Besztercze ostroma - 12

a főúr szeszélyeihez.
István gróf nyájasan fogadta, megkinálta tokaji borral, éppen azt ivott
ő maga is. «Jó-e?» kérdé az asztalostól. «Jó lehet – felelte – mert
kicsivel adják.» Erre aztán földhöz vágta a kis szilvóriumos poharat
István gróf és egy öblös ezüst serleget töltött meg, azt nyujtotta oda.
– Hát miért hivatott a méltóságos úr?
– Nem kicsi dolog az, Matyej György. Olyat még te nem is csináltál.
– Csináltam én már mindent a világon, még kalodát is.
– No hát csinálj nekem, Matyej György, egy diófa koporsót, másfél öl
széleset, másfél öl magasat.
Matyej György elbámult, a szája nyitva maradt.
– Hiszen ez olyan lenne, mint egy hombár, mint Noé bárkája.
– Semmi közöd hozzá. Te jó mester vagy, hát megcsinálod. A diófa megvan
hozzá, minden megvan hozzá. Addig el nem mozdulsz egy tapodtat sem, míg
meg nem csinálod.
Matyej hozzálátott a munkához, szakadatlanul faragott, gyalult a
kocsiszinben, senki sem birta eltalálni, mire rontja azokat a pompás
diófadeszkákat. A várúr hol-hol lement megnézni, mennyire haladt már,
látszott, hogy érdekli, a mit csináltat.
A többi idő alatt hallgatag volt, fel s alá járt a szobában, vagy
kikönyökölt az ablakon s minden arra menőt felhivott a palota-termekbe s
megajándékozta valamivel; a vásárosokat, ismeretlen utasokat, neki az
mindegy volt. Szétosztogatta a fegyvereit, tőreit, kardjait, a kedves
csecsebecséit. Pruzsinszky nem győzte szemrehányásokkal:
– Az Isten szerelméért, István, mit csinálsz? Nem értem a dolgot.
Ravaszul mosolygott, de ebben a mosolyban volt valami titkolódzás,
valami elrettentő utógondolat.
– Hej, sokat nem értesz te a világon, Pruzsinszky.
Utóljára is úgy segített a dolgon Pruzsinszky, hogy őröket állított fel
egy két puskalövésnyire a vártól, akik irgalmatlanul elkergessék a
közeledőket.
A harmadik napon azok, akik benéztek a kocsiszin hasadékain, elborzadva
kezdték suttogni, hogy egy óriási koporsó készül odabent, amelyikbe
belefér az összes várnép. Már össze is van állítva, most politurozza
Matyej György. Megfagy a vér az emberben, ha rátekint. No gyerekek, már
ez félig sem tréfa, ebből ez egyszer nem jó lesz.
A Pruzsinszky fülét jókor megütötte a koporsó hire, lement leselkedni s
amint meggyőződött a valóságról, egy mukkot se szólt többé, csak
elsápadt, felment a szobájába, összecsomagolta a könyveit, ruháit,
minden holmiját, aztán benyitott István grófhoz, azzal a jelentéssel,
hogy testvéröcscse halt meg Lembergben, hát el kell utaznia azonnal.
– Jobb volna, ha üzennél neki.
– De hiszen meghalt.
– Nem tesz semmit – szólt kurtán a főúr és megint fölvette a rejtélyes,
megdöbbentő mosolygását.
Pruzsinszky egy kis kölcsönt kért az útra, István kikeresett minden
fiókot, kifordította minden zsebét és végre felajánlotta neki a pókot,
aki most már az ötödik numerus kihúzásán dolgozik. Ezzel bizony lehet
pénzt csinálni, kivált Lembergben (ott van a legjobb lutri), csak egy
kis szerencse kell hozzá.
De Pruzsinszky nem fektetett a pókra valami különös súlyt, inkább arra
kérte Pongráczot, adja oda neki a zafirokkal, rubintokkal kirakott
mentelánczot, amit a cseresznyefa-szekrényben látott egyszer, ami a
híres Pongrácz Péteré volt.
