Besztercze ostroma - 01

Total number of words is 4084
Total number of unique words is 2090
31.1 of words are in the 2000 most common words
43.4 of words are in the 5000 most common words
49.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
BESZTERCZE OSTROMA
MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
NEGYEDIK KÖTET
KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.
BESZTERCZE OSTROMA
AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.
MINDEN JOG FENNTARTVA
Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.


BEVEZETÉS.
Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherczeg
vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel
és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a
szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, mely szivarjaink füstjéből
szövődik s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szivesen
csúszunk kijebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé.
Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a multat.
Sok, sok év alatt egyszer is, másszor is fölemlegette _Pongrácz István
grófot_, az ő vitézi cselekedeteit, hadjáratát, egész exczentrikus
lényét. Rokonok jöttek az asztalhoz; azok ismét uj meg uj vonást fedtek
fel előttem Pongrácz Istvánról. Egy napon rájöttem, hogy a megboldogult
gróffal magam is találkoztam volt egy ízben, láttam szemtől szembe és
beszéltem vele. Most már érdekelni kezdett az alak, a _megírás
szempontjából_. Kérdezősködtem utána, fürkésztem lelkének rugóit; akik
őt közelről ismerték, mind azt mondták:
– István grófnak volt esze, de nem sok, ambicziója is volt, de sok;
szerepelni akart minden áron, de látta, hogy mint okos ember nem
szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember.
Ebben igen sok ráczió van. Nálunk a buták és okos emberek egyaránt
akarnak szerepelni. Roppant konkurrenczia van. István gróf a hálásabb
térre vetette magát; beállott bolondnak. S itt gyönyörűen hagyták nagyra
nőni, nem előlgetett senkinek.
A Pongrácz-család története tele van középkori fénynyel, ragyogással,
Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak adófizetői, Pongrácz
Péter, a legszebb magyar levente, ki iránt egy királyné gerjedt
boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pál, török fejek lekaszabolója,
meg annyi vitéz ős, annyi délczeg Pongrácz-kisasszony, harmatos arczú,
tollas kalapú, aranyos czipellőjű, nagy történelmi alakok anyái később,
fehérruhás várkisértetek a legkésőbb…
Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki
belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt
erős feje és nagyon mélyen belenézett…
Elhatároztam, hogy egy elbeszélésre terjedő anyagot kiszakítok az
életéből – mint mikor egy vég pósztóból kihasit valaki egy mellényre
valót.
Csak még az engedelmet kellett megnyernem a család tagjaitól, mert a
történet igen friss, hőse nem por, még csak az első álmát aluszsza a
varini sírboltban; még el sem száradtak a koszorúk, amikkel a koporsót
befedték a temetés napján.
A család azon tagjai, akiknek szólottam, szivesen beleegyeztek s mikor
az volt a kérdés, hogy költött nevet adjak az elbeszélés hősének, így
szólt Károly gróf, a legidősebb Pongrácz:
– Csak hadd legyen az ő valódi neve alatt. Ha ma felkelne a sírjából, ő
maga örülne a legjobban, hogy a dolgot nyomtatva olvashatja. Hiszen
alkalmasint valami effélére vágyott.
Igy aztán, isten nevében, belekezdhetek ebbe a középkori történetbe,
melynek egyes szereplői még ma, a XIX. század végén is élnek.


ELSŐ RÉSZ. ESTELLA
Az emberek igazságérzete nem áll valami kifejlett fokon. Ösmertem valaha
egy öreg czinczárt (görögöt), a Dugali bácsit, aki mikor a török-görög
harczok epizódjait mesélték előtte, hogyan döfi le a török könyörtelenül
a görögöt, ahol találja, elszörnyűködve pattant fel:
– Oh, a gaz pogány, a gaz pogány!
De mikor aztán az elbeszélő egy kanyarodással arra tért rá, hogy ha meg
a görög fogja el a törököt, felkonczolja, olajba süti, szeliden morogta:
– Mit tudja tenni szegény!
(T. i. mit tudja tenni szegény görög! Hát persze olajba süti. Hiszen
csak nem sütheti pampuskazsirba, szegény görög.)
Az emberek igazságérzete ilyen mindenütt, még a történelem-írásnál is. A
labancz-kurucz világ eseményei is ilyen kétféle igazságérzeten
keresztülszűrve maradtak ránk. Nem feszegetjük hát azokat, nem is igen
tartoznak a történetünkhöz.
