Besztercze ostroma - 03

István gróf felkaczagott, undorszerű mozdulattal igyekezett menekülni.
– Ugyan eredj! Ne dörgölődj hozzám a testeddel! Hát megőrültél, azt
hinni, hogy szeretlek. Estella, te ostobább vagy egy libánál. Ugyan no,
ereszd el a nyakamat. Ejnye, hol az a korbács, te rongy!
A leány sértődötten szökött fel, megszisszent, mintha egy kígyó marta
volna meg, elöntötték szemeit a könyek, de e könyek alatt már
gyúladoztak a villámok.
Az ajtónál hirtelen visszafordult:
– Igazán nem szeretsz?
– Takarodj! – kiáltá utána a várúr közömbösen, könyörtelenül.
Elment s künn, túl az ajtón, letörülte a könyeket, átment a várnagy
lakására.
– Nagy baj van, Kovács bácsi, – mondá – Behenczyt le fogja az úr
fejeztetni.
A szegény, becsületes Kovács János íziben gyomorgörcsöket kapott a hír
hallatára. Jaj, hamar az ágyba, hozzanak zabzacskót, melegített tányért
a gyomrára!
– Jaj, lelkecském, – nyögte – hisz akkor mi mindnyájan a börtönbe
kerülünk. Istenem, istenem, hát már csakugyan megyen az esze? Eddig se
volt sok, eddig is csak egy csepp volt, amennyi csak nekünk volt elég.
De most már az sincsen. Hát mit tegyünk, édes galambom, kisasszonykám?
– Hát semmit se tegyen, János bácsi – felelte Estella, – csak hunyja be
a szemét, de hunyja be jól, aztán ki ne nyissa jó sokáig. És a többit
bízza rám. Mindent én vállalok.
Az öreg úr egyszeribe pedzeni kezdé a dolgot, behunyta a szemeit és a
falnak fordult, Estella pedig felágaskodott a feje fölé és leakasztá
nagy fürgén a drót karikáról a rozsdás, öreg börtönkulcsot.
Estella lábujjhegyen kiosont a szobából, hosszú uszályát maga körül
tekerve, lement a nyirkos lépcsőkön a börtönig. Nem volt éppen nehéz
ráakadni a Behenczy földalatti czellájára, mert éktelen lármával
dörömbözött.
A nehéz ajtó-kulcs megcsikordult a zárban, Behenczy rekedt ordítása
kihallatszott a földalatti folyosóra.
– Nyisd ki már, bátya, mert dühbe jövök.
Estella benyitott, de a sötét lyukban sem ő nem látta a foglyot, sem az
őt.
– Micsoda buta tréfa volt az. Kikérem magamnak.
Behenczy azt hitte, hogy István gróf nyitja rá az ajtót.
– Lassan, Behenczy, – szólt Estella csendesen. – Én vagyok. Ne lármázzon
olyan nagyon. Mert a dolog nem éppen tréfa.
– Hogy-hogy? Csak nem vagyok talán komolyan börtönbe vetve? Én, egy
magyar főnemes. Ilyen még nem történt, mióta a világ áll.
– Hallgasson. A világ régen áll. Azóta sok történt. Még az is
megtörténhetik, hogy István gróf lefejezteti.
– Engem? – szólt meghökkenve s a fogai vaczogni kezdtek. – De hát
istenem, miért? Azért, hogy a lábait nyomogattam?
– Azért, mert az elméje elmenőben van…
– De hisz ebbe beleszól a törvény, az országgyűlés.
– Beleszólhat, de a fejét vissza nem ragaszthatja a nyakához. És miután
csak egy feje van…
– Bizony, csak egy.
– A régi királyok – sajnos – nem adtak kettőt vagy hármat a báróknak
sem.
– Ha adtak volna is – hasadozott ki az akasztófa-humor Behenczyből – hol
lenne az én többi fejem már azóta! Óh Estella – tört ki most síránkozó
hangon – óh édes Estellácska, mentsen meg. Hiszen úgyis maga az oka.
Vagyis az én nagy szerelmem. Vagyis, hogy megszólalt az asztalnál.
– Hagyjuk ezt most, hiszen éppen azt jöttem megbeszélni, de úgy látszik,
nem lesz könnyű dolog. Mert csak a szökésről lehet szó. De innen nem
lehet kijutni, csak a várudvarra, s mit ér, ha a várudvarról szintén nem
lehet kijutni a kapuőrség miatt. Hanem talán kigondolok valamit.
