Az erkölcsi törvény alkalmazása - 10

minden összefoglalástól, jámbor mesteremberek, a kiknek fogalmuk sincs
az erkölcsi, a metaphysicai tudományokról, melynek fölemelnék,
megkoronáznák tudásukat, vagy pedig elhanyagolva tudományos
foglalkozásukat mindenféle pénzintézetnél, részvénytársaságoknál és más
üzleteknél kereskednek.
Hogy vehessek én részt ily férfiak társaságában, hogy hirdessem én ily
anyagilag lekötött, erkölcsileg közönyös és fensőbb eszmei gondolkodásra
képtelen férfiaknak, hogy mindaz, a mit vallanak, lejárta magát, hogy
itt vagyunk az idealismus hajnalán, hogy nemesebb alapokon kell
felépíteni az egész tanügyet, mikor maguk a congressus vezetői a
legismertebb realisták, a kiktől éppen nem várhatni valami nemesebbet,
magasztosabbat. A congressus fő mozgatója buzgó polyhistor, ügyes kiíró
és átíró, fáradhatlan gyűlésező és üzletember; de minden idealisabb
felfogás iránt érzéktelen férfiú.
A mit a congressus ily vezetés alatt határoz, a mit a tanügy terén
üdvösnek, hasznosnak vagy szükségesnek kijelent, mindazt néhány év múlva
nagyrészt gúny tárgyává teszi az ébredő idealismus. Azt pedig, hogy a
kiállítás bacchanáliai közepette én álljak ki egy érzéketlen tömegnek az
új eszme tanai mellett apostolkodni; én hirdessem komoly gondolkodásra
alkalmatlan időben, hogy a mit határozni akarnak, elavult valami: igen
szép, de sikertelen kísérletnek tartom. Azért jobb lesz nekem magányomba
vonulva a szellemi világ nagy kérdéseiről elmélkednem.
Mély tisztelettel
_Bodnár Zsigmond_, egyetemi magántanár.[2]


XXVIII. JÓKAI MÓRNAK.
Mélyen tisztelt uram![**]
Ön a Petőfi-társaság díszgyűlésén gyönyörű szavaival meglepte az egész
hazát. Elragadta hallgatóit és olvasóit, mert azt fejtegette, a mit
homályosan mindenki észrevesz, többé-kevésbbé mindenki lát. Ez a
jelentkező idealismus. Még erőtlen ugyan, nem tudja felvillanyozni,
átalakítani a léhaságba, ledérségbe vagy mysticus és pietista lágyságba
sülyedt emberiséget: de már megingatja alattunk a földet, észrevétlenül
a szivünkbe lopódzik s lassankint meghódít bennünket. Eddig a részeket
láttuk, ezután az egyetemesért fogunk lelkesedni.
Ön, a jóizű humorista, öntudatlanul dolgozott rajta, hogy a realismus
aranyos humorával lassankint nevetségessé tegye az egyetemesnek fenséges
pathosát, magasztos igazságait; de mivel tisztább kézzel munkálkodott,
mint egy Dumas fils, Zola, Guy de Maupassant és annyi száz író, költő s
mert nagyobb az összefoglaló tehetsége: természetesnek találom, hogy önt
erősebben és könnyebben megragadta az idealismus, mely nem egyéb, mint a
három nagy eszme: a szép, jó és igaz isteni egysége. Gyönyörűen rajzolja
ön beszédében, mivé lett e három eszme a realismus uralma alatt. Ez az
állapot azonban mindig beáll, mikor teljesen elválnak, sőt ellenségeik
lesznek egymásnak.
Az emberi haladás egy-egy hulláma nem levén egyéb, mint e nagy eszmék
fokozatos és lassú elválása, egymástól való távolodásuk megmagyarázza a
vallási, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, művészeti és gazdasági
élet tüneményeit, 1815 után csak Gombos, Bólyay, Kisfaludy Károly stb.
drámai művei lehetségesek, melyekben az egyetemes iránti hódoló
tisztelet nyilvánul, mikor egy _Bánk bán_ nem tetszhetik, mert az
egyetemes képviselője, a királyi udvar a nemzeti romlás, az országos
nyomor okának van bemutatva. 1825 után már szembetűnő a három eszme
egységének lazulása; Széchenyi és Vörösmarty érzése, gondolkodása minden
lépten érezteti velünk, hogy az egyetemessel szemben az individiumnak is
vannak jogai. Mikor pedig ön a század közepén föllép, elgyengűlt az
egyetemesért való rajongás, összébb szorúlt az általános fogalma, a
nemzeti nagyság, nemzeti egység, magyaros élet iránti szeretet töltötte
el bensőnket: Petőfi, Arany és Ön mélyen tisztelt férfiú, voltak e dicső
korszaknak mesteri tanácsosai. A lánglelkű lantos korán elveszett; Arany
maradt a nemzeti realis élet mesteri rajzolója, édes bensőséggel, vonzó
melegséggel festette le nekünk a magyar embert örömében és bánatában,
harczaiban és családi otthonában.
De már a hetvenes évek alatt, mikor a szép, jó, igaz eszméje kiáltóan
távozni kezdett egymástól, mikor az anyagira és az érzékire vetette
magát a nemzet, mikor beállott a plutocratia uralma, mikor szegre
akasztottuk az erkölcsi elveket, mikor elbeszéléseink és szinműveinkben
gúny tárgyává tettük az egyetemes képviselőit, mikor a társaságban
szalonképessé lett a _félvilág_: Arany is érezte, hogy nem e világba
való és hosszas betegeskedés után sírjába lép. Ön, uram, a nemzeti
lelkesedés nagy időszakában, az ötvenes-hatvanas években bűbájos
rajzaival vigasztalt bennünket, teremtette azokat a büszke, önérzetes,
férfias honfiakat, kiket realisabb bírálói lélektanilag hibás alakoknak
tekintettek, mi azonban ritka élvezettel láttuk és olvastuk.
De a mint haladt az idő, a mint győzött a hódító realismus, Ön is
iparkodott hűségesen tolni a szekerét, mosolygott a kor aranyos
léhaságán, szavával és szavazatával támogatta az erkölcsi élet bomlását
s nem érezte, hogy velünk együtt sepretlen utakon jár.
Ma azonban, az idealismus hajnalán, a haladás egy új hullámának kezdetén
Ön in látja, hová sülyedt az emberiség és oda kiált nekik, hogy
keljetek, emelkedjetek föl! Elönt benneteket az erkölcsi szemét,
bepiszkol a moralis szenny, mosakodjatok meg!
Csakhogy most kezdődnek még az Ön bajai, kellemetlensége. Idáig aranyos
volt az élete. Lágy és enyelgő, kedves és mosolygó realista volt, most
átalakul egész erkölcsi érzése, gondolkodása, mert az egyetemes
szempontjából kezdi látni az embert, a férfit és az asszonyt, az
irodalmat és a művészetet, a társadalmat és a politikát. Elképzelem,
minő bosszúsággal veszi kezébe reggel-este saját lapját, a _Nemzet_-et,
melynek minden hasábja bánthatja az Ön idealis felfogását s nincs
módjában a lap irányán változtatni s talán a főszerkesztő szerény
tiszteletdijáról lemondani. Elképzelem, mily megvetéssel hallgatja ön az
ország házában a képviselők realista beszédeit, melyek minden során
meglátszik a felfogás korlátoltsága, a szavak árjából kilátszik a
magánérdek lólába, az igazság elcsürése-csavarása. Elképzelem, mennyire
felháborodva nyugtázza ön politikus létére igazgatótanácsosi dijait,
mert mint idealista jól tudja, hogy ennek a pénznek szaga van.
Bizonynyal nehéz volt önnek azt is kimondani, hogy a Petőfi-társaságban
az idealisabb napok képviselőinek _egész phalanxa_ van, mert mint
idealista teljesen tájékozott lehet arra nézve, hogy társaságunk tagjai
kevés kivétellel, jóízű, egészséges realisták. Szóval sok oly
kellemetlensége, baja lehet önnek, melyekért legyen szabad kifejeznem
részvétemet, sajnálatomat.
Mély tisztelettel
_Bodnár Zsigmond_, a Petőfi-társaság tagja.


XXIX. LUEGER.
Kicsoda az a bécsi agitátor és mi az oka fényes sikerének? Miféle
bűbájos erővel rendelkezik, melylyel megigézi a nőket és férfiakat?
kérdi a t. olvasó.
Legyen szabad röviden megmagyarázni. E magyarázat realis vagy idealis
lehet. Ha realista képet akarnék a bécsi agitátorról rajzolni, beszélnem
kellene egyéniségéröl, testalkotásról, jelleméről, élet- és
előadásmódjáról. Ezt jó színben megteszik az antisemita írók; rossz
színben pedig a nagy világ hirlapírói, kik tudvalevőleg zsidók vagy más
realisták. Én nem akarom a két fél munkáját, az egyiket vagy másikat,
ismételni. Nekem tisztán az eszmei magyarázat a kötelességem, a hogy az
erkölcsi törvény segélyével látom. És e magyarázat így hangzik.
Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Ha az
emberiség különféle fajait tekintjük, úgy találjuk, hogy a sémi faj nem
képes belémenni a legszélsőbb összefoglalásba vagy a legmélyebb
elemzésbe. A zsidó például örökké józan, világos rationalista
gondolkodású, egyenes logikáju nép. Ezért csak oly pályára szeret lépni,
a hol ezt a józanságot legjobban erényesítheti, mint a kereskedői,
orvosi, jogi, bankári, hirlapírói stb. pályán.
Mindenütt szemes üzletember. Még ha iparos vagy földművelő kénytelen
lenni, ott is meghonosítja az üzletet. De a mily előnyük ez a józanság,
ez az egyenes logika az üzleti világban, oly veszedelmes a politikai
életben. A zsidó például csak kormánypárti vagy anarchista lehet. A
zsidó történet nem egyéb, mint a despotismus története, mondja Renan.
Ez az egyenes logika magyarázza meg a zsidó bátor, kihívó modorát,
tolakodó föllépését, mert érzi, mily fölénye van más nemzetek fölött.
Mig a realisabban gondolkodó európai gyöngéd, figyelmes, körültekintő; a
sémi faj egyenes logikája követelő, parancsoló.
Ezért sujtja annyi üldözés, ezért gyűlölik társaságát, mert gúnyos és
kihívó. Ez a rationalista tehetség az oka az egész antisemitismusnak,
melyet évezredek óta ezerféleképp magyaráztak; ez az oka a zsidó, arab,
phoeniciai, pun birodalmak elenyésztének; ez az oka a zsidóság
szerencsétlen existentiájának, ez az egyedüli oka, hogy nem tudnak
símulni más nemzetekhez, nem pedig a szag, a talmud és más badarságok,
melyeket sokszor kitűnő gondolkodók hoztak fel magyarázatul. Vagyis
mondjuk ki röviden: a zsidó a legrationalisabb faj a világon.
Az európai nemzetek között a latin fajok állanak hozzá legközelebb, bár
nagyon messze esnek tőle. Még távolabb jutnak a szlávok s legutoljára
jönnek a germánok, különösen az angolok. E népek között a realismus
idején legmystikusabb az angol, azután a többi germán, majd a szláv,
legkevésbé a román faj, melynek egyenesebb logikája nem igen tud nagyon
mystikus lenni, azért társadalmuk nagyobb része léha, élvhajhászó,
könnyű lelkiismeretű realista lesz. A sémi faj egyenes látásával,
világos eszejárásával a realis napokban csak számító materialista lehet.
Mikor a realismus idején más nemzeteknél csak a nagyobb rész veti magát
az anyagira, az érzékire, a kisebb rész pedig lágy, kedves, kenetes,
mysticus, a zsidó egyenes logikájával a pénz és a gyönyör uralmát látja
és mint léha materialista tisztán ezekre veti magát.
Ha vakmerő, biztos és gyöngédséget nem ismerő fellépésénél fogva máskor
sem szeretik a realisabb, simább, nyájasabb nemzetek, az idealismus
hajnalán vak gyülölettel fordúlnak ellene s borzasztó zsidóüldözéseket
rendeznek. Így 1492-ben három hónap alatt az összes zsidóságnak ki kelle
takarodni Spanyolországból, ugyanazon időtájban másutt is kegyetlenül
bántak velük. 1700 körül az új idealismus kitöréskor megint sokáig
bántalmazták őket; 1815 után újfent, kivált 1819-ben Németországban
sújtotta őket a nagy üldözés. Mikor azonban lohad a szélső idealismus,
kezdenek egyes kiváló emberek felszólalni mellettök s az idealreal első
felében, a szabadverseny korában némi philosemitismus keletkezik. Így
látjuk ezt 1580 táján, mikor nálunk a szombatosok, a zsidózók felekezete
támadt, a mi teljes lehetetlen némi rokonszenv nélkül; 1760 körül számos
kitűnő férfiú szólal fel a zsidók érdekében; 1840 körül pedig nálunk
báró Eötvös József szép tanulmányt írt mellettök. Az idealreal második
felének vége felé, mikor erőszakos eszközökkel kisérlik megteremteni a
nemzeti szellemet, mint nálunk Nagy Lajos korában, vagy 1660 körül újra
kegyetlenül bánnak a zsidókkal; a realismus alatt azonban, noha
uralkodik a csendes antisemitismus, de mivel az egész világ az anyagira
veti magát, sokszor nagy szükségét érzi a zsidók spekulativ
eszejárásának, zsebelő államférfiak és politikusok támogatásával roppant
üzleteket csinálnak és boldogulnak.
Mikor azonban kitör az idealismus és benne a vallás és erkölcs iránti
rajongás, rendesen ellenök fordulnak a nemzetek s ennek a fordulatnak
zászlóvivője a bécsi agitátor. Valószinű, hogy e fordulat az egész
művelt világon be fog állani. Néhol kegyetlenebb lesz, másutt enyhébb. A
hol erősebb központi hatalom áll az ország élén, ott hihetőleg enyhébb
lesz a láz lefolyása; de mivel most a legtöbb országban alkotmányos a
kormány, a többségből kerűlnek ki az állam vezérei, könnyen
megtörténhetik, hogy szigorú törvényeket hoznak a zsidók ellen. Kivált
ha az idealismussal járó szertelen anyagi bomlás, rendkívüli szegénység,
tömérdek csőd, sok részvénytársaság és pénzintézet bukása következik be:
akkor a jó ég lesz a megmondhatója, minő ádáz kitörésekben nyilatkozik
meg az antisemitismus. Ha pedig, a mi nagyon valószínű, a most ébredező
idealismus kevesebb veszélyt hozna a zsidóságra s a haladás hullámának
többi részében, főleg a realismus alatt még a mostaninál is nagyobb
hatalomra, gazdagságra, erőre tenne szert: a jövő idealismus kitörésekor
talán a spanyolországihoz hasonló zsidóüldözés fog beállani.
Vagy pedig, a mi szintén elképzelhető, bár valószínűtlen, hogy a
nemzetek ellentálló erejét megtörné a zsidóság: oly világra szóló
történeti jelenség állana elő, mely az egész európai és amerikai
civilisatió összeomlását vonná maga után, mert a zsidóság hatalmánál
fogva a legborzasztóbb ázsiai despotismust honosítaná meg, és szülő oka
lenne a legrémségesebb anarchikus mozgalmaknak s megásná a sírját az
egész nyugati civilisatiónak.


XXX. SIMONYI MAGYAR NYELVTANA.
(_Tüzetes magyar nyelvtan_ történelmi alapon. _Balassa_ József
közreműködésével írta _Simonyi_ Zsigmond, I. kötet. Magyar hangtan és
alaktan. Budapest, 1896. A magyar tudományos akadémia kiadása XVI. 734
lap. Ára 6 frt.)
Simonyi Zsigmond, a budapesti egy. ny. r. tanára, mintegy 25 évvel
ezelőtt lépett föl, mikor az egész világon az orthologiáért rajongott a
művelt emberiség. Mindenfelé _Nyelvőrök_ keletkeztek s más lapok és
folyóiratok is szívesen foglalkoztak a nyelv nemzetiessé tételével,
történeti és etymologiai alapon a nyelvtan fölépítésével; az idealisabb
időkben meghonosult idegenszerűségek és neologismusok kiirtásával.
Ismeretes, hogy maga az öreg Manzoni is kötelességének tartotta az _I
promessi sposi_ purificatióját. Simonyi lelkes, sokszor meggondolatlan
munkása volt ennek az általános iránynak. Mikor az állami életben a
központosítás, a vallás terén az orthodoxia, az irodalomban az
academismus, a gazdaság és ipar életében a plutocratia és a védvámok
uralkodtak, a nyelv sem maradhatott ki a nemzeti actióból, itt az
orthologiának kelle uralkodnia.
A realismus gyarapodásával azonban nem lehete sokáig fentartani az
orthologiát. A helyesírásban mindenfelé követelték a phonetikus irány
diadalát; a német helyesírást többé-kevésbbé ez alapon egyszerűsítették;
Angliában, Francziaországban és a szláv országokban is hasonló
törekvések mutatkoztak, nálunk pedig rendkívüli bomlás állott be; a
történeti és etymologiai alapon épűlt nyelvtan ellen is sok kifogást
emeltek, az irodalomban uralomra jutott a népies nyelv, mely megvetette
a hivatalos grammatica szabályait s nem idegenkedett többé az egykori
nyelvújítók szokottabb szavaitól sem. Úgy látszik, Simonyi volt az első
a hetvenes évek orthologusai közül, a ki megérezte az eszme változását s
az analogia hatásáról szóló dolgozatában beismerte, hogy nem afféle
productum a nyelv, minőnek Müller Miksa, Schleicher, Budenz és majd
minden nyelvész szerette feltüntetni, hanem nagy szerepe van benne az
analogiának is.
Simonyi _Tüzetes magyar nyelvtana_ a realismus grammaticája. Bár azt
mondja a czímlap, hogy történelmi alapon áll, nagyon tévednénk, hogy ha
ebből egy orthologiai irányú nyelvtanra következtetnénk. Megvan ugyan
benne a szók és alakok történeti változása is, de gondosan előadja, az
egyes nyelvjárásokban és a rokon nyelvekben minő módosulásokban
jelentkeznek; szóval oly nyelvtant adott nekünk a szerző, mely nem
szabályozni, hanem csak lehetőleg magyarázni akar. A idealrealismus
napjaiban, mikor a nemzetek egységre törekszenek, a legtöbb grammaticus
szabályozni kívánja az irodalmi nyelvet; Simonyinak mint realistának, a
népies nyelv barátjának, nincsenek ily czéljai; de nagy nehézséggel áll
szemben, hogy ő, ki azelőtt annyira physisnak tartotta a nyelvet s
követte mesterének ily irányú, sokszor erőszakos fejtegetéseit, most
egyszerre az analogiát is fel kell használnia a szók és alakjaik
megfejtésére. Ez nem egyszer feltűnő ellenmondásokba keveri.
Simonyi realismusának kiáltó jele továbbá a meghatározásoktól való
idegenkedése vagy a definitiók külsősége. Már a hatvanas években sokszor
kikeltek a tanárok és tudósok a meghatározások ellen. Mert nincs
érzékünk az egész meglátására, eszmei felfogására, azért a realista
jobban szereti a dolgokat leírni, részeiben feltüntetni.
A mű hangtani részét realista aprózással készítette el Balassa József.
Húsz év óta nagy mérvet öltött a nyelv elemeinek szétszedése és
megkülönböztetése. Például a mai nyelvtudomány tömérdek a hangot ismer s
ha még sokáig tart a realismus, valószínű, hogy egy harmadával növekedni
fog a számuk. Csak jó füle legyen a nyelvésznek, nem lesz határa a
megkülönböztetésnek. Azelőtt csak egyes és kettős mássalhangzókat
ismertünk, ma már vannak rövidek és hosszúk is.
Az alaktan kidolgozása is szorgalommal és ismerettel készült. Simonyi e
művében alaposabb akart lenni, nincs meg az a gondatlanság és
könnyelműség, mely a nem rég megjelent _Deutsche und ungarische
Redensarten_, továbbá a nagy _nyelvtörténeti szótár_-t jellemzi és sok
tekintetben hasznavehetetlenekké teszi, noha mindkét munkát
megkoszorúzta a m. tud. akadémia. Az egyes alakok megfejtésére felhozza,
a mit a régi irodalmi és a rokon nyelvekben, meg az élő dialectusokban
talált; csakhogy itt is csupán a végső esetben szeret az analogiához
fordulni; pedig az ébredező idealismus maholnap jóval többet fog
megmagyarázni az öntudatos és öntudatlan analogiából. Általában a
szerzők a realismus hatása alatt erősen hangoztatják, hogy a nyelv
életében minden változás öntudatlanul történik s az olyan tudatos,
egyúttal erőszakos változások, mint pl. nálunk a nyelvújítás, kivételek
a nyelv életében. (43. l.) Nagy tévedés azt hinni, hogy vannak
kivételek. A nyelv terén épen oly kevéssé vannak kivételek, mint az
ember erkölcsi világának más térein, minő a vallás, az erkölcs, a
politika, az irodalom, a művészetek stb. Mindezekben az ember cselekszik
az uralkodó idealismus vagy realismus nyomása alatt. Minden látszatos
kivétel az emberi faj és egyed eltérő szervezetéből származik. De
általában elmondhatni, hogy az emberi haladás egy-egy hullámának első
vagyis idealisabb felében, a szélső idealismus lohadásával beáll
kisebb-nagyobb mértékben a vallás, a bölcsészet, a nyelv stb. terén az
újítás. Tessék bármely nép történetét vizsgálni, mindjárt látni, hogy az
idealisabb időkben több vagy kevesebb változáson megy keresztül a nyelv.
A _kivétel_ frázisával nem magyarázunk meg semmit. A tudománynak az okot
kell kutatni. És mivel az uralkodó eszme egyenlően hat az egész világon,
az úgynevezett kivételek okát mindig a fajban és egyedben fogjuk
megtalálni. A nyelvújítás azonban nem kivétel, mert vele bizonyos fokban
mindig találkozunk a hullám első felében Kivételes eset volna, ha a
realismus idején mutatkoznék, mikor nincs inyünkre az új szók faragása,
a nyelvtani alakok megváltoztatása, az idegen szólásmódok meghonosítása;
előfordulhat ugyan oly eset, de nem áramlat. Nagyon lehet, hogy egy öreg
ember élte alkonyán a mostani realismus alatt egy új szót farag, idegen
szólásmódot használ vagy valamely merész inversiót csinál, mint fiatal
korában tette; de már alig talál követőre, míg a harminczas, negyvenes,
ötvenes években mindjárt eltanulta tőle a lelkes olvasó, mert egyetemes
áramlat volt.
Mindezekkel nem akarjuk a mű becsét leszállítani, majd leszállítja az
idő, a kitörő idealismus, mely megveti a népiest, követeli a szabatos
meghatározást; szívesen elismerjük a szerzők szorgalmát és alaposságát;
csak okait kerestük annak a tüneménynek, miért írták így műveiket és nem
másképp.


XXXI. A PAPSÁG POLITIKAI SZEREPE.
Rendkívűl érdekes intézkedés akart lenni a kuriai bíráskodásról szóló
törvény, mely általában mondva, a politikától tiltotta volna el a
papságot. Mert bármennyire óvatos a pap, a nagy küzdelmek hevében alig
tarthat egyházi beszédet, mely kisebb-nagyobb mértékben politikai
izgatásnak ne czímezhetnének. Egy lelkes pap, a kit áthatott a vallási
és erkölcsi idealismus, könnyen börtönbe kerűl, ha realista bírák
tesznek igazságot fölötte.
Szerencséjökre ez a korszak nem tart soká. Mindnyájan átváltozunk. Ne
higyje senki, hogy csak a népet ragadja meg az egész világon a
valláserkölcsi rajongás. Ez kitör a tanuló ifjúság, a művelt
középosztály és a főurak szívében is. A zsebelés nagymesterei és az
országgyűlési képviselők sem maradhatnak ki. A pénz emberei, a
kisebb-nagyobb bankárok is megérzik az idealismus nyomását, nekik is
lelkesedniök kell az erkölcsért, a vallásért. Talán a legutolsók
lesznek, de végre ők sem kerűlhetik ki mindnyájunk sorsát. Mert
erkölcsileg meg kell tisztulnia az emberiségnek, hogy legyen mit
fogyasztanunk, apasztanunk a haladás jövő hullámának végeig.
Ha tehát be is zárnának néhány papot, a mai real irány még sem érné el
czélját, néhány esztendő múlva uralomra jut az emberiség szívében a
vallás és erkölcs tisztelete és eltörlik vagy ignorálják ezt a törvényt.
Azaz vagy magától elavúl vagy oly irányban alkalmazzák, melyet éppen nem
kívánt a mai realista gondolkodás. Például a néhány év alatt hatalomra
jutó szélső idealis, katholikus irány fogja alkalmazni a protestáns
papok ellenében, kik most nagyrészt a kormány szekerét tolják.
A dolog magyarázata abban áll, hogy a szélső idealismus kedvez a
tekintélyi hitnek és az idealis moralnak. Ennek hazánkban legelső
képviselője a katholikus egyház. Neki tehát szükségképp hatalomra kell
jutnia. Nem egyszer hallom ugyan azt az ellenvetést, hogy ez lehetetlen
a villanyosság vagy a Röntgen-sugarak napjaiban. Tudós barátaim azonban
mint jámbor realisták nem ismerik az erkölcsi világ rendjét. A maguk
jóízű léhaságában és eszmétlenségökben érzéketlenek minden erkölcsi
iránt; nem tudván összefoglalni, az ő aprózó megfigyelésöknek,
vizsgálódásuknak élnek s nincs fogalmuk ama nagy erkölcsi átalakulásról,
melyen most vergődik át az ember. A katholikus irány győzelmét
megállítani valóban lehetetlen. A hol pedig, mint egyes északi
országokban, gyönge vagy nincs is katholikus egyház, ott mégis nagy
tiszteletben részesűl a tekintélyi hit és idealis moral, mint azt a
jeles angol szónok és államférfiú Balfour minister vallásbölcsészeti
munkája is tanúsítja.
Századunk második tizedében számtalan protestáns gondolkodóval együtt a
mi Kölcseynk is azt tartotta, hogy kár volt annyi százezer vagy millió
ember vérét ontani a protestantismusért; hinni kell a katholikusnak,
hinni kel a protestánsnak: az egyik vizsgálat nélkűl hisz, a másik
vizsgálat után hisz, de okvetlenűl hinnie kell. Ilyet persze csak a
szélső idealismus napjaiban lehet igazán mondani, mikor az erkölcsi
eszme nyomása alatt örömmel látjuk a vallás és moral uralmát
embertársaink magán és közéletében.
De mihelyt beállanak azok a napok, melyekben az egyén jogát kezdjük
hangoztatni az egyetemessel szemben; mikor szívünkben megjelenik a
kétely és a rationalismus: ekkor heves támadásoknak lesz kitéve a
katholikus egyház, rokonszenvünk a protestánsok felé kezd fordulni, mint
ezt 1830 körül és után lehetett látni. Most az egész művelt világon az
orthodox irány győzedelmeskedik; az ő zászlaját lobogtatva tisztúl meg
az ember az anyagiság szennyétől, emelkedik ki az érzékiség
pocsolyájából, a családban elfoglalja helyét az atya, melyről
leszorította a hivalkodó asszony és a követelő gyermeknépség, ritkulnak
az úgynevezett honleányok és választmányi hölgyek, betöltik igazi
szerepöket a családanyák, megnövekszik a szófogadó gyermekek száma; a
társaságban és a színpadon nem fogunk nevetni a szegény férj rovására,
hanem a kikapós asszonyt és a csábítót gúnyoljuk ki, ezeknek kell
rosszúl járniok, hogy kimulathassuk rajtuk magunkat. Szóval éppen
ellenkezőbe kell átcsapnia érzésünknek, gondolkodásunknak. A mit ma
teszünk, csak a magunk, családunk, fajunk, pajtásaink, küzdő
embertársaink örömére teszszük; nem igen keressük az erkölcsi
szempontot: akkor pedig az egyetemes szempontjából cselekszünk, isten,
vallás, erkölcs, becsület, tisztesség, nemes önzetlenség vezet
eljárásunkban, megvetjük a léha zsebelőt, a hitvány kapaszkodót s a
kiket ma királyok ünnepelnek és a panem et circenses-t kiáltó tömegek
megtapsolnak és éljeneznek: akkor lelkökben megszégyenülve tekintenek
vissza kevésbbé tisztes multjokra s megvetéssel emlegeti nevöket az
átalakúlt emberiség.
Ezek sorából aligha fog hiányozni sok most ragyogó név.


XXXII. A SZENTSZÉK RENDELETE.
Csatára szólítja fel papjait a szentszék. Most könnyen teheti. Ma
mindenfelé neki virrad. Az emberiség rajongani kezd az egyetemesért;
természetes, hogy hivatalos képviselői, különösen a papok mozognak
leginkább. És ilyenkor van hatása a szentszék rendeletének. Még néhány
év előtt mosolyogtak az efféle rendeletre. Most tisztelettel fogadják.
Mikor több évvel ezelőtt a Ferenczrendi barátokat akarta szabályozni a
római központ, alig érhetett el valamit. A legszigorubb fenyegetés sem
használt, sikere majdnem semmi volt.
Miért? Mert a realismus napjaiban minden testület decentralisálódik. A
családban az atya elveszti hatalmát a gyermekekkel szemben. Ilyenkor az
atyának nincs nagyobb boldogsága, mint gyermekeinek vágyait,
követeléseit kielégiteni. Érzéki gyönyörrel tekintenek a szülők
gyermekeikre s a kik tehetik, sok játékot és drága ruhákat hordanak
haza. Szegény Kókán sikkasztott, hogy többek között ezreket költsön
gyermekei játékára, mulatságára. A jámbor férj nem tud eleget kiadni az
asszony cziczomájára, estélyeire, szinházaira, kirándulásaira,
fürdőzésére. A hol mind ez nem lehet, ott kisebb mértékben, de mégis
érvényesűl az asszony akarata.
A testületek, hivatalok vezetésében mindenütt ez a szétmállás, a részek
uralma nyilvánult. Egy erélyes főnök sehol sem tudta hosszú időre
felütni sátorát, ha tisztességes és becsületes szigorral mert fellépni.
Ha pedig tisztviselőtársai szólaltak fel hivatalos működése ellen,
csakhamar távozni kényszerűlt. Az erélyes tanfelügyelő például mindjárt
összetűzött az alispánnal, vagy más megyei hatalmasokkal s csak azt
láttuk, hogy az ország egyik végéből a másikba dobálja, vagy más téren
alkalmazza, főleg nyugdijba küldi a minister. Ezer meg ezer példával
illustrálhatnók a részek uralmának, befolyásának tüneményeit a realismus
napjaiban.
A katholikus egyház története szintén csak ezt mutatja. A VI., X., XV.
század a catholicismus roppant megaláztatásával járt. A XVII. század
második fele nem különben. Csak 1690 után, mikor ébredezik az
idealismus, kezd újra magához térni a katholikus egyház. A XVIII-ban,
1773-ban újra engedni kell a részeknek, eltörlik a Jezsuita-rendet,
mindenfelé üldözni kezdik az egyházat, József császár nálunk gyökerestűl
átváltoztatja az egyháziak közéletét, eltörli a sok imádságos szerzetet.
És így tovább. 1810 után ismét erőt kezd mutatni a katholikus központ.
Róma parancsol s engedelmeskedik a papság. 1817-ben már mindenfelé
lelkesednek az egyetemesért, benne a katholikus egyházért és szánalmas
benyomást ébreszt a hitújitás háromszázados emlékünnepe.
Most hasonló napok fognak bekövetkezni. A római központ erőt érez
magában és erejének súlya van.
A jámborság, szentség, magasztos erély tudja magával ragadni a hiveket.
A szentszék a magyar alsó papságnak ad igazat, tőle és a világi uraktól
várja a vallásos élet fölébredését, mikor megrója a püspökök túlzott
óvatosságát, engedékenységét.
A főpapoktól a seminariumi nevelés reformját követeli a római szék. Ez
kissé nehéz. A papi nevelés a realisabb időkben veszit egyetemes
jelleméből és nemzeties, magyaros lesz. Igy volt ez a XVII. században,
így a XVIII. század utolsó negyedében, mikor a pozsonyi és más
növeldékben világi szindarabokat játszottak. Mintegy húsz év óta szintén
szabadabb lőn a papi nevelés.
Alig remélhetni, hogy a mi jó magyaros püspökeink seminariumi tanáraikat
szent buzgóságra kényszeritsék, vagy rögtön eltávolitsák. Öt-tíz év
alatt azonban sok minden megváltozik, uralomra jut a katholikus irány és
buzgóbb lesz a papi nevelés, melyet elhanyagolt a realismus annyira,
hogy például Ipolyi Arnold mint nagyváradi püspök állítólag egy családos
papot nevezett ki seminariuma igazgatójának; pedig egykor maga is a
pesti központi papnövelde rectoia volt a szentéletű Kubinszky Mihály
után, a ki itt tehetetlennek bizonyúlt, noha előbb Kalocsán rajongtak