Besztercze ostroma - 08

mégis elnyomta, elaludt.
István gróf nem győzte figyelmeztetni a cselédeit:
– Lábujjhegyen járjatok, ti marhák. Úgy kopogsz te, Jutka, mintha egy
medve lépegetne. Hadd aludjék a hadi zsákmány. El van fáradva szegényke.
Estefelé ébredt fel. A szakács beküldte neki az ebédet a kulcsárnétól. A
kulcsárné volt szolgálatára rendelve.
Apolka jóizűen evett, azután kijött a folyosóra és félénken nézegette a
komor falakat, a puszta udvart, az ismeretlen embereket, akik az udvaron
járkáltak. Minden olyan idegen, hideg volt. Csak fent az északi négyszög
fedelén mászott a torony felé egy iromba macska. Apolka szinte megörült
neki. Olyan ismerős volt ez a macska. Trnowszky Gáspáréknál is éppen
ilyen macska volt. A macska is ránézett, mintha ösmerné. Apolka a
kendőjével integetett neki üdvözletet.
– Hogy érzed magad Apolka? – rezzenté fel e pillanatban egy hang.
István gróf állt a háta mögött.
– Jól – felelte tétovázón, elpirulva.
– Mégis olyan szomorú vagy. Nem akarom, hogy szomorú légy. Tudod, nem
akarom.
Apolka szeliden hajtotta meg fejét.
– Nem leszek szomorú.
– Hiszen még a hangod is az. Talán unatkozol, Apolka?
– Meglehet – mondá kurtán, – de mindez talán azért van, mert még nem
szoktam meg a helyet és hogy olyan egyedül vagyok…
– Hát nem leszel egyedül.
István gróf egy pár nap alatt összeszedett Varinból, Lapuchnyáról,
Podzamekról nyolcz egykorú leánykát játszópajtásoknak. Elhozatta
Trencsénből a női szabót, Kotlányi Sámuelt három legényével, két láda
mindenféle kelmével; azok azután ott varrtak négy hétig éjjel-nappal,
míg minden elkészült az utolsó öltésig s meglett az _Apolka udvara_.
Gyönyörűség volt elnézni, mikor a szobából kivonult sétálni a kertbe,
vagy a térre s mint egy kis királynét, nyolcz kicsiny udvarhölgy követte
egyforma ruhában; csak az övé volt még finomabb kelméből, aranyos
csipkéjű, módosabb szabású. Egyik a kendőjét vitte, másik a labdát
hozta, harmadik a labdaütőt.
István gróf most már igazán csendesen éldegélt, a lányka nevelésével
bajlódván. (Bakra és a káplán felváltva adtak neki a tudományokból
órákat.) A nedeczi várra nyugalmas epocha látszott kezdődni. Az volt az
ambicziója István grófnak, hogy a túszt kicsiszolva adja vissza
Beszterczebányának.
– Milyen kiköszörült gyémánt lesz ebből, – mondogatta, – elcsodálkoznak
majd a beszterczei urak, ha érte jönnek.
Szokott hóbortjaival alább hagyott (hosszú szabadságra hagyván hadi
népét), e helyett természetesen másutt ütöttek ki az elmebeli
pörsenések. Hozzáfogott a gazdálkodáshoz, mert a nyomasztó adósságok
sarkantyúzták, de sajátságos észjárását ide is áthozta. Durvasága
csodálatos gyöngédséggel volt összekeverve. Az állatokhoz való nagy
vonzódása egész betegességgé fajult néha. Az volt a vesszőparipája, hogy
az állatokat össze kell hozni és egy állat-társadalommá fűzni; különösen
a háziállatokat. Azért minden eke elé egy lovat, egy szamarat és egy
ökröt kell fogni. Hadd szokjanak össze az állatok.
Pruzsinszky, aki minden ideáját támogatta, még egy tehenet is javasolt,
de arra dühbe jött Pongrácz István:
– Pfuj, Pruzsinszky! Nálunk a tehenek nem dolgoznak. A tehenek nőnemű
állatok, tejet adnak, borjút szoptatnak. Elég az tőlük. A magyar paraszt
gavallér arra, hogy a tehenet dolgoztassa.
Az állatok magasztalásában kifogyhatatlan volt.
– Látod, milyen szép az, hogy a tyúk kikölti a kacsa tojásait és
felneveli a kis kacsákat, anélkül, hogy valami haszna lenne belőle.
