Az erkölcsi törvény alkalmazása - 02

szorongatva, más nemzetektől nyomatva, kedvező tanyát és jó legelőt
keres magának és nyájainak s részenkint húzódik az ily tájakra.
Rationalismusa nem is tudja elhinni, hogy másként vándoroljon egy
szorongatott nomád nép. Büszkeségről, nagy nemzeti önérzetről, kegyetlen
hódításról, ily esetben alig lehet szó. Az idealista persze megvetéssel
utasítja vissza az ilyen felfogást, melyet reális történetíróinknál
kisebb-nagyobb eltéréssel, de rendesen megtalálunk. Sőt a reálista
Vámbéry, annyira módosítja időnkint nézeteit, hogy végre e földön
alakíttatja meg a magyar nemzetet.
Ugyanezen ideális felfogás vezeti Kállayt, mikor azt állítja, hogy a
nomád magyar, mint egységes nemzet költözött e hazába. Helytelenség,
melynek ellentmond a realismus törvénye. Igaz, hogy mikor valamely
nagyobb actióra készül a nomád nép vagy népek és törzsek, rendesen
vezért választanak maguknak, de mihelyt bevégezték az actiót, megszünik
vagy enged a hatalmas központi erő. Hogy Árpád a honszerzés után, kivált
utódai, megtartották volna centralizált hatalmukat, éppen a realismus
alatt elképzelhetetlen valami. Mikor a IX. és X. században a realismus
nyomása alatt mindenütt beáll a szétmállás, a részek uralma az egész
fölött, akkor a széles világon kivételt képezne a magyar, mely
centralizálna. No, de annyit Kállay is belát, hogy akkor a magyar se
központosított, ennek okát azonban Árpád utódjaiban keresi, kik alatt
rossz útra tévedt a nemzet. E gyönge fejedelmek alatt a kitűnő
hadiszervezet nem engedte nyugodni a magyart. Mivel nagyon is jó katona
volt, a honszerzés után se gondolt másra, mint harczra, háborura. Miért?
A harcz kedvéért. Kállay bölcselkedve mondja, hogy a legkiválóbb
intézmények, minő a hadiszervezet is volt, sajátságos, hogy idővel
elvesztik eredeti jellegöket s utóbb önmagukban is, mint czél tünnek
fel. Biz ez semmit mondó, elavult magyarázat. Minden intézmény eleinte
addig életerős, egészséges, üdvös, míg fennállanak a viszonyok, melyek
miatt létre jött. Mihelyt változik, módosul az uralkodó eszme, például
az ideal-real nagy nemzeti egységét a realismus decentralisatiója
váltotta fel, a központosító intézmény is felmondja a szolgálatot.
Gyűlölni, támadni kezdik, lassankint magától összeomlik, ha előbb el nem
törlik. De míg e törlés bekövetkezik, jó sokáig eltengődik. Ekkor
mondják róla, hogy czélnek tűnik fel, pedig csak eszköz akart lenni. A
nomád és turk-magyar élhetett-e más mint rabló életet? Baromtenyésztése
mellett ez volt a foglalkozása. Összeállott pár száz vagy ezer magyar, s
gyors lovaikon messze elszáguldoztak, nem várták meg az ellenséget,
hanem rabolva, bő zsákmánynyal tértek vissza új hazájokba. Ezt Árpád sem
akadályozhatta volna, de legalább részben korlátozta az ágostai vereség
955-ben. Valószinű, hogy már előbb is nem egy csapás érte az ily
portyázókat. Ágostánál hihetőleg több ezer magyarra csapott le a vész.
Azt hiszi Kállay, hogy e vereség mente meg bennünket a tespedéstől, ez
rázta fel ismét a már lankadó nemzeti erőt. Kissé furcsa gondolat. Nem
természetesebb-e, hogy a realismus nyomása és az ily vereségek
honmaradása, földművelésre, gazdálkodásra taníták a magyart? Reális
időkben az anyagira veti magát az ember, a honmaradásra kényszerített
magyar nem mehetett rabolni, zsákmányolni, tehát az itteni szlávoktól,
germánoktól némi ipart és földművelést tanult, vagyis civilizálódott,
lévén a civilisatió nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba való
haladás.
