lapuchnyai hadi banda a Rákóczi korából maradt híres nótát,
magyarba vegyített tót szöveggel:
Mikor még én kurucz voltam Rákóczi vojnában,
Jártam szattyánból varrt cserveni csizmában.
Ilyen vígadozás közben elmult a dél és megéhezének mind az urak, mind a
hadak. Kovács jelentette, hogy a hadsereg enni akar.
– Hát vonuljanak valami térségre és főzzenek gulyáshúst a katlanokban.
Egy ökröt ki kell fogni valamelyik társzekérből és meg kell enni.
A Vág mellé vonultak a hadak, annak a hancsikos, hompos partján
gyujtottak tüzeket s ütöttek tanyát. Az urak pedig a vendéglőben
ebédeltek, megoldott nyelvekkel folytonos rózsás humorban, mely csak
fokozódott ebéd után. Aranyos köd szállott alá a dib-dáb földi bajokra,
keservekre, mikor a feketét is behozták és rágyujtottak a Jágovics által
_megnemesített szivarokra_. Jágovics ugyanis rendesen megvette a
Motesiczky úrfiaktól a finom havanna szivarok dobozait, tíz krajczárért
darabját s e dobozokban, melyek évekig tele szedték magokat a drága
havanna-illattal, kassai négyeseket nemesített… (Ilyet is csak egy
örmény eszelhet ki.)
Ha a bor gőze sírásó, a jelen bánatát elföldelő, piktor a szivarfüst, a
jövő képét verőfényesen színező. Csak úgy bugyborékolt a jókedv.
Pruzsinszky ledobta dolmányát és egy ingújjban kezdte járni a
«Podza-bucskit». Hip-hop! Hip-hop! A parancsnok egyre biztatta a
tisztjeit: Hajrá, mulassunk, bajtársak! S egyre tartotta szóval,
adomákkal Istvánt, ki, mint otthon a várában minden ebéd után, most is
lehozatta a társzekérről a pénzeszsákot és az ablakon kihajolva, szórta
a járó-kelők közé a kétgarasokat, ami itt még jobban ütött ki, mert a
talaj a fogadó ezen ablaka alatt csátéval, csalánnal és «Mária
koronájával»[1] volt benőve s ugyancsak mulatság volt nézni, hogy a
pénzre rohanó pórnép mint szurkálja össze magát a harapós növények
között.
Ebben a pompás hangulatban kezdte Blázy is, a parancsnok is, nagy
diplomácziával rávenni, hogy mondjon le a jóravaló bányaváros
lerombolásáról. Végre is egy olyan fehér személy, mint Estella, nem
érdemes arra, hogy egy várúr felczihelődjék a seregével. Olyan
perszónáért bizony nem való Beszterczéig menni, piros vért ontani,
dúlni, pusztítani. Hiszen minden nyomon akad olyan száz is.
De István gróf csak a fejét rázta gúnyos mosolygással:
– Nem az Estella kell. Útálom a nőket. Soha életemben egyet sem
csókoltam, egyhez se vonzódtam (mert úgy van az, urak, Zrinyi Ilonával
eltemették az utolsó asszonyt), de a jogomat nem hagyom a nyakukon, a
sértést nem tűröm a czímeremen; meg kell aláznom Beszterczét.
Összehordtak aztán hetet-havat, mindent, hogy az okosabb enged és arra
is gondoljon István gróf, hátha Besztercze talál lenni erősebb, milyen
szégyen éri a Pongráczok pajzsát.
Addig-addig beszéltek neki, egyik nagyobb elokvencziával, mint a másik,
hogy lassankint elnémult. Kifogyni látszott az ellenvetésekből, mintha
meglágyulna, mintha kezdené magát megadni, de csak a végén látták, hogy
biz az szép csendesen elaludt. Elnyomta a sok bor, meg a sok beszéd.
– Makacs koponya – mondá Blázy. – Ezzel nem boldogulunk.
– Szép spektákulum lesz belőle, mondhatom, ha meg nem akadályozzuk –
sopánkodott a parancsnok, ki Pruzsinszkyt is odaszólítá egy szögletbe
tanácskozni. – Ki kell valamit gondolnunk, urak. Okvetlen tennünk kell
valamit. Hátha sikerül.
A polgármester hitetlenül rázta a fejét:
– Én rátok bízom, urak. Bennem úgy sincs lelemény. És időm még kevesebb
van; gondoskodnom kell a lánykámról. Ebédet küldtem ugyan neki, de most
még el kell valahová helyezni. A kánya vigye a dolgomat, kis városban a
polgármester még helyszerző is. Nemsokára visszatérek, uraim!
Blázy uram kicsoszogott az ajtón, piros, mosolygós arczával, apró, húsos
lábaival és sorra vette a jobb házakat, Apolkát ajánlgatva, csak
estefelé tért vissza a vendéglőbe bosszúsan. A tisztek még mindig ittak,
István gróf még egyre aludt.
– No, hát sikerült? – kérdé a parancsnok.
– Dehogy! hiába koptattam a csizmámat. Egy helyen nem kell, mert már nem
elég kicsi a gyerekekhez játszópajtásnak, más helyütt nem kell, mert még
nem elég nagy a munkára. Kurka fiskális a Róza lánya mellé keres
társalkodónőt, de az Apolka nem alkalmas, mert – úgymond – nagyon
konfidens lenne, minthogy idáig barátnők voltak. Luby uraméknál nem
fogadják be, mert nagyon szép és a fiok már lányok után nézeget. Egy
ötödik helyen (Sztraka Györgyéknél) az asszony féltékeny. Egy hatodikon
a férj kikapó. Szegény gyerek, no, azt ugyan megverték az istenek azzal
a nagy szépségével.
– Tehát nem adtál túl rajta? – kérdé a parancsnok.
– Mindenütt kikosaraztak.
– Hála Istennek!
– Hogy-hogy?
– Mert a leány a tervünkhöz kell.
– Nem értem.
A parancsnok kihítta Blázyt a mellékszobába.
– Nagy dolgot fundáltunk ki azóta. Ez a Pruzsinszky nagy mester. Istvánt
meg kell menteni. Istvánnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi meg
máskép, ösmerem a dölyfét, hacsak Besztercze egy hódoló küldöttséget nem