Ingyen teszi a beleoltott becsületességnél, jóságnál fogva. Az ember
sokkal hitványabb, mintsem megtenné.
De bár valószinűleg jobbak az állatok az embereknél, még ezek is
rászedték István grófot és visszaéltek jóságával.
Két szamara volt, Juczi és Rebeka, akik a sajtot szállították be a várba
a közelfekvő aklokból minden pénteki napon. Fölséges úri dolguk volt,
éppen megfordítva az emberekével; hat napon legelésztek, pihentek a
várkastély melletti pagonyban és csak a hetedik napon dolgoztak. Meg is
tették ezt a kis robotot egy ideig becsületesen, hanem azután nem tudni,
hogy hol kerítettek kalendáriumot, hol nem, egyszer csak egy pénteki
napon nem voltak találhatók sehol sem. Elvándoroltak a nagy makkos
erdőbe és csak másnap kerültek újra vissza, mikor a sajtot már behordták
az igás lovak. A következő pénteken és azután is minden áldott pénteken
újra megtette Juczi és Rebeka ezt a csinyt István gróf nagy mulatságára,
aki összecsapta kezeit álmélkodásában.
– Mennyi eszük van, mennyi eszük! A szamarakat okvetlenül rehabilitálni
kell a világ előtt.
Ekkor fogant meg eszében nagy munkája, melyet esténkint tollba mondott
Bakrának: «A szamarak talentumáról».
De igaz is, talentumos állat a szamár, sokkal különb a lónál, mert a ló
ostoba; ha a kovács beleveri a szöget az eleven húsába, mikor patkolják,
azért csak szépen odább megy a megnyilazott lábával s jár, fut vele a
kocsi előtt, míg csak meg nem gyülik, de a szamár makacsul megköti magát
s a herkópáternek se mozdul a kovács-műhelyből, okos szemeivel mintha
csak mondaná: «Nem megyek, dehogy megyek addig, míg ezt a szöget a
kovács ki nem húzza, mert máskép, isten úgy segéljen, baj lesz a
lábammal».
Aztán amilyen egyszerű, szürke, igénytelen állat, józan az életben,
minden képmutatás nélkül való (nem játszsza ő magát se gyorsra, se
erősre), épp oly tapintatos a halálban. Minden más állat szeret valami
nagy éclat-val kimúlni. A beteg oroszlán bőgésétől reszket az erdő, az
eb fájdalmas vonítása kisértetiesen veri fel az éj csöndjét, a hiú
hattyú egyet énekel a halála előtt a nagyobb parádé végett (azokról az
állatokról nem is szólok, amelyek nem szoktak természetes halállal
kimúlni, mint az ökör, a birka stb.), de a tapintatos szamár senkinek
sem akar kellemetlenséget, bánatot okozni s úgy elmegy, úgy eltünik
haldokolni erdők sűrűjébe, hegy-hasadékok közé, emberi lábnyomoktól
messzire, hogy igazán finom dolog tőle. Innen van aztán, hogy ritka
ember látott holt szamarat.
István gróf művében egy egész külön fejezet volt szentelve a szamarak
tapintatosságának.
– Tegye oda, jegyzet alatt, amicze Bakra, hogy az emberek társadalmában
is a szamarabbak erénye a tapintatosság.
Ilyenforma mulatságnak élt ezentúl a nedeczi várúr. Csendesebbé,
szelidebbé vált egész lénye. Vadászott, lovagolt s látogatásokat tett a
szomszédos kastélyokban.
Apolka ezalatt gyönyörű, nyúlánk hajadonná fejlődött. Szépségének híre
messze eljutott, túl Trencsén határain, még a gazdag Nyitrában is sokat
emlegették a «nedeczi rózsát». Fiatal emberek sáskaszámra környékezték a
várat. De Pongrácz István gróf olyan féltékenyen őrizte, mint egy nagy
gyémántot, alig lehetett hozzáférni. Legfeljebb az ebédnél láthatták egy
perczre. A fiatal embereknek nővéreik voltak, a nővéreiket rávették
(mert a nővér jó közbenjáró), hogy azok is látogassanak el Nedeczre, a
leányaik kedvéért eljöttek a mamák is és a nedeczi vár, mint azelőtt
régen, újra megtelt a környék előkelő nemességével, selyem topánkájú
kisasszonyokkal, délczeg, kevély tartású matrónákkal. Nagy tivornyák
helyébe vidám bálok jöttek és a lapuchnyai banda feje elfelejtette
lassankint a harczias indulókat, bocskortalpak alá valókat; –
csárdásokat és négyeseket tanult meg játszani, a podzameki vén
czigánytól.