Valóban a X. század realismusa mentette meg a magyart, hogy nem jutott a
hunok és avarok sorsára. Ilyenkor békésebb, nyugodtabb az ember, még ha
nomád népet alkot is. Tanulékony a gazdaság és ipar terén. Nemzetisége
pusztulásától, a beolvadástól sem kell tartania, mert az egy-egy
csomóban élő nemzetiség nem hagyja vallását, nyelvét, társadalmi
szokásait. A realismus alatt nem szoktak vallást és nyelvet változtatni,
legfölebb az idegen nemzetiség körébe eső egyes családok olvadnak fel a
nagy tömegben. Tanulunk ipart és gazdaságot másoktól, de nem adjuk fel
nemzetiségünket. A realismus alatt állandó lakhelyre szoktatott,
kezdetleges iparban és gazdálkodásban járatos magyar azután
szerencsésebben mehetett neki a 875 körül kitörő idealismus vallási és
erkölcsi reformjának. Ha mi is, mint az avarok, az idealismus idején
költözünk e hazába, hihetőleg borzasztó mészárlást követünk el, de azért
mégis elpusztulunk, mert a százados harczok, az örökös háboruk, nem
engedik pihenni, fejlődni, gyarapodni, civilizálódni a magyart.

II.
Géza fejedelemségével egyszerre kitör az idealismus, éppen úgy, mint
napjainkban. Kállay úr tehát láthatná, könnyen észlelhetné,
tanulmányozhatná ezt az érdekes fordulatot az ember erkölcsi világában.
Ő azonban régi, elavult fejtegetésekhez folyamodik. Most szeme előtt
történik a nagy erkölcsi változás. Számos ember, kik még néhány év előtt
léha realisták voltak, kezdenek az erkölcsről és a vallásról máskép
gondolkodni. Könnyen felháborodnak, zúgolódnak felebarátjaik kevésbbé
tisztességes eljárása ellen. Tisztelettel szólanak a vallásról, melyre
nem sokat adtak. Némelyek rajongással, lelkesedéssel fordúlnak feléje,
holott nem is érintkeznek papjaikkal, a kik között még nagyon sok a
realista. Az emberek általában kezdenek összefoglalóan gondolkozni,
tiltakoznak az alkotó részek uralma, a családban az asszony és az
érzékiség túlnyomósága ellen, tekintélyét követeli a családfő és így
tovább.
Kállay alig látja ezeket, pedig értekezésében számos jele van az
idealismusnak. Géza fejedelemről mondja a históriával, hogy bátor,
kitartó, erős akarat jellemzi, de e mellett műveletlen, durva, sőt talán
még kegyetlen is volt. Számító előrelátás, látnoki ihletség nem vezették
terveiben, mégis ő rakta le ezeréves létünk alapjait. Mélyen érezte ő is
az augsburgi vereség szégyenét (?). De nem gondolt megtorlásra, békét
köt a német császárral, minek közvetlen okát nem akarja kutatni Kállay.
Szerinte a német barátságból önkényt következnék, hogy a keresztény
hitre térjen a magyar. De nem így történik; a fejedelmi hatalomnak
erőszakkal, vérengzéssel kell behozni az új vallást, mert a magyar
jelleméből hiányzik a hajlam a vallásos rajongásra. Maga Géza is
pogánynak születvén, szívében, úgy látszik, pogány maradt haláláig. A
felesége, a szép Sarolta, kedvéért mégis megkeresztelkedett. És ez a
pogány Géza, tűzzel-vassal terjeszti a keresztény hitet, kereszténynyé
lesz a magyar; de nem benső meggyőződés volt az indító ok. Azok, kik az
ősi vallást elhagyták, nem az új hít kedvéért tették ezt. Csak az
uralkodó akaratának engedtek. Komolyabb tömeges ellenszegülésről nem is
emlékeznek krónikáink.
Ez tehát hazánkban a kereszténység behozatalának kivonatos története.
Egy, pogány vallásához szívósan ragaszkodó nép, mely ezt az ősi nemzeti
szokások symbolumának tekinté, meghajol a szintén, pogány érzésű és
gondolkodású fejedelem zsarnoki akarata előtt. Ki látott ilyesmit? Ha
Géza maga sem hiszi, a mit hirdettet, miért erőszakolja nemzetére? És
lehet-e egy nemzetre külső hatalom segítsége, öldöklése nélkül új
vallást erőszakolni? – Minél tovább gondolkodom ez állításokon, annál
gyöngébbnek találom az egész okoskodást.
