Besztercze ostroma - 04

felkunkorodó hegyéig. A Kovács Pali izmos tagjaira hasított ujjú zöld
attila símul. Kontopek Andráson a hajdani kék drabantok habitusa lötyög,
– de győzné azt az ördög elszámlálni. Holta napjáig volna mit tanulni
ezeken egy jóravaló szabónak.
Ahol a sereg véget ér, két sárga-fekete szekérnek vagyon kezdődése: ezek
a kimustrált tölténykocsik, amiket a budetini honvédségtől vásárolt
István gróf. A kocsi mindenik oldalán három-három lyuk van kivágva s
ezek mindenikéből egy-egy mozsár félelemgerjesztő, sötét torka néz ki.
Minden szekér elé hat ökör van fogva, különös találmánynyal a
szarvaikon. Ez egy a szarvra húzott vasgyűrű s abból csillagszerűen
apró, éles lándzsák meredeznek. Az ökröket Besztercze kapujánál kifogják
s ráeresztik öldöklésre fegyverzett szarvaikkal a lakosságra. De iszen
nagy hadi talentum Forget uram, lévén ez az ő találmánya.
Leghátulra maradt az élelmezési társzekér, négy akós pálinkás hordóval,
egy garmada czipóval és néhány zsák krumplival megrakva. A krumplis
zsákok tetején Pruzsinszky Szaniszló szunyókál hanyattfekve. A kocsi
minden lőcsére kívülről egy-egy oldal szalonna van akasztva. Vétek isten
ellen, mert a hozzá súrlódó kerekek egész vályút ásnak a becses
csemegében s útközben a kutyák egész falkában rohannak és ugatnak az
«izletes» jármű mögött.
De azért a menet egészében méltóságteljesen, fönségesen kigyózik a
budetini úton. A szűzies napfény nevetve tánczol a kopjákon, lándzsákon
s átsiklik enyelegni a karabélyokra, a puskákra, a szél a hadi sisakok
tollaival, forgóival pajkoskodik, a buzavetések ijedten futnak, futnak,
a fenyveserdők, amerre mennek, azt látszanak huhogni-zúgni:
– Jaj Beszterczének! Jaj Beszterczének!
Míg az anyaföld remegve dobban az ágyúk és lovak dübörgésétől.


MÁSODIK RÉSZ. KEDÉLYES ATYAFIAK
Az árkádos piaczú Zsolna városában élt sok-sok esztendővel ezelőtt egy
Trnowszky nevü vaskereskedő, akinek három fia volt, Péter, György és
Gáspár. Mikor a fiúk fölcseperedtek, a haldokló öreg úr pályaválasztásra
szorította őket. Péter, a legidősebb, azt mondta: «Én a méhekre vetem
magam. Ezek a derék, szorgalmas állatkák majd engem is táplálnak.» És
lett Péterből viaszkereskedő. Egy egész országrészből ő vette meg a
sejteket és a mézet. Egy egész országrész méhei voltak az ő rabszolgái.
A középső fiú, György, máskép okoskodott:
– Én orvos leszek, apám. Az én elementumom az emberek. A méheknek csak
mézök van; igaz, hogy abból lehet pénzt csinálni, de az emberek
harisnyáiban már készen állnak a szép lázsiás tallérok. Én ezekre
utazom. Amikor beteg az ember, kutyába sem veszi a pénzt. S egyszer
valamikor mindenki megbetegszik.
Erre az okoskodásra is helyeslően bólintott a vén Trnowszky. «Jó, hát
tanuld ki a doktorságot!»
A harmadik fiú, a Gáspár, más nézeten volt, mint a testvérei:
– Az összes élő lények közül a legtiszteletreméltóbb, apám uram, a
birka: húsa is van, gyapja is van, teje is van. És ha egy garast teszünk
bele, visszaad helyette egy forintot. Hát én juhokkal fogok gazdálkodni.
Az apa mindenik fiának háromezer forintot hagyott, – mondván a halálos
ágyán:
– Helyeslem a terveiteket, csináljátok! Én majd az égből nézni fogom.
Nézte-e, nem nézte-e, nem az én gondom, de hogyha nézte, hát láthatta,
hogy az a fia is meggazdagodott, amelyik mézzel-viaszszal
(«vostyinával», ahogy a tótok mondják) dolgozott, az is, aki a birkákra
vetette magát. – Könnyű volt ez, kivált azokban az időkben, mikor még a
legelő nem volt elkülönítve.
A tót városokban és falvakban a szegény embereknek nem voltak birkáik.
Néhány darab birkát talán szerezhetett volna egyik-másik, de azért nem
érdemes juhászt tartani. Ha aztán valaki sok birkát összeszerzett,
szabadon legeltethette a közös legelőn. A birkákat az egész város
kosztolta, de a birkák azért csak Trnowszky Gáspárt jutalmazták.
Ami a méheket illeti, azok meg éppenséggel _szoczialisták_. Bliktri
azoknak birtok-viszonyok, telekkönyvek. Ahol egy virágot találnak,
legyen ebben vagy amabban a határban az útszélen, vagy a pap kertjében,
vagy a Vietorisz-kisasszonyok nyitott ablakában, az az övék – s aki ezek
kiélvezésében meg akarná őket karhatalommal akadályozni, abba egyszerűen
beleeresztik a fullánkjukat és punktum; nincs ellene apelláta.
A két testvér egy idő mulva megtollasodott s jól elhelyezvén a
pénzeiket, idők folytával Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb
polgárai lettek – rettentő gyűlölséggel viseltetvén egymás iránt; nem
volt az a piszok (a «Máticza» által kiadott szótárban), amit egymásra ne
kiabáltak volna, – de a nagy antagonizmus daczára is mind a ketten
inkarnátus pánszlávok voltak s mind a ketten eljártak
Turócz-Szent-Mártonba a gyűlésekre, melyeket – zárjelben legyen itt
megjegyezve – a mult évben akként zavart meg a nedeczi gróf Pongrácz
István, hogy négylovas társzekeren állított be a főpiaczra, ahol a
gyűlés folyt szabad ég alatt (éppen az ifjú Hurban szónokolt);
lerakatott pedig az inasaival a szekérről húsz ebet, nyakukra, farkukra
kötött csörgetyűkkel. Széteresztették azokat a szónoklatot hallgató tót
hazafiak közé, melyhez fogható ugatást és csörömpölést tanuk állítása
szerint még nem hallottak emberi fülek.
De bocsánat a kitérésért, mert nem a Pongrácz gróf _kultur-missziójáról_
van itt szó (ahogy ő nevezte e rossz tréfát), sem arról, hogy az ifjú
Hurban és a következő szónokok beszédjeit valóságosan a kutyák nyelték
el (végre is, aki jobban győzi a szájával), hanem a két testvér
egyenetlenségét volna feladatom kiszínezni, amely mindenben nyilvánult;
követválasztásnál, ha az egyik Deák-párti jelöltet támogatott, a másik
akkor okvetlenül Tiszáékra szavazott (akár megengedte Kubicza, akár
nem), ha az egyik rétet vagy házat akart vásárolni és azt a másik
megtudta, okvetlenül odament az eladóhoz, inkább ráigért egy csomó
pénzt, csak hogy elkaparíthassa az orra elől.
Péter, a viaszkereskedő, sohasem házasodott meg, azt hozva fel
indokolásul:
– Nem vagyok szamár, hogy amit keservesen szerzek, azzal az asszonyom az
utczákat sepergesse (Péter selyem-rokolyákra czélzott).
Gáspár pedig szintén nem volt szamár, ámbátor háromszor házasodott meg,
ekképen vélekedvén:
– Az asszony mindig hoz valamicskét!
Két asszonyt temetett el, de csak egyszer keresztelt (jó is, mert az
efféle sokba kerül). Az első feleségétől, Petrás Zsuzsánnától maradt egy
fia, akit úrnak taníttatott Selmeczbányán.
Hogy a harmadik testvérről számot adjunk, hát bizony a Gyuri szamár
volt. Kitanulta a doktorságot, de el is költötte, amíg tanult, a
háromezer forintnyi örökségét (elnyelték a könyvek és a nagy
leczkepénzek az egyetemen) s azután se boldogult. Az emberek gyógyítása
hálátlan mesterség Zsolnán. Micsoda idea is volt az tőle! Zsolnán, abban
a jó hegyi levegőben, hol venné magát a beteg ember? S azonfelül is jó,
szelíd nép a tót, ha jön a halál, nem kötekedik az vele, nem disputál,
nem erősködik, hogy «nem megyek, maradni akarok, iszom azt, iszom ezt,
még amazt is megpróbálom», nem szalajt orvoshoz, patikába, hanem megadja
magát «pod szmrty!» (gyere halál!) és behúnyja szemeit az örökkévaló
álomra. Ha éppen próbálna is valamit, hát legfeljebb áthajtat a rajeczi
fürdőbe, hogy egy pár marasztaló köpölyt tegyenek a más világra
kérezkedő testére.
Szomorú, végtelenül szomorú viszonyok ezek orvosi szempontból. A paraszt
mindenekelőtt nem beteg, de ha mégis beteg, nem gyógyíttatja magát, de
ha mégis gyógyíttatja magát, nem fizet, mert nincs pénze. Ami az urat
illeti, az ugyan szokott beteg lenni és az néha gyógyíttatja is magát és
pénze is van néha, de mégse fizet néha se, hanem inkább azt mondja a
doktornak jutalom fejében:
– Legyünk, barátocskám, ezentúl pertu.
Dr. Trnowszky tehát szerzett sok jó pertubarátot egy életen át tartó
praxis alatt, de olyan szegényen halt meg, hogy a temetés is alig
futotta ki a vagyonkájából, hátra hagyván egy csomó czókmókot, nehány
rossz bútort, orvosi szerszámokat és egy tizenegy éves kis leánykát,
Apollóniát.
Gyönyörű leány-palánta volt, nemes, ovál arczán valami édes, szomorú
kifejezéssel, hosszú pilláktól árnyékolt szemei üde, nedves fényben
kéklettek; hát még az a szépséges kalászszín hajkoszorú a fején! Egy
arra csatangoló híres festő meglátta, eszébe ötlött, hogy a Mi
Asszonyunk, országunk patronája, körülbelül így nézhetett ki
gyermekkorában, lefestette s képét (mely most egyik nemzeti
gyüjteményünkben van) «Mária gyermekkora» czímen sokat magasztalták
akkoriban a hírlapok.
A szegény doktor halála napján Blázy Miklós uram, a polgármester,
találkozott az utczán Trnowszky Gáspárral s annyira ellágyította,
beszélgetvén a gyászesetről, hogy az késznek ajánlkozott a kis
Apollóniát magához venni s gyámságát elvállalni; amiért legott dicsérni
kezdték városszerte. Lám, mégis van a fösvény kutyában egy szemernyi
szív.
Nosza, meghallván ezeket, dühbe jött Trnowszky Péter, rohan a
városházára lóhalálban, hogy ő akarja a gyámságot elvállalni, neki úgy
sincs gyermeke, de meg annál a gazembernél úgy is tönkre menne a gyermek
stb.
Mire Blázy uram megnyugtatta.
– No hát ön lesz a gyám. Gáspár úgyis csak immel-ámmal vállalkozott.
Hire ment Gáspárhoz a Péter lépéseinek. No iszen, az kellett, izében
csörtetett a városházára, miután ő vállalkozott elsőnek a lánykáról
gondoskodni, magának követeli a gyámi tisztet, különben vonja le ebből a
konzekvencziákat a városi magisztrátus.
A polgármester, mint minden opportunista, zavarba jött, nem birta magát
többé elhatározni. Mindakét Trnowszky egyaránt hatalmas oszlop volt
Zsolna városában, ha ők neki dőltek egy-egy tiszti széknek a
közgyűlésen, ugyancsak ropogott, ha össze nem tört.
Tehát egyszerűen érintetlenül, függőben hagyta a véletlen támadt, kínos
ügyet. Sok mérges pattanás múlik el önmagától.
De ez nem múlt el – mert a temetési szertartás végeztével, visszajövet a
temetőből, kézen fogta Gáspár nagybácsi a kis árvát ott az egész
gyászoló gyülekezet szemeláttára.
– Jőjj velem, gyermek!
Még el se mondhatta az utolsó szót, már oda ugrott Péter nagybácsi vörös
paprika-arczczal, vasvilla szemekkel s kiszakítá a gyermeket Gáspár
kezéből.
– Ne érintsd a gyámleányomat, te farizeus! Szeretnéd a becsületes
testvért játszani, ugy-e? Ez ni! (Fügét mutatott neki az ujjával.) Egy,
kettő, három, lépkedj előre Apolka!