Hanem az az egy bizonyos, hogy mikor a kuruczok mind elfogytak, ugy
gondolá a király Bécsben, hogy most már azokat is ki kellene irtani,
akik csak ezután születhetnének. A király tul ment a Herodes ideáján is.
De mit tudta tenni szegény!
Meghozták az 1715:42. t.-czikket a várak ellen, lerontani rendelvén
azokat, mert úgy kell annak lenni, hogy a sasfészkek szülik a sasokat.
Hát ne legyenek sasfészkek. Nincs már a sasokra többé szükség, csak egy
sas maradjon: az örökkévaló sas, a két fejével.
A várakat le kell rombolni, de… (ilyen «de» mindig van a magyar
törvényekben s még ha nincsen is, megtalálják), _de a kastélyok
maradhatnak_. Hát már most mi történt? Hiszen világos. A várra azt
mondták, hogy kastély és kegyelmet kapott, ha befolyásos familiáé volt;
a kastélyt pedig, föltéve, hogy gyámoltalan özvegy vagy árvák kezén
lógott, megtették várnak és pusztulnia kellett.
Nedecz vára is azon a czímen menekült, hogy kastély. Igaz is, hogy nem
fekszik hegyen, mogorva sziklán, hanem két hatalmas négyszögben terül el
közönséges módon, mint egy óriási kaszárnya. Egyebekben valódi vár
bástyákkal, felvonó-híddal, toronynyal, tömlöczczel, kápolnával,
földalatti utakkal, sülyesztőkkel. Még régi muskétás ágyú is volt hozzá
vagy nyolcz darab.
Ebben a várban lakott néhány év előtt (még tíz év előtt is) Pongrácz
István.
Zsolna és Várna között fekszik a Semiramis-hegy, melyen valaha Ludmilla
királyné, «a tót Semiramis» palotája állott. Utálatos, kopár hegy,
kiélt, kifáradt, nem terem azon semmi élő növény, csak egy-egy szál
árvalányhaj, némelykor éjjel elhallatszik a bömbölése egész Budetinig.
Mert azt mondják, hogy a belsejében zúg-morog valami, sejtik is a
környékbeliek benne a tűzokádót. No iszen csak azt lessék. A Semiramis
még okádni is lusta.
Hanem a csúf Semiramisért kárpótlásul ott van a gyönyörü vadregényes út
Sztrecsnó és Óvár között. Szeszélyes alakzatú sziklák nagy üregekkel,
(ezek egyikében lakott a hatalmas Nohták madár, aki a Szvatopluk király
kisebbik lányát elragadta, feleségül vette, gyermekeket nemzett vele),
ezeréves fák, a völgybe száguldó patakok váltakoznak egymással
tarka-barkán.
Várnak és várúrnak való hely ez; itt még az őskor szörnyetegei élnek,
nem a jelenkoré. Itt nem prüszköl a vonatok gőzgépe, hanem e helyett az
erdei szellem, a Jarinkó köhécsel, akinek csak egy szeme van, az is
hátul a nyakcsigolyáján; egyre köhög s mindenik köhintésénél eltünik a
föld szinéről két bocskor, ami összesen egy tótot jelent. Mindenik
köhögésnél meghal egy tót. Hát még mikor náthája van a Jarinkónak kolera
idején!
Hej, ha a Jarinkót sikerülne valahogy agyonütni, elpusztitani, mindjárt
be lehetne vetni zabbal a temetőket.
Mélységes csönd van itt, megdermesztő méltóság, fönség ül a hegyek,
sziklák tetején. Kuss! Ide ugyan be nem tolakodik a XIX-ik század.
Azért élt itt kedvére Pongrácz István s mintha valami hasonlatosságban
lenne a Jarinkóval, bár elől volt a szeme, mint a többi emberé, mégis
hátrafelé látott, mint a Jarinkó a magáéval.
Különben derék szál legény volt, magas, daliás, feltünő piros arczczal,
hetyke bajuszszal. Nem volt más hibája, csak hogy sántított egy kicsit.
Azt is ő maga akarta így. Mikor egy vitézi roham alkalmával megbotlott a
lova egy sánczban, oly szerencsétlenül bukott le, hogy eltörte a lábát.