Honnan került a várba Apolka, hol vette Pongrácz, senki se tudta
bizonyosan.
Ködbe veszett az igazság fele, a sok fecsegésbe fúlt a másik fele. Igazi
mithosz támadt belőle. S ez a sejtelmes homály még csak ingerlőbb volt a
fiatal nemeseknek.
A kényes, csinos gavallérok, akik ott legyeskedtek a várban, könnyű
kalandot reméltek. Nem nehéz a galambot kivenni a duczból, ha magasan
van is, – csak meg kell vele előbb kóstoltatni a búzát. Az első szem
édes belőle, a második kivánatos, a harmadikért már leszáll és a
tenyeredről eszi meg.
Az egyik Ordódy-fiú, huszártiszt, próbálta megkóstoltatni Apolkával a
szerelmet, az első szem búzát.
Egy keringő alatt szerelmet vallott neki, a leány fehér lett, mint a hó,
az ifjú izzó lett, mint a tűz és öntudatlanul lehajolt a vállához, ahhoz
az almavirág-színű vállához és megcsókolta.
Apolka fölszisszent, mintha kigyó marta volna meg, kiszakította magát a
táncosa karjából s István grófhoz rohant reszketve panaszkodni.
– Mi bajod? – kérdé ijedten a várúr. – Mi történt veled?
Apolka a fülébe súgta:
– Jaj, nagy bajom történt. Az a katona megcsókolt.
István gróf nem vette valami tragikusan a dolgot, mintha közönyös lenne
egészen, megsimogatta a gyémánt-diadémmal leszorított haját.
– Ej, ej, te kis árulkodó! No lássa meg az ember. De csak nem csókoltad
vissza, mi?
– Hogy gondolhat olyat felőlem? Hiszen nem szeretem.
– Látta-e valaki? – kérdé csendesen.
– Nem tudom – felelte a leányka bizonytalanul.
– No semmi az. Gyakran történik ilyesmi fiatal leányokkal, ha egy kicsit
csinosak.
Egy szót se szólt többet. Apolka ujra a mulatók közé keveredett. Vége is
lett a bálnak, szét is oszlottak a vendégek, még se vett észre senki
semmit, csak hajnalban kerekedett aztán nagy lárma a várban, amikor
véresen hozták haza István grófot a pagonyból egy saroglyán.
Apolka felriadt álmából a zajra s felnyitván az ablakot, leszólt:
– Mi történt?
– Az úr meg van lőve, megsebesült.
Hirtelen magára rángatta szoknyácskáit, a papucsokat sehol se találta,
rohant ki mezitláb s gyertya helyett (mert még sötét volt a folyosón)
ijedtében felkapta az ezüst álló-órát, azt vitte maga előtt, ámbátor
annak sehogy sem akaródzott világítani.
Szembe találkozott a kulcsárnéval, aki a kezeit tördelve siránkozott.
– Oda van, vége van! Már az isten se jó, hogy mindent megenged.
– Hogyan történhetett a szerencsétlenség? – kérdé Apolka és ő is
elpityeredett.
– Jaj, ne is kérdezze kisasszonyka, mert maga miatt volt a dolog.
Mintha leszögezték volna, rémült tekintettel meredt a kulcsárnéra.
– Én miattam? – motyogta. – Hogy én miattam?
A kulcsárné megröstelte, hogy kiböffentette, mentegetőzni kezdett:
– A Pruzsinszky úr mondta, lelkecském. Ne ijedjen meg azért. Hiszen nem
mindjárt igaz minden, amit a Pruzsinszky mond. De ha úgy volna is,
bizony maga sem tehet róla. A nagy urak bolondsága is a szegény emberek
bűne legyen? Ha úgy tetszik neki, hogy kiáll az Ordódy-fiúval
életre-halálra, gyilkos golyóbisra: hát itt van ni az eredmény, itt van
a pecsenye. Jaj istenem, csak bele ne haljon. De bizony minek is
emésztené magát szívecském emiatt, hát tehet-e arról, hogy olyan csinos,
olyan takaros és megtetszett az urunknak? Hja, mondtam én mindig, hogy
minden élő palánta előbb-utóbb kinyílik egyszer; ha nyáron nem, hát
őszszel. Lássa, galambocskám, még az a vén áloe is kivirágzott a
kertésznél, pedig még a mostani kertész öregapja ültette s azóta nem
mutatott semmi kedvet a fakadásra. Tudtam én azt kisasszonyka, mihelyt
magát ide hozták, hogy ez lesz a vége. De nem így gondoltam, jaj, dehogy
így. Verje meg az Isten azt az Ordódy-gyereket.
Apolka szédülni kezdett attól a világosságtól, mely a fejébe áradt.
Azért az egy csókért történt. Azért az egy csókért volt ez.
A kulcsárné csak egyre sírt, vinnyogott és a garádicsok piros foltjaira
mutogatott.
– Ehol ni az áloe virága!
Frissen hullott vércseppek voltak; ezen vitték István grófot.
Apolka feje zúgott, kusza gondolatok nyargaltak bele és a szívét
összeszorította valami titkos félelem. Újra előtte állt végzete. Mikor
már azt hitte, hogy megtalálta a nyugalmat, íme a nyugalom egyszerre
leveti a hófehér köntösét és a veszedelem áll előtte fekete ruhában,
mintha fény és árnyék vívna fölötte folytonos csatát és mindig az árnyék
győzne.
Tehát semmi kétség, hogy szereti István gróf. Életét is koczkára tette
érte a párbajban.
– Istenem, de szerencsétlen vagyok – rebegte.
De mindezeken alig gondolkozhatott, még egy-két lépés és ott volt a
sebesültnél, akit már akkor a vár összes léhütői körülálltak. A budetini
katonaorvos, dr. Breke Nep. János éppen akkor keresgélte bent a jobb
bordák közt, ahol a lövés a léket ütötte, egy kutacscsal a golyóbist. Az
öreg Kovács sírt, Pamutkay uram pedig mérges szemet vágott a közeledő
Apolkára, a káplán egy vizes tálat tartott az orvosnak, míg ellenben
Pruzsinszky izgatottan járt fel s alá, egyre ezt hajtogatva:
– Mi lesz belőlünk, mi lesz belőlünk?
Az orvos végre is megsokalta, csunya nyelvű, goromba ember volt (s ennél
a mesterségnél a gorombaság kisegítő eszköze a tudománynak),
Pruzsinszkyra förmedt:
– Az ördög bánja az urakat, inkább azon töprengenének, hogy mi lesz a
sebesülttel? Hopp, itt vagy, kutya!
Ott volt a golyó, végre ráakadt és kihúzta.
Apolka lábujjhegyen közelgett, de Pamutkay nem bocsátotta a sebesült
ágyához, aki hörgött, ordított, káromkodott és azzal fenyegette a
doktort, hogy pallos által végezteti ki, ha valamikor fölépül.
– Menjen a szobájába, kisasszonyka, nem magának való látvány ez. Minket
kemény férfiakat is megrendít.
– Hiszen megyek, uram, de legalább azt mondják meg, nincsen-e
veszedelem?
– Soha se kellett volna ezt a kis békát idehozni – morogta Pruzsinszky.
A sebesült meghallotta a leány hangját.
– Te vagy, Apolka? Nem, ne küldjétek el. Gyere ide, Apolka, tedd ide a
kezedet a homlokomra (hideg verejték gyöngyözött azon a kíntól). Így ni.
Jaj, de jó puha kezed van. Szorítsd fiacskám a homlokomat, még jobban,
még jobban…
A leányka megtett mindent, amit parancsolt s a beteg csodálatosan
lecsillapodott, hagyta a sebét nyugodtan kimosni, bekötözni.
– Megél-e? – kérdék az orvostól, mikor eltávozott.
Mire dr. Breke Nep. János a maga széles, fontoskodó modorában felelt:
– Az Isten sokat hagyott tudni az embereknek, szétosztogatta köztük a
tudást, a mérnök ezt tudja, az építész azt tudja, az orvos is tud
valamit, a pap is… azaz, hogy a pap semmit sem tud, egyszóval, az Isten
sokat elosztogatott, de ő is gondolt a maga tekintélyére és magának is
meghagyott egyet-mást a tudásból. Nos, ez az ügy éppen azok közé
tartozik, amik ő nála vannak.
– Tehát nem lehet tudni.