Pedig mily egyszerű a dolog magyarázata.
Nemzetünk e hazájában a nyugati népek eszmekörébe jutott. A X. század
realismusa alatt nem változott meg a hite, nyelve, szokása, megtartotta
nemzeti szelleme jeleit, symbolumait. De mikor fölébred az idealismus,
látja keresztény földijeinél a nemesebb hitet, tisztább erkölcsöket, meg
akar tisztulni, nemesebb óhajt lenni és a keresztény hittérítők buzgó
szózatára, hathatós buzdítására, keresztény lesz. Ezt teszi a nemzet
nagy része, teszi maga a fejedelem. Most következik az érem másik lapja.
Az idealismus alatt is akad számos realista, a ki nem tud simulni az
uralkodó eszméhez, ezek szívósan ragaszkodnak az ősi valláshoz és a
nemzeti szokásokhoz, nemzeti törvényekhez; ha van erejök,
ellenszegülnek, néha fellázadnak. De ott van Géza, a vasmarkú fejedelem,
a ki nemcsak szigorú, hanem kegyetlen is tud lenni; sújtja-tiporja az
ellenszegülőket.
Azt hiszem, így érthető lesz népünknek a keresztény hitre térése. Abból
is megérthetné Kállay tanításom igazságát, hogy ugyanakkor egyszerre
több nemzet hagyja el ősi vallását és áttér a keresztény hitre.
Abban a régi állításban, hogy a magyar nem hajlandó a vallásos
rajongásra, van egy kis igazság. Bár sok árja vér van közöttünk és
bennünk, mégis fajunk turk eredete akadályozza, hogy az egész nemzet a
legszélsőbb idealismusba csapjon át, vagy a realismus alatt az édes,
lágy, vallásos mysticismusba sülyedjen. A magyar ekkor rendesen léha,
érzéki realista lesz, vagyis a magyar eszmeköre, jobban mondva,
eszmeskálája nem oly magas és nem oly mély, mint a germán fajoké, de
mégis hosszabb, mint a szemitáké. Azért, ha kitör az eszményibb érzés,
gondolkodás, a magyar is lelkesedik a vallásáért; igaz, hogy gyorsan
lohad e buzgósága és a nemzeti nagyság utáni rajongás foglalja el a
helyét. E rövidebb ideig tartó lelkesedés azonban elég hosszú volt arra,
hogy Géza és Szent István alatt, erős gyökeret verjen a kereszténység,
melyet a későbbi rationalisabb gondolkodás ébredése, az általa
előidézett pogány lázadás sem tudott többé kiírtani.
Kállay elmondja, hogy Géza határokat nem ismerő akarata, nem tűrheté ama
ziláltságot és széthúzást, mely a hosszas kalandozások közben új életre
ébredő törzsrendszert jellemzi, azért oly szabályokat hozott, melyek
megszünteték e rendszert. Mintha a realismus alatt bármely erős akarat
képes volna egy törzsekből álló nemzetet egységessé tenni! Géza azonban
az idealismus hatása alatt szervezi az országot, azért könnyebben megy
neki, mert maga a nemzet is úgy gondolkodik. A X. század végén többnyire
erélyes, ideális fejedelmek vezetése alatt megindultak a népek az
erkölcsi egység eszménye felé. Nálunk sem történhetett más, mint a világ
többi részein. Az idealismus egysége, természetesen erkölcsi egység. A
vallás és erkölcs nemessége ragad meg bennünket. Akkor nem rajongunk a
nyelv és nemzeties szokások egységéért. Ezért mondhatta Szent-István,
hogy jó, ha az országot többféle nemzetiség lakja. Nagy Lajos nem ejthet
ki ily szavakat, neki az idealrealismus második felében rajongani kell
az ország magyarságáért. Annál furcsább, mikor Kállay azt mondja
Szent-Istvánról, hogy jó magyar volt. Negyven év óta kitünő hazánkfiai
alig mondották ki e szavakat, legfölebb Szent-István-napi beszédekben
lehetett ilyesmit hallani. Mikor hazánk politikai és nyelvi egysége és
nagyságaért rajongunk, nem tarthatjuk Szent-Istvánt jó magyar embernek.
Sokan éppen az ellenkezőt hirdették róla. Akárhányan még a kereszténység
terjesztését is kárhoztatták. Mindez érthető, mert Szent-István
kivetköztette a nemzetet régi nemzeti vallásából, erkölcseiből és
szokásaiból, állami és jogi életéből; a nemzeti nyelv iránt pedig
közönyös volt. Nem lehetetlen, hogy a magyar nyelvnél többre becsülte a
latint, az olaszt, a szlávot vagy németet, hisz sok idealista buzog az
egyik vagy másik műveltebb nyelvért, rajta szeret beszélni s
elhanyagolja anyanyelvét. Ha tehát azt mondja Kállay, hogy Szent-István
magyar volt egész lényében, ez oly frázis, melynek csupán erkölcsi
szempontból van némi értelme és csak boszantja a realista nemzeti
szellemű kritikáját.
Elmondja a szerző, hogy István nem hiuságból és becsvágyból vette föl a
királyi czímet, hanem a magyar nemzet nagyságának öregbedését látta
benne s mivel függetlennek óhajtá hatalmát, nem a császártól, az akkori
fogalmak szerint az egyetemes világi fensőség képviselőjétől, hanem a
római egyház fejétől kért és kapott koronát.
Ez megint hibás magyarázat. Az idealismusnak erősen theocratikus jelleme
van. A szélső idealis irány lelkesedik az egyházért, kivált a
középkorban hódoló tisztelettel fordúl feléje. Az idealismus mostani
hajnalán is látni már az egyháziak iránti tisztelet jelentkezését.
Nagyon természetes tehát, hogy István nem a császárhoz, hanem a pápához,
Istennek földi helytartójához, szent Péter utódjához, fordul. Ezt
nagyobbnak, szentebbnek tartja, azért kér tőle koronát, nem pedig, hogy
függetlennek óhajtá hatalmát. Az is téves, mintha István tisztelete
emelte volna fel hazánk első rendjévé az egyházi rendet. Az ezredik év
körül ez mindenütt első lett az idealismus nyomása alatt. De azért,
Kállay szerint, mégis az uralkodónak volt alávetve az egyház, csak az ő
akaratától függött. Megint túlzó és érthetetlen szólam. A ki valamely
intézmény javára nagy áldozatokat hoz, a ki egész lelkével csügg rajta,
mindenesetre tekintélyre, befolyásra tesz szert, mivel áldozatai az
intézmény javát mozdítják elő. De tévednénk, ha azt hirdetnők, hogy az
egyház István akaratától függött, mint a realismus idején példáúl Mátyás
király, XIV. Lajos, I. Napoleon alatt történt. Az egyház szívesen
megbízott a szent király intézkedéseiben, mert az ő szellemében járt el,
az egyház felfogását tartotta szem előtt, midőn országát a kereszténység
intézményeivel árasztotta el. – De mihelyt bár csak halványan
jelentkezik a realis irány, mikor mutatkozik a nemzeti szempont, mikor
megszünik az egyetemes feltétlenül uralkodni, mint például Kálmán
idejében, beállanak a kisebb-nagyobb összeütközések, surlódások az
egyház és állam között. A XI. század második fele már számos ily
összeütközést mutat fel.
Kállay ezt a realis gondolkodás közvetlen okaival magyarázza. Szerinte
szakadás fenyegetvén a nyugati egyházat, így Magyarországot is, a bölcs
Kálmán azzal hárítá el, hogy önként lemondott a koronának némely addig
gyakorolt jogáról az egyház javára. Nem a lehető küzdelemtől riadt
vissza Kálmán, hanem a nemzet nyugalmának és egységének megbontásától
rettegett. Mert kétségtelen, hogy miként egykor a pogányság, úgy utóbb a
schisma szolgált volna politikai téren is a particularisticus törekvések
zászlajáúl. És a nemzet ellenzés nélkül követte királyát az ujonnan
kijelölt ösvényen, mert érezte, hogy a király, a nemzet javára
dolgozván, bölcsen cselekedett. Az Árpádok monarchiájában tehát szoros
szövetségre léptek vallás és királyság, amaz támaszt és oltalmat, emez
pedig még nagyobb erőt nyervén e viszonyból.
Mindez szépen van kiokoskodva, de nem igaz. Kálmánnak le kellett mondani
a korona némely jogáról, mert erősebb volt az egyház, neki pedig nem
volt ereje szembeszállani vele. Ha nemzetibb szellemű és kevésbbé hivő
lelkű, okvetlenül megkezdi a harczot, mely talán hazánk nagyobb
romlásával végződik. Szerencsére bölcs fejedelem volt, azaz érzése és
gondolkodása megfelelt az idők árjának és helyesen, okosan járt el. Az
egész nyugaton, mintegy 1250-ig, mindenfelé győz az egyház központosító,
egységre törekvő szelleme, a legnagyobb fejedelmek és császárok
megtörnek előtte, még a lángeszű és realisabb, nemzetibb gondolkodású
II. Frigyes is engedni kényszerűl. 1250 után gyarapszik a realismus,
növekszik a nemzetek befolyása, mutatkozik a részek uralma, jelentkezik
a szétmállás. Ezután többnyire a pápák veszítenek a harczban, rendesen
engednek a súrlódásban, sok esetben a császárok, királyok döntő szerepet
játszanak az egyház sorsában. Ezt az erősödő realismus hozta magával. A
XV. század realismusa alatt azt mondhatni, hogy a királyok uralkodnak az
egyházon, éppen úgy, mint 1650-től 1700-ig; 1770-től 1815-ig, 1875-től
napjainkig. Lehetőleg a részeknek kedvez az egyház. A diakovári püspök,
Strossmayer, sürgetésére XIII. Leo már a központosítás, a nagy egység
legkiválóbb jelét: a latin nyelvet is feláldozza a szláv részeknek.
Valószinű, hogy a haladás most kezdődő hullámának realisabb napjaiban, a
katholikus egyház több népénél érvényre jut a nemzeti nyelv.

III.
Noha az eddigi magyarázatok után kevés újat mondhatok, legyen szabad
mégis Kállay értekezésének egy-két pontját fölemlítenem.
Ilyen az, hogy mindenekelőtt magyar volt a szent király állama. Igaz
ugyan, hogy a nyugati keresztény papok nevelése új hitre, új eszmekörre,
új állami szervezésre tanították s így egész műveltségét a külföldtől
nyerte, még sem lett pusztán utánzóvá, megőrzé híven a magyar szellem
eredetiségét. Talán gondolt a Karolingok állami szervezetére, alkotása
azonban fővonásaiban a magyar nemzet szükségeihez és így szelleméhez
alkalmazkodott.
Régi elavult frázisok! Megőrzé híven a magyar szellem eredetiségét! Hisz
éppen ezt a magyar szellemet, a mennyiben eszmekört ért alatta Kállay,
ezt akarta szent István gyökeresen átalakítani, új vallást, új
szokásokat és erkölcsöket, új politikai és jogi rendet akart a haza
földjére és a nemzet szívébe átplántálni. A mennyiben pedig a nemzet
faji szervezetéről szólhatunk, az idealismus ezen is módosított egy
kissé. Eszményi időkben nem azt kérdezzük, hogy magyar, német, tót vagy
más nemzetiségű vagy-e, hanem hogy becsületes, tisztességes, vallásos
lélek vagy-e? Legalább is tetemesen megfogynak a nemzeti elválasztó,
elkülönítő korlátok, sorompók. Ilyenkor könnyebben összeházasodnak az
eltérő nemzetiségek, törzsök, fajok. Tény, hogy Géza, Szent István
király stb. kitüntették, kedvezményekkel halmozták el a külföldi
egyháziakat és nemeseket. Az idegen urak könnyen házasságra keltek a
magyar urak családjaival, ugyanazt tevé sokszor az alsóbb osztályok
gyermeke is. Ezzel megkezdődött a faj szervezetének, a magyar nemzet
szellemének kisebb-nagyobb módosítása. Később az ideal-real erőszakos
nemzeti centralisatiója még jobban teljesítette ezt a feladatot, sok
német, szláv és olasz olvadt a magyar nemzetbe, úgy, hogy a bevándorolt
turk-ugor származású magyarból jó részben árja nép lett. Szóval, az ily
frázisnak, hogy megőrzé a nemzeti szellemet, Gézánál, Szent Istvánnál
nincs értelme.
Magyarázatra szorúl az a nézet, hogy fejlődési irányunk kezdettől fogva
az egységesítés felé terelt bennünket; az Árpádok Magyarországa teljesen
centralisalt állam volt, az egyetlen akkor egész Nyugat-Európában s hogy
Szent István meg sem kísérté a nyugat-európai hűbérességet
meghonosítani.
Láttuk, hogy a X. század realismusának sehol sem kellett az
egységesítés, a centralisatio. Sőt Európában teljesen kifejlődik,
uralomra jut a feudalismus. Nálunk a törzsrendszer dominál. A század
utolsó negyedében kitör az idealismus s lassankint megkezdődik a királyi
hatalom gyarapodása, a hűbérurak, a széthúzó elemek fékezése, nálunk a
törzsrendszer megtörése. – Szent István tehát nem honosíthatja meg a
hűbériséget, nem istápolhatja a törzsrendszert, neki az egyiket, úgy
mint a másikat fékezni, korlátozni kell az eszme nyomása alatt. Ő az
idealista nem pártolhatja a szétmállást, neki centralisalnia kell, a
mennyire a szót alkalmazhatni a XI. század viszonyai között. Nyugaton, a
hol kifejlett hűbérrendszer korlátozta a fejedelem akaratát, nehezen
ment a királyi hatalom gyarapítása, de nálunk az ős vallás pusztulásával
mintegy vele járt a törzsuralom elenyészte. A XIII. század azonban már
megkezdi az autonomicus törekvéseket. Maga az aranybulla nemcsak
megerősítése a nemesség jogainak, mint Kállay mondja, hanem inkább a
királyi hatalom fékezése. Azt is tudja a szerző, hogy II. Endre meg IV.
Béla uralkodása alatt, egyes megyékben némi önkormányzati bíráskodás
kezd lábra kapni. A önállóságra törekvés növekszik, erősödik a realismus
gyarapodásával a XIV. és XV. században.
E század végén újra kitör az idealismus, mindenütt erősödik a királyi
hatalom, a hol erélyes férfiú áll az ország élén. Nálunk azonban a
tehetetlen Ulászló, a gyönge II. Lajos jutnak a trónra és beáll a
legnagyobb bomlás. Mivel az idealista eped és sóvárog az erélyes
fejedelem után, szeretné támogatni a központi hatalmat, felháborodva
látja a gyönge embert a trónon, s mellette a kegyenczek, a követelő
oligarchák gyűlölt hadát. Szerencsés az ország, melynek ilyenkor
erélyes, férfias királyai vannak. Szegény hazánkban a mohácsi vész, meg
a török másfélszázados uralma volt a rémes válasz szerencsétlen
királyaink uralkodására. Az 1700 körüli idealismus I. Lipót, I. József
és III. Károly uralma alatt ismét emelte a királyi hatalmat, éppen úgy,
mint az 1815-iki idealismus létrehozta a szent szövetséget, a királyok
független intézkedéseit, a nemzeti eltérések, sajátságos ignorálását,
Francziaországban az engedékeny, símuló parlamentet, _a chambre
introuvablet_, mint XVIII. Lajos nevezte. Így végig tekintve az egész
világtörténeten, nemcsak az eszmei magyarázat, a bölcsészeti fejtegetés,
hanem a történelem is igazolja, hogy az idealismus napjaiban növekedni
kell a királyi hatalomnak s mivel Gézától kezdve a haladás hullámának
(975–1490) első vagyis idealisabb felébe esnek az Árpádok, szólhat
Kállay az ő centralisatiojukról. Csak azt szeretném tudni, kitől tanulta
a politikai idealismus fogalmát. Ha valaki oly kifejezéseket használ,
minőket Kállay elég sokszor, melyeknek csak az én philosophiámban van
értelmök, meg szoktuk nevezni a mestert is.
Most legyen elég Kállay felolvasásáról. Azt hiszem, hogy bár nagy
vonásokban, érthetővé tettem az Árpádok történetét. Ezután már nem lesz
szabad egy felvilágosúlt történetírónak másképp írni rólok. Én ugyan nem
érek rá ilyen munkára, de talán akad egy jó barátom vagy jeles
tanítványom, a ki magára vállalja a derék feladatot és az erkölcsi világ
törvénye szerint megírja az Árpádok vagy az egész magyar nemzet
történelmét. Gyönyörű és hálás feladat, melynek végrehajtása «örök
időkre szóló alkotás lehet», hogy Thukydides szavaival éljek.


III. ERKÖLCSI SÜLYEDÉSÜNK.
Ma már sehol sem tagadják, hogy erkölcsileg mélyen sülyedt az emberiség.
Még pár év előtt sokan tagadták, tíz-húsz év előtt csak egy-két bomlott
ember vette észre. De most éppen úgy elismerik ezt a sülyedést
Amerikában és Európában, mint Japánban és Ausztráliában. Nemcsak
számtalan czikk és tanulmány hangoztatja az emberiség elfajulását, hanem
kötetes munkák is hirdetik. Például dr. Nordau Miksa izraelita
hazánkfia, hírneves párizsi orvos, két kötetes munkát írt e fontos
kérdésről.
Sokan vallják, hogy növekszik a bűnösök száma és a művelt társadalomból
is kihalt az erkölcsi érzés. E jelenség okait is keresik. Szokás szerint
azt mondják, hogy az erkölcsi érzés pusztulása a különböző világnézetek
természetes következménye. A demoralizáló világnézet behat a nép lelkébe
s kiöli vagy megbénítja az erkölcsi érzést.
Ez a magyarázat megjárta idáig. De az erkölcsi törvény ismerete után,
nem lehet vele előállani. Mert erkölcsi felfogásunk éppen úgy, mint a
magyarázatára kitalált szellemes világnézetek, nem egyebek, mint az
uralkodó realismus nyomása alatt született elméletek. Az ember ugyanis
indokolni akarja érzését, gondolkodását, igazolni eljárását,
cselekvésmódját.
Erkölcsi felfogásunk indokolására szolgáló nézetek között első a
történeti magyarázat. Azért vagyunk annyira romlottak, mert látjuk, hogy
az erkölcsiség nem egyéb mint a vérünkké vált szolgai szellem. Azok a jó
és minden akarathoz símuló lelkek semmitmondó, becsülésünkre
érdeklődésünkre érdemetlen egyének. Az erkölcsi szabályok, a vallás
tanai csak a tömegnek, a tudatlan népnek valók. A történetírók mit sem
adnak a morálra. Ranke fényes és nyugodt tárgyiasságával kimutatja, mily
csekély jelentősége van az erkölcsnek a históriában. Maguk a
politikusok, az államférfiak sem látják valami nagy szükségét az
erkölcsnek. A világ szépen megél erkölcsi érzés nélkül. Végre azt sem
tagadhatni, hogy a romlottság mellett végtelen az emberi jóság,
határtalan a felebaráti szeretet. A világtörténelem egyetlen százada sem
tud felmutatni annyi jótékonyságot mint a miénk. Nincs határa a
bámulatos leleményességnek, melylyel a szenvedők és inségesek baján
akarunk segíteni. Ha nincs vége az emberi szenvedésnek, a mi
könyörületünknek, jóságunknak, irgalmunknak sincs határa; ez is
kimeríthetetlen.
Ez a történeti szempontból való magyarázat mindjárt mutatkozik a szélső
idealismus hanyatlásával. Például 1700 körül kitör az idealismus, mikor
az egyetemesért vagyis az Isten, vallás és erkölcsért rajong az
emberiség. De már húsz-harmincz év múlva sokszor találkozunk a papi
zsarnokság kárhoztatásával, a vallásnak a népre szorításával. Ez a
felfogás azután folyton terjed és általános lesz a
nyolczvanas-kilenczvenes években.
Századunk második tizedében ismét uralomra jut az idealismus; de már
1830 körül, győz a liberalismus, az erkölcsnek a vallástól való
függetlenségét kezdik hirdetni, a hitet csak a nép számára valónak
tartják, mindenfelé zúgolódnak a papi zsarnokság ellen. Ez a felfogás
folyton terjedt napjainkig.
A szolgai szellem emlegetése nagyon megfelelt a gyarapodó realismusnak.
A mint növekszik a realis gondolkodás, vele nő az egyén önállóságának,
függetlenségének érzete vagyis nem az egész, az egyetemes, a tekintély
lesz kiinduló pontja, forrása az erkölcsiségnek, hanem az alkotó rész,
az egyén. Az ember önmaga az erkölcs és a jog forrása. Ez szüli a realis
időkben a féktelen individualismust, melyet csupán anyagi javakkal és
örökös szórakozással, _panem et circenses_-sel lehet megzabolázni, kissé
csillapítani. Ilyenkor csak az hallgat, az engedelmeskedik, a kit mint
szolgát fizetnek vagy reméli, hogy fizetni fogják. Ezek odaadók,
hűségesek, a központi hatalom támogatói; a többi zúgolódik és
elégedetlen vagy szórakozik és felejt.
A másik magyarázat, melylyel erkölcsi sülyedésünket indokolják, a
természettudományi világnézet. A természettudomány nem ismeri az
erkölcsöket. Szerinte a világ mechanice találkozó és elváló parányok
játéka. Ma egy emberi agyat alkotnak, holnap elválnak és a vegyi
rokonságnak vagy más molecularis erőnek engedve, új kapcsolatba,
összeköttetésbe jutnak. Azért semmi sem tartozik össze a világon, hanem
csak összekerűl, a minek a vége általános nyugalom, örökös megdermedés
lesz. Megszünvén a parányok torlódása, megszünik minden mozgás.
E természettudományi felfogásból hiányzik a czélszerűség eszméje. Nem
ismeri a világ fensőbb czélját. Az ember is éppen úgy, mint a parány,
czéltalan lény. Kapcsolata más emberekkel a politikai, gazdasági és
egyéni helyzet véletlen és pillanatnyi találkozása, melyből semmi
erkölcsi kötelesség sem hárúl az egyes emberre. Ezt a felfogást csak
megerősíti a Darwin-féle elmélet, a létért való küzdelem. Az erősebb
érvényre akarván jutni, örökös versenyben áll embertársaival. A parányok
vagyis az emberi egyének körül forog a lét minden kérdése, túl nem megy
rajtuk. A ki erőteljesen végig tudja küzdeni létünk őrűlt hajszáját, az
érvényre jut, a ki szerényen vagy gyöngeségben félreáll, azt csakhamar
eltiporják és szót sem érdemel. E harczban csak kárát valljuk minden
erkölcsös gondolkodásnak. A kötelesség fogalmának nincs értelme ott, a
hol élethalálharczot ví egyik ember a másikkal, legfölebb kétessé teszi
győzelmünket. Győz, a ki nem ismer kíméletet, nem ismer kötelességet.
Csakhogy ez a természettudományi világnézet sem egyéb, mint a realis
gondolkodás leleménye. Így gondolkodunk, mert a realismus idején élünk.
Ez épen úgy okozat, mint az erkölcsi sülyedés, az általános léhaság, a
féktelen érzékiség, a határtalan irgalmasság.
Mikor az idealismus kitör, egyesűl a szép, jó és igaz eszméje,
csodálatosan kiszélesedik az ember látköre, felmagasztosúl érzése és
gondolkodása, szóval megnemesedik. A szélső idealismus lohadásával
folyton szűkűl az ember látköre, összezsugorodik. Már nem tud az
egyetemesért lelkesedni. Ekkor a haza és nemzet foglalja el az egyetemes
helyét az ember szívében. A hazáért nem csupán, mint erkölcsi egészért
rajongunk, hanem a benső, a részletes élet is vonz. Vagyis követeljük,
hogy magyaros legyen e haza, magyarúl beszéljenek benne, magyar nemzeti
szokások uralkodjanak széles rónáján és erdős-hegyes vidékein. Kezd
jelentkezni az individualismus, mikor a magunk képére akarjuk
átváltoztatni embertársainkat, képmásainkká akarjuk tenni
felebarátjainkat. Ez a törekvés folyton erősödik az emberi látkör
szűkülésével. Végre elenyészik a haza forgalma, csupán a nemzeti
szellemé marad meg.
A látkör szűkülésével megszününk érdeklődni az erkölcs, az erény iránt,
mert már nincs érzékünk hozzá; de annál jobban tetszenek a
realismeretek, melyekben ilyenkor roppant haladást teszünk. Az aprózó,
részletező kutatás, elemzés mindennapi kenyerünk. A mechanicai,
természeti, orvosi stb. megfigyelés, ezer, meg ezer apró jelenséget
fedez föl vagy talál ki, melyek összeségükben alkotják a civilisatiót. A
történetírás sem foglalkozik eszmei kapcsolatokkal, melyekhez szélesebb