Persze rögtön elhitták hozzá a gbelai javasembert, a vén Sztrelnyik
Matykót, aki értett az eltört lábak helyreállításához, ebmarás
gyógyításához s mindenféle kuruzslásokhoz. István gróf rárivalt:
– Meg tudod-e gyógyítani a lábamat?
– Olyan lesz, mint a másik, – felelte Matykó.
– No hát fogj hozzá. De ha nagyon fáj, – látod ezt a pisztolyt – menten
keresztül lőlek; ha nem fáj, öt aranyat kapsz.
– Jaj, az nem lehet, hogy ne fájjon – ellenveté Matykó, – csak ha a
helyére nem igazítom, de akkor örökre sántitani fog méltóságod.
– Szamár vagy Matykó! – nevetett a fiatal főúr. – Hát mi szüksége van az
úrnak a lábára? Az csak a parasztnál numerus, te ostoba. Nem látom be,
mit keressen az én lábam a régi helyén, ha kellemetlenséggel jár az
odaköltözése? Gyógyits engem, öreg, fájdalom nélkül!
Igy maradt egész életére sántán, nagy sopánkodására az asszonyoknak,
akik mikor meglátták, rendesen felsóhajtottak: «De kár, hogy biczeg!»
Azok a bolondos asszonyok mingyárt a tánczra gondolnak s a táncznál még
az úrnak is a maga lábaira van szüksége. Erre bizonyosan nem gondolt
Pongrácz István.
Hanem iszen az asszonyokra sem gondolt sokat, hiába vetették ki rá
hálójukat a szomszédos kastélyok kisasszonyai, menyecskéi. Mars miatt
hozzá nem férhetett Ámor. A folytonos háborúzások…
Hogyan a háborúzások? Hiszen a közeli emberöltőben nem ivott a mi
vizeinkből ellenség lova, sem odakünn nem jártunk hódítóban.
Ugy, de Pongrácz István a maga szakállára viselt háborúkat. Montecuculi
szerint eddig a háborúhoz három dolog kellett: pénz, pénz és pénz és a
pénzmagon kivül is kellett még hozzá két összeveszett hatalom. De
Pongrácz e nélkül csinálta. Ő saját maga ellen viselt hadjáratokat.
A nedeczi várhoz csinos kis uradalom járult, annak a földjeit, rétjeit
kiadta használatul a parasztoknak hadiszolgálatok fejében. Valahányszor
feltüzték a vár fokára a harczi zászlót a Pongrácz-czímerrel, a kürtöt
tartó kézzel kék mezőben, s megfújták a kürtöt a vártoronyban,
gyülekezniök kellett a parasztoknak a várudvarra, ahol is egyszerre
átalakultak katonákká. De különben is gondoskodtak róla Pongrácz hajdúi,
akik bárányvérbe mártott karddal járták sorba a paraszt házakat:
– Vojna bude ludja! (Háboru leszen emberek!)
A vár fegyverterme tele volt régi vitézi ruhákkal, pánczélokkal,
jelmezekkel, a Mátyás korabeli fekete-sereg egyenruhájától kezdve le
egész a vasas németig. A szegény tótokat ezekbe a ruhákba bujtatták.
Volt ott török spahi, Rákóczi-féle brigadéros, Svehla vitéz, keresztes
lovag s mintha egy középkori katonai temető alakjai egyszerre ugrottak
volna ki Mihály arkangyal trombita-szavára a sírjaikból és valamennyien
tótul beszélnének, még Gara palatinus is, akinek a ruháit Nedecz várában
őrizték és most Moravina Petro, a gbelai molnár izmos tagjait fedték.
– Na dve stranke chlapci! (Két pártra szakadjatok fiuk!)
Egy nyugalmazott csász. kir. őrnagy, Forget nevű, volt az ellenség
vezére, ki Gbelán lakott s ezért a vezéri hivatalért ötven pozsonyi mérő
búzát és egy hízott ártányt húzott évenkint Pongrácztól. A két részre
osztott sereg egyik felét ő vezette a koczka szerint, vagy ostromra vagy
védelemre. Mert Forget és Pongrácz közt koczka döntött, vagy a levegőbe
dobott pénzen a «sas» vagy «írás». Aki jót dobott, az választotta a
pozicziót, vagy kimenni és ostrommal bevenni a várat, vagy bent maradni
és nem engedni az ellenfelet a falak közé. Sokszor napokig, hetekig
tartott az ádáz ostrom. Kirohanások, nyilt ökölütközetek a vár előtt, az
egész környék derültségére s bizony a fizetett ellenség, Forget uram,
úgy elagyabugyálta néha Pongrácz Istvánt, hogy ágyba kellett feküdnie.