– Csak reményleni lehet, ha jó ápolása lesz. Ha, teszem azt, a
kisasszony meghozza azt az áldozatot…
– Örömmel! – felelte Apolka.
Estefelé bekövetkezett a láz, elvesztette eszméletét s három álló hétig
hányódott élet-halál közt. Apolka híven, ernyedetlenül ápolta,
virrasztott felette, tűrte a szeszélyeit. A huszadik napon kijelentette
az orvos, hogy a beteg túl van a veszélyen.
Apolka reszketett attól a naptól, mikor teljesen felgyógyul és esetleg
bevallja szerelmét és mégis szerencsétlen lett volna, ha sebébe belehal.
Ragaszkodott ehhez a hóbortos emberhez, mint jóltevőjéhez s mindig
erősebben, jobban, pedig gonosz és kegyetlen volt betegségében. Az
orvosságos üvegeket hozzávagdalta a környezetéhez. Egyszer odaintette
magához az őrültek álnokságával Pruzsinszkyt, megfogta a kezét,
simogatta és hirtelen beleharapott, de oly erővel, hogy vér buggyant ki
a fogak helyén, még most is be van kötve a keze. A katonadoktort hasba
rúgta, hogy elájult; csak az Apolka simogatására szunnyadt el benne a
vadállat. A doktor nem titkolta, hogy István gróf, úgy lehet, teljesen
elborult elmével lábbad fel.
A huszadik napon elmult a láz s a beteg mély, jótékony álomba merült. Az
orvos megparancsolta, hagyják magára, hadd aludjék, hadd gyüjtsön erőt.
Ez volt az első eset, hogy Apolka elhagyta. De a beteg, aki megszokta
szabályszerű lélegzését hallani maga mellett, ennek a kimaradásán
fölébredt.
A szokatlan csendesség megdöbbentette. Azt hitte, már a sírban van.
Szétnézett és megösmerte a szobát. Élek tehát, gondolta magában. De nagy
fantáziája egy perczig se pihent, az a sajátságos gondolata támadt, hogy
be van itt zárva és éhen kell elvesznie. (Éppen akkoriban volt friss a
befalazott apácza: Ubrik Borbála története.) A várbeliek összeesküdtek
ellene és elpusztítják.
Felvánszorgott az ágyból s gyenge, ingadozó léptekkel, a bútorokhoz
fogózkodva botorkált az ajtóhoz, kinyitotta nesztelenűl és a másik
szobában ott látta térdepelni Apolkát a szűz Mária képe előtt, amint a
kezeit összetéve hangosan imádkozik:
– Óh, szent anyám, aki az égben vagy s édes anyám helyett én rám is
vigyázol, köszönöm neked szívemből, hogy a szegény István grófnak már
visszaadod az egészségét, de ha egészséget adsz neki, add vissza kérlek
az elméjét is. Mert látod, ő jó ember és én úgy szeretem, mintha
tulajdon apám volna.
A napfény beömlött a nyitott ablakon s igazi glóriát font a leány feje
körül, éppen olyan volt most, szinte megdöbbentőn hasonlított hozzá az a
szelid, szent arcz a falon, amelyhez imádkozott, csak valamivel idősebb,
mintha a mamácskája lenne.
– Apolka! – nyöszörögte egy gyenge hang kimondhatatlan lágy érzéssel.
Összerezzenve fordul hátra és elpirul a hangos imádságért, megpillantván
István grófot, ki dideregve állt egy szekrényhez fogózva s szemeiben
könyek csillogtak.
A bibliai legenda ismétlődött, Apolka vizet fakasztott a fénylő, piros
erekkel befuttatott szürke kövekből.
– Az istenért, mit csinál? – kiáltott fel halálos aggodalommal. – Hogy
mert fölkelni? Ezért most én kapok ki az orvostól. Lássa, milyen
engedetlen! De ilyet tenni! Szent isten, az ablak is ki van nyitva.
Csípős, nyirkos őszi levegő özönlött be s a betegen nem volt semmi felső
ruha. Hirtelen hozzá ugrott s visszavezette a szobájába olyan
szeretetreméltó duruzsolással, mint egy kedves fecsegő mama az ő
elégedetlen gyerekét.
– Menjen! Milyen bánatot szerzett most nekem. Nem is tudom, mit
csináljak magával? Támaszkodjék hát a vállamhoz, hiszen olyan gyenge,
hogy nem tud menni. Lássa, lássa, mit tett.
A beteg pedig nem bánta ezeket a szemrehányásokat; mosoly jelent meg
viaszkszínű arczán. Olyan boldog volt, de olyan boldog, hogy őt valaki
szereti. Ilyen se történt vele még soha.
Apolka visszafektette az ágyába, a beteg megfogta a kezét.
– Ülj te is ide. Nem, nem a székre, ide az ágy szélére.
– Leülök, de csak úgy, ha megigéri, hogy elalszik, mert az orvos azt
mondta, hogy aludnia kell. Oh, istenem, ha megfázott.
– Nem lesz kutyabajom sem. Nem akarok meghalni. Tudod-e, mit tesz az? Ha
én nem akarok meghalni, szeretném tudni, ki kényszeríthetne rá? Dolgom
van, most már dolgom van a világon, te miattad.
Az ablak-üveget egy fehér pillangó verdeste kívülről.
Hess. Mit keresel itt? Mit kéredzkedel be? Tán valamit hoztál?
Az óra kisértetiesen ketyegett a falon. A pillangó pedig csak egyre
kopogtatta kopott szárnyaival az ablakot.
– Én miattam? – kérdé a leányka bágyadtan, haloványan és bársony
tekintete rémülten siklott végig a beteg arczán.
– Úgy van, miattad. Komolyan akarok veled beszélni. Már eddig is hiba
volt tőlem, hogy halogattam, mert mi lett volna belőled, ha például
meghalok, ha teszem azt, lelőtt volna az a gazember… Vagy hova is
beszélek. Oh, hát nem vagyok én futó bolond? Álmodtam valami bolondságot
és most összekeverem a valósággal. Magam vigyázatlansága okozta a
sebemet, mert ügyetlenségből sült el a fegyverem, de betegségem alatt
azt képzeltem a lázban, hogy lelőtt valaki.
– Mindent tudok – szólt a leányka tompán.
– Ne beszélj, ne beszélj! No hát mi az, amit tudsz?
A leány lehajolt, megcsókolta azt a fonnyadt, aszott kezet. Ebben volt a
felelete.
– Jó, jó, hát mindent tudsz. Ugyan eredj, ne csókold a kezemet, mert
megütlek.
S csakugyan ütésre emelte fel a kezét, de bizony csak megsímogatta vele
azt a gyönyörű állacskáját. Följebb már nem bírta emelni.
– Bontsd ki a hajadat, Apolka. Az egyik varkocsot aztán add ide, terítsd
szét a paplanon, hadd gyönyörködjem benne, hadd babráljam. Így ni, de ki
ne nevess… Azután beszélgessünk, mert nagyon fontos mondani valóm van,
nagyon fontos.
Hiszen éppen ettől fázott Apolka.
– Meg kell állapítani a jövődet, férjhez kell menned, punktum.
Szavak tolakodtak fel a leány vonagló ajkaira, de nem bírta elmondani.
Leesett a feje, mint egy letört liliom-virágé.
– Ugorj csak fel, fiam és csengess – folytatá a beteg, – hogy jőjjön
azonnal Pamutkay.
Csengetni sem kellett, hiszen ott pikettirozott az előszobában
Pruzsinszkyval; rögtön bejött.
– Ezredes! – szólt hozzá István gróf, – fogasson be kegyelmed azonnal és
hozzon Zsolnáról egy fiskálist.
– Melyiket?
– Mind egyforma ördög – felelte a várúr és a sok beszédtől kimerülve
dőlt a fal felé.
Úgy aludt el, hogy az Apolka haját a kezében tartotta; az aranyszálak
csillámlóan folytak ki az ujjai közül.
Mély, üdítő álomba merült. A lány kötött mellette kis kosárkájával az
ölében, melyben ott volt a pamutgombolyag, a gyűszű és a szabadító
fegyver, az olló. És elgondolta, hogy nem jobb volna-e, míg a beteg
ember alszik, hozzá nyúlni ahhoz a fegyverhez, elvágni vele azt a szép
hajkévét, hogy föl ne ébredjen, ott hagyni a markában emlékül és
elmenni, elfutni innen, amerre a két szeme viszi és a két lába bírja.
Hiszen nagy a világ, csak elférne benne valahogy, de hát mit szólana
hozzá ez a szegény beteg, aki csak őt szereti. Talán bele is halna.
Érezte, hogy nem hagyhatja el álnokul, csalfa módon, hálátlanul, hanem
inkább megmondja a szemébe őszintén, hogy nem tud, nem akar a felesége
lenni. Úgy van, megmondja. Már miért ne mondaná meg? «A macska fél, nem
én» – ismételgette magában a bátorító mondatot. «Behúnyom a szememet és
megmondom neki, történjék velem akármi.»
Hanem mikor aztán arra gondolt, hogy Pamutkay már valahol Zsolna felé
jár, vagy tán már vissza is fordult és hozza magával a fiskálist s hogy
a fiskális bizonyosan az ő jövendő sorsával van összeköttetésben, –
szorongató érzések marczangolták. István gróf furcsa ember. Hátha rögtön
ideparancsolja a káplánt, mihelyt az ügyvéd megjön és meglesz az esküvő.
Vajjon lesz-e ereje ellentmondani? Lesz, lesz! – kiáltá egy hang a
szívéből, egy buzgó, érczes hang, mint a harangé.
A beteg sáfrányszínű selyem paplanján apró ördögöcskék tánczoltak,
pajzánkodtak, vigyorogtak az Apolka szeme közé: Hahaha, hahaha! Ne
henczegj, Apolka, mert gyáva vagy. Elfakadsz sírva és nem fogsz mondani
semmit. Bizony semmit.
Hosszú órák mulva ébredt fel a beteg és enni kért. Apolka el akart
sietni, de nem bocsátotta.
– Csak maradj te itt, mert únnám magamat nélküled. Majd behozza a
szakács vagy a kulcsárné, vagy a leánykáid. Igaz, mit csinálnak a
leánykáid?
– Tánczolni tanulnak.
– No az szép lesz, szeretném őket látni.
– Majd ha jobban lesz.
– Nem; mindjárt most ebéd után.
Egy kis csirke-becsináltat evett és egy pohár vörösbort ivott meg.
– Most pedig hozz nekem hamar egy szivart!
– Nem hozok.
– Parancsolom neked – mondá haragosan.
Apolka a lábával toppantott:
– Nem kap s vége.
A beteg nagy szemeket meresztett rá s aztán nyöszörgő, szelíd hangon
szólt:
– Hozd ide, kérlek alássan, a tükröt, hadd nézzem meg magamat, én
vagyok-e Pongrácz István, hogy így mertek velem beszélni.
– Bizonyára ön Pongrácz István, a hatalmas Pongrácz István, de most a
doktor parancsol és az nem engedte meg. Mit szólna nekem a doktor?
– Ejh mit a doktor! Hiszen mondtam már, hogy lefejeztetem a gazembert;
nagyon megkínozott.
– Hálával kell lennie iránta, ő gyógyította meg.
– Jó, hát hálával leszek a kedvedért, de adj akkor egy szivart.
– Nem.
– De ha nagyon kérlek.
– Akkor se.
– Ne légy olyan zsarnok, kis férgecském.
Végigment a gyerekes könyörgések minden skáláján, de szivart még sem
kapott. S ez az eset, hogy egyetlen-egyszer nem történt meg az akarata,
egészen félénkké, szelíddé tette. Ezentúl semmit se követelt, hanem
bizonyos félénkséggel fejezte ki a legtermészetesebb kívánságait. Mert,
mint a betegek rendesen, minduntalan kívánt valamit.
Ahogy az Apolka kis udvarhölgyei eljárták fehér ruhában a tánczot, az az
ötlete támadt, hogy a kedvencz paripáját, a «Waterloo»-t szeretné látni.
Hozzák fel neki a Waterloot ide a hálószobájába. Hasztalan próbálták
lebeszélni, hogy a paripa nem szereti a garádicsokat. Azután
Pruzsinszkyt kívánta és Kovácsot, kikkel a gazdaságról és a vagyoni
viszonyairól beszélgetett, mindenféle rózsás terveket eregetve a
jövendőkre nézve.
– Szeretnék gazdag lenni – sóhajtá, – nem magamért, hanem e miatt a kis
zsivány miatt, aki nekem szivart sem adott. Hidd meg Pruzsinszky, ő
miatta. De hiszen majd meglátjátok. Még ma meglátjátok. De miért is ne
lehetnék én még gazdag? Hozd ide csak fiam, Apolka, a
«pénzügyminisztert», hadd lássuk, mit operált azóta.
Apolka elszaladt a negyedik szobába és elhozta a «pénzügyminisztert», az
egyetlen komoly faktort, akire István gróf anyagi helyzete javításánál
számított.
Egy üvegedényben, melyben valamikor befőttek lehettek, volt a
pénzügyminiszter bezárva, t. i. egy keresztes pók, kinek az volt a
hivatása, hogy a hólyaggal betapasztott üvegben remete-életet élve,
unalmában hálót kössön s abba az üveg aljára szórt kilenczven parányi
papirkoczkából, melyek mindenikén egy szám volt felírva, felhúzzon
spekulativ észszel ötöt, amit aztán Zsolnán vagy Trencsénben a lutriba
lehessen tenni.
István gróf megnézte a pókot, ki az üveg felső részére szőtte a finom
hálóját, melynek láthatatlan szálain nagy himbálózást, futkározást vitt
végbe.
– Szorgalmasabb is lehetne – motyogta. – Még csak két számot húzott fel
a lusta kutya.
Valóban, mindössze két kis papir-koczka fityegett alá a hálóból.
E pillanatban kocsirobogás hallatszott künn.
– Pamutkay uram érkezett meg a fiskálissal – vélte Kovács uram.
– Hadd jöjjenek be – szólt felvillanó szemekkel a beteg s eltolta
egykedvűen a pók üvegpalotáját a mediczinás üvegek közé. – Hídd be
kérlek, Pruzsinszky, a káplánt és Bakrát is… Legyetek itt mindnyájan.
Mert fontos lépés az, amit most akarok elkövetni, illő, hogy mindnyájan
tanui legyetek. Te pedig, Apolka, ülj ide mellém a székre. De mért
sápadtál úgy el, miért reszketsz? Valami bajod van, férgecském? No, ne
ijeszsz meg, mosolyogj, hiszen mosoly való most, majd meglátod.
– Hát nem látja, hogy már mosolygok.
De nem volt már ideje se mosolyogni, se reszketni, a mosolyt, a
rémületet egyszerre elfujta a meglepetés, megnyilott az ajtó és belépett
rajta Pamutkay uram, elől bocsájtva Trnowszky Miloslavot.
Az ám, a Miloslav az, – ha nem álom. De már azért sem lehet álom, mert a
bajusza is nagyobb, a szakálla is megnőtt, úgy, hogy már mégsem a régi
Miloslav, akit az álom rajzol, hanem egy másik, csinosabb.
Apolka rögtön megösmerte, csupa láng lett az arcza, fel akart ugrani, de
azért mégis csak ülve maradt, mohón falta a kedves, ismerős vonásokat a
szeme, de azért mégis behúnyta. Csak a szive ugrált, dobogott olyan
hangosan, hogy megijedt, talán mások is meghallják, leszorította a
kezével, meg akarta állítani. No iszen jóval kezdett ki. Lehet is a
szivet megállítani! Józsua is csak a napot tudta.
Ezenközben előre tuszkolta Pamutkay a jöttet, bemutatván őt illőképen.
– Dr. Tarnóczy Emil köz- és váltó-ügyvéd.
A fiatal ügyvéd meghajtotta magát és csak most pillantotta meg Apolkát,
sietve lépett hozzá.
– Jó napot, édes húgocskám! Ejnye, de megnőttél!
A gróf különös szemeket meresztett rá, félkönyökre emelkedve. Apolka
halkan, elfátyolozott hangon felelte:
– Régen láttuk egymást, nagyon régen…
Volt valami fájó szemrehányás ebben a csengés nélküli, szürke hangban.
– Úgy? – kérdé a beteg a leányka felé fordulva. – Valami ismerősöd a
fiskális, Apolka?
– Rokonok vagyunk – felelte helyette az ügyvéd. – Közeli rokonok, együtt
töltöttük a gyermekévek egy részét.
– Hát úgy is jól van. Üljön le, kedves fiskális. Melyik Tarnóczyakból
való ön?
– Az ötforintosakból – felelte az ügyvéd mosolyogva.
Valóságos rémület ült ki a főúr arczára.
– Csak talán nem…
– Nem, nem – sietett az ügyvéd felvilágosítani. – Nemes ember vagyok,
azelőtt Trnowszkyak voltunk.
– Hála istennek! (Nagy kő látszott leesni a szívéről.)
– Az a nevünk volt, ami Apolkáé, de a megboldogult atyám
megmagyarosította.
Apolka élénken kiáltott közbe: