Az erkölcsi törvény alkalmazása - 12

– A görög asszonyról könnyű volt se jót, se rosszat nem beszélni, mert
mindig elvonulva élt családja körében; a modern nő azonban más szabály
alá esik. A görög asszony igazi anya volt, én ha akarnám, se tehetném.
Még e héten két választmányi ülésen, azután egy küldöttségben, holnap az
ős-budavári ünnepélyen, szombaton a margitszigeti mulatságon kell részt
vennem. Lehetek-e én jó anya?
– Hát ne menj kicsikém.
– De kell, Pista is akarja. Azután ott lesznek barátaink, ott lesz a mi
társaságunk. Pistának érdekében áll, hogy találkozzunk a miniszterrel és
különösen én hassak reá.
– A realismus alatt mindig előkelő szerepet játszott az asszony. A
görögöknél otthon maradt a feleség, a külső szerepet a hetära, a szerető
vitte. Perikles Aspasiája történelmi alak lőn. A rómaiaknál kijárhatott
a nő, azért maga vitte a realisabb időkben a politikai és társadalmi
szerepet. Számos adatunk van a római nő szabadabb életéről, nyilvános
szerepléséről a III. században Kr. e. és a II. század első feléről,
továbbá a Kr. u. I. és II. századból. Plutarch, a ki 120 körül halt meg,
számos görög és római jeles embernek írta meg az életrajzát, melyekben
erősen hangoztatja a nő szabadságát, önállóságát, követeli az asszony
kiműveltetését.
– Hát a kitörő idealismus a rómaiaknál is megnemesítette az erkölcsöket?
– Meg bizony. Eszményibb napokban róhatták meg azt a senatort, a ki
leányai jelenlétében csókolta meg feleségét; róhatták meg az anyát, a ki
nem maga szoptatta gyermekét; kárhoztatták az elvált asszonyt és a
másodszor nősülő férfit. Nagy tiszteletben tartották a matronát, a
hitvest s nagyra becsülték a női erényt. De mihelyt realisabb lőn az
érzés, gondolkodás, önállóbb, függetlenebb lett az asszony s annyira
tetszett a nőtlen élet, hogy Augusztus törvényeket hozott ellene, melyek
keveset használtak. Ez időtájban mondhatta Numidius Metellus a
tanácsban: Rómaiak! Ha feleség nélkül élhetnénk, mindnyájan elhárítanók
ezt a bajt; de mivel így rendelte a természet, hogy se velök elég
nyugalmasan, se nélkülök valami módon nem élhetünk, azért inkább tartsuk
szemünk előtt örök üdvünket mint rövid gyönyörünket. Azonban a senator
lelkesítő szavai szintén elhangzottak. Az eredmény kevés vagy semmi sem
volt. S némi joggal mondhatta a görög költő, hogy csak két boldog nap
van a házasságban; az első, mikor először szorítja szívéhez nejét a
férfi, a második, mikor sírjába teszi, a mit a római így fejezett ki: In
thalamo vel in tumulo, a nászágyban vagy a sírban.
– Bácsi olyan sötét képet rajzol a házas életről, a minő egy-egy
satyricus fejéből kerülhet ki; pedig a női hűség, gyöngédség, hitvesi
szerelem a realis időkben is virágzik.
– Igen fiam. A lágy, kedves, gyöngéd, síma nő, a kinek hasonló realis
természetű férje van, szóval mindketten harmoniában vannak az idők
árjával, ezek aránylag boldogan élhetik világukat, nevelhetik
gyermekeiket, részt vehetnek a különféle szórakozásokban. Nincs ugyan
erkölcsi érzésök, de barátságosak, kedvesek, irgalmasok, jótékonyak: ők
a realismus szép jellemei. Szerencsére nem ritkák; elég sokan vannak. De
sokkal többre rúg a féktelenek száma. Az erős individualismus erkölcsi
korlát nélkül féktelenül csapong ide-oda. A realis élet millió alkalma,
tömérdek szórakozása, érzéki társalgása, művészete és irodalma folyton
izgatja a hitvest s egy-egy ballépésre vagy tartós viszonyra csábítja.