– Oh Estella, – kiáltá most páthoszszal, – feleségül veszlek, ha
megmentesz. Báróné lesz belőled.
Kár, hogy a sötétben nem lehetett látni Estella arczán a hatást, de a
felelet hangjában volt valami gunyoros.
– No iszen, nagy boldogság is a maga feleségének lenni, bárónénak, éhes
macskának selyem pántlikával a nyakán. Ejh no, hát mit igér még?
– Örök hűségemet, Estella.
– Hm, az örök hűség szép dolog lehet, hanem megfőzve, megsütve nem
táplál el két jó étvágyú embert.
– Hát az én tízezer forint járandóságom? Egy hét mulva lesz julius
elseje. Fölcsípem a félévi öt ezrest s úgy élünk belőle kettecskén, ha
jól beosztjuk, mint két gerlicze egy ágon.
– De ha az ág letörik?
– Ne kínozz Estella, adj inkább egy csókot. Huh, egy undok varangyos
békára hágtam. Tele van ez a hely békákkal, patkányokkal. Ne fuss hát,
Estellácska!
Behenczy Estella után iramodott, hogy átkarolja, de Estella elugrott és
az ajtó felé menekült.
– Hát meg sem csókolsz? – lihegte Behenczy.
– Nem.
– Hát nem szeretsz és meg sem szabadítasz? – sziszegte tompán, hörögve.
– Várj – susogta Estella. – Eljövök.
Ezzel tovaillant, rácsukta újra a börtönajtót és a földalatti folyosórul
kijutott a második várudvarra, ahol a cselédek, lovászok, katonák
csoportokba verődve beszélték az elsülyedt Behenczy esetét. Egész
regekör volt már akkor kiásva az emlékezetekből az ördöngős
csapóajtórul. Még az ős várurak, még talán a Nedeczkyek csináltatták azt
az ebédlőben.
Mert hát, ahol vár volt, mindég akadtak aféle legyeskedő lovagok, akik
lanttal kezdték először az ablak alatt s aztán eljutottak az ebédlőig.
Azok a tündérszép várasszonyok, akiknek a képeik ott függnek a
mennyszínű teremben, bizony azok is szerettek belekóstolni az almába
(tisztelet a kivételeknek) s néha ők kínálták, mint Éva Ádámot, néha
pedig hagyták magukat rábeszéltetni. Ha aztán a várúr észrevette, bezzeg
jó volt a csapóajtó, melyet nem ok nélkül alkalmaztak oda, ahová az
asszony a legkedvesebb emberét ülteti az asztalnál.
– Nyergeld fel a lovamat, Matykó! – parancsolá Estella az egyik
lovásznak.
Míg a kis fekete bonta lábú lovat nyergelték, azalatt átöltözött szokott
házi ruhájába, kurta, gránátszín dolmányt vett, tengerzöld hosszú
szoknyát s könnyedén pattant a nyeregbe, be sem téve lábát a kengyelbe.
Künn a kapunál oda szólt a tisztelgő strázsának:
– Nini, Makovnyik! (Makovnyik József káplár volt a strázsálók egyike).
Egy zsák rózsakrumplit rendeltem a faluból. Ha valaki elhozná, át ne
vegyék, míg én nem látom. Mert a multkor is megcsaltak.
– Értem, kérem alássan.
– Várjanak meg vele, vagy ha nem akarna várni az illető, jőjjön el
holnap reggel.
– Igenis értem.
Piczi sarkantyújával megszúrta a Fecskét és elvágtatott. Még utána
nézett a szép teremtésnek a strázsa egy kicsinyég. Makovnyik hamiskásan
sodorgatta a bajuszát: «Uraknak való maszlag», aztán elnyelte az út
pora, mely a délutáni napfény szikrázó morzsáival összekeveredve,
fehéres, csillámló föllegnek látszott. Ki-kibukkant néha a ló és úrnője
alakja, de csak halaványan úgy messziről, mint egy tejben úszó légy.
Estella megállt a legszélső falusi háznál; egyetlen ablaka volt, kék
szegélylyel körülfestve s rozmaring-cserép volt benne.
Aláhajlott lován és bezörgetett:
– Itthon vagy, Ancsura?
Csinos, kaczkiás paraszt menyecske dugta ki a pirospozsgás arczát.
– Itthon vagyok, «nagyasszonyka». (Ez volt az Estella titulusa.)
– Hát az urad itthon van-e?
– Az uram fát fürészel az erdőben.
– No az jó – felelte Estella, leugrott a lováról és bevezette a
kapuajtón az udvarra.
– Kösd be ezt a lovat az istállóba, de szaporán, Ancsura, nincsen
veszteni való időnk, aztán gyere a szobába és vetkőzz le.
A lovat bekötötte Ancsurka mihamar, de a vetkőzés furcsának látszott
előtte. Lesütötte a szemeit és zavartan nézett maga elé.
– No, szamár. Hiszen nem vagyok én férfi!
– De mikor mégis szégyenlem magam.
– De lásd, én is vetköződöm. Ruhát akarok veled cserélni.
Ez aztán felbátorítá s még inkább két fényes arany, amit Estella a
markába nyomott. Egymásután hullottak le a szoknyák, egyre jobban
szépült az egész formás alakja, minden szoknyával nyert. Az üde,
egészséges női test illata, vagy a rozmaring virágé, betöltötte az egész
szobát.
– Az ingvállat is levessem?
– Persze.
– Jaj, de legalább ide ne nézzen, nagyasszonyka.
Mikor átöltöztek, Estella lett a paraszt menyecske (ejnye, de helyes egy
jószág) s Ancsura lett az úriasszony.
– Már most hozd elő a kordován csizmádat is, meg a kislingelt nagy fehér
gyolcskendődet, hadd kössem be a fejemet!
– Teremtő istenem, mi lesz ebből?
– Semmise, te bohó. Átmégysz azután a kamrába és megtöltesz egy hosszú
zsákot krumplival. De indulj is, egy-kettő-három, szaporán.
Indult volna, de a hosszú úri szoknyában nem tudott mozogni, minduntalan
megbotlott, elesett, olyan ügyetlen lett a munkában, mintha egész
életében kávén élt volna, utoljára is maga Estella rakta meg a zsákot
krumplival, aztán fölhajította könnyedén, mintha csak egy kásmir sál
lenne, a vállára (pehely volt ez az ő aczél izmainak) és megindult vele
ruganyos, hetyke léptekkel a vár felé.
– Pochválem pan Jézis Krisztus – köszönté a strázsát a kapunál.
– Mindörökké ámen, édes hugom – felelte az egyik őr – nincs itthon a
«panicska», kilovagolt, de azt üzente, hogy várd meg.
A csintalan Makovnyik még bele is kötött:
– Hopsza, valami hernyó van a hátadon – s ezen ürügy alatt egyet csípett
a habfehér vállán, amelyről a zsák miatt mélyebben lecsúszott az
ingváll.
A menyecske nem jött zavarba, visszafelelt nagy dévajkodva, kaczkiásan
ringatván a derekát mozgékony csipőin.
– Ha kend hernyó, én akkor macska vagyok, ha kend csíp, én karmolok.
Nézze meg az ember, milyen csúf nagy hernyó!
Ezzel eltünt a kapuboltozat alatt, a két emberből álló strázsa pedig
járt a magasra emelt lándzsákkal tovább is fel s alá, nézegetve alant a
varini kéményeket. Legjobban füstölt a paplaké. Vajjon mit főzhet most a
tiszteletes asszony? A vidék álomra látszott készülődni. A kihült,
szelid tekintetű égbolt éppen csakhogy még mosolygott, honnan pedig még
egy órával előbb tánczoló szikraszemerkék szóródtak szét az erdőkre, a
barna falusi szalmafedelekre. Az alkonyat tompa nyugalma közelgett
nesztelen lépteivel s a nap bágyadtan, aléltan ereszkedék a hegyek
czikk-czakkos kék palánkja mögé. Nem volt az már az az előbbi izzó,
tündöklő égitest. A melege nélkül, a fénye nélkül az is elvesztené a
tekintélyét. Olyan haszontalan czifraság volna az égen, mint egy
vándorló tojássárgája…
Jó félóra mulva újra mutatkozott a menyecske a boltíves kapu alatt, hol
buzogányok, csáklyák és bőrvedrek lógtak a falakról. Künn a varini
toronyban megkondult az esteli harang. Talán szándékosan ezt a perczet
várta, mikor a strázsa imádkozik és rá nem ér incselkedni.
– Nem jön még az «asszonyka», bátyikák? Mert már nem várhatom tovább.
– Hát csak eredj isten hirével, fiacskám. Hátrahagyta az asszony, hogy
gyere el reggel.
Szive hangosan dobogott a félelemtől. Jaj, ha valamelyik megtapogatja a
zsákot!
Már künn volt, szabadabban lélegzett fel s nekibátorodott léptekkel
ereszkedett le a várkaputól a keskeny gyalogösvényre, mely mogyoróbokrok
és páfrányok között levezetett a Roch-erdőbe. Szeretett volna sietni, de
a zsák nehéz volt, még neki, az akrobatanőnek is. Csak bent az erdőben,
a fenyők közt, eresztette le lihegve, fujva.
– No gyere ki már. Oh, de borzasztó nehéz vagy.
A megoldott zsákból Behenczy Károly bujt elő. Legelső dolga volt az
összekuszált haját, bajuszát megigazítani, aztán tele szívni tüdejét a
málnaillatos erdei levegővel.
– Majd megfultam ebben az átkozott zsákban. No, csakhogy itt vagyunk, de
már most hova, merre? Mit gondol a _báróné_?
Estella a szeme közé mosolygott, míg a kendőjével a verejtéket
törülgette felhevült arczáról. Csurom-csap volt a szép rőt haja is.
– Amerre akarod, te czudar. – S tenyerével megveregette, megpaskolta
szerelmesen, incselkedően a balpofáját.
Köröskörül mély csend volt. Az erdő költészetet lehelt. Néha egy madár
mozdult meg a galyon vagy a fészekben, az erdő füvei között egy gyík
suhant s újra csönd támadt. Mintha hallani lehetne a föld páráját… ha
nem zavarná a lupuchnai kenderáztatókból idehangzó békakuruttyolás. Az
az időpont az, mikor a természet ruhát vált. Kocsonyaszerű vonalak
ereszkednek az égből alá lassan, szinte láthatlanul. A legszemérmesebb
asszony se tudná annyira észrevétlenül átcserélni az ingét, mint a
természet. A szinek jönnek, mennek, illannak gyorsan, mind-mind
barnábbnak adva helyet. Mintha egy láthatatlan, óriás kéz a festékeit
keverné ebben a nagy tégelyben (amit mi világnak mondunk) s addig
vegyítene a fehérbe barnát, barnábbat, legbarnábbat, míg egyszer csak
hopp – éjszaka van.
– Gyerünk, siessünk, báróné, mert hátha üldözőbe vesznek.
* * *
És most már térjünk vissza a _bolond_ Pongrácz Istvánhoz. De hát igazán
bolond volt-e?
Az isten tudja. Mi nem. Mit tud az ember, hogy itélkezni merjen egy
koponya tartalma felett, a maga koponyájának az erejével.
Valóságos szemtelenség volna. A legbölcsebb ember is húzza meg magát
szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy
legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszünél,
egy félrőffel, egy olyan horizonba, amely egy billió mérföldre terjed.
Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért
a csekélységért annyi hű-hót csinálni? Szétosztályozni az embereket,
hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a
mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.
Megállapodott határozatot akarnának hozni Pongrácz felett, hogy mi van a
koponyájában; zürzavar van-e ott, a szerkezetben rendellenesség, vagy
vízzel van-e elöntve az agyvelő?
Ugyan, – hát látunk mi oda? Hiszen ti bölcs emberek, nem hogy egy fejet
belülről, de egy a fejről levett czilinderkalapot ha megnéztek, de jól
megnéztek, (magam tapasztaltam akárhányszor) nem vagytok képesek a falon
_még körülbelül sem_ eltalálni, hogy az a kalap a földre téve meddig ér
fel – s ti akarnátok meghatározni, mekkora nagy és mekkora kicsiny egy
koponya _belülről_?
Könnyű kimondani könnyedén Pongráczról, hogy a bolondok házába való, de
biztosak vagytok-e abban, hogy ma az lenne a véleményetek róla, akkor
is, ha ezelőtt négyszáz esztendővel él s húszezer katonája lett volna?
Ugy-e nem? Ugy-e csak annyit lehet megállapítani higgadtan, hogy
Pongrácz István egy visszamaradt bölény, egy későn született ember, mint
ahogy vannak _előre született_ emberek, akiket szintén hajlandók a
bolondok házába küldeni szűkeszű kortársaik.
Íme tehát az a hübnere a ti óriási bölcseségteknek, hogy mindenekelőtt
kívántatik _pontos, alkalmas időben való megjelenés a világon_. Ez a
nagy archimedesi pont, ahonnan itélkeztek.
S még jó, aki előre születik – mert azt még megbecsüli egy eljövendő kor
és szánón mosolyog felettetek, bolondokon, akik felfogni nem tudtátok,
de mit tegyen egy _elkésett lény_, például a mi Pongráczunk; annak a
kora vissza nem térhet tanuságot tenni a józansága mellett. Azért kell
az elkésett embert nagyobb óvatossággal tárgyalni, nagyobb kimélettel
elemezni.
Éppen lefeküdt volt már későn este és a lábait vakarta az apród, mikor
Ferencz diák, hóna alatt a krónikával, azt a hírt hozta, hogy Estella
délután kilovagolt és még mostanáig se tért haza.
«Hadd fújja ki magát a szabad levegőn» – gondolta a várúr, eszébe jutván
az ebédutáni jelenet s nyugodtan intett a diáknak, hogy olvasson.
De még két-három lapot se fordított, mikor egyszerre csak megkondult a
vártoronyban a lármaharang, szaggatottan, féloldalra verten: bim-bum!
bim-bum!
Fürgén ugrott ki ágyából a várúr. Ez a veszély szava! A veszély
gondolata gyönyörűséget okozott neki, visszaadta kedvét, ruganyosságát.
Bezzeg a diák ijedtében még fület se csinált a könyvben.
Egy percz alatt felöltözött s künn termett a gyülekező, megriadt várnép
között.
– Mi a baj? – szólott le férfias, csengő hangon.
– Megszökött a rab – hörögte Kovács várnagy.
– Semmi az – felelte a várúr hidegen, nyugodtan, – arra valók vagytok,
hogy elfogjátok. Nyolcz «kozák» azonnal lóra üljön és visszahozza.
Egy percz alatt már nyeregben ültek a kozákok. Tetszett a gyorsaság
István grófnak, a zaj, a harczias kép az éjben, a megcsillanó lámpások,
a fegyvercsörgés, az induló paripák lábdobaja, mindez szinte
visszacserélte a vígabb lelkét, jókedvűen petyegetett az ujjaival.
… De hogyan szökhetett meg Behenczy? Ez volt az első fölmerült kérdés.
Nosza hamar törvényszéket ülni, vizsgálatot tartani, tanukat
kihallgatni. Meg kell gyujtani a fáklyákat. Költsétek fel a káplánt,
hadd hozza el a feszületet. Eskü alatt tegyen vallomást mindenki. Jaj a
fejének, aki vétekben leledzik.
No ugyan nem volt nehéz az igazságot utólérni, fölismerni. Ott
terpeszkedett, mint egy keresztbe tett gerenda a találgatás útján. Az
őrök láttak bejönni egy parasztasszonyt, krumplis zsákkal a vállán, a
várnagy látott a börtönben egy zsáknyi krumplit szétgurulva, az őrök
újra láttak egy asszonyt kimenni teli zsákkal. Hát vagy az történt, hogy
Behenczy átváltozott a börtönben burgonyává, de ez nem valószinű, vagy
az, hogy őt vitte ki a zsákos asszony, aki nem lehetett más, mint
Estella. Olyan világos ez, mint a napfény. Ilyen vakmerőség, ilyen
furfang! Maguk az ördögök ringatták annak a personának a bölcsőjét.
– E leányzónál kettős bűntény forog fenn, ezredes – mondá István gróf
Pamutkayhoz, megelégedetten simogatván a szakállát. – Egy az, hogy
megszöktette a rabomat, hűtlenség és árulás; a másik büntény az, hogy ő
maga megszökött.
– Ő nem volt rab.
– De a patvarba, az én tulajdonom volt. Pénzért vettem. Hatszáz forintot
fizettem érte. Számítsa csak ki, Bakra barátom, mennyi volna az most hét
év multán a kamatok kamataival.
Ferencz diák futott a kanczelláriába a számításokat megtenni, a várúr
pedig másik nyolcz kozákot rendelt küldeni az elsők után, hogy ne csak
Behenczyt fogják el, éppen úgy Estellát, visszahozván őt poklok-poklából
is vasra verve.
– De jól megmagyarázza nekik kegyelmed, Kovács uram, mert ha most
valamit elfelejtünk, nincs többé harmadik nyolcz kozákunk utánuk
szalasztani.
(Tizenhat veres nadrágos «kozákból» állott az állandó lovasság.)
Majd Pruzsinszkyhoz fordult s barátságosan veregette meg a vállát.
– Tudtam, hogy történnie kell valaminek, éreztem, mert lásd, lengyelkém,
már nagyon üres, szintelen volt a világ, egészen elposványosodva. Már
azon gondolkoztam, hogy talán elválunk egymástól.
– Már hogy én tőlem? – kérdé a lengyel megriadva.
– Nem, én tőlem a világ.
– Ne beszélj így, István! – hebegte a lengyel elérzékenyűlve – mit
csinálnék én nálad nélkül?
– Most már szó se legyen róla, hanem lefekvés előtt igyunk meg egy
kupicza bort, Pruzsinszky. Mit szólasz hozzá vén czimbora?
– Hát bánja a szösz!
Bort hozatott a dolgozó szobájába s billikomokat; az elsőt ráköszönté
Medicis Katalinra s kiüríté egy huzamra. A második billikommal
felköszönté Lengyelországot. Pruzsinszky sirva fakadt a tószt alatt,
mint egy gyermek. Istvánnak megesett a szíve rajta s elkezdte
vigasztalni.
– Ne bőgj, te vén kappan, mert megharagszom.
– Szegény édes hazám, szegény Lengyelország – zokogta egyre
keservesebben Pruzsinszky.
A várúr egy hatalmasat ütött öklével az asztalra és a szemei lázas
fényben ragyogtak.
– No csak ne sirj hát… visszaállítom. Ha megharagszom, visszaállítom.
A kabát ujjait felgyűrte s hatalmas izmú ökleit meglóbázta. Ereiben a
vér szilajan kezdett nyargalni s halántékai lüktettek. E perczben
szentül hitte, hogy csak akarnia kell és visszaállítja Szaniszló
kedveért Lengyelországot.
Pruzsinszky a nyakába borult s mennyre-földre esküdözött, hogy ilyen
hősi, vakmerő szív még nem dobogott emberi testben I. Napoleon óta.
Igy ittak-iddogáltak egész hajnalig, akkora már egyenkint szállingóztak
vissza a kozákok, hogy a szökevényeknek még a nyomát se találták.
– Pedig meg kell keríteni a leányt. Ha a föld mélyéből ásatom is ki.
Szamarak vagytok kozákok.
Másnap Ferencz diákot küldte ki, mint kémet. Ferencz diák ügyes ficzkó,
beutazza a szomszéd városokat és kiszimatolja, hol vannak.
A lengyel is erővel vele akart menni (gondolta, egy-két görbe napot
csinálhat Zsolnán, Teschenben) s tíz aranyat kért a várúrtól kölcsön.
– Nem lehet – felelte István gróf nagy ravaszul. – Hová gondolsz
Szaniszló? Ne légy kérlek, olyan könnyelmű. Minden garast össze kell
raknunk a nagy czélra, ha vissza akarjuk állítani a hazádat.
Pruzsinszky azonban könnyelmű volt s sok rábeszélés és huzavona után
(mert készpénzt nem szeretett kölcsönözni István gróf), akként lett meg
az alku, hogy adjon hát legalább öt aranyat – és inkább ne állítsa
vissza Lengyelországot.
Ferencz diák és Szaniszló egy egész hétig oda voltak, míg végre
meghozták a hirt, hogy Behenczy Estellával Beszterczebányára ment és
most ott éldegélnek, mint két turbékoló galamb.
– Nem soká éldegélnek – felelte nyugodtan Pongrácz István. – Irjon,
domine, azonnal egy levelet a beszterczebányai magisztrátusnak, hogy a
leányzót, mint tulajdonomat, ezen levelemet átadó emberemtől küldjék
vissza. A stilusra nézve vegye mintául vitéz elődünknek, Szentmiklóssi
Pongrácznak a pozsonyiakhoz írt levelét. Aztán hozza be aláirni.