A lányka szemeiből zápor módra ömlöttek a könnyek. Hagyta magát rángatni
érzéketlenül. Nem tudta, miről van szó, nem hallotta szavaikat. Még
mindig azoknak a rögöknek a dübörgése zúgott a fejébe tompán,
zsibbasztón, melyek a koporsóra zuhogtak.
– Add ide azt a leányt, mert összetörlek! – hörögte Gáspár.
– Azt szeretném én látni, hogy közelebb jőjj! A szemed közé köpök, te
uzsorás.
– Huh, te tolvajok orgazdája! – ordítá Gáspár és rávetette magát Péterre
s megmarkolva a fekete selyem nyakkendőjét, fojtogatni kezdte.
Nagy dulakodás támadt köztük, piff, paff, hullottak a pofonok és
ökölütések, az istenfélő népek botránykozására.
Ilyen szégyen, éppen a temetés órájában! De jól járt az a szegény
elköltözött lélek, beh jól járt, hogy kitette a lábát. Oh, hogy nem
nyílik meg nyomban alattuk a föld!
– Hát nem kellene az istent is sequestrum alá vetni, – sopánkodott az
istentelen vén eretnek Domák Mihály – hogy ilyen embereknek hajigál le
vagyont, tekintélyt, szerencsét?
Egy szegény irnokné (akinek férje, Klivényi József, jogot formált az
Apollónia elhalt anyjához), miközben a két összetépett ingű, kékre
öklözött testvért szétválasztották a barátaik, czipelve őket erőszakkal
külön-külön lakásaik felé, felkapta Apollóniát a kezébe.
– Ne sírj, kis rubintom. (Megtörülgette a lányka szemét gyöngéden, a
saját ünneplő fekete kötényével.) Ne menj egyikhez sem. Mit keresnél,
szegény pihegő galambka, gonosz ölyvek között! Gyere inkább hozzám.
Szegény vagyok ámbár, mégis puhább ágyat vetek éjszakára, mert a szívem
puha, kicsikém, te hozzád!
Megsimogatta a sárga hajú fejecskéjét, homlokán csókolta és a bámészkodó
sokaság közül szinte észrevétlenül vezette el haza Apollóniát, míg a két
nagybácsi mindenike dühtől zihálva, tajtékozva rángatta magát a
békéltetők vasmarkától, hogy ujra egymásnak rohanjanak, éktelen
szitkokkal, fenyegetésekkel fújva, élesztve a bosszú tüzét:
– Kutyák isznak még ma a véredből!
– Pozdorjává törlek, piócza!
– Megmutatom, hogy én leszek a gyám.
– Az ugyan én leszek, ha az ég összeszakad is.
De ezalatt persze a gyermek eszükbe sem jutott. Csak másnap sürgette meg
egyik is, másik is a polgármesternél, hogy váltsa be a szavát vagy
különben vele gyűl meg a baja.
– Akarom a gyermeket, punktum. Meg kell lenni – követelte Péter. – Nekem
van megigérve.
– Ha Péter lesz a gyám – üzengette Gáspár – lelövöm a polgármestert,
mint egy hazug kutyát. Én ajánlkoztam elsőnek.
Ily nehéz viszonyok között ült össze harmadnapra az árvaszék s
tekintettel a Trnowszkyak versenyzésére (no de ilyen parádét csapni
ilyen mihaszna lány-kölyökért), tekintettel továbbá arra, hogy a
Trnowszkyak hatalmas emberek, akiket a város ügyeitől elidegeníteni kár
volna s tekintettel végre azon körülményre (mely azonban nem említendő
meg a jegyzőkönyvben), hogy a leányka hazafiatlan nevelésben részesülne
a boldogult Trnowszky fivéreinél, magasabb motivumokra visszavezethető
nemzeti szempontokból is határozatba hozatott, hogy inter duos
litigantes egy harmadik személy, Trnowszky Apollónia anyai rokona:
Klivényi József városi irnok neveztetik ki gyámnak, felkéretvén az árva
nagybátyjai, hogy miután a gyám szegény ember, nemesszívű rokoni
gondoskodásukkal járuljanak a gyermek neveltetési költségeihez és
fentartásához.
Mikor megkapta Trnowszky Péter a végzést, mérgesen szakította szét száz
darabra.
– Egy krajczárt se adok. Hát bolondnak néz engem az árvaszék? Süssék meg
most már a gyermeket!
De haragja hamar elpárolgott; mert jól esett arra gondolni, hogy
legalább Gáspár se lett a gyám.
Gáspár is éppen így gondolkozott és ő sem adott az Apolka fentartásához
egy garast sem.
Klivényi irnok, ez a vén korhely, ki a gyámságot azért vállalta, hogy a
két gazdag testvértől csurogni fog a jóság s abból neki is jut,
csalódásában a gyermekkel éreztette bosszúságát. A szegény árvára
szomorú napok vártak. Rongyokban járt, sokszor mezítláb, enni is csak
lopva kapott néha a Klivényi nénitől, de a férjével, ezzel a
vadállattal, ő se bírt.
A szegény kis Apolka, aki olyan szépen fejlődött az apja házánál,
lesoványodott, elsatnyult; mert dolgoznia kellett napestig. Klivényi
elbocsájtotta a szolgálóját s vele végeztette a ház körüli dolgokat.
– Hisz ingyen tartlak, te rongyos!
A sovány, vézna test tele volt kék foltokkal, mert az irnok, mikor este
részegen jött haza, mindig megverte őt is, a feleségét is. S az irnok
mindig részegen jött haza. A szűnnapok csak azok voltak, amikor nem jött
haza és valahol a korcsmában aludt el az asztal alatt.
Két hosszú esztendeig nem történt az árvával semmi nevezetes eset; ki
törődnék egy kis féreggel? Az emberek egy ideig szidták a két pogány
nagybátyát, de azután _másért_ szidták és a kis féregről mindenki
elfeledkezett. Úgy elvegyült már ő a többi szegény gyermekek közé,
akiknek a picziny lábai öreg emberek levetett czipőiben
tipegnek-topognak a földgolyóbison, hogy már benne is mint csak homályos
álom élt az apai hajlék. Azt még hallotta néha-néha, hogy ez meg amaz a
gazdag ember az ő nagybácsija, de ez is csak egy közömbös fogalom volt
neki, nem egy olyan forrás, amiből keserűséget merítsen a jelenre vagy
reményt a jövőre. Tudta is ő, mi a nagybácsi és mi a jelen vagy a jövő.
Semmit se tudott. Csak élt, mert még meg nem halt. Élt, mert reggel
felrángatta Klivényiné: «Tisztítsd ki hamar, fiacskám, a bácsi
csizmáját». Elaludt, mert elnyomta este a fáradtság. Sírt, ha
megütötték, mert fájt neki. De az életről nem tudott semmit, azt hitte,
így kell annak lenni, csak a halált sejtette, hogy az rejtelmes,
különös. De hogy örök-e, arról nem gondolkozott. Talán ha Klivényi néni
felránczigálná a halottat: «Tisztítsd ki hamar a bácsi csizmáját», az is
fölkelne. Talán a szegény apa is fölébredt volna.
A gyermek egy napon a nagy piaczról jött, egy tököt czipelve, mikor a
Volek csizmadia inasa (aki megfódott csizmákat vitt Buronka szenátorhoz)
oldalba lökte.
– Eredj, Apolka, ott megy a bácsikád, csókolj neki kezet.
Csakugyan Trnowszky Péter jött a templom táján, jókedvvel lóbázva
csontgombos sétabotját, mert egy jövedelmező üzletet bonyolított le a
várossal, mikor eleibe kerül a leányka és az inasgyerek szavára, abban a
hitben, hogy annak úgy kell lenni, elkapja a fütyürésző öreg úr
gyűrűkkel rakott szőrös kezét és megcsókolja.
Az öreg ránéz a rongyos gyermekre s fölismervén Apolkát, hümmög egy
darabig.
– No, no, hát te vagy? Ejnye adta, adta.
Keresgél a zsebében az aprópénzek között, de nincs egyetlen ezüst pénze
se, pedig illenék ilyenkor egy fényes hatos. Kinyitja a tárczáját, hátha
találna benne egy szép ropogós egyforintost. De csak ötösök vannak. Az
sok, nagyon sok. Mit csinálna ez a gyerek egy ötforintossal?
Szerencsére éppen szemben van a mézeskalácsos bolt. Hopp! Ez jó lesz.
– Gyere utánam, te kis fruska!
Bementek, az ajtó tündériesen csengett s a mézeskalácsos a nagybácsi
egyetlen szavára egy nagy paksaméta mindenféle formájú nyalánkságot
összerakott, zsinórral összekötött és mindez az Apolkáé volt. Végtelen
örömet érzett szívében. Azt gondolta, hogy mindjárt elájul a
boldogságtól. Szemei meghomályosodtak és a homályban egy falka kutyát
látott csörtetni maga felé, akik megrohanják, szétmarczangolják,
kihúzgálják a kalácsokat a pakétból.
De mindez nem volt igaz, a nagybácsi hangja fölrezzentette:
– A kezedbe is válaszsz egy-kettőt, leányocskám, amit útközben megeszel.
Künn az ajtónál aztán elváltak. Péter nagybácsi a vendéglő felé ment,
Apolka pedig hazafelé és mindenkinek eldicsekedett útközben, hogy a jó
nagybácsi mit vett neki és ebből mindenki valami szerencsét jósolt, csak
otthon Klivényi mondá sötéten:
– Mutasd, hogy mit vett a gazember.
Felszakította a spárgát, kibontotta a mézes süteményeket és elkezdte
őket falánk étvágygyal ropogtatni, egyiket a másik után, minden falatnál
felkiáltva:
– Óh, a gazember, a gazember!
Zsolna városában ez a nevezetes esemény csakhamar szájról-szájra járt
azon megjegyzés kiséretében: «Kezd már a világ felfordulni», s eljutván
Trnowszky Gáspár füleibe, nagy bosszúságot okozott neki. Egész éjszaka
nyugtalanul hánykolódék fekhelyén s reggel korán a Klivényiék lakása
előtt leste az árvát, kit is megkerítvén, vitte egyenesen egy
czipészhez, egy szabóhoz s egy fehérnemű-árúshoz, összevásárolván annyi
portékát, hogy két boltoslegény czipelte az Apolka után, mialatt Gáspár
nagybácsi megelégedetten mormogta:
– Egyél most mérget, utálatos fösvény kutya. Ez aztán a tromf!
Hanem ’iszen nem könnyű lefőzni Péter urat sem, ha egyszer «virtusra»
kerül a dolog. Alig hogy tudomására jutott a «tromf», felbizsergett a
kevély, gonosz vére:
– Micsoda, te akarsz itt szuszogni? Egy pár rongygyal akarsz port
hinteni a világ szemébe? Velem akarsz kikötni? No gyere hát!
Rögtön elküldött a leánykáért és elvitte egyenesen az aranymíveshez,
összeválogatván gyöngyöt, smaragd-gyűrűt, arany násfát, karpereczet,
függőket egy halommal, ami csak szép és drága volt az üvegszekrényekben.
Egy kastélyos kisasszony sem kap annyit a kelengyéjében.
E fordulatok megjavították egy kicsit a leányka sorsát, de jobban a
Klivényiét, mert az értéktárgyak többnyire folyékony anyagokká változtak
át, de nem csódamódon, egyszerűen a zsidó közvetítésével, kihez a derék
gyám rendre elhordozgatta zálogba.
Volt dinom-dánom az «úri-vendéglőben», bor, punch, muzsikaszó, forintos
bankók a Gongoly czigánynak, akivel aztán éjjelenként bejárta a pánszláv
házakat s elhúzatta ingerkedésül az ablakok alatt:
Cserveni kantár, bjeli kvon!
Predav szom ország, Bozse moj!
(Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, istenem!)
Ez a merész czélzás Szvatopluk király ő felségének szomorú kalandjára,
mindenha erősen boszantotta a zsolnai tót urakat. De éppen ezt akarta
Klivényi, aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott.
Mert már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali
vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy
magyart elcsapni bünhődés nélkül? Klivényi ügye mindig a haza ügye volt.
Klivényi nem volt ostoba; mindig jól tudta, hogy mitől döglik a légy.
Annak a bizonyos «veres kantárnak» bizony több hasznát vette ő, mint
Árpád vezér; ez volt az ő immunitása.