– Hát jól van, – szólt megvető kézlegyintéssel, mintha a naivsága miatt
nézné le – hát jól van, te csacsi, ha te azt többre becsülöd a póknál.
S odaadta neki a lánczot, aztán megveregette a vállát és így szólt:
– Mikor jösz vissza?
– Egy pár nap mulva.
Hogy im Pruzsinszky odább állt, nagy bolhát eresztett a többiek fejébe.
Hm, a patkány menekül. A lengyelnek esze van és orra van. A lengyel
megérzi a veszedelmet, mint a béka az esőt. S az a koporsó, jaj, az a
koporsó aligha van hiába megrendelve.
A következő éjjel elpárolgott Bakra s a vár katonái, cselédei közül is
kereket oldottak néhányan. Valami rejtélyes veszedelem lógott a
levegőben. A környék összes kuvikjai oda jártak éjjelenként a kastély
előtti jegenyefákra; péntekre való éjjel, éjfélkor az anyatyúkok
elkezdtek kukorékolni (minden jó lélek vessen ilyenkor magára
keresztet), a Waterloo kancza ugyancsak azon az éjszakán egy gödröt
kapart maga alatt az istállóban, első ballábával. Jaj, fusson innen, aki
futhat!…
Pénteken reggelre azt parancsolta a várúr, hogy nyergeljék fel neki a
Waterloot, látogatásokat akar tenni a környéken. Mindenki csodálkozott.
Már másfél éve nem mozdult otthonról. Sápadt volt, beteg volt s úgy jött
ki a beszédje tompán, fahangon, mintha egy pinczéből szólana ki, mintha
valaki más volna az ő földi hüvelyébe elbujtatva. Pamutkay, aki látta a
gödröt, amit a Waterloo ásott, sírva intette, óvta: «Ne üljön fel, uram,
arra a kanczára, mert nem jó vége lesz, ne tegye, ne tegye.» De csak
mégis felült, mintha nem is hallaná, amit körülötte beszélnek; intett
Makovnyiknak, hogy kövesse a másik lovon, aztán sarkantyúba kapta a
Waterloot s elszáguldott, mint a nyíl; a gyönyörű kancza negédesen
hányta-vetette a hosszúkás fejét, szemkáprázón rakta a négy vékony
lábát.
– Ezt se látjuk többet – sóhajtott utána Pamutkay. – Üres nyereggel jő
haza a paripa, fogadni mernék rá. Úgy nyom, úgy fojtogat valami rossz
előérzet.
Legelőbb Glébára nyargalt Pongrácz István, ahol Forget őrnagy lakott, a
hajdani csatajátékokból a kommencziós ellenfél. Az öreg őrnagy el nem
bírta képzelni, miért jött. Honnan ez a nagy szerencse?
– Hát búcsúzni jöttem önhöz, őrnagy, ahogy illik egy gentlemanhoz, mikor
messze útra indúl, még egyszer kezet fog a régi ficzkókkal,
szomszédokkal, akikkel együtt élt.
– Ej, ugyan van jó dolga, hogy utazik? És hová utazik?
– Sehova. Csak éppen, hogy egy kicsit meghalok.
– Mikor lesz az még!
– Az holnap lesz.
Az őrnagy nevetett, belenézett az arczába és jól oldalba ütötte:
– Nem látszik meg magán a facies hippocratica. Nem szép, hogy így
megijesztgeti a jó embereit, valami jobb tréfát is faraghatott volna a
megpihent eszével azóta, ahogy látott. Ezer esztendeje, hogy nem
beszéltünk együtt.
– No, vagy négyezerig ezután se igen beszélünk.
Ezzel választ se várva, megrázta Forget kezét melegen és újra felült
lovára, hogy útba vegye Podzameket, ahol Starvich báró lakott az év ezen
szakában; a nyár egy nagy részét Morvaországban szokta tölteni az
osztrák birtokán.
Starvichtól épen úgy búcsúzott, mint Forgettől, de e nagyfejű,
hirtelenszőke emberke is csak az István gróf egyik új hóbortjának vette
a látogatási ürügyet s még ő panaszkodott, hogy ezt az életet már nem
képes tovább kiállni ezzel a két különböző birtokával.
– Ha Morvaországban vagyok, ott Kossuth-kutyának neveznek, ha itt
vagyok, «vörös német»-nek csúfolnak.
Starvichtól átlovagolt az Ordódyakhoz, Motesiczkyakhoz, ez utóbbiak
megmarasztották ebéden s ott olyan csendesen viselte magát, olyan
összefüggésben beszélt, hogy ezt jegyezte meg róla Motesiczky Erzsébet,
Vereczkey Pálné: «Ez az ember csak néha bolond». Igaz, hogy vissza is
vonta elváláskor, mert István itt is így szólott:
– Az isten áldjon meg benneteket. Azért jöttem, hogy még lássalak
egyszer. Holnap már üt az én órám.
Babonás fantaszta Pamutkay uram, mert ló, lovas ép-egészségesen tértek
haza estefelé. Itthon sürgöny várta; arról értesítik pesti rokonai, hogy
a főrendiház bizottsága kiadta személyét a kopogtató törvénynek:
minthogy nemsokára bíróság előtt fog állani, küldenek neki egy kitűnő
ügyvédet, aki már holnapután ott lesz Nedeczen.
István gróf egykedvűen gyűrte össze a sürgönyt és legott megírta
czeruzával a választ: «Van nekem kitűnőbb ügyvédem annál, aki már holnap
itt lesz Nedeczen.»
Átadta Pamutkaynak:
– Küldje el, ezredes, korán reggel a távirdára, hogy ne fáradjon a
prókátor, akit rám akarnak sózni. Az ördög pörlekedjék a holta után…
Egész jó kedvvel ültek vacsorához. Pongrácz beszédes volt, tréfálgatott,
politizált, mint ahogy minden közönséges eszű magyar ember teszi borközi
állapotban a világ eleje óta. S voltak helyes, találó megjegyzései,
például, hogy teljes paritás csak akkor lenne, ha «azok» is
felakasztanának tizenhárom tábornokot a magukéból. Pamutkay, Kovács nem
győztek csodálkozni. Nem látszik ezen annyi elmezavar sem, mint a
körömfeketéje. Isten különös csodát mívelt vele, világosságot öntvén a
közelgő homályba. Mondták is odakünn egymásnak: «Bizony, bizony, még
ember lehet az urunkból.»
Bár lefeküdni küldé kiséretét, ő maga alkalmasint nem aludt, be sem
húnyta szemeit azon éjjel. A kulcsárné, aki alatta lakott, legalább azt
beszéli, hogy egész hajnalig hallotta a lépéseit.
Már hajnalban talpon volt, bezárkózott Matyejjal a kocsi-színbe és
felszegezték a koporsóra a Pestről érkezett betűket. Sokáig kopogott
kisértetiesen a kalapács. Rettenetes volt azt hallani. Óh, istenem,
kinek a nevét verik rá!?
A roppant szepegés csak akkor lohadt le egy kicsit, mikor kijött
Pongrácz István a színből egykedvűen, majdnem vidáman s elrendelé, hogy
a Waterloot fel kell nyergelni. Adják rá a legszebb szerszámot a régiek
közül, amik fenn vannak a fegyvertárban, gyöngyvarrottas kantárt,
színezüst zablával, meggyszín bársony nyerget, brokát takaróval.
Míg a paripát nyergelték künn az udvaron, ki okos szemeivel gyöngéden,
engedelmesen nézegetett a gazdájára, felszólt Pongrácz István a
kedélyesen pipázgató torony-őrhöz.
– Fújd meg a kürtödet: gyülekezzék a nép! Lesz még ma itt látni és
hallani való.
Ahogy aztán kész volt a paripa, hozzá ment, megsimogatta, saját kezeivel
nemzetiszín pántlikát font a sörényébe, megcsókolta a lámpásos homlokát.
«A viszontlátásig, pajtáskám!» s oda intette a vártán álló őröket,
akiknek a puskája mindig meg van töltve:
– Lőjjétek le! Egy, kettő, három!
Két lövés eldördült, a kancza felágaskodott, fájdalmas vihogást
hallatva, aztán összeesett vonagló teste s két patakban kezdett
folydogálni piros vére, az a sokat érő nemes angol vér, betöltvén
apránkint nagy darabon a kikövezett udvar mélyedéseit.
A lövések zajára rémülten futottak szét a várbeli fehérnépek, a
szolgálók, az Apolka apró hölgyei bebújtak az ágyak alá, zugokba,
kuczkókba, csak Apolka maga mert előjönni hófehér reggeli ruhában s még
a nagy vértócsától sem ijedt meg, mely karmin-pirosból át kezdett
változni granátszínbe, odalépett a grófhoz vakmerően, megfogta a kezét.
– Már megint mit csinál, IV. István! Ej, mit csinál. No jőjjön fel
hamar, jőjjön, úgy akarom.
Szelídség, édesség volt a hangjában most is, vadakat megfékező varázs,
még a lábacskájával is toppantott, hogy úgy akarja, de István grófra nem
hatott most, rárivallt majdnem durván:
– Menjen fel a szobájába, kisasszony, azonnal. Össze vannak-e már
csomagolva a holmijai? Vezesd fel, Makovnyik!
Apolka elpityeredett erre a hangra, hisz azelőtt mindig csak gyöngéden
szólt hozzá, először életében magázta most; szép piros ajkait
összeszorította, érezte, hogy a hatalma elveszett ez ember fölött, most
először kezdett félni tőle, úgy elszorult a szíve, úgy megkábult a feje,
hogy ha Makovnyik nem támogatja, útközben összeesik. Pedig inkább
örülnie kellene. Hisz ma van a szabadulás napja. Várta és mégis fázott
tőle. Pedig ugyancsak ragyogó pompában bukkant ki a naptenger a
«Semiramis» mögül. Aranyból van a tányér, de mi lesz rajta szervirozva?
– Hozzátok elő most a koporsót! – parancsolá Nedecz ura.
Négy kozák czipelte ki rudakon a Matyej művét; hátborzongató volt arra
csak nézni is; félelmetes alkotmány, nagy, mint egy óriási szószék,
felül egy fekete kereszttel, az oldalán faragott koponyákkal, közbül
ezüstös betűkkel kiverve ragyogott:
ITT ÜL ÓVÁRI ÉS SZENTMIKLÓSI
GR. PONGRÁCZ ISTVÁN
WATERLOO NEVÜ LOVÁN.
BÉKE PORAIKRA!
Monstrum egy gondolat. Az öreg Kovács elájult, mikor megpillantotta és
elolvasta a feliratot. Csak Matyej dörzsölte a kezeit megelégedetten.
Tetszett neki, hogy bámulják az alkotását.
– Emeljétek bele a lovat, ha majd végkép lefut a véréből.
A várúr arczán volt bizonyos kifejezetlen gyönyör, szinte szürcsölte
lelkével az őt körülálló közönséges emberi lények meghökkenését.
Átszellemült, valami magasztos páthosz dolgozott benne, egy jól eső,
tüdőt tágító érzés, mint a költőben, mikor megfogamzott gondolatait
formába önti. Talán arra gondolt, hogy milyen legenda lesz ebből
valamikor… az unokáiknak fogják mesélni az aggastyánok.
Mikor beemelték a szegény állatot, hat ember is alig birta, alázatosan
kérdé Sztrecso István, hogy rászegezhetik-e a fedelet?