Kerek, malaczfark módjára kunkorodó, ódon betükkel, vörös tintájú pompás
initialéval írta meg a levelet ekképen:
«_Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István Nedeczvár örökös ura
üdvözletét küldi Beszterczebánya magistratusának! Báró Behenczy Károly
nevű ifjú Estella nevű, tulajdonunkat képező leányzóval, kit hatszáz o.
é. forintokért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén,
tartózkodása Beszterczebányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a
nemes várost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet
átadó megbizott hiveinknek, névszerint Szurina Pál őrmesternek és Komár
György káplárnak kezeibe szolgáltassák. Kikhez is hajlandók maradtunk._
_Gr. Pongrácz Istv._»
István gróf átnézte az iratot s megelégedetten bólintgatta fejét és
csettentett a nyelvével:
– Jó, nagyon jó, hanem még szúrja be ezt: «_egyébként kő kövön nem marad
Beszterczén, mivelhogy a földdel tétetik egyenlővé._» Legszebb, amice, a
világosság, az őszinteség. Nem illik zsákban macskát árulni.
A diák beirta a fenyegető passzust is, István gróf aláirta a nevét;
beporozta, ráütötte aztán pecsétgyűrűjével a sigillumot, trombitát tartó
kéz, fölötte egy csillag, s személyesen vitte le a már nyeregben ülő
Szurinának és Komárnak.
– Adják ezt át kendtek a város polgármesterének, sehol se pihenve.
Egy harmadik lovat is vittek magukkal, egy kis szürke kanczát vezetéken,
sárga asszonynyereggel; ez lesz az Estellának.
Érdekfeszülten várta a vár népe, míg visszatérnek; különösen a káplán
volt izgatott. Az eléjök is ment titokban, várni őket másnap, egész a
zsolnai hidig; mert hát a megtért bárány mindenha becses az úr előtt,
illő, hogy a szolga is megbecsülje.
De sajnos, a lány nélkül jövének vissza a követek és csak harmadnapra. A
torony-őr messziről tülkölt, mikor a két lovas alakja feltünt a varini
úton.
A vár népe kicsődült a kapu elé, maga István gróf is ott várta a
követeket.
– Hát a lány hol van? – kiálta eléjök zordonan.
Szurina leugrott a lováról és előadta remegő hangon, hogy megérkezvén
Beszterczebányára, átadá a levelet a polgármesternek a városházán, aki
is föltevén pápaszemét, elolvasá azt és ezt az üzenetet küldötte:
– Mondjátok meg az uratoknak, vigye szegény fejét valami hideg zuhany
alá, ahelyett, hogy ilyen leveleket firkáljon.
Pongrácz István homlokán megjelentek a szokott piros foltok.
– Azt mondta? – hörgé tompán. – Igazán azt mondta?
– Szórul-szóra mondta és sorba adta a levelet a többi uraknak, akik
hasukat fogták a kaczagástól. Mi a Komár komámmal nem akartuk ennyibe
hagyni és kijelentettük, hogy a lány nélkül egy tapodtat se megyünk,
mire aztán ránk rivalt haragosan: «Kikorbácsoltatlak benneteket a
városból a hajduim által.»
Szentmiklósi Pongrácz ivadéka felordított, mint a sebzett oroszlán.
– Kikorbácsoltatja az én követeimet! Borzasztó!
Aztán felkiáltott a toronyőrhöz:
– Kongasd meg, Korenyák, azt a vészharangot! Kongasd! Kongasd!
Majd a várnéphez fordult:
– Mindenki készüljön! Köszörüljétek a kardokat, tisztogassátok ki a
fegyvereket, az ágyúkat. Reggelre indulunk Besztercze ellen!
Teljes két óráig zúgott a harang, azalatt összegyűltek a
katonakötelezett parasztok a környékről.
– Reggelre indulunk Besztercze ellen! Mindenki búcsúzzon el a
családjától s hajnalra itt legyen fegyverbe öltözni!
Jaj neked Besztercze! Csak volt, többé nem lesz ilyen nevű város.
Megehetik a mappáikat a könyvkereskedők! Szegény könyvkereskedők!
(Pruzsinszky fogta fel erről az oldaláról a közelgő katasztrófát.)
Egész éjjel folyt a lázas hadi készülődés, egy lélek se hunyta le a
szemét. Maga István gróf ügyelt, tett, rendelkezett, egy perczet se
vesztvén. Zaj, elevenség, nyüzsgés verte fel az ősfalak csendjét a
lobogó fáklyák fényénél. De készen is lett reggelre minden. A fölkelő
nappal végigkigyózott a hadba induló tábor a budetini úton. Ha le nem
csapták volna Marst az istenek közül (mert még az se állandó foglalkozás
a gonosz földi férgek miatt), bizony élvezete lett volna az égből ezt a
hadi népet látni.
Elől maga Pongrácz István lépkedett a Waterloo nevű fekete angol ménen,
Zrinyi-nyakú magyar köntösben, kócsagos kalpaggal; villogó kivont
kardján pajkosan futkostak a napsugarak.
Mellette balról Kovács várnagy ment széles fringiával, a «Palkó»
remondán.
Utánok Mravák Mátyás vitte magasra emelve a Pongrácz-család zászlaját;
játszi szellő vigan suhogtatta a finom selymet, hol begöngyölgette, hol
kibontogatta negédesen a kéklő czimerpajzs kevély jelvényeit.
A zászló nyomában két apród poroszkált két zömök ponnyn, hosszú, szőke
hajuk végighullámzott ezüstpaszomántos dolmánykáikon; kis gyíklesőt
viseltek; azonfelül az egyik a várúr kulacsát vitte, a másik a rubinttal
kirakott kötésű imakönyvet.
Métóságteljesen kidüllesztett mellel vitte a szép művü ezüst családi
buzogányt az óriás termetű Kral Demeter.
Egy filozóf kinézésű szamár egy dobot húzott flegmával. Semmi indulat,
semmi harag nem látszott rajta Besztercze ellen.
Mögötte két bocskoros tót ballagott gyalog, póznákra kötött lámpákkal,
ezek voltak a lámpa vivők, éjjeli menetek esetére.
Egy szekéren ócska napernyő alatt ült balról a szakács, jobbról a
káplán. Szemben velök két röhögő konyhaszolgáló.
Most következett a hires lapuchnyai banda trombitás hangszerekkel.
Nyolczan voltak, csinos, fekete zsinórzatú halinákban, újdonatúj
bocskorokban, kalapjaik körül madzagra fűzött közönséges csigák képezték
a nagyobb díszt.
Jaj, de most kavarog rémséges porfelhő. Még a nap is mintha elbújna
félelmében. Jönnek a kozákok! Hogy tánczol a lovuk… hogy
csillognak-villognak a patkók. Hát még a lándzsáik! Tizenhat derék,
válogatott lovas, egy-egy liliom mindenik. Piros leffentyűs kalpagjuk,
piros dolmányuk, nadrágjuk miatt úgy néznek ki messziről, mintha egy
csomó pipacs szaladna a buzák között.
Hej, a merre mennek, nyíljatok ki arra muskátlis ablakok!
A kozákok rendjét nyolcz muskétás ágyú váltja fel kis kerekeken, apró
hegyi lovak által vonatva; mindenik ágyun egy beszkidi zsivány ül
pipával az agyarán. Ez, úgy látszik, a tüzérségi uniformishoz tartozik.
Vidám kurjongatás, ének-szó, röhögés hangzik fel.
Az egyik gyalogos (mert az ágyúk után a gyalogosok masiroznak) egy békát
látott a garádban és hirtelen a lándzsájára tűzte, torkaszakadtából
kiabálván:
– Az első halott! Az első halott!
Szerencse, hogy messze a vezér, mert el nem engedné ezt a minden
komolyságot nélkülöző tréfát.
A daliás Bakra vezeti a gyalogságot, számszerint száz és néhány embert.
Itt vonul el az egész nemzeti történelem, az ősök katonái, fegyvernemei.
Makovnyik nehéz pánczélba van öltözve, tollas sisakkal a fején, a mellén
egy kereszt Bouillon Gottfried korából. Szurina a Mátyás fekete
seregéből való, ott a halálfej a kalpagján. A Szlimak János uniformisát
Csák Máté valamelyik katonája viselte, a Barinka Gyuró nagy fején egy
szinehagyott sárga turbán ül, míg a hosszú kaftán leér a bocskor