Mindez a maga középkori formájában ment; a háború után, ha a gróf
győzött, Te deum-ot tartottak a várkápolnában, amelyre a környékbeli
urak és hölgyek is hivatalosak voltak. A Te deum után magnum áldomás
következett, ökörsütés a hadaknak, bál fent a termekben az úri résznek.
Ámbátor a rangbeli emberek nem igen engedték a maguk feleségeit és
leányait a nedeczi várba. A kurta nemesi házakból teltek ki a női
vendégek, a rangbeli urak azt mondották:
– Nincs asszony a háznál, hát nem vihetjük mi sem a fehérnépeinket.
Amire aztán felkaczagott Pongrácz István:
– Hát majd szerzek asszonyt a házhoz.
És a legközelebbi zsolnai vásáron, ahol valami kopott czirkusz-társulat
mutogatta magát, mikor meglátta Donna Estellát kurta kétaraszos
atlaszszoknyájában és annak a csodálatos produkczióit, magához intette a
czirkusz-igazgatót.
– Hogy adod nekem azt a kisasszonyt?
Az igazgató lekapta fejéről a sapkáját és mély alázattal mondá:
– Hatszáz forintért.
István gróf kivette a tárczáját és fizetett.
– Hadd szálljon le a lórul az a személy. Azután vitesd el a kocsimra,
direktor; ott áll a nagyvendéglő udvarán.
Donna Estella csinos leány volt, pompás idomokkal, nagy mellel,
hajlékony, mint az aczélpenge, vörhönyeges haja jól illett vakító
fehérségű, kissé szeplős arczához. Szemei nem voltak sem egészen kékek,
sem feketék. Éppen a szemek különös alakja és szine tette a leányt
érdekessé. Mintha két beszterczei szilva villogna, csillogna a rőt
pillák alatt.
Sajátságos japán tipus volt, bár a direktor nehezen hozta Japánból, de
Granadából sem, mivelhogy Donna Estella, azonkívül hogy németül, tótul
tratyogott valamit, csak magyarul beszélt, azt is gömöri akczentussal.
Nem sokat ért. Látszott a szemeiből, az arczából, egész lényéből, hogy
már nagyon _sokat tapasztalt_. A sok tapasztalat pedig csak a férfiúnak
ékesség.
De nem is valami gyöngédebb érzelmek húzták feléje István grófot, csak
egy ötlet, hogy valami asszony legyen ezentúl a várban. Egy várasszony.
Az ördögbe is, ez pompásan fog festeni. Az ódon szekrények a
várfolyosókon úgy is tele vannak aranypaszomántos szoknyákkal, asszonyi
kaczabájokkal, picziny karmazsin czizmákkal, gyöngyvarrottas
czipellőkkel, hadd viselje őket valaki. Bolondságnak is elég bolondság
lesz, de ezenfelűl ki is fizeti magát.
Így került Donna Estella a nedeczi várba és lassan-lassan
nélkülözhetetlen lett a grófra, – ki tovább élt az ő különczködéseinek.
Délelőtt kisebb hadgyakorlatokat tartott cselédjeivel és az ujonczokkal,
akiket lépni tanítgatott. – Szeno – szlama, szeno – szlama! (Szalma- és
szénacsutak volt lábaikhoz kötve.) Estella, mint markotányosnő, rövid
ruhában, csinos patrontáskával, két kulacsból bort és rozspálinkát
szolgált fel a katonáknak. Aki jól viselte magát, szabad volt neki az
Estellát megcsókolni. A hadjáratoknál mint amazon lovagolt és verekedett
a gróf balján. Pont délben messze, egész Moisig, Podzámekig elhangzó
kürtszó jelentette a környéknek, hogy Nedecz várának ura ebédhez ül.
Minden programm szerint ment. A hatalmas ódon lovag-terembe, mely
ebédlőül szolgált, már úgy nyított be Estella, mint egy középkori
várasszony, brokátselyem-ruhában, tollas barettel; széke mögé
szőkefürtös, selyemharisnyás apród állt, ezüstvirágos kék bársony rococo
frakkban, egész térdig érő, skófiummal kivarrt fehér atlasz mellényben.
Az asztalhoz ülők kezet csókoltak az úrnőnek, elsőben maga Pongrácz
István, lovagi módon térdeplőre hajlítva a jobb lábát, amelyikre nem
biczegett, utána az «ezredes» (voltaképen tisztartó), Pamutkay János,
azután Holub Mihály udvari káplán és a «hadsegéd» (voltaképen Kovács
János várnagy), majd a «saját lengyelem», ahogy Pruzsinszky Szaniszlót
nevezte s végre az iródiák, Bakra Ferencz, ki a hadjáratok történetét
irogatta tornyos czellájában, szép kalligrafikus betükkel, pergamen
levelekre, úgy mint réges-régen volt szokásban.
Minden ételt előbb a várnagy kóstolt meg s ha ő kegyelmén nem látszottak
mérgezési tünetek, akkor sorba ment a tál. A pecsenyénél felállott
Pongrácz István s egy felköszöntőt mondott Ferencz József király
egészségére (mindennap azt az egy felköszöntőt), amikoron is három
mozsár-lövés dördült el odakünn. A következő tálnál a többi urak közül
emelkedett fel valamelyik, aki soros volt, ékes szavakban kiemelve
Nedecz urának érdemeit és hadi vitézségét, mire újra három mozsár
pukkant el a vár előtti sánczban.
Ebéd után csibukra gyujtott a várúr s környezetével kiült az erkélyre,
egy nap úgy, mint másnap, intvén a várnagynak:
– Hozza elő kegyelmed a kincstárt!
Kovács János elő is hozta a «kincstárt», körülbelül egy rőfös zacskót,
mely tele volt rézkrajczárokkal, imitt-amott úszkálván köztük egy
suszter-tallér.
Künn az erkély alatt már össze voltak gyülve a környék gyerekei,
koldusai és léhütői, várván a mindennapi pénzszórást. Különös öröme telt
ebben István grófnak, amint belemarkolva a zsákba, két kézzel hajigálta
le a garasokat és krajczárokat olyanformán, mint mikor buzát vetnek,
hogy a pénzek minél szélesebb ívben szóródjanak el az árokba, a bozót
közé, a tövises bokrok alá. No volt ott zsibongás, lárma és dulakodás,
amint egymás hátán bukfenczezve rohantak a zsákmány után. István úr úgy
kaczagott, tapsolt, mint egy gyermek.
Az erkélyről, miután a pipák kiégtek, a csontterembe vonultak az urak,
kivévén a káplánt, annak nem volt szabad.
– Az úr szolgája ne mászkáljon az ördög vermeibe – figyelmeztette István
gróf mindannyiszor.
A káplán nem ment be a csontterembe, ahol minden csontból volt (minden
bútora szarvasagancsokból készülvén), de a leggonoszabb csont volt
Estella, aki már ott várta őket tricotban, kurta tüll szoknyában, mely a
csipőit verdeste kaczérul, mint a lepkeszárny.
A terem át volt idomítva trapez-mutatványokra s Estella kedvvel csinálta
nyaktörő produkczióit, mígnem István gróf végigheveredve a pamlagon,
elszenderedett. Akkor azután beszüntek a mutatványok, az urak és Estella
kiosontak lábujjhegyen és csak az apród maradt benn, hogy egy-egy zöld
galylyal a legyeket kergesse s az alvó főúr arczára hűs szellőt hajtson.
De még ezzel nem telt be a napirend. Mikor a gróf fölébredt,
kikocsizott, ha ugyan Estella megengedte, mert Estella úgy tett, mintha
szerelmes volna bele, mintha őrjöngne utána. Valószínű, hogy csak
ravaszkodott, hogy csak a szerencséjét akarta megalapítani. Azt gondolta
magában: «Ez a bolond gróf utoljára is feleségül vesz, ha okosan viselem
magamat.»
És próbálta magát okosan viselni. Mikor át akart kocsizni valamelyik
szomszéd kastélyba, ahol kisasszonyok is voltak, Estella a kellő
pillanatban odaugrott és a négy prüszkölő ló elé vetette magát,
szétszórt hajjal, a szenvedélytől égő arczczal kiáltva:
– Csak az én holttestemen keresztül megy ön oda!
Máskor pedig, amint megindult a négy ló, egy hirtelen iramodással
felugrott az ostorhegyes hátára és ott ült a szőrén, hosszú kék ruhája
úszni látszott a ló balján, mint egy felhő, kivette a zsebéből a kötését
s míg a ló száguldott alatta, hányta-vetette a kevély fejét, ő egész
nyugodtan kötögetett. Igazán olyan szép volt ilyenkor, mint egy
boszorkány. A népek útközben, ha így látták, ugyancsak vetették magokra
a keresztet.
István gróf pedig részint nevetett, részint boszankodott. «Csak nem
mehetek így szégyenszemre Motesiczkyékhez!» Otthon azután vette a
korbácsot és, mint valami makranczos gyereket, ütötte, verte Estellát,
hogy kék foltok maradtak a vállain napokig.
Az csak összeszorította az apró egérfogait és gondolta magában:
«Jól van, csak üss, de azért mégis Pongrácz Istvánné lesz belőlem.»
Ez ugyan nem látszott valószinűnek, mert Pongrácz István csak úgy
szerette Estellát, ahogy egy állatot szokás, egy ügyes kutyát; meg se
látta benne a nőt. Hiába várta a szép komédiásnő évekig, hogy egyszer
csak vacsora után mégis kedve támad kifűzni a saját kezeivel a
ruhaderekát.
Nem, nem. Hisz vacsora után más volt a programmon. A vacsora után együtt
borozgatott a lengyelével, Pruzsinszky Szaniszlóval (hiszen minden
jóravaló várban kell, hogy legyen egy lengyel). Pruzsinszky anekdotákat
beszélt neki és mindenféle történeteket, amiket jártában-keltében
fölszedegetett.
Mikor a tizenegy órát ütötte, megveregette a Szaniszló vállait:
– Derék ember vagy, lengyelkém, soha ki nem fogysz a beszédből, hanem
most már eredj a szobádba és feküdj le. Az inas majd bevisz egy kulacsot
a párnád alá, hogy, ha éjjel fölébredsz, húzhass belőle egyet.
Azután maga is bement a hálószobájába, levetkőzött és behívta az
apródját, meg a diákot.
Az apród a lábait vakarta, a diák pedig ősei történetéből olvasott fel
fejezeteket. Az ősök elringatták a hóbortos unokát, ki tovább szőtte azt
álmában, amit ők megkezdtek s ki tovább csinálta másnap ébren, amit
éjszaka ő közöttük álmodott.
Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja! A vélemények megoszlottak
e felett a környéken. Bolond-e valaki azért, hogy úgy él, mint egy
király? Hogy az emberi akarat erejét tovább nyujtja, mint a többiek. «Én
nem akarok a XIX. században élni, visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem
úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahova
akarok.»
Normális agyvelő volt-e, egy kis különczködéssel, vagy pedig tényleg
hiányzott az egyik kereke? Nyegle allure volt-e nála ez a várurasdi,
vagy betegség? Hisz minden egyébről okosan, rendszeresen beszélt és
gondolkozott.
Meglehet, hogy az embereknek nem csak a sorsát gyúrják át a viszonyok,
hanem az agyvelejét is. Ha nem örökölt volna egy várat Pongrácz István,
talán lett volna belőle ügyvéd, orvos és nem tudom én mi; de mert egy
várat örökölt és egy várhoz való nevet, hát lett az «utolsó várúr»,
ahogy magát leveleiben aláírta.
De különben az őrültség relativ dolog. Az abnormis embernek a rendes
ember látszik különösnek. S ha az abnormis emberek volnának többségben,
akkor talán a rendes eszüeké volna a Lipótmező.
Nem, ezekbe én nem avatkozom, egyszerűen úgy beszélem el Pongrácz István
dolgait, ahogy történtek.
Ő maga is tudott arról, hogy bolondnak tartják s szinte jól esett neki.
Egyszer Podzámeken megszólított egy cseperedő parasztleánykát:
– Hogy hívnak?
– Ancsurkának – szólt a leányka reszketve, haloványra váltan.
– Ugy-e, félsz tőlem? Ugy-e, azt mondták neked, hogy bolond vagyok? No,
ne hazudj, valld meg, hogy azt mondták. Itt van az ujjam az orrodon,
megösmerem, ha nem szólsz igazat.
– Hát igaz, azt beszélik.
– No látod. Ezek az emberek! (Szomorúan mosolygott.) Pedig lásd, senkit
se bántok. Jó ember vagyok én. (Megsimogatta a gyermekleány szőke
haját.) De te is derék leány vagy. Mit hozzak neked a városból?
A gyermek elpirult, fölemelte köténykéjét az arcza elé s az alól
selypíté szégyenlősen:
– Egy kis festéket hozhatnál, uraság!
– Ejnye te kis ringyó! – kiáltá a gróf hirtelen megdühödve s úgy vágta
pofon két oldalról, hogy majd kicsattant az orczája a vörösségtől. Nem
kellett ahhoz már festék.
Undorodott némelykor az emberektől, a mostaniaktól, az élőktől. Szive
ott volt a régieknél, órákig elnézte a Medicis Katalin arczképét (abba
volt szerelmes), gyakran hozott neki virágot is, tele tüzdelve a kép
rámáját szegfűkkel, jáczintokkal. Hiszen a jáczintokat szerette Katalin!
Így élt, semmit se törődve a jelennel, (ujság nem járt a várba),
mindennap az az élet és soha abban évek hosszú soráig semmi változás;
reggel mise, aztán hadgyakorlatok, délután a pénzszórás,
trapez-produkcziók a csontteremben, este korhelykedés a lengyellel. A
körülötte lévő emberek is maradtak a régiek és apródonkint olyan
bolondok lettek, mint az uruk; kezdték komolyan elhinni, hogy egy
középkori oligarchát szolgálnak a középkorban és hogy mindez egész
rendben van, csak a káplán, Holub kötötte ki magának a jövő évi
konvenczióban, hogy ő is bejárhasson ezentúl a _csontterembe_. (Hát igaz
is, miért ne gyönyörködhetne ő is a művészetben?)
Nem, talán sohasem történt volna semmi változás a várúr életében (s én
most meg se írhatnám ezt az elbeszélést), ha olyan bolond szomszédjai
nem lettek volna, mint Behenczy Pál báró és a fia, Károly.
A lapusnyai szelid-gesztenyeerdő fölött, egy kődobásnyira a fürge
Vágtól, amelyen a «tót flotta» jár (fát és terményeket szállító tótok
talpakon), egy völgyhajlásnál kibukkan a Behenczyek várkastélya. Van az
tán ezer esztendős is; olyanok a falai, mint a korom. Elhagyatva,
dülőben áll itt, lakatlanul, a balszárnya össze is horpadt, csak a
jobboldal áll a hatalmas toronynyal, melyben csak akkor kondul meg a
harang, ha egy Behenczyt temetnek valahol a világon.
A Behenczyek roppant gazdagok voltak; mikor Pál úrnak az apja meghalt
Bécsben, így szólt fiához halálos ágyán:
– Annyi aranyat hagyok, fiacskám, ha megolvasztva leves helyett eszed,
bor helyett ha iszod, még se bírsz rajta túladni.
Két nagy uradalom volt Trencsénben (a vitéz Thurzók után), egy az
Alföldön, palota Bécsben, Pesten, tömérdek készpénz, műkincs.
S mégis mind elfogyott. Mert hát Behenczy Pál nem levesre és borra
olvasztotta fel az aranyakat (így nem bírt volna velök), hanem asszonyi
csókokra, az az igazi nektár.
S amit azok a dámák meghagytak, akik magukat festik, azt aztán
segítették elvinni azok a többi dámák, akiket Giergl festett a
kártyalapokra.
Egyszóval minden elúszott. Behenczy Pálnak negyven éves korában nem
maradt egyebe, csak egy Károly nevü kamasz fia és a Vág melletti ócska
kastély, ahonnan a predikátum van, de az uradalom nélkül. Az a zsidóé.
Nem volt egy talpalattnyi földjük se, csak: amin a kastély állott s hogy
még sem voltak földönfutók, azt Behenczynének (egy gróf Czobor-leánynak)
lehet köszönni, ki férjétől elhagyatva halt meg Gráczban s tíz-tízezer
forintnyi évi vitalicziumot hagyott fiának és férjének.
A vitalicziumot félévenkint kapták s volt akkor hegyen-völgyön tivornya,
muri, míg az összegből tartott. A fiú Bécsben lumpolt, az apa Pesten
vagy megfordítva, de sohasem együtt. Hanem ’iszen mennyi ideig tartott
nekik ötezer forint! Tíz-húsz napig! A félév első hónapjának végén már
összehozta őket a nyomor a trencséni ősi kastélyban, ahol aztán úgy
tengették életüket öt hónapig (mire ismét eljön a kiröpülés ideje), mint
Toldi Miklós lova.
Egy vén asszonyuk volt ott, aki a kastélyra felügyelt, az főzött volna
nekik, de a vén asszonyhoz egy éléstár is kellett volna s az már nem
volt. Úgy éltek, mint a nomád-népek. Vadakat ettek, ha lőttek és
halakat, ha a Vágban fogtak.
De ha vad nincsen, olyankor jó a szelíd állat is. Hiába, az ember olyan
különösen van alkotva, hogy az éhségét még az a tudat sem csillapítja
le, hogy ő báró. Sok eltévedt falusi tyúk és liba halála pecsételte meg
ezt az alapigazságot. Sőt Károly úrfi egyszer esti szürkületben egy
ártatlan borjút is lőtt a Szlabi Miklós luczernásában.
A borjú, a tyúkok és a libák szegény parasztoké voltak, akik sok
galyibát, sok lármát csináltak emiatt; jártak panaszra fűhöz-fához, de
én Istenem, ilyen csekélységekért csak nem lehetett Behenczyéket kikérni
a főrendiháztól!
Végre is a környék vénei lecsillapították a haragos utódokat:
– Ugyan ne panaszkodjatok, szamarak, hogy a Behenczy urak szegények,
éhesek és hogy valamit ehessenek, azért pusztítanak benneteket. Ez a jó.
Ez a természetes. Egy-két tyúkocska nem a világ! De láttátok volna őket
gazdagon, negyven év előtt, mikor jól voltak lakva. Akkor volt meg a jó
étvágyuk. Az volt csak a pusztítás, amit akkor műveltek közöttünk.
Jó időben, nyáron még csak eljárogattak ide-oda vendégnek a közellakó
apró nemesekhez és papokhoz, de a téli félév keserves szokott lenni – a
vígan töltött elejét kivéve. A négy-öt pénztelen hónap valóságos
örökkévalóság egy ilyen odúban, hitel nélkül, mód nélkül, elzárva öles
hóval, járatlan utakkal a világtól.
Nyáron a nyomorúság úgyszólván incselkedik az emberrel, de télen
őszinte, kiállhatatlan. No, de egy jó oldala mégis van, hogy közel hozza
azokat, kik benne leledznek. Lám, amint megkapják a pénzt, a félév első
napján, a bőség, mint ahogy a fazék széttolja a parazsat a tűzhelyen,
elszakítja az apát és a fiút, míg a nyomor aztán ujra összehozza őket,
mint a lapát a hamut.
Egy ilyen téli campagne alatt istennek tetsző egyetértés volt köztük.
Megosztották barátságosan az életgondokat s gyakorta szólt így az öreg:
– Mindenünk fogytán van, borunk, dohányunk, élelmünk. Láss valami után!
Károly báró ügyes, élelmes, ötlet-gazdag s csinos fiatal ember volt. Egy
kis svihákságot sem kellett kérnie a szomszédból; ha neki indult,
többnyire sikerrel járt s egypár napra valót beszerzett. Hiszen mindig
akad valaki, akin lehetséges egy kis eret vágni. Az isten bölcsen
rendezte be a világot, – nem ok nélkül teremtette az ostoba embereket.
Ezek a leghasznosabbak.
Mire a Károly szerzeménye elfogyott, addig az öreg Pál báró (ámbár még
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Besztercze ostroma - 02
  • Parts
  • Besztercze ostroma - 01
    Total number of words is 4084
    Total number of unique words is 2090
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 02
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 1972
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 03
    Total number of words is 3985
    Total number of unique words is 2088
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 04
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 2090
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    40.6 of words are in the 5000 most common words
    47.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 05
    Total number of words is 4013
    Total number of unique words is 1905
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 06
    Total number of words is 4003
    Total number of unique words is 2012
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 07
    Total number of words is 4004
    Total number of unique words is 2015
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 08
    Total number of words is 4077
    Total number of unique words is 1978
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    55.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 09
    Total number of words is 4086
    Total number of unique words is 1852
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 10
    Total number of words is 4099
    Total number of unique words is 2003
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 11
    Total number of words is 4022
    Total number of unique words is 1928
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Besztercze ostroma - 12
    Total number of words is 3088
    Total number of unique words is 1638
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.