– No persze, te marha! – szólt boszusan. – Hát még a lovas?…
Azzal megfordult s kevély, katonás léptekkel sietett fel a szobáiba,
magára vette a legszebb díszruháját, oliva-zöld dolmányát a mogyoró
alakú arany gombokkal, sáfrányszín nadrágját ezüst paszománttal, sárga
szattyán csizmát arany sarkantyúval. Ujjára húzta a nagy családi
pecsét-gyűrűt amit eddig az óralánczán viselt. Az órát kicsapta a
zsebéből. Ki az ördög méricskélje ott az időt, ahova ő most megy – annyi
van ott abból!…
Amint öltözködött, valami neszt hallott. Összerezzent. Ki jár itt? Csak
nem a halál? «Ej, csak akkor jön az, mikorra én rendelem.» Bizony nem a
halál volt, hanem az Apolka egyik leánykája, ki éppen ide menekült
félelmében a lövés után és az István gróf közelgő lépteire a diván mögé
bújt. Ott kuksolt szegényke reszketve, dobogó szívvel, sápadtan. Látta,
hogy öltözik, haját megfésüli, bajuszát kifeni, azután kinyitja
átellenben a fekete szekrényt («Patikának» nevezték a várbeliek), ahol
mindenféle alakú üvegek álltak, mindenféle folyadékokkal megtöltve,
abból kivesz egyet és kiiszsza. Uram, én teremtőm, ha most benézne a
diván alá…
De nem nézett be, hanem jó szerencse, elhagyta az öltöző szobát, átment
a nagy termen, hálószobájába és becsöngette az apródját.
– Hídd ide Pamutkayt, Kovácsot, Apolkát, a kulcsárnét, Makovnyikot, a
káplánt és a nőcselédeket.
Csakhamar összejöttek valamennyien.
– Húzzátok az ágyamat egészen az ablakhoz, hogy lássam, mi történik
odakünn.
Mindnyájan bámulták, ragyogó öltözékében még szinte csinos, daliás volt,
összedúlt vonásain elszántság és dacz ült, szemei csodálatos tiszta
fényben ragyogtak, homloka égi nyugalmat lehelt.
– Csak nem akar a méltóságos úr lefeküdni?
– De igen. Meg fogok halni.
– Hiszen nem is beteg méltóságod.
– Azt én jobban tudom.
Az ágyat az ablakhoz húzták, Pongrácz belefeküdt, de előbb az agátköves
kardját is felkötötte, csak a kalpagot helyezte maga mellé egy kis
szekrényre.
– No így, most jó lesz. Húzd ide a székedet, Apolka és meséld el, mit
álmodtál az éjjel. Te pedig, kis apródom, modd meg a toronyőrnek,
jelezze, ha porfelhőt lát a Nedecz felé vezető úton.
– Jelezte már.
– No annál jobb.
– Kegyelmed pedig, Kovács uram, nézze meg, hogy megjött-e már a
lapuchnyai banda.
– Megjött.
– Rendelje őket ide a szomszéd szobába, hogy kéznél legyenek.
Kovács uram kiment, koczogtak a szegénynek a térdei ijedtében.
Pedig senki sem hitte, hogy beteg a gróf, mindenki szeszélynek tartotta.
Egy új változata eszelősségeinek, hogy most halni készül. Hiszen éppen
az a borzasztó, hogy mikor az ilyen csendes őrültnek kitanulják a
szokott hóbortjait, egészen ujjakat, frisseket csinál.
Hanem amint aztán látták, hogy elkezd az arcza lassan-lassan átváltozni,
ónszinűvé, szederjessé, azután olyanná, mint a föld, koronkint vonaglik
a belső kíntól, egyszerre megszállt mindenkit a rémület és Apolka
elfakadt sírva.
– Ne sírj, kis hadi zsákmánykám. Ne okoskodj. Nézz ki csak az ablakon!
Látod-e, kik jönnek?
Maga is félkönyökére emelkedett s úgy nézte az érkező három kocsit. Az
egyikben Estella ült Lengeffyvel, a másikon a szenátorok, a harmadikon
Blázy és Tarnóczy. Egyenkint meg lehetett őket ismerni.
– Ki kell nyitni a kaput előttük! – mondá síri hangon Pamutkayhoz.
Apolka semmit se látott, el voltak borulva a szemei könyekkel, csak azt
az egyet látta, hogy István gróf rosszul van.
– Fáj valamije?
– Nagyon fáj, – hörgé.
– Hamar, hamar orvosért! – kiáltá Apolka.
Nem felelt, csak a fejét rázta; ugyancsak azt tette, mikor a káplán
hozzá lépett:
– Feladjam a halotti szentséget?
– Nem szükséges, nincs semmi bűnöm. Amit én kívántam az Istentől, abból
ő nem teljesített semmit, amit ő kivánt tőlem, azt én mind
teljesítettem.
Összerázkódott és arczczal a párnákba feküdt, mialatt az egész teste
rángatódzott. Hosszabb idő mulva, mintha csillapodnék szenvedése,
fölemelte fejét, szemei megnyiltak, de már hólyagosan, befelé fordulva a
kék karikáikkal.
– Hadd szóljon a lapuchnyai banda! – mondá.
A lapuchnyai banda rázendítette halkan a Rákóczi-nótát, mire a fejével
integetett, hogy igen szép; egy fél perczig figyelmesen hallgatta, majd
oda inté Pamutkayt:
– Lóháton akarok lenni a másvilágon, Pamutkay, tegyenek egy koporsóba a
lovamra. Tudom, hogy úgy egyenesen nem lehet, de nem tesz semmit, ha
rézsut is. Megértette, ezredes?
Pamutkay intett a fejével, hogy megértette, a könnyek végigfolydogáltak
a hosszú szakállán.
– Nagy gyerek maga, Pamutkay!
Teljesen eszénél volt, mindent látott, mindenre figyelt. Homlokáról
csurgott a verejték. Apolka törülgette a keszkenőjével.
– Te jó vagy, hadi zsákmánykám – susogta szelíden.
És újra behúnyta a szemeit. Perczekig feküdt nyugodtan, mintha semmije
se fájna, mintha álmodnék. Azonban hirtelen felriadt s bizonyos
mohósággal kiáltott a kulcsárné háta mögött álló nőcselédekre, béres
asszonyokra:
– Gyertek ide, vén asszonyok s igazítsátok el kezemet, lábamat, ahogy
lenniök kell. Ti már értitek ezt. Hamar, hamar, mert nem akarom, hogy
holtom után babráljatok rajtam a piszkos kezeitekkel.
Azok odasiettek és gyöngéden tették össze kezeit a mellén; aminthogy
azután úgy is maradtak örökké.
Egyet se mozdult többé. A szemeit még kinyitotta egyszer, halkan,
elhalóan susogta:
– Tedd össze te is kezeidet Apolka és imádkozz!
A zenét elhallgattatták künn, Apolka összetette kis kezeit és imádkozni
kezdett: «Miatyánk, ki vagy a mennyekben»…
– Megfulok, – hörgé – nyissátok ki az ablakot.
Az ablakot hirtelen föltépték. Szűzies napfény ömlött be
akáczfa-illattal s velök egy alamuszi darázs osont be szemérmetlenűl
röpdösve az ágy fölött, rejtélyes, méla döngéssel.
Még egy fél mondat az imából, midőn egy mélyet sóhajtott a gróf, feje
leesett, szemei fölfordultak. A sóhaj belevegyült az ima halk szavába és
együtt összefonódva szálltak az égbe mind a hárman: az ima, a sóhaj és
Pongrácz István lelke.
Pamutkay föléje hajolt, kezét a szívére tette. Az nem dobogott többé.
– Az utolsó várúr meghalt! – mondá tompán, ünnepélyesen.
A jelenlevők mélyen megilletődve térdepeltek az ágyhoz, a káplán
imádkozott az áhitatos csöndben. Csak az Apolka fájdalma tört ki zavaró
szavakban, míg a halott kezét egyre csókolgatta, őt magát életre hítta
erőszakkal:
– Csakugyan meghaltál? Igazán nem élnél, apám helyett nekem aki apám
voltál. Oh nézz rám még egyszer! Szólj hozzám valamit! Lehetetlen az,
hogy többé ne szólanál.
Hiába csoszogtak-kopogtak ezalatt künn idegenek, senki sem vetett reájok
ügyet, senki sem kiáltott szabadot, pedig ugyancsak türelmetlenkedtek
már, kivált Lengeffy uram. Végre is rácsábította a vele született
kiváncsiság, kinyitá az ajtót csikorgás nélkül, nagy óvatosan s látván,
hogy bent sokan vannak, belépett méltóságteljesen, mint egy Bánk-bán,
kezén vezetve Estellát, nyomukban a szenátorok, Blázy és Tarnóczy.
Senki sem vette tekintetbe a bejövőket, amin felette megütközék Blázy,
gyöngéden megérintve a Kovács uram vállát:
– Mi történik itt? Hol találjuk a méltóságos grófot?
Kovács gépiesen mutatott az ágyra.
– Ott fekszik.
– Csak nincs valami baja?
– Nincs. Meghalt.
Blázy az ajtónak tántorodott a meglepetéstől és olyan fehér lett, mint a
fal. Tarnóczy azonban se nem látott, se nem hallott, szelesen rohant
Apolkához, szenvedélyesen átölelte és meg akarta csókolni.
Az kifejtette magát a karjaiból, ránézett tiltón, de mégis gyöngéden,
bánatosan:
– Nem, nem most, Miloslav. Ez a nap nem az örömé. Egy halottat
csókoltam. Hátha sértené őt most mingyárt az élőtől kapott csók…
Csak Lengeffy nézte Nedecz mozdulatlan urát közömbösen, ily szavakat
ejtvén:
– Oh, mily rettentő a halál keze.
Mylordok, ladyk, im okuljatok,
E por tegnap még parancsolt…
Mylordok és ladyk nem lévén jelen, hogy okulhattak volna, csak Estella
tette a következő észrevételt:
– Jó, jó, de mi lesz most már én velem?
* * *
Pongrácz Istvánt eltemették, nem úgy, amint ő kivánta, híres fekete
kanczáján ülve, – hanem csak gyalogosan és egyedül, ahogy a többi ősök
feküsznek a csöndes varini sírboltban.
A temetésen, sőt már előbb is, azt sugdosták az emberek, hogy mérget
ivott volna, hogy az egyik kis leányka látta is, de a család nem
óhajtotta a bonczolást. Nem okvetetlenül szükséges mindent megérteni.
«István különben is mindig érthetetlen marad.»
Bolond volt-e valóban, vagy csak játszotta néha a bolondot, azt magam
sem óhajtottam teljesen eldönteni. Hadd maradjon ez is titoknak. Elfér a
többi között.
Egyébiránt meglehetős hűséggel beszéltem el, amit róla hallottam. A mese
folyása nem az én érdemem. Alig komponáltam valamit-közé. Hanem hogy
hozzá mertem nyúlni e szokatlan, groteszk tárgyhoz, az teljesen az én
hibám. Tudom, hogy különös az, de szeretem a különöset…
És most már, midőn olvasóimtól búcsút veszek, még csak azon tépelődöm,
nem felejtettem-e ki egyet-mást? Talán a Tarnóczy esküvőjéről kellene
még szólanom valamit?
… Ejh, hiszen benne volt akkor egész terjedelmében a «Vágvölgyi
Lap»-ban. Még az Apolka öltözékét is leírták. Ha jól emlékszem, szürke
útiruhát viselt, orgona-virágos szalmakalappal.