Az erkölcsi törvény alkalmazása - 11

érette a clericusok. Csakhogy e rajongás még az ötvenes években volt.
Végül a magyar nyelvnek erőszakos terjesztése ellen is tiltakozik a
szentszék, mikor a nemzetiségek vallásos tanitásánál kárhoztatja
használatát. A rendelet e része egy lustrum előtt még nagy vihart
keltett volna. Ma annyira hanyatlik a nemzeties, a népies, a magyaros
iránti lelkesedés, hogy szép csendesen fogadják. Mikor az egyetemesért
kezdünk rajongani, beszélünk ugyan, még pedig hévvel a hazáról és
nemzetről, de már egészen más, tudniillik erkölcsi szempontból emeljük
ki. Az ily hazában szeretettel ölelkezhetnek a legkülönfélébb
nemzetiségek. Csupán a zsidó és czigány van ilyenkor kizárva a kölcsönös
szeretetből. Azért lesz érthető, hogy 1815-ben a bécsi congressus minden
rosszakarat nélkül csapja egymáshoz Belgiumot és Hollandiát, nincs
érzéke a nemzetiség eszméjéhez, éppen úgy, mint Szent-István király nem
érzi szükségét az egynyelvű magyar hazának, vagy a XVI-ik század első
felében német, tót és magyar származású reformátorok vegyesen hirdetik a
vallásújítást, Rákóczy oroszai egész lélekkel csüggnek a magyar hazán;
szepesi németek, felvidéki tótok ugyanazon hévvel harczolnak az ország
szabadságáért, mert megszünt a nemzetiségi érzés.
Ennek lehetőségét azonban még sok realista nem tudja elhinni. Azt
tartja, hogy a nemzeti érzés örök és változhatatlan érzelem. Pedig
nagyon természetes a hanyatlása. Mert mikor az egyetemesért kezdünk
lelkesedni, mint az idealismus napjaiban, akkor nem rajonghatunk a
szűkebb nemzeti és a még szűkebb individualis eszme után.
Ezek iránt közönyösek vagyunk, sőt megvetéssel viseltetünk. Persze a
szélső idealismus hamar lejárta magát. 1825-ben Vörösmarty már ostrozza
a gyáva kort, melyben álom öldösi a magyar ember szivét.
A szélső egyetemes iránti rajongás kora nagyon rövid szokott lenni, de
elég arra, hogy az emberiség megtisztúljon a realis idők erkölcsi
szennyétől, a népben uralomra jusson a vallási és erkölcsi tekintély
tisztelete, a családban elfoglalja szerepét az atya és férj, az
irodalomból és művészetből eltünjék az érzéki, az állati kéj, különösen
háttérbe szorúljon a meztelen nő, kit annyi változatban másol a realis
idők művésze és fényképésze.


XXXIII. AZ ISTEN.
Az idealismus kitörésekor az emberiség nagyon eped az Isten után. 1815
körűl az Isten eszméje hatja át az egész társadalmat. Ezt mutatja a
politika épen úgy, mint az irodalom. Az egyetemes elvekről, az örök és
szükségképi principiumokról szólanak a bölcsészek, szivesen foglalkoznak
a metaphysica és erkölcstan fontos kérdéseivel, még a
természettudományba is belé viszik a philosophiát. Az állam- és
jogtudomány egy Haller, Bonald, de Maistre és mások kezében theocraticus
színt ölt magára; az ember lelki világának, a három eszmének, a szép, jó
és igaz eszméjének egységéből indulnak ki s a szerint a politika, a
moral, a vallás stb. mind egységbe olvadnak össze, úgy, hogy az ember
nem látja az alkotó részeket, legalább nem tulajdonít nekik nagyobb
jelentőséget, mindent az egész szempontjából ítél meg.
De már a század harmadik és negyedik tizedében lazul a három eszme
egysége s azért észre kezdjük venni az egésznek alkotó részeit; a
tekintély uralma bomladozik, mind hatalmasabbá lesz a scepticismus és a
rationalismus, velök jelentkezik az egyházi zsarnokság elleni zúgolódás
és a lelkiismeret-, a vallás-, a sajtó-, a polgári szabadságért való
rajongás; kevés embert vigasztal a tekintélyi vallás és idealis moral. A
katholikus egyházzal szemben magasztalják a protestans vallást, a
vizsgáló hitet és mindenfelé ostorozzák a vakhitet.
Az ötvenes években a nemzeti egység, az állami központosítás eszméjével
együtt megjelenik az egyházi centralisatio, az orthodoxia is. Ez azonban
már nem a szélső idealismus magasztos rajongása az isteniért, az
egyetemesért s benne a tekintélyi vallásért; hanem politikai tendentia,
mely szintén üldözi a szabadságot, ha útjába áll.
Csakhogy az egyházi központosítás sem tudja megakadályozni a három
főeszme fokozatos szétválását, a realismus gyarapodását. Az ember
folyton rationalisabb, észszerűbb lesz. Minden erőnkkel az észszerűség
felé törekszünk. Észszerű vagyis lélektani alapon áll a szépirodalmi,
művészeti kritika. Észszerűség szempontjából bíráljuk a politikai, jogi,
társadalmi, nevelési stb. intézményeket.
A tiszta ész lesz nemcsak a realis tudományoknak, hanem az ember
testi-lelki életének is egyedül jogos bírája. Nagyon természetes, hogy e
bíró előtt nem állhat meg a tekintélyi vallás, sőt akárhány ember
szemében semmiféle vallás sem. A hetvenes-nyolczvanas években nagyon
elterjedt a nyilt atheismus, az ember közönyös lett minden isteni iránt.
Az iskolákban is elhanyagolták a vallás tanítását, a család nem törődék
az ifjúság vallásos nevelésével. Az egyház papjait gúny tárgyává tette a
szépirodalom, különösen a színpad. Legfölebb a katholikus egyház
gyönyörű érzéki szertartásai tetszettek, úgy hogy egyiket-másikat
meghonosította a protestantismus is.
Az Istennel ilyenkor csak a mysticusok törődnek, a kik nagyon
elszaporodnak, mert a realis ember szétválasztó, aprózó, megkülömböztető
elemzése a dolgok mélyében sejti az istenit, a mysticus valamit.
A realismus gyarapodásával tehát hódít a mysticus vallásos érzés. Igy
látni ezt kivált a II. és a XV. században, továbbá a XVII. század
második felében, azután 1800 körűl. Theologusok és philosophusok
szívesen foglalkoznak az édes, lágy, vallásos mysticus érzéssel, melynek
Kempis Tamás, Schleiermacher, újabban Renan és mások voltak tehetséges
képviselői. A katholikus egyháznak különösen a XIV. és XV. században sok
jeles mysticus írója volt.
De mihelyt a netovábbig jutott a három főeszme elválása és az egész
ellenében mindenfelé uralomra tettek szert az alkotó részek; az
egyetemes képviselőit pedig sárba rántotta az individuum: kitör az
idealismus s újra az egyetemes, az egész, az isteni felé fordúl az
emberiség.
Azonban meddig terjed a realismus e _netovábbja_, még nem tudom
megmondani. Az alkotó részek uralomra jutásának határait nehéz pontosan
megjelölni. Annyit látok, hogy a családban a nő, tehát a legfontosabb
alkotó rész, befolyása haladást mutat három ezer év óta. A görögöknél
még el volt tiltva a nyilvános élettől a feleség, már szabadabb volt a
rómaiaknál, a keresztyénség ismét függetlenebbé, önállóbbá tette,
napjainkban pedig sokfelé majdnem egyenlő jogokat élvez a férfival. A
családban tehát halaványan ki lehetne mutatni a fokozatos fejlődést,
vagyis a részek érvényre jutását. De nehezebb a politikai életben. Noha
itt is jóval fejlődöttebb a mai közélet mint a középkorban, sőt talán a
görög-római világban volt.
Talán úgy lehetne megtalálni e _netovábbat_ vagyis az idealismus
jelentkezését, ha az individualismus azon állapotját veszszük föl,
melyben féktelen és zsarnok kezd lenni. De ez sem deríti föl, világítja
meg a kérdést. Legalább én nem tudom földeríteni.
A mi napjainkat illeti, már több év óta számos jelenségével találkozunk
a kitörő idealismusnak. Legkitünőbb jele a vallásos irodalom roppant
elterjedése. Valamire való egyházi mű sok ezer példányban jelenik meg,
holott gombamódra szaporodik a számuk. A lapok, a folyóiratok telvék
moralizáló czikkekkel, vallási kérdések fejtegetéseivel. A magyar, noha
fajánál fogva nem igen rohan a szélső idealismusba, szintén elég örömest
olvassa most a vallás-erkölcsi tünemények magyarázatait.
E lelki szükség egyik jelenségének tartom én dr. Wekerle László _Isten_
czímű bölcsészeti munkáját, mely buzgó hirdetője a valásosságnak,
kárhoztatója a hitetlenségnek. Wekerle bölcsészetét _a necessismus
metaphysikájának_ nevezi s czélja bebizonyítani, hogy az ember
szükségképen rájön az Isten ismeretére. Általános, feltétlen fogalomnak
és nem egyéninek tartja az istent; nem concessio ez, melyet az ész a
szívnek tesz, hanem absolut valóság. A szerző vallja, hogy isten létét
idáig tudományos alapon még nem tudták bebizonyítani, milyenségét
felfogni. Tehát e nagy feladatra vállalkozik. Neki nem elég az Istent, e
szabad értelmes, végtelen tökéletességű, személyes nagy szellemet hinni,
hanem tudományosan is meg kell ismerni.
Wekerle bölcsészete tulajdonkép természetphilosophia, mely szívesen
alkalmazza a tudomány mai eredményeit, ügyesen felhasználja mindazt, a
mivel nehéz tételét bizonyíthatja. Természetes, hogy érvei, noha itt-ott
elég mysticusok, összefoglaló gondoskodásának szüleményei. És mikor az
Isten szükségképiségét bizonyítja, csak azt látjuk irataiból, hogy
igazán szüksége van az Istenre. Ma már sokan érezik e szükséget, s majd
a régi érvekkel, majd ezek modernizálásával, különféle átirásukkal
hirdetik, hogy van Isten, van élő hit, van igaz vallás, van
magasztosabb, nemesebb erkölcs, van isteni erény. A szerző sokszor
költői lelkesedéssel hirdeti a nézeteket.
Erkölcstanának czélja az erkölcsi és szellemi tökély, világosabban
mondva: az istenes élet. Csakhogy ez is homályos, melyet nem világosít
fel az a szabály, hogy a nemes egoismus mindíg túlsúlyban legyen az
altruismus felett, a jellemerély pedig a szívjóság mellett soha ne
hiányozzék.
Mindezek annyira határozatlanok, hogy senki sem tájékozhatná magát
belőlük. A moral története világosan mutatja, hogy az idealis napokban
az egyetemesért kell rajonganunk, lelkesednünk; az isteni, az erkölcsi
ragad meg bennünket. Ilyenkor csak az oly irodalmi művek tetszenek,
melyekben az egyetemes tiszteletével, az isteninek imádásával
találkozunk, a színpadon is meg kell becsültetniök a tekintély
képviselőinek, nevetnünk csak az egyén kudarczán szabad. Némi undorral
fordulunk el az érzékiség szemléltetésétől, sokan követelik, hogy
fügefalevelekkel takarjuk be a meztelen szobrokat vagy egyszerűen
távolítsuk el.
De fokonkint annyira átváltozik érzésünk, gondolkodásunk, hogy a
realismus alkonyán szemünk elől elveszítjük az egyetemest. Lágy jóság,
léha gyöngédség, altruisticus szánalom, válogatás nélküli irgalom tölti
el bensőnket. Létünk legelső gyönyöreit ilyenkor az érzékiség
szolgáltatja. Örökös szórakozásra, folytonos élvezetre és tartós munkára
van szükségünk, hogy ne érezzük vagy legalább enyhítsük a realismus
nyomását, még úgy is sok ember öngyilkos lesz, mások megőrülnek vagy
idegesekké válnak. Annyira, hogy ha képesek volnának még tetemesen
beljebb hatni a realismusba, az egész emberiséget borzasztó életúntság
sújtaná és tömeges lenne az öngyilkosság.
Valóban ez a haladás egy-egy hullámának erkölcstana, melyet azonban
Wekerle nem ismer. Vajjon összefoglaló gondolkodásának növekedésével be
fogja-e látni, oly kérdés, melyre nem tudok válaszolni.


XXXIV. A KÉTFÉLE OK BÖLCSÉSZETE.
Ezer meg ezer tünemény mutatta az embernek, hogy a dolgoknak fensőbb
okaik is vannak. Az idealisabb időkben igazán átérezték az isteni
gondviselés fogalmát, belőle magyarázták az erkölcsi és legtöbbször a
természeti élet tüneményeit. A realisabb napokban jobbadán bizonyos
determinista és fatalista világnézet vett erőt az embereken. Még azok
is, a kik az isteni gondviselést emlegették, bizonyos fatalis, végzetes
jelentést tulajdonítottak neki. Az isteni gondviselés édes és vigasztaló
gondolat volt, mely megnyugtatta a jámbor hivőt; a realisabb idők
végzete, determinista felfogása azonban nem tudta fölemelni az ember
nyomott lelki hangulatát. A féktelen individualismus zabolátlankodott
mindenfelé, még a X. században is úgy, mint a XV-ikben.
Néhány század óta leginkább a korszellemet és a divatot emlegetik az
erkölcsi tünemények magyarázatánál. Csakhogy a kor szellemének és az
uralkodó divatnak emlegetése minden magyarázat nélkül odavetve csak
egy-egy zajos frázis. Pedig nehezen használtunk valamely hézagpótló
varázsigét annyiszor, mint épen ezeket.
A kor szelleme valami fensőbb volt. A komolyabb jelenségeket szoktuk
vele indokolni; a divattal pedig az alsóbbrendűeket. Ez utóbbit
szeszélyes valaminek tartottuk. Pedig mind a korszellem, mind a divat,
ugyanazon magasabb eszmei oknak természetes okozata.
Az erkölcsi világ törvényének ismeretével mindjárt tudjuk, hogy az
erkölcsi tüneményeknek kétféle okuk van, egy közvetett vagyis eszmei,
egy közvetlen és alkalmi.
Az első a tulajdonképeni, az igazi ok. Az uralkodó eszme folytonos
változása, ritmusos módosulása hat az emberre, a ki e hatás szerint
tartozik átalakulni, érezni, gondolkodni és cselekedni. Ez ok hatása
alatt van nekünk az idealis napokban széles látásunk, e nyomás alatt
rajongunk az egyetemesért vagyis az isten, a vallás, az erkölcs, a
tekintély győzelméért. A szép, jó és igaz egységének lazulásával
tiltakozunk a tekintély, a vakhit, a papi zsarnokság uralma ellen,
hirdetjük az egyéni szabadság jogát, követeljük a vallás, a
lelkiismeret, a sajtó, a bölcselkedés, a gondolkodás és a politikai élet
szabadságát.
A haladás hullámának közepén látkörünk szűkűlésével rajongunk a nemzeti
egység és nagyság után, melylyel az idealisabb idők szabadságapostolai
sokszor ellentétbe jutnak és összetiportatnak. De a mint meghaladtuk az
idealrealis gondolkodást, mindjobban győz az individualismus, az egyéni
szabadság eszméje; a politika, a jog, a társadalmi élet elfordul a
vallástól, az erkölcstől, ezek alapja, forrása többé nem az isteni
tekintély, nem az egyetemes, hanem az egyén. E szerint módosítjuk
törvényeinket, e szerint módosúl a bíró és a társadalom itélete.
Mindenfelé uralomra jut az érzékiség, sokan beléhelyezik boldogságukat,
az emberiség a léhaság, az anyagiság, az elvtelenség prédája lesz, mert
nincs a mi egyediségét meg tudná fékezni. Mindenütt az alkotó részek
uralkodnak, a családban, a községben, az országban és magában az
egyházban is; így semmivé lesz az egésznek, a tekintélynek hatalma.
A haladás egy hullámának elejétől végeig ezeket az érzelmeket és
gondolatokat találjuk, melyek az eszme ránk való hatásának
következményei. Természetes, hogy a nemzetek műveltségi szinvonala
szerint ez érzelmek és gondolatok más-más alakban, kisebb vagy nagyobb
zajjal jelennek meg. Például 1830 körül Francziaországban, Belgiumban,
az angol földön győzött a liberalismus, úton-útfélen dicsőitették a
szabadságot, míg a kevésbé művelt népeknél nem találkozunk e
tüneményekkel; de azért e műveletlen nemzeteknél is fogy a tekintély, az
egyetemes, az erkölcsi és az isteni iránti lelkesedés, ők szintén
hangoztatják az individuum jogát s a gyakorlatban keresztül visznek,
egyet-mást; műveltségök azonban annyira alantas, hogy külső törvényekkel
még nem képesek megbuktatni a theocraticus jogrendet. Az idealrealismus
idején ők is lelkesednek a nemzeti egység és nagyság iránt, a realismus
alatt pedig léhák, érzékiek, az anyagiságra vetik magukat, noha sokkal
korlátoltabb viszonyok között tehetik, mint a művelt nemzetek.
Az egyénnek az a rendeltetése, hogy símuljon az erkölcsi világ
törvényéhez. A ki nem tud símulni, az boldogtalan, szerencsétlen lesz;
míg a ki símul, szerencsés elégedett, vidám, tisztelt és egészséges.
Millió példával bizonyíthatjuk ezt az állítást, mert csak elő kell
vennünk bármely ismert gondolkodó, politikus, költő, művész, tudós,
ügyvéd, orvos stb. életrajzát, mindjárt látjuk az eszme befolyását.
Mutassunk be egy-két példát; a többit az olvasó maga is megtalálhatja.
Például álljon itt a nagy szónok, Demosthenes. Ő a 425–150-ig tartó
hullám első felében élt. 380-ban született. Görögország akkor apró
államokra oszlott. Demosthenes Athenben szerepelt és lánglelkű hirdetője
volt a szabadságnak. De szemben állott vele az idealrealismus nemzeti
egysége és nagysága. Az idealisták autonomicus szabadság utáni rajongása
már nem igen kellett, helyette a nemzeti egység utáni vágy folyton
növekedett. Pedig Demosthenesnek az előbbi volt az eszménye, melyet nem
tudott cserben hagyni. Csodálatos erélylyel és szónoki tehetsége
bámulatos varázsával védte a szabadságot Macedoni Fülöp, az egység
képviselője ellen. Mikor ezt meggyilkolták, Nagy Sándor ellen is
folytatta a harczot, míg végre 322-ben megmérgezte magát. Hiába való
volt égő szabadságszeretete, hiába minden fáradozása, elkeserednie,
buknia kelle, mert az uralkodó eszmével állott szemben.
XIV. Lajos franczia király 1638-ban született és 1643-ban már trónra
lépett. 1661-ben kezdett önállóan uralkodni. Ez időszak már erősen
realis volt és Lajos kitünően érezte magát benne. Minden sikerült neki.
Kül- és belpolitikája ritka szerencsével járt. Mint jó realista élte
világát, páratlanúl tudott símulni az idők árjához. Udvara a fény és
pompa, az ünnepélyek és mulatságok központja, a jutalmak és ajándékok
kiapadhatlan forrása volt, úgy, hogy nagynak nevezték el franczia
magasztalói. Körülbelül 1690-ig tartott e dicsőség. 1690 körül már
jelentkeztek az idealismus előfutárai. Beállott a pénzzavar, az ország
elszegényedett; éhség, nyomor tizedelte meg a népet. A király elvette
egyik kedvesét és ezzel együtt az áhitatnak kezdett élni. Szomorú lőn az
udvar képe. Hozzájárult még, hogy az egyik csapás a másik után érte a
fejedelmet, 1710 után elvesztette fiát, a dauphint, több unokáját. E
veszteségek csupán alkalmi és közvetlen okai valának a nagy király
szomorú életének, azzá tette a fölébredő idealismus, mely a vallást, az
erényt, a becsületet, a tisztességet stb. hirdette és tartotta egyedül
jónak.
Wordsworth Vilmos angol költő 1770-ben született nagyon realis időkben,
a kilenczvenes években elragadtatással tekint a franczia forradalomra, a
féktelen szabadság kitörésére, 1800 körül kezd átváltozni, a vallás és
erkölcs tisztelete jut uralomra lelkében. Igazi teremtő kora a tizes
évekre, a szélső idealismus uralkodására esik, ekkor készül: _The
excursion_, melyet sokan magasztalnak és legjobb művének tartják. _The
white doe of Rylstone (1815)_, _Peter Bell (1819)_, _The Waggoner
(1820)_ és más jeles alkotásai többnyire ez időtájt készülnek.
Main de Biran, a francziák jeles metaphysicusa 1766-ban született. Mivel
szerette a bölcsészetet, már a kilenczvenes években foglalkozott vele
realis irányban. 1810 körül szembetünőbb változáson ment át, úgy, hogy
Royer-Collard mindnyájok mesterének nevezte, aki újra megszerezte
Francziaországnak a spiritualismust. Lelke azonban az idealismus
erősbödésével nem tudott pihenni, mindjobban epedett az Isten után.
Mélyen meghatók naplójának, a _Journal intime_-nek sorai. Ő, a ki a
sensualismussal kezdette, Cabanis és Condillac tanaiból indúlt ki,
1817-ben érzi, hogy biztos alapra van szüksége. «Én szenvedek! Támaszt
keresek és mindjobban érzem, hogy azt nem találhatom magamban!» (1819)
Ugyanakkor irja: «Mint minden lélek, én is érzem, hogy valami
feltétlenbe, változhatlanba kell fogódznom.» És így tovább.
Tehát minden tüneménynek kétféle oka van, az egyik, a fő, az eszmei ok,
melynek hatása alatt módosúl érzésünk, gondolkodásunk; másik az alkalmi
ok, melynek egyéni szervezetünk és környezetünk a forrása.
Például egy öngyilkosságról van szó. Mi az oka? kérdezik. Az alkalmi
okok között szerepel az adósság, sikkasztás, családi viszály,
mellőztetés, gyógyíthatlan betegség, igazságtalan bánásmód, félelem,
szégyen stb.
Ezek azonban csupán alkalmi okok. Legfőbb az eszmei ok, az öngyilkos
ugyanis nem tudott símulni az uralkodó eszméhez, azért az egyik nyomott
szenvedő lelki állapotjában könnyelmű pazarló, henye életet folytatott,
adósságot csinált, sikkasztott, a másik ideges, rossz kedvű otthon
családjában, künn a társadalmi élet terén vagy hivatalában kiállhatatlan
vagy pedig zárkozott, elégedetlen, meghasonlott lélek volt. Az efféle
okoknak ezer meg ezer változata van. Ki tudná mind elszámlálni?
A történetirás rendesen a közvetlen, az alkalmi, a közelfekvő okokat
nyomozza a realismus idején, nincs érzékünk a fensőbb eszmei
kapcsolatokhoz. De az erkölcsi világ törvényének ismeretével nemcsak az
idealis időkben fogják kutatni az eszmei okokat, hanem a realismus alatt
is. Csupán azon különbség lesz a régi és az új realista előadás között,
hogy röviden megemlítvén az eszmei okot, bővebben tárgyalják,
szellemesen részletezik az események és intézmények alkalmi, közvetlen
okait.


XXXV. A HÁZASSÁG.
– Bácsi, kérem, ne haragudjék, de jó kedvemben szeretném egy kissé
megboszantani. Maga oly pedans és unalmas, ha mindig békén hagyják.
– Mivel akarsz boszantani?
– A házassággal. Maga, a ki öreg napjaira agglegény maradt, most barátja
és apostola a házasságnak.
– Úgy van, kicsikém.
– Talán meg is akarna házasodni, mint az agg Dumas tette?
– Azt már nem.
– Bácsi igazán rosszul járt. Mikor fiatal ember volt, a művésznők és más
szép asszonyok társaságában elmulasztotta a házasságot, pedig akkor még
sürgette az erkölcsi világ a tisztességes házas életet; most azonban,
mikor kitűnő gondolkodók, előkelő poéták és regényírók küzdenek a
házasság ellen, bácsi elszegődik lelkes védőjének, buzgó apostolának.
Úgy látszik, bácsi mindig mást tesz, mint a mit az emberek tesznek.
– Nem jól mondod, édesem. Ez csak látszik. Szervezetem könnyen tud
simulni az idők árjához. A gyarapodó realismus nyomása alatt a hatvanas
és hetvenes években gondtalanul éltem világomat s a te regényíróid
nézeteit úton-útfélen hirdettem; de most hajnalodik, mutatkozik az
idealismus ragyogó sugara s engem mindjárt megvilágosít, noha melegítő
erejét csak öt-tíz év mulva érzi meg az egész társadalom. Most még
kevesen rajongunk érette. Sokszor hallod a társaságban, hogy ez vagy az
mindig máskép cselekszik, érez és gondolkodik, mint a hogy a józan eszű
emberek szoktak; jegyezd meg, hogy az ilyenek finom szervezetöknél fogva
könnyen simulnak az idők árjához, vagy pedig kemény, hajlíthatlan
egyéniségek, a kik alig tudnak az eszme változásával haladni s azért
bomlott emberek. Mindkét állapot veszélyes, az első épen úgy, mint a
második. Comte Ágost az őrültek házába kerűl, mert positivismusa jóval
megelőzte korát; a magyar Semmelweisz szintén ott végzi be napjait, mert
gyermekágyi lázának elméletét nevetségesnek találják orvostársai. Arra a
finom elemzésre még ritka ember volt képes.
– De bácsi nem sokat törődött a világ ítéletével, mikor a szép asszonyok
szerelme boldogította.
– Nem mondhatnám. Kivált a hatvanas években még sokszor resteltem azt a
kivételes helyzetet, melybe az ily viszonyok juttattak. Néha igazán
bántott a világ ítélete.
– És még sem tudott megházasodni, pedig nem volt pessimista.
– Édes fiam, a ki megelőzi korát, sohasem lesz pessimista, mert még ha
őrűltségig izgatottá válik is, nem jut abba a sötét világnézetbe, melyet
pessimismusnak neveznek. Azok esnek e bajba, a kik elmaradnak koruktól,
a kikben több az összefoglaló, az idealis gondolkodás, mint a mennyit az
idők árja megenged. Én mindig optimista voltam, most is az vagyok, mert
hiszem, hogy nem sokára megnemesedik az emberiség. A realismus örökös
mulatsága mellett az összefoglaló gondolkodású ember látja az emberi
nyomort, az egyetemes léhaságot, a nemzeti szellem sikerein való
határtalan örömet, de egyúttal a féktelen érzékiséget, kapzsiságot,
jellemtelenséget és hasonlókat. Ezen azután töpreng és háborog,
elkeseredik és kifakad. Nekem nem volt ennyire összefoglaló tehetségem,
én sohasem láttam oly sötétnek a világot, mint egy Schopenhauer.
– De hát mit mond ahhoz, hogy már oly jeles regényíró is, mint az angol
Thomas Hardy, nem igen rajong a házasságért.
– Fiam, ez régi dolog. A realismus az alkotórészek uralma lévén, alatta
szétmállik minden intézmény. A politikai életben győz a decentralisatio;
a gyarmatok, a tartományok, a nemzetiségek, a hol könnyen tehetik, a hol
nem fűzik erős kapcsok az egészhez, érvényesülnek, nagyobb jogokat
követelnek és kapnak; a nagy testületetek, mint nálunk a királyi tábla,
az államvasút stb. decentralizálódik. Ez a család sorsa is. Annyira
követelő a feleség, követelők a gyermekek, hogy aggadalommal tekint a
házasságra minden komolyabb, önállóbb férfi. Így volt ez a II., VI., X.
és XV. században, a XVII.-nek második felében és 1800 körül, mikor a két
Schlegel, Schelling és mások kárhoztatták a házasságot. Napjainkban
pedig számos realista gondolkodó, különösen a socialista hajlamúak
megvetéssel szólanak a törvényes házasságról. Bebel vaskos munkája: _Die
Frau und der Socialismus_ 1883-ban jelent meg s csak oly szabadnak,
függetlennek tekinti a nőt, mint a férfit. Ez a függetlenség azonban nem
fér meg a törvényes házasság fogalmával. Különben a szélső idealismus
lohadásával, a tekintély uralmának hanyatlásával mindjárt megkezdődik a
szenvedély jogosultságának hangoztatása. Sand George már a harminczas
években rendkivüli hévvel, lelkesedéssel hirdeti e tant. Igaz, hogy még
nemesebb gondolkodás mutatkozik irataiban, még sokszor elismeri a
tekintély némi jogosultságát, de a későbbi, kivált az alsóbb rendű
elbeszélők rémes historiákkal bizonyítgatják a tisztes házasság hibáit,
bajait s benne a nő szenvedéseit. A kitűnő regényírók csak újabban
kezdik hangoztatni a nő szabadságát, függetlenségét.
– Hát nem ez a szép, az egyedül boldogító a házasságban? A független
asszony édes szerelemmel csügg szerető férjén! Mily szép, mily magasztos
gondolat! És ha később elhűlnek egymás iránt, ha a férfi szíve más
nőhöz, a nőé más férfihoz vonzódik, miért maradjanak egymáshoz
bilincselve egy hosszú életen keresztül? Lássa, mily boldog most Aranka
és volt férje, mindegyik megtalálta a magáét! Nem igen törődnek a mi
czopfos világunk balítéletével, sőt bátran szembe szállottak vele, mikor
szépen fogatukba űlve párosan jelentették be barátjaiknak, jó
ismerőseiknek, hogy nem sokára elválnak egymástól. Bácsi bizonyosan
emlékszik Kovács Bélánéra, a ki most egy új férj ölében boldogan éli
világát; de azért gyöngéd leveleivel sokszor fölkeresi az ő régi
gyámoltalan Béláját, tavalyi nagy betegségében gondoskodott ápolásáról,
néha maga is órákat töltött beteg ágyánál. Lássa, ez a szép, ez a nemes,
ez az idealis gondolkodás!
– Fiam, ebben szikrája sincs az idealis gondolkodásoknak. Ez a realismus
gyöngédsége, irgalma, nyájassága, határtalan jósága, mely nem ismer
ellenséget. A realismus alatt mindnyájan jólelkű szamaritánusok vagyunk,
szeretünk minden hozzánk hasonlót, csak ne állja el utunkat. Kovács
Béláné nem tudja volt férjét gyűlölni, szivesen gondol első szerelmök
boldog óráira, csak ne zavarja új szerelmének bűbájos napjait. Béla nem
is zavarja. Mint kedves realista annak is örül, ha volt felesége vidáman
éli világát.
– Hát ez nem idealis gondolkodás, nemes önzetlenség, igazán magasztos
önfeláldozás? Ha ez nem idealismus, mi lesz akkor az eszményiség?
– Biz ebben nyoma sincs az idealismusnak, mely nem egyéb, mint az
egyetemesből, az egészből, a központból való kiindulás. Az egyetemes, az
egész, az isteni, az erkölcsi lesz tetteinknek rugója, indító oka. A mit
teszünk, az egyetemes szempontjából teszszük. Béláné minden cselekedete
az alkotó részből, az individuumból indúl ki. Mivel megszerette új
férjét, senkivel és semmivel sem törődve elhagyta az urát és gyönyörű
kis fiacskáját. Igaz, hogy sokszor megemlékezett róluk, tömérdek
virágot, finom süteményeket, szép ruhákat küldözget elhagyott
gyermekének, egygyel-mással kedveskedik volt férjének: ez azonban nem
egyéb a realismus irgalmánál, gyöngédségénél, léha jóságánál. Ebben
nincs igazi moral, mely csak az egyetemes szempontjából lehetséges. A
törvényes házasság egyedül biztos alapja az idealis családéletnek, mely
minden tettében az egyetemest tartja szeme előtt. Az egyénnek föl kell
magát áldoznia az egyetemesért, az egészért. A férjnek és atyának kell
uralkodnia az idealismus alatt s az erényt követve kell boldogítania
nejét és gyermekeit. Ez az idealis korszak házassága, igazán boldog
családi élete. A nő és a gyermekek megtanulnak engedelmeskedni,
meghajolnak a férj és atya tekintélye előtt s akkor érzik jól magukat,
akkor igazán boldogok, ha tisztelettel és hű ragaszkodással hajolnak meg
az isteni és erkölcsi világrend e képviselője előtt.
– Bácsi mindig realistának csúfol engemet; de talán még sem vagyok az,
mert szavaival egészen magával ragadott. Szentűl fogadom magának, hogy
ellenünk sohasem lesz kifogása Pistának!


XXXVI. A HITVES HŰSÉGE.
– Ugyan bácsi, ki mondta, hogy az a legjobb asszony, a kiről se jót, se
rosszat nem hallani?
– Lehet, hogy ősrégi mondás, de mi Thukydides görög történetíróról
olvastuk, a ki az idealismus hajnalán írta munkáját.