Az árvára most már nagyobb gondot fordított és iskolába is küldte. Egy
napon, mikor a rubintos karpereczet adta a zálogba, hozott a kicsikének
egy darab kókusz-szappant.
– Zsuzsanna – szólt a nejéhez – ma jól megnéztem a gyermek arczát.
Tudod-e, hogy nagyon szép lesz, veszettül szép lesz, ha megnő. S végre
is, miért ne lenne szép? Mondtál valamit, Zsuzsanna? Hogy semmit se
mondtál? Okosan is teszed, ha hallgatsz. Mosdasd, fésültesd a gyermeket
és járasd tisztán. Azt akarom, hogy csinos legyen. Az nem lesz nekem
rossz, ha szép lesz, még talán neki se. Van valami átkozottul kellemes
az arczában.
Aztán behítta Apolkát a konyhából, sokáig nézegette és átadta neki a
selyempapirba göngyölgetett szappant.
– No, kutyamája – fordítá a hangját szelidre, enyelgőre – mit hozott a
gyámapa az ő báránykájának. Ide hamar kezet csókolni.
A lányka kezet csókolt és kitakarta burkából a tárgyat; s amint
megösmerte, hogy szappan, édesen elmosolyodott. Nem a gyermek mosolya
volt ez többé, mely a mézeskalácsoknál hasadt volt ki arczán, hanem a
szűzé. Ah, szappan! Szagos szappan. Arczra való szappan. Elpirult egész
a füle hegyéig és elfutott. Az a kis szappan-koczka annyi mindent
mondott, finom ingerlő illata szállt, szállt az orrán keresztül, betölté
egész lényét, minden porczikáját, átszivárgott az erein a vérébe és
dörömbözött a szivén, felkeltve, életre ébresztve azt a kis
szörnyeteget, mely, mint a karikába tekergőzött kigyó, dermedten,
élettelenül alszik még a bakfischban, – a kaczérságot. Éva leánya,
kopogtatnak. A szappan beszél hozzád. Hallod-e, sejted-e?
Apolka a tizennegyedik évébe lépett és szemlátomást szépült, – midőn
egyszerre még váratlanabb fordulat állott be életében.
A polgármester, látván egyrészről a nagybácsik jóindulatát, másrészről,
hogy az irnok a Trnowszkyak ajándékait – a polgármester hivatalos
megjegyzését idézve – a saját czéljaira fordítja, említést tett egy
ízben a leány helyzetéről a főispánnak (kinek a megboldogult dr.
Trnowszky háziorvosa volt); ő méltósága élénken méltóztatott érdeklődni
és megigérte, hogy az árva ügyét szivére veszi s kiragadja a korhely
irnok kezei közül.
A legközelebbi főispáni ebédre mind a két Trnowszky meghívást kapott s
ebéd közben a pezsgőnél, mikor minden szív ellágyul, ravasz
diplomácziával előhozván az ügyet, rávette a testvéreket, hogy a
leánykát ne hagyják gonoszul veszni, vegyék magukhoz, még pedig
egyenlőképen felváltva, mindenik egy-egy félévig tartsa és neveltesse.
Bezzeg lett ebből ismét világraszóló spektákulum.
Péter nagybácsi, akihez először került a leány, nyomban egy professzort
hozatott hozzája Turócz-Szent-Mártonból, egy franczia leány
játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, czipőket
Beszterczebányáról, sőt képeskönyveket halomszámra Prágából s olyan
fényben, pompában nevelte, mint egy herczegkisasszonyt, hogy az egész
városnak elállt a szeme-szája. A félév elteltével aztán elküldte a
professzort, meg a kis bonne-t, elcsukta a szép szalagos ruhákat,
csecsebecséket a szekrénybe, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos perkál
szoknyácskát, a rongyos czipőt, a szinehagyott pepita kendőt és maga
kisérte el a Gáspár házáig, egész a kis kapuajtóig, ott érzékenyen
megölelte, megcsókolta.
– No eredj már most ahhoz a gazemberhez.
Gáspár nagybácsi még nagyobb káprázatba hozta a várost; nem csak
ráliczitált Péter úrra, mert ő Bécsből rendelte a gyermek ruhaneműjét s
egy ponny-fogatot vásárolt neki Galicziából, hanem azonfelül vérig
megbosszantotta Pétert, egy olyan lépésre határozván magát, mely bár
meggyőződésével ellenkezett, de sziven találta az ellenséget. Nem
Turócz-Szent-Mártonból hozatta a nevelőt a leányka mellé, hanem
Debreczenből egy tősgyökeres magyar tanítót, akire szigorúan
ráparancsolt, hogy _magyar szellemben_ kell nevelni a kis Apolkát. Egy
elveszendő lélek ide-oda. Többet ér, hogy az a föld szemetje mérget
eszik egy félévig.
A nevelő Szabó Pál el is követett mindent, hogy a gyermek szivét
megnyissa a magyar rokonszenvnek s elutáltassa vele a tótokat.
Tromf tromfra. A harmadik félévre Péter nagybácsi megtudván Bécsben,
hogy ott a komteszeknek egy kis szerecsenjök is van, nosza rögtön ő is
kerített egy szerecsent, a mellé hátas lovat, társalkodónőt, divatos
ruhákat Párisból és Turócz-Szent-Mártonból két nevelőt, akik
belecsepegtessék a szláv szellemet és elutáltassák a magyarokat.
De ez még mind semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr
visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni!
Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű
baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon czifra,
sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka
huszárruhában, mind magyarok s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A
nagy kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó
szökő-kutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, exotikus növények köröskörül;
drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten
össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak.
Csak egy királyleány ragyoghat, dúskálhat ilyen pompában. Ámbátor
tetszett ez a Gáspár úr Miloslav fiának is, aki épen vakáczión volt
otthon a prágai egyetemről s igen jól érezte magát a feslő bimbók,
bakfischek között.
A jogász urat eleget ingerelték az ösmerősök az apja ellen: «Megőrült az
öreged, mindenedet elveri arra a fruskára! Ki látott már valaha ilyen
szamárságot a világon!»
De a kis fruska olyan szép volt! Karcsú, nyulánk, olyan előkelő úri volt
a drága selymekben, csipkékben s olyan szépen tudott ránézni azokkal az
édes szemeivel mindenkire, még a Miloslav gyerekre is, hogy csak
helyeselni lehetett, ha nem hagyják szükséget szenvedni semmiben.
Az apát is váltig figyelmeztették a pánszláv barátjai, ismerősei:
– Ej, ej, Gáspár! Hová lett az eszed, vén Gáspár! Tréfa, ami tréfa. A
leánykáért nem kár, de hátha a fiadra is ráragad az a veszedelem, amit a
Péter boszantására a házadban összehoztál.
És csakugyan, a fiatal Trnowszky nagy barátságban látszott lenni mind
Apolkával, mind a debreczeni nevelőjével, Szabó Pállal. Némelykor ott
üldögélt a leczkék alatt a leányka szobájában.
De az öreg Trnowszky mégis csak makacsul rázta azt a nagy, kopasz fejét
és vállat vont:
– Az mindegy. Ha az ember lő, hát lő. A serétekből oldalvást is eshetik
valami… oldalvást is. De azért mégis csak lő. Hát én is csak lövök arra
a zsiványra, míg csak el nem pusztul, meg nem pukkad a mérgében.
Az egész város kiváncsi volt, hogy mitévő lészen most Trnowszky Péter,
ha újra hozzá kerül Apolka? És hogy mi lesz mindezeknek a vége? Meddig
győzik ezt az oktalan liczitálást? Annyi egyszer áll, hogy alig
következhetik magasabb skála. Rothschild kellene már ahhoz.
A jó isten tudja, mi lett volna, ha egyéb események nem jönnek közbe. Az
példáúl, hogy a zsolnai pánszlávok az Apolka magyar szellemű neveltetése
miatt orrolván, Péter által is felizgatva, egy este macska-zenét adtak
Gáspárnak és beverték az ablakait. Mire dühbe jött Gáspár és másnap
mingyárt folyamodott és nevét és törvényes örököseét _Tarnóczyra_
változtathassa. (Jaj, megfordulnak sírjaikban a becsületes Trnowszky
ősök csontjai.)
S így fokozatosan belekergetve a magyarságba, a fia pályáján is
fordított egyet: ahelyett, hogy elküldte volna, mint előbb tervezte, még
egy évig a szent-pétervári egyetemre, beválasztatta Zsolna városánál
vice-jegyzőnek, mondván: