Az erkölcsi törvény alkalmazása - 05

kereskedés jóvoltából majd jól, majd tűrhetően meg tudtak élni? Ha
Anglia 1817-ben minden tizenegyedik lakosát közsegélyben részesítette;
ma nincs oly gazdag állam, mely a segélyt a munkások számához képest
osztogathatná, ma akkora a munkások és fizetett vezetőik, továbbá a
különféle iparosok és kereskedők száma, hogy nincs állam, mely az
inséges napokban kevéssel is segélyezhetné nyomorgó alattvalóit. Mi fog
tehát bekövetkezni? Az angol földön a tizes évek második felében ezer
meg ezer ember pusztult el éhen, borzasztó nyomorban, felbomlott a
társadalmi rend, ölték, gyilkolták az urakat, a zsidókat, a
kereskedőket, kirabolták a boltokat, a raktárakat, számtalan rablóbanda
keletkezett, melyek megrendítették a közbiztonságot.
A súlyos baj magyarázatára többféle okot hoznak fel a történetírók.
Többi közt az angol gyárak túltermelését említik, mely elözönlötte a
háborúk alatt kimerült szárazföldet. Különös, hogy Napoleon titáni
harczai alatt kelendőségnek örvendenek az angol gyárak termékei; mikor
pedig beáll az egyetemes nyugalom, uralomra jut a világbéke: megszünik a
vásárlás, mert nincs pénz. Valóban nem a béke, sem a túltermelés volt az
anyagi romlás oka, hanem az eszményi, az erkölcsi rajongás 1815 után.
Napjainkig sem ártott a gyárak bő termelése, a realismus roppant
gazdagsága tudott fogyasztani: most azonban apadni kezd a fogyasztás, az
ébredező idealismus szegénynyé tesz bennünket.
Azt hihetnék a socialismus ábrándos hívei, hogy ekkor sikerülhet a
socialisticus társadalom megalapítása. Nagyon tévednek. _Az idealismus a
socialismus halála_. A socialisticus felfogás ugyanis a legszélsőbb
individualismus, mely az egyes ember anyagi jólétét tartja szeme előtt,
minden jog forrásává az egyedet teszi, az individuum az istene; míg az
idealista az egyetemesért rajong, isten és vallás, erkölcs és becsület,
fenkölt gondolkodás, az adott szó szentsége s hasonlók lelkesítik, ekkor
tehát lehetetlen a socialismus. Hisz már most is látjuk őket bomladozni,
pedig még az idealismus hajnalán vagyunk, még csak pitymallik. Az
idealismus alatti paraszt- és munkásháborúk sem socialisticus elméletek
következményei, hanem anyagi nyomor és valláserkölcsi rajongás. A
socialismus fokozatosan nőtt a realismus gyarapodásával; de már látjuk,
hogy bomlik, romlik és elveszti ijesztő képét. Még jól megy a gyáros és
kereskedő dolga; míg szüksége van a munkásra, addig lehet strikeolni,
socialista-tanokat hirdetni: de mikor a gyáros és kereskedő megszünteti
a munkát, elbocsátja embereit, akkor csak rabolni, öldökölni és koldulni
lehet: theoriákat csinálni már nem. Legfölebb egy-egy bölcsész vagy
nemzetgazda ábrándozik róla békés födél alatt. A munkás- és pór-izgatók
és vezetők sorsa ilyenkor a halál és börtön.
Hogy a kiállítások iránti lelkesedés már alábbhagyott, annak érdekes
tüneménye a Francziaországban folyó küzdelem az 1900-iki kiállítás
ellen. Megtámadják a vidék nevében, melynek csak kárára van, felhozzák,
hogy Páris nem lelkesedik érette; kétségbe vonják anyagi hasznát,
veszélyesnek mondják erkölcsi befolyását, tagadják politikai előnyeit.
Nem igazolja a technicai szempont, vagy valamely nemzeti érdekű
tudományos alkalmazás vagy valamely socialis kérdés megoldása. Sokan azt
hirdetik, hogy a világkiállítás egy nagy hazugság, mely árt az iparnak
és kereskedésnek, példákat hoznak fel rá, hogy tanulta el a külföld
nehány év alatt a franczia ipar specialitásait, melyekre azelőtt büszkék
voltak, melyek százezreket vagy milliókat jövedelmeztek nekik. Mások
remegnek a roppant drágaságtól és akárhányan a féktelen érzékiség
tombolását, az erkölcsi romlást emlegetik. Különösen kárhoztatják az
1889-iki kiállítást, melynek borzasztó szédelgéseit okiratokkal
bizonyíthatni.
Tíz-húsz év előtt e kifogások lehetetlenek valának. Akkor egy-két
idealisabb, tehát: bomlott gondolkozó mormogott efféle kifogásokat,
melyekre nem hallgatott senki. Ma uton-utfélen találkozunk velök. A
kiállítás ellenségei azonban nem tudják megmondani, mi az igazi oka
ellenzésöknek, mely nem egyéb, mint az ébredező idealismus, érzésünk,
gondolkodásunk gyökeres átváltozása, mely megveti az aranyborjút, rajong
az eszményiért, lenézi a realismus léhaságát és érzékiségét.


X. «A TUDOMÁNY ÉRDEKÉBEN».
Ambrózovics Béla miniszteri tanácsos a fentebbi czím alatt egy röpiratot
írt. A hazai tudományosságot akarja vele emelni. Nagy szorgalommal hord
össze jót és rosszat, helyest és helytelent, de nem találja fején a
szöget.
Most 1896-ban fölösleges beszélnünk a tudomány érdekében. Nemcsak
külföldön, hanem nálunk is roppant sokat tettek a tudomány érdekében.
Egyetemünkön csaknem minden képzelhető szaknak van rendes tanára, sőt
talán fölösleges szakoknak is. Például hozom fel a _Diplomaticát_, mely
nem egyéb, mint az okiratok olvasása, a mihez minden történetbuvárnak
értenie kell és játszva megtanulhatja a történelem tanáraitól.
Ez nem is tudomány, csak egy kis ügyesség, melyet mindenki könnyen
elsajátíthat.
Az egyetemi katedrákon kivül számos ember foglalkozik a tudománynyal,
sok középiskolai tanár szivesen foglalkozik tárgyával. Szóval
gazdagságunk és jólétünkhöz képest nem panaszkodhatni tudósok hiányáról.
Egészen másutt rejlik a baj, a mit nem sejt Ambrózovics.
Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. Egy-egy ilyen hullám
az idealismussal kezdődik és a realismuson végződik. A mostan végződő
hullám 1815 körül lépett föl. A hullám elején, az idealismus kitörésekor
az egyetemesért rajong az emberiség, széles látkörében a vallás és
erkölcs, a tekintélyi vallás és idealis morál uralkodik felette, ezek
vezérlik érzését, gondolkodását és így tetteit is.
E széles látás, mely összeesik a szép, jó és igaz egységével,
fokozatosan zsugorodik össze. Az idealismus elején csak az isten és
világ, erény és becsület tudják magával ragadni, később a scepticismus
és rationalismus jelentkezésével rajong a szabadságért, az egyén
jogaiért, különösen a nemzeti egység és nagyságért. Ilyenkor tetemesen
összébb szorult látköre.
Végre a realismus alatt már csak önmagát, családját, törzsét, helyi
sajátságait, szokásaít látja. Léhaságának, aprózó, részletező kis
világának él. Ilyenkor sürgeti a nemzeti szellemet, mert
individualismusa nem tűr meg mást a maga körében, mint egyéniségének
képmásaít. Sohasem beszélnek annyit a nemzeti szellemről mint a
realismus alatt. Élünk, halunk érette. Gyönyörködünk a jóizű magyaros
szokásokban, magyaros, népies, sokszor triviális nyelvben, magyaros
magatartásban, magyaros ételekben, italokban. Ilyenkor lehetőleg minden
magyaros legyen. Ez a nemzeti szellem, ez a magyarosság megfér a
legnagyobb demoralisatioval, a mit nem türne meg az idealismus rajongása
az egyetemesért, de még az idealrealismusé sem a nemzeti egységért és
nagyságért.
A három főeszmének, a szép, jó és igaz eszméjének fokozatos elválása és
az emberiség látkörének lassú zsugorodása nagy hatással van a vallásra,
az erkölcsökre, a nyelvre, az irodalomra, művészetekre, az iparra, a
kereskedésre, a földművelésre; de legjobban szemünkbe tünik az irodalom
terén. Ez mutatja legvilágosabban, hogy válik szét a három eszme, hogy
lesznek egymás ellenségei, szóval hogyan változik az ember lelki világa.
Mert olyan az ember érzése, gondolkodása, a minő az olvasmánya.
Most azonban nem erről van szó, Ambrózovics a tudomány kérdését vetette
föl. Hát erre is befolyása lehet az eszmék fokozatos elválásának?
Valóban a tudomány nagyon megérzi, mily viszonyban van a három eszme
egymáshoz.
Miért? kérdezi a t. olvasó. Az emberi elme látkörének összezsugorodása
szerint változik a tudomány egyes ágaihoz való vonzódásunk és
tehetségünk. Hát még a tehetségünk is? Igen az emberi tehetség is.
Az idealista széles látköre nem alkalmas a realis tudományokra. Mikor
mindenben az egészet látjuk, csak az erkölcsiekért tudunk rajongani.
Ekkor virágzik a theologia, a philosophia, az eszmei történetirás, a
jogbölcsészet. Ilyenkor lehetetlen a Pasteur-féle buvárkodás. A mi
Semmelweiszunk tudományos fölfedezése iránt sem érdeklődnek az ötvenes
években, az őrületbe kergetik a magyar tudóst, mert mindenki szélesebben
lát és az erdőtől nem tudja megkülönböztetni a fákat. Az idealisabb idők
összefoglaló gondolkodása képtelen a realista lelkek apró és finom
megkülönböztetésére. Sir Newton Izsák 1687-ben, a legnagyobb realismus
napjaiban megteheti nagy fölfedezését; 1700 körül az idealismus kitörése
után hiányzott volna lelkében a szükséges aprózás, részletezés, finom
megkülönböztetés.
Mayer Róbert is hiába fedezi föl az energia fönmaradását a negyvenes
években, nem értik meg, maga is ködösen látja a dolgot, de már Helmholtz
pár tizeddel később kellő világosságba helyezi. Ellenkezőleg egy Hegel
lehetetlen a hetvenes években, pedig 1825 körül érette rajongott a
művelt világ. Egy derék német tudós azt irta nekem róla minapában, a mit
egykor Schopenhauer hangoztatott, hogy Hegel war der grösste Schwindler
des Jahrhunderts! Egy oly vallásbölcsész mint Gioberti, Feuerbach, mint
Rosmini-Serbati csak oly lehetetlen 1880 körül, mint egy Rossini a zene
terén, Vörösmarty a költészetben. És így tovább.
A realis tudományok kora tehát a haladás hullámának második felében
kezdődik. Azért találkozunk virágzásával 1300-tól 1490-ig, 1600-tól
1700-ig, 1760-tól 1815-ig, 1850-től napjainkig. Mentől jobban
belemegyünk a realis gondolkodásba, annál jobban haladnak a tudományok.
Bámulatos, a mi az utóbbi harmincz év alatt e téren történt. Csodálatos
volt az arabok haladása a tizedik században; de mi az ő haladásuk a
miénkhez képest, mikor napjainkban közönséges munkások oly találmányokat
mutathatnak fel, melyek milliomosokká tették őket; mikor alig mulik el
egy hét, hogy becsesebb ujításokkal ne lepnének meg bennünket; mikor
legujabban is a Lénard-Röntgen sugarak keltik fel bámulatunkat?
Valóban a realismus szűk látkörére, eszmétlenségére, erkölcsi
léhaságára, erős érzékiségére, emancipált asszonyaira, a családi
szentély bomlására, az erkölcsi érzés tompulására, a roppant fény és
pompa kifejtésére, szóval az anyagiság uralmára van szükség, hogy
virágozzanak a realis tudományok.
Ambrózovics nem látja a haladás törvényének e szigorú korlátjait. Azt
hiszi, hogy az idealismus széles látköre is alkalmas arra az apró
megfigyelésre, a mi a chemia, a mechanica, az architectura, a fizika és
más realis tudományok rendkivül finom és fáradságos részleteinél annyira
nélkülözhetlen. Azt hiszi, hogy a realis világban is lelkesedhetünk az
erkölcsiségért, pedig ez lehetetlen. Legfölebb a realis idők mysticusai
érezhetnek iránta melegebben; de az összes emberiségnek okvetlenül
közönyösnek kell lennie a fensőbb morál iránt, mert ez csupán oly idők
szülöttje, mikor gondolkodásunk, érzésünk tulnyomóan összefoglaló, mikor
a finom analysisre alkalmatlanok vagyunk.
A realismus erkölcstana minden fensőbb elv nélkül csak az irgalomra,
lágyságra, gyöngédségre, nyájasságra, határtalan jótékonyságra
szorítkozik. Ezt prédikálják most mindenfelé, a templomban és iskolában,
a parlamentben és a sajtóban, a választmányi hölgyek gyülésén épen úgy,
mint a realista bölcsészek, jogászok, moralisták műveiben. Ez azonban
nem morál, ezzel megfér az általános érzékiség, a tekintély
képviselőinek lealacsonyítása, az egyetemes hazudozás, a pénz, a jólét
hajhászása, minden meggyőződés, hír, becsület áruba bocsátása.
Ambrózovics tanácsai, magyarázatai tisztán realis gondolkodásának
gyümölcsei. Például hosszasan ir a tanulók osztályozása ellen. Ez mindig
nyilvánul a realismus idején. Gyermekeink iránti szeretetünk, a tanulás
könnyítésének sürgetése, a testi nevelés általánosítása, a külsőség, a
csin ápolása, az örökös zúgolódás a tulterhelés ellen, mindezek mellett
folyton halljuk az osztályozás elleni kifakadást. Ma már jóformán alig
van egy-két osztályozó jegy, alig van osztályozó vizsgálat. Az
idealisabb napokban nem győznek elég jegyet kitalálni az osztályozásra,
szóval egészen máskép gondolkodunk.
De legyen elég Ambrózovics füzetjéről. A ki összefoglalólag tud
gondolkozni, az itt felhozottakból is könnyen megérti az erkölcsi világ
törvényének a realis tudományokra vonatkozó részét.


XI. HAZAFISÁG ÉS NEMZETI SZELLEM.
– Bácsi, kérem, mit mond ahhoz, hogy soha se dicsőítették annyi
melegséggel a hazát, mint az ezredévi ünnepélyek alatt. A hazaszeretet
lángja lobog minden hazafi szívében. Zsidó atyánkfiai el vannak
ragadtatva a magyar haza boldogító szeretetétől. Az államférfiak, kivált
a ministerek ajkairól naponkint számtalanszor halljuk a haza _szent
nevét_, a kiállítás buzgó tisztviselői örökké a hazáról álmodhatnak.
Képzelem, ha álmából felráznák a kiállítás szegény igazgatóját, minden
bevezetés nélkül elkiáltaná magát: _Éljen a haza_.
– Miért zúgolódol már te is a sok hazafias beszédre, ki tudná azt
ilyenkor kikerülni? A kormány szónokának arany szája kipállik a hazafias
dictióktól. Ez azonban ne bántson tégedet.
– Én nem tudom, minek tulajdonítsam; de már engem is bánt. Valahányszor
valaki a hazát és nemzetet, a közérdeket és közügyet dicsőíti, mindig
érthetetlen, de igazán kelletlen érzés hatja át egész valómat. Honnan
van ez?
– Onnan van, hogy realista vagy.
– Miért bántaná a realistát a haza és nemzet szó hangoztatása?
– Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, megkülönböztetés
levén, nincs érzékünk az egészhez, az általánoshoz, az egyetemeshez,
hanem annál több az alkotó részek és egyének érdekeinek felfogásához. S
mivel a realismus idején sem szereted másban a hazugságot, bánt a haza
örökös emlegetése.
– Hát lehetetlen ilyenkor a hazát szeretni?
– Igazán lehetetlen. Ilyenkor szeretjük a szülőföldet; melyen tanyázunk,
édes-kedves pajtásainkat, a kiknek társasága elviselhetővé teszi az
életet, családunkat mint a magunk képmásait. Szeretjük a magyar embert,
a ki úgy érez, úgy gondolkodik, úgy cselekszik mint mi, ugyanazon
szokásai vannak, mint nekünk.
– Hát ez nem hazaszeretet?
– Éppen nem. Látod, sohase magyarosítunk annyira, mint a realismus
idején. A mennyire csak kiterjed hatáskörünk, mindenkit magyarrá akarunk
tenni, azaz olyanná, a milyenek mi vagyunk. A lapok hangoztatják a
magyar nyelv terjesztését, mindenfelé magyar iskolát alapítunk, örökké a
magyar culturáról, a nemzeti műveltségről beszélünk. Füllentünk ugyan,
hogy nem akarjuk elvenni mások nemzetiségét, csupán azt akarjuk, hogy
ismerjék, szeressék a magyar culturát, hogy tudjanak magyarul beszélni,
de igazában nem óhajtunk egyebet, mint hogy azok is olyanok legyenek,
milyenek mi vagyunk.
– Hát akkor mi a hazaszeretet, ha nem ez?
– Ez csak nemzeti szellem, ezért rajonghatunk a realismus idején. Ez a
nemzeti szellem megfér a legerősebb invidualismussal is. Az ember lehet
romlott, zsebelő, érzéki, léha, becstelen teremtés s a mellett lelkes
előmozdítója a nemzeti szellemnek, buzgó harczosa a közművelődési
egyesületnek, mindenféle magyarosító társulatoknak.
– És mi a hazaszeretet?
– Fiam, azt csak akkor érezheted, tudhatod, mikor a te valódat is
áthatja az idealismus, mikor összefoglalólag tudsz gondolkodni, mikor
lesz érzéked az általános iránt. Ekkor fel tudod fogni a haza szent
nevét, magasztos rajongás tölti el iránta egész bensődet s olyan
lelkesedve, átszellemülve beszélsz róla, a hogy Kisfaludy Károly,
Kölcsey, Vörösmarty stb. szólottak a hazáról. Ilyen érzésünk csak akkor
lehet, mikor szent lángra gyújtott bennünket az idealismus. A haza, a
nagy erkölcsi testület képe áll előttünk, áhitattal gondolunk rá és
minden törekvésünk a szent haza javán munkálkodni. Az, hogy magyarúl
beszél-e honfitársunk, magyarosak-e szokásai, hogy magyar-e az
életmódja, másodrendű kérdéssé válik vagy egészen eltünik előttünk.
Csupán annyit kívánunk, hogy szeresse a magyar hazát. Ilyenkor hallani a
némettől, romántól, szlávtól, hogy magyarnak vallja magát, büszke az ő
magyar hazájára s kivált idegen földön örömest emlegeti édes és szép
hazáját.
– Hamar bekövetkezik ez a lelki állapot?
– Elég hamar. Öt-tíz év alatt átalakít bennünket a kitörő idealismus.
Már most is számos jelenségével találkozunk az egész világon. Először
azonban a szélső idealismus uralkodik számos ember szívében. Ezek az
egyetemesért rajonganak, lelkök az isten országáért, a mennyei hazáért
buzog. A magyar faj azonban csak igen kis részben lelkesedik ily szent
hévvel az egyetemesért. A germán és szláv fajok, különösen az angol, az
éjszaknémet sokkal rajongóbbak. Még a franczia, általában a latin faj is
jóval meghaladja a magyart. Fajunk nagy részét akkor hatja át a
realismus, mikor lazulni kezd a szép, jó és igaz eszméjének egysége,
mikor a haza szent neve tölti el bensőnket.
– Talán ezért mondják, hogy a magyar soha sem lesz vallásos rajongó?
– Bizonyosan ezért. De ne hidd, hogy az idealis időkben nem szeretjük a
vallást, a vallásos életet. A magyar is igazán híve, követője lesz a
valláserkölcsi életnek, csupán nem tud annyira emelkedni, a mennyire a
germán, szláv és latin fajok. A hazáért már csak úgy lelkesedik mint
azok. E hazafiság azonban magasztos erkölcsi érzés, mely minden
aljastól, becstelentől, hitvány és önző cselekvéstől megvetéssel fordul
el. Persze, hogy a három eszme egységének lazulásával nemsokára
jelentkeznek a léhaság, az önzés tüneményei is, csakhogy még ritkábbak
és méltó megrovásban részesülnek.
– Mit mondana a világ, ha mai beszélgetésünket hallotta volna?
– Fiam, ezt maholnap mindenki tudja. Az ifjúság éppen úgy fogja tanúlni
az iskolában, mint eddig tanúlták az emberi élet jelenségeinek
magyarázatait.
– Csakhogy nehéz lesz az embereknek tárgyilagosan megítélni lelkök
állapotját. Az a realista nem fogja elhinni, hogy ő nem szeretheti úgy a
hazát mint egy idealista.
– Nagyon lehet. Sőt akadhat olyan is, a ki lenézve, fitymálva szól az
idealisták üres, tartalmatlan hazafiságáról, rajongó patriotismusáról. A
nagyobbrész azonban végre is belátja és megnyugszik benne. Azt mondja
rá, hogy nem tehet róla. Ez a világ sorja.


XII. AZ EZREDÉV.
Löw Immanuel szegedi főrabbi egy pompás kötetben gyűjtötte össze nyolcz
beszédét és «Az ezredév» czím alatt kiadta. Zsidó egyházi szózatok ezek,
tele rationalismussal s nem annyira vallásos áhitatra és erkölcsi
megújhodásra buzdítják a hallgatóságot, mint inkább a hazaszeretet
tolmácsai. A zsidóság hálája a keblére ölelő haza iránt. A zsidóság
ragaszkodása a magyar nemzeti szellemhez, tüntető kifejezése a magyar
érzésnek és gondolkodásnak. A könyv elejétől végig oly szép honszerető
nyilatkozatok gyűjteménye, a minőket mondott Kiss Áron püspök vagy
Erdély igazságügyminister Munkácson és számos más jelesünk a kiállítás
és a millennium ünnepélyein.
Rendesen kik mondották e beszédeket? Jóízű, egészséges, kedélyes
realisták, a nemzeti szellem síma, nyájas apostolai, ugyanazok, a kik jó
barátjai Bánffynak, Széll Kálmánnak, Wekerlének, Szilágyi Dezsőnek,
Hegedűs Sándornak, Falk Miksának, Gajárynak, Lánczy Leónak, édes jó
pajtásai a sok vicinálistának, bankigazgatónak, részvénytársasági
tanácsosnak, számos buzgó főispánnak, számtalan léha, élvhajlász,
zsebelő, és könnyűvérű realistának. Vagyis a mit Kiss Áron, Erdély és a
többiek mondottak, nem egyéb, mint a mit Bokross Elek, Fenyvessy,
Münnich, Miklós Gyula és a többi a legjámborabb szavazóig mondott volna.
E beszédekben annyira lángoló kitörése van a hazaszeretetnek, a minőt
nagy ritkán van szerencsénk olvasni. E lángot látva, mindjárt fölmerül a
kérdés, vajjon igazat beszélnek-e a szónokok?
Ismerjük őket, látjuk tetteiket, tanúi vagyunk mindennapi érzésöknek,
gondolkodásuknak. Ez a látásunk, tapasztalásunk nem tanít másra, mint
hogy az ünnepelt szónokok a legkitünőbb realisták, kifogástalan modorú
emberek, a kor szellemének igazi képviselői.
De az erkölcstan arra tanít bennünket, hogy egy erős érzelem annyira
uralkodik az emberen, hogy egész viselete elárulja; hogy a magasztos
hazaszeretet nem fér meg az anyagisággal, a léha érzékiséggel, a
féktelen individualismussal, a nyomorult önzéssel, az általános
zsebeléssel.
Azt azonban még sem lehet föltenni, hogy e jeleseink nyiltan hazudjanak,
oly érzelmeket mutassanak, melyeket nem éreznek és így bennünket jámbor
hallgatókat rászedjenek.
Nem, ezek az urak nem hazudnak, nem akarnak bennünket rászedni. Én
elhiszem, hogy a mit Kiss Áron vagy Erdély minister mondott, azt igazán
érezte.
De akkor a régi erkölcstannak, az eszményi morálnak nincs igaza: az
emberben legalább egymásután vagy talán egyszerre is, uralkodhatik az
egyetemes iránti lelkesedés meg az anyagiság és érzékiség
individualismusa. Az egyik perczben rajongunk az egyetemesért, a
másikban anyagi és társadalmi előnyökért áldozatul dobjuk a köz, a haza,
a nemzet legszentebb érdekeit, szavazatunkkal, beszédünkkel támogatjuk a
romlottság, az erkölcsi bomlás, a léhaság követeléseit.
Pedig én azt hiszem, hogy a régi eszményi erkölcstannak mégis igaza van
a maga idején; ez a két érzelem: hazaszeretet és a realis idők
individualismusa kizárja egymást. Az egyik a köz, a másik az egyed
érdekeit tartja szeme előtt.
Ez azonban még nem magyarázza meg a mi individualistáink lángoló
hazaszeretetének örökös emlegetését. Mert ha nem fér meg a két lelki
állapot, akkor nem mondhattak igazat.
És én újra mondom, hogy igazat mondanak, nem füllentenek, nem akarnak
bennünket rászedni.
Tehát akkor a hazaszeretet fogalmának kellett megváltozni? A hogy
Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István,
Deák Ferencz a régi idealisabb napokban felfogják a hazát, ez teljesen
elüt a mi realistáink édes, kedves hazaszeretetétől. Azoké nem fért
volna meg a mai individualismussal; mostani ünneplő szónokainké azonban
nagyon összefér. Azoknak a haza magasztos szent fogalom, melynek javára
minden óránkat, minden perczünket, önmagunkat és csalándunkat fel kell
áldoznunk, ha úgy kívánja a sor; a mi realistáinknak pedig a haza egy
kitűnő, igazán becsülni való fejős tehén, melynek teje táplál
mindnyájunkat, de különösen jeleseinket. Nemzeti szellemű, magyaros,
régi jó fajú tehén e haza, melynek semmi köze fejőinek erkölcséhez,
becsületéhez, tisztességéhez, egy szóval morális felfogásához. Mindegyik
lehet frivol individualista, önző, zsebelő kópé, a ki szereti hazáját, a
fejős tehenet, mert jól táplálja. Ezek a jól táplált hazafiak azután
lángoló lelkesedéssel magasztalják a fejős tehenet, akarom mondani a
hazát és nincs igazunk, ha megtagadjuk tőlük az érzés igazságát.
Löw Immanueltől sem akarjuk megtagadni, hogy igazán szereti hazáját. Az
ő helyzete azonban kényesebb. Ő egy híres rabbinak derék, buzgó realista
gyermeke, tehát izraelita. Kitűnő és elég magyaros szónok. Mint zsidó
ahhoz a fajhoz tartozik, mely az ország északkeleti részét nem tekintve,
bámulatosan elmagyarosodott, harmincz év alatt beszédében teljesen
magyar lett. Ügyes, tehetséges munkása az irodalomnak, művészetnek,
tudománynak s majdnem kizárólagos vezetője a hírlapi sajtónak és
kereskedelemnek. Negyven év óta a realis gondolkodás fokozatos
gyarapodása mellett e faj magyarosodását kiváló előnynek, a magyarság
kitűnő támaszának tekintettük.
Igaz ugyan, hogy a zsidó egyéni szervezeténél, páratlanul józan
gondolkodásánál fogva kevés kivétellel csak kormánypárti vagy anarkhista
lehet; de általános magyar szempontból tekintve szerencséseknek
tartottuk magunkat, hogy a legfélreesőbb pontokon is egy-egy teljesen
megbízható híve van a magyarságnak.
Most azonban változik az emberiség érzése, gondolkodása. Jelentkezik a
szélső idealismus, mikor kisebb-nagyobb mértékben az egyetemesért
kezdünk rajongani. Lesznek közöttünk vakbuzgók, a szentség lehétől
áthatott egyének, lesznek szelidebb, engedékenyebb jellemek, de
általában mindnyájunkat át fog hatni öt-tíz év alatt a tekintélyi vallás
és eszményi morál tisztelete.
Szerencsétlenségére a zsidó faj, ez a rationalista nép, nem tud belé
menni e lelki állapotba. A sémi, a török-tatár, a sárga faj, a czigány
stb. úgy látszik a haladás egy hullámának se az elejét, se a végét nem
tudja magáévá tenni. A realismus alatt materialista lesz, a ki nem
szállhat le a mysticismusba; az idealismus elején kelletlen
lelkiállapotba jut, többé-kevésbbé rosszúl érzi magát s kivált az árja
fajok kegyetlenűl gyűlölik, azért rendesen erősebb vagy gyöngébb
üldözésnek van kitéve. Ilyenkor hiába francziásodik, németesedik vagy
szlávosodik el a zsidó, ez nem menti meg a kisebb-nagyobb nyomástól.
Öt-tíz év alatt nálunk sem lesz különben. Most a hírlapírók háromnegyede
izraelita, tíz év múlva jó lesz, ha egy negyede e fajból kerűl ki. Vagy
úgy tesznek mint Heine, a ki rajong Schlegelért s áttér a keresztény
hitre.
Vigasztalásukra legyen mondva, negyven-ötven év múlva újra izraelita
honfitársaink foglalják el a napisajtó íróasztalait, ismét ők lesznek a
leleményes interjuvolók, velök gyűlik meg a rendőrség baja, mikor
mindenütt jelen akarnak lenni. Addig azonban sok víz foly le a Dunán.
Mikor a szép, jó és igaz eszméje, melyek az idealismus alatt egyesűlnek,
annyira elválnak egymástól, hogy erőre kap a rationalismus és
skepticismus; a gazdaság terén háttérbe szorul az oeconomismus, az
agrarismus és lábra kel a szabad verseny; az irodalomban fogy, apad az
egyetemes tisztelete és a színpadon nem csupán az individuum kudarczán
nevetünk, hanem kikezdjük az egyetemes képviselőit, az atyát, a férjet,
a főnököt, a papot, stb.: akkor újra beállanak zsidó atyánkfiainak
aranyos napjai.


XIII. ALFRÉD FOUILLÉEHEZ.[1]

I. Bevezetés.
Uram!
Mikor öt év előtt az erkölcsi világ törvényének nyomaira akadtam az
emberiség művelődéstörténelmében, mély tisztelettel tudattam önnel
fölfedezésemet. Azóta hosszas vizsgálódásaim után rájöttem, hogy a világ
történelmét hullámokra lehet osztani, melyekben az idealis és realis
tünemények szabályszerűen váltakoznak. E hullámok: 1200–900, 900–650,
650–425, 425–150, 150 Kr. előtt – 180 Kr. után; 180–580, 580–975,
975–1490, 1490–1700, 1700–1815, 1815–1900. Minden egyes hullám azzal
kezdődik, hogy a szép, jó és igaz eszméje egységbe olvad össze, melyek
fokozatosan és lassankint mindjobban elválnak egymástól. E fokozatos
elválás megmagyarázza az összes vallási, erkölcsi, jogi, politikai,
társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit.
Magyarázataim közben nem egy hibát követtem el, sokszor tapasztaltam,
hogy nincs elég széles és mély történeti tudományom, hogy felszinesek a
theologiai, philosophiai, jogi, politikai, nemzetgazdasági stb.
ismereteim; hogy egy-egy tünemény legyőzhetlen nehézségeket gördít elém,
de minél tovább haladtam, annál világosabban láttam, hogy jó úton járok
és végre is győznöm kell.
E bizalom folytán eljutottam odáig, hogy a metaphysica nagy kérdésein
kívül nem csupán a «hogyan»-ra tudok felelni, hanem a «miért»-ekre is.
Tudom, hogy az egyes hullám elejétől végeig minő érzésnek,
gondolkodásnak kellett uralkodnia; ha tudom az évszámot és az illető
ember szervezetét, megmondhatom: jól vagy rosszul érezte-e magát,
megfejthetem sikereit vagy csalódásait, szerencséjét vagy
szerencsétlenségét; ha kezembe kerül valamely irodalmi alkotás és
alaposan megvizsgálhatom, nagyjából meg tudom határozni, hogy a haladás
hullámának mely időszakában készülhetett, legalább hasznát vehetem
tudásomnak a kétes történeti, philosophiai, politikai és más okok
kifejtésénél. Szóval új alapon kell fölépíteni az összes erkölcsi,
bölcsészeti és történeti tudományokat. Újra kell megírni minden nemzet
történetét.
Azt hittem, hogy az ön mély gondolkodása és nagy tudománya az
alapvonások közlése után mindjárt meg fogja érteni fölfedezésem roppant
horderejét, de még legújabb munkája: «_Le mouvement idéaliste_» is
mutatja, hogy nem értett meg s habár némi nyomát látom közléseimnek, az
egész ismeretlen ön előtt. Legyen szabad azért nagy vonásokban és
röviden előadnom tanaimat. Meg vagyok győződve, hogy az idealismus mai
fokán már nagyobb sikert aratok, jóval többen fognak megérteni és talán
ön is átlátja igazságomat.

II. A haladás törvénye.
Az ember gondolkodása közben két műtétet végez, tudniillik vagy
összefoglal, vagy megkülönböztet. Az idealismus hajnalán a legszélesebb
lesz ez az összefoglaló tehetségünk, azért az Istent, a vallást, az