Szerencsére a realista könnyen elnézi az efféle kihágást, nem üldözi oly
kegyetlenül mint az idealisabb napokban teszik. Nemcsak a realismus
vígjátékai mutatják ezt a könnyű megbocsátást, hanem a komolyabb drámai
és elbeszélő munkák is. A ki közelebbről ismeri a társadalmat, az tudja,
hogy számtalan Marcus Aurelius van a realismus idején.
– Mit csinált Marcus Aurelius?
– E római császár a II. században a realismus alkonyán élt, mikor vadul
tombolt a realis világ, féktelen orgiát űlt a római társadalom; a jó
császár kicsapongó nejének, a bájos Faustinának, kegyenczeit magas
hivatalokra emelte és mikor meghalt, oltárt állított neki, melyen az
ifjú házasoknak kelle áldozniok. A realista szemében csak kis hiba vagy
épen előny a szerelem ballépése, sokan nem törődnek hitvesök múltjával,
sőt jelenök sem nagyon aggasztja őket, mintha maguk jeleznék, hogy
„_Csalj meg édes!_“ A jó realista szemében szent a nő becsülete, a mi
annyit jelent, hogy a hallgatás leplével takarjuk be a nő életmódját. Az
idealisabb időkben egész magunktartása elárulja, hogy megvetjük vagy
kárhoztatjuk a hibás asszonyt; a realismus napjaiban szívesen mulatunk
vele, magunk is kegyeibe akarunk férkőzni, bájaiban részesülni.
– Újra csak azt mondom, hogy bácsi sötét szinben látja a világot.
– Igazad van, mint idealista, a kinek összefoglaló gondolkodása van, nem
is láthatom máskép. Bezzeg nem így láttam 10–15 év előtt. Mint jó
realista könnyedén éltem világomat, nem nyugtalanított az erkölcsi érzés
hiánya. Szívesen forgolódtam a szép asszonyok körül és nem
panaszkodhatom rájok.
– De hisz a realismus idején is vannak szigorú törvények, melyek sújtják
az asszonyt.
– Édes fiam, hiába vannak a törvények, ha máskép ítél a társadalom. Még
a bíró is az idők árja szerint magyarázza a törvény betüit. Mikor
Rómában a realis élet biztosította a nő öröklési jogát s jogtanácsosa,
jószágigazgatója, kedvencz alakja lőn a vígjátékíróknak, törvényt hoztak
az öröklés korlátozására (Lex Voconia), de csakhamar kijátszotta azt a
jogtudósok genialitása. A realismus különben át szokta alakítani,
megváltoztatni a régi szigorú törvényeket, melyek a férjnek és atyának
kedveznek. A realis idők törvényei az alkotó részeknek vagyis a
családban a nőnek és gyermekeknek jogait biztosítják, a férj és atya
hatalmát pedig megszorítják. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha az
elválás törvényének változását tekintjük. Háromezer év történetéből
látni, hogy a civilisatio mindig szabadabbá tette a nőt; a kikitörő
idealismus egy kevéssé visszaszorította, korlátozta e szabadságot, hogy
a jövő realismus még szabadabbá tegye. Így látni ezt a görög-római
civilisatio történetében, hasonlót látni másfélezer év óta a keresztyén
társadalomban.
– Ha így megy, végre megszűnik a hitvesi kapocs és hűség s uralomra jut
a folytatólagos polygamia, mikor oly könnyen elválnak egymástól a
házasok mint Rómában, hol bácsi szavai szerint egy nőnek huszonharmadik
férje volt és ő ugyanennek huszonnegyedik felesége. Vagy pedig létrejön
a korlátlan szabad szerelem, melyről némely socialisták ábrándoznak s
teljesen elenyészik a hitvesi hüség.
– Az ily bomlásból, még ha bekövetkeznék is, tartós állapot nem lehet,
mert semmiféle társadalom sem állhat fen, melyben az alkotó részek,
milyen a nő, a feleség, az anya egyenlőkké válnak a tekintély
képviselőjével, a férjjel és az atyával. Az ily bomlás mindig a
társadalom pusztulása volt.


XXXVII. CIVILISATIÓNK VESZEDELME.
A civilisatió haladása nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba,
az összefoglaló gondolkodásból a megkülönböztetőbe, a tulnyomóan
erkölcsi felfogásból az anyagiba, a majdnem kizárólag eszmeiből a
formaiba, a szép, jó és igaz egységéből teljes elválásukba, az egésznek,
a központnak uralmából az alkotó részekébe, a tekintély hatalmából a
realis ész hatalmába, az egyetemesből az individualisba, a
patriotismusból a nemzeti szellembe, az asceticus világnézetből a
mysticusba, a szellemiből az érzékibe stb. való fokozatos és lassú
leszállás, lebocsátkozás, illetőleg szétmállás.
Az ember ugyanis az idealismus alatt nagy eszmei és erkölcsi egységben
fogja fel a világot, és midőn az egészet látja, elnyomja, esetleg
összetiporja az alkotórészek munkáját, megsemmisíti realis alkotásait.
Így a Kr. u. VII. század majdnem elpusztította az előbbi századok
civilisatióját. A III., XI. és XVI. század idealismusa kevesebb
pusztítást okozott, 1700 és 1815 körül még csekélyebb volt e rombolás.
Az idealismus vagyis az erkölcsi érzés uralma ellensége, sőt
összetiprója lehet a civilisatiónak, melyet az alkotórészek munkája
teremtett.
Az eszményi gondolkodás erkölcsi érzése csak megnemesíteni tudja
lelkünket, fenköltté, istenessé, becsületessé teszi magunktartását, de
nem tudja előmozdítani anyagi haladásunkat. Mikor eltelünk az istenivel,
az erkölcsivel, megváltozik egész életmódunk, tetemesen alábbhagyunk a
realis idők tömérdek szórakozásával, roppant költekezéseivel, rendkivüli
fényűzésével, szellemi, aestheticai és érzéki gyönyöreivel.
Igaz ugyan, hogy az emberiség kisebb része nem tud fölemelkedni a szélső
idealismusba, ők tehát lehetőleg folytatják a régi életmódot; de már meg
van oszolva a társadalom, az idealisabbak megvetéssel nézik és kerülik
sőt üldözik a realisak társaságát. Már nem lehet olyan osztatlan jó
kedvű mulatságokat rendezni, ritkábban és nehezen tarthatni
jubilaeumokat, banketteket, országos, megyei és városi ünnepélyeket,
mert a társadalom javának erős erkölcsi érzése, vallásos magatartása,
önérzete, büszkesége, sőt gyülölete óvakodik oly körökben megjelenni,
melyeket lenéz és megvet.
A realis napokban a társadalom minden rétege szivesen találkozik
egymással. Az egyes körök, osztályok, testületek kivánatosnak tartják a
többiek bevonását is. Lelki szükségünk levén az örökös szórakozás,
szivesen megyünk és költekezünk, csak híjanak. Ilyenkor a legtöbb helyen
kitűnően tudunk mulatni. Egy pár barátságos szó után mindjárt otthon
érezzük magunkat. Felköszöntjük, ünnepeljük egymást. A realismus alatt
megtelnek a szinházak, az orfeumok, a vendéglők, a kirándulóhelyek, a
tengeri és más fürdők, szóval mindazon telepek, melyek fáradt
testünk-lelkünk meggyógyítására és földerítésére szolgálnak.
Míg az idealismus idején szerény lakással is megelégszünk, realisabb
napokban tágas és szellős, kényelmes és pompás tanya után eped a
szívünk. Féktelen egyéniségünket bántja a szűk helyiség, boszant az
egyszerű és kemény, a dísztelen és kopott butor. Azt akarjuk, hogy
lehetőleg díszes, sőt pompás legyen. A sok mulatság és ünnepi megjelenés
szebbnél-szebb ruhát, ragyogó ékszereket és a kik tehetik, fényes
fogatokat kiván. Ki van zárva az egyszerűség és igénytelenség. Szivesen
csinálunk adósságot, nagy készséggel irjuk alá a váltókat, csakhogy
fürdőkre, bálokra, fővárosi és vidéki ünnepélyekre mehessünk.
Mindez ritkúl, vagy itt-ott egészen eltünik az idealismus napjaiban.
Magába száll az ember. Összehúzza magát és kevesebbet költ a család.
Ha csak egy kis része tenné ezt a társadalomnak, nagyobb anyagi bomlás
nélkül folyna a világ sora. Azonban az emberiség java része ezen az uton
halad, a mi roppant bajokat, esetleg szörnyű nyomort okozhat. Gondoljuk
el, hogy Anglia és Belgium, Franczia- és Németország, továbbá
Észak-Amerika néhány állama, azután Ausztrália, melynek felénél nagyobb
lakossága a négy-öt fővárosban tartózkodik majd Japán és China, mindezen
országok jóléte oly szoros kapcsolatban van hatalmas iparukkal és
kereskedésökkel, hogyha az egész világon beáll az idealismus, ma még
talán elképzelhetetlen bomlás következhetik be. Sok millió embernek nem
lesz kenyere.
Való, hogy az idealismus mostani kitörése már nem vet annyira vissza,
hogy melégedhetnénk a VII. vagy a XI. század kényelmetlenségeivel, tehát
számos iparczikkre lesz szükségünk, melyeket azok a századok nem
ismertek és nem kivántak. De oly nagy lesz a takarékos életmód, hogy
ezer meg ezer gyár, melyek most sok millió embernek biztosították
megélhetését, megszünteti üzemét, tömérdek kereskedő bezárja a boltját.
1815 körül csak Angliában volt hatalmasabb ipar. A franczia, német és
olasz industria nem volt annyira világraszóló. Míg most bámulatos
virágzásra jutott az angol, a franczia, a német, az amerikai, az osztrák
ipar, sőt a magyar, az olasz, az orosz stb. szintén számot tesz.
Mily szörnyű bomlás következhetik be, ha beáll az idealismus, ki tudná
megmondani? Ha alig tudjuk elég élénken lerajzolni Anglia roppant
szerencsétlenségét, szörnyű anyagi nyomorát 1815 után, mily rémséges
mérveket ölthet e pusztulás a jelentkező, idealismus kitörése után! Bár
Napoleon a század elején elzárta a szárazföldet a Szigetországtól,
Anglia kevéssé érezte meg e nyomást, eléggé virágzottak gyárai,
hallatlan mérvben gyarapodott az ország gazdagsága, a nép jóléte. A
lipcsei csata után nem volt semmi akadálya az iparnak és kereskedésnek,
szabadon szállíthatták a gyárak czikkeit, mégis beköszöntött a szörnyű
nyomor.
A történelem mutatja, hogy az eszményi gondolkodás rendesen súlyos
anyagi bajokat szűlt. Nyomor, elszegényedés, üzleti pangás szokott
ilyenkor beállani. Legelőször is agrár bajokkal köszönt be. Nem tud
megélni a gazda, a földmives. Éhezik, nyomorog a pórnép. Így látni ezt
1815, 1700, 1500, 1000 stb. körül. Néhány év óta most is mindenfelé
mutatkozik a gazdasági válság. Államférfiak és tudósok keresik e
jelenség okait, de nem tudják világos magyarázatát adni. Legalább én, se
a túltermelésből, se a börze papirosbúzájából, se az aranyvaluta
uralomra jutásából nem tudom kimagyarázni a mostani gazdasági válságot.
Lehet valami bennök, mert az ember ösztönszerűleg megérzi ellenségeit,
csupán a magyarázatot hibázza el.
De bármiként legyen, annyit sejtek és a történelem tanusága szerint
valószinűséggel következtetek, hogy a jelentkező idealismus nagy anyagi
bajokat hord méhében s világra jöttük mai civilisatiónk tetemes romlását
okozhatja.


XXXVIII. MÁRIA DOROTHEA JÖVŐJE.
A mi főherczegünk derék leánya oly időben megy férjhez, mikor általános
bomlás állott be az emberi társadalomban. A kik megették kenyerök javát,
félszázad óta láthatták azt a fokozatos haladást az erkölcsi, szellemi
és aesthetikai életben, melynek egy-egy lustruma csak kevéssé tért el az
előbbítől, mikor érzésünk gondolkodásunk csak lejtős folytatása volt a
mult idők világnézetének. Az anyagiság ösvényén szerencsés napok alatt
haladtunk előre a nemzeti jólét, a gazdagság, kényelem és élvezet
földjére.
A realismus és benne az egyén vidám napjai voltak ezek. E vidámság
azonban most már jobbadán külső lett. Az örökös nyájasság és derűltség,
az aránylagos jólét és kényelem daczára a legtöbben elégedetlenek
lévénk, lelki életünkből hiányzott a fensőbb morál és idealis vallás,
mely megnemesítette volna a család szentélyét, a társadalom érzését,
gondolkodását. Az individualismus napjaiban senki sem törődött az
erkölcsi és vallási eszmékkel; a mysticismusra hajló kebleket kivéve,
mindnyájan léha, elvtelen és sima realisták valánk.
Most rohamosan megváltozik érzésünk, gondolkodásunk. Öt-tíz év alatt egy
új társadalom keletkezik, mely az egyetemesért rajong, istent és hitet
vall, erényt és becsületet követel, a családfő visszanyeri tekintélyét,
a szinpadon az egyén kudarczán nevet a világ, tisztelettel viseltetik a
tekintély képviselői iránt, nagy befolyásra tesz szert a papság és az
aristocratia.
De miért érdekli közelebbről Mária Dorothea főherczegnőt ez a nagy
erkölcsi és szellemi átalakulás, mint akármelyikünket? Azért, mert
Orleansi Fülöp herczeg vette el. Egy oly királyi család fiának lett a
neje, a melynek sok kilátása van a franczia királyi trónra.
A realismus nem kedvez a központi hatalomnak. Mintegy húsz év óta minden
központ engedett az alkotó részeknek, kedvezett az alkotó elemeknek.
Ilyenkor a fejedelmi bölcseség egyik sarkalatos elve a részek
követeléseinek, az egyedek kivánságainak teljesítése. A nagy realista
fejedelmek mint az Antoninusok, Justinián, Mátyás király, XIV. Lajos és
mások kitűnően értettek hozzá. Kormányzásuk egyik fő alapelve volt
elhallgattatni a részeket és egyedeket.
Most az idealismusba csapunk át, mely erkölcsi egységet szül
gondolkodásunkban, megveti a liberalismust, mely az individuum
szabadsága volt az egyetemes, a vallás és erény rovására. Lenézi a
köztársaságot, melyet vezetői az ő szemében is kompromíttáltak,
lelkesedik egy erélyes és keresztény monarkhiáért. Keresztény állam kell
neki, melyben vallási és erkölcsi rend uralkodik. Das Christenthum hat
eine entschiedene Tendenz zur Monarchie, mondja ily idealis napokban
nyolczvan évvel ezelőtt Schlegel Frigyes.
Ez az idealismus alighanem végzetes lesz a franczia köztársaságra nézve.
Öt-tíz év alatt annyira gyarapszik az erkölcsi és vallásos érzés, a
fejedelmi hatalom iránti lelkesedés, hogy fejedelmet állítanak maguk
fölé.
E fejedelem valószinüleg csak két családból lehet. Vagy az Orleans vagy
a Napoleon családból. Az idealismus idején azonban oly nagy a
legitimitas tisztelete, hogy csaknem lehetetlen egy legitim
trónkövetelővel más valakinek versenyezni. A napoleoni praetendens
túlnyomóan a forradalom emberének unokája, a realisabb idők érzésének,
gondolkodásának képviselője, úgy hogy a döntő pillanatban erős párt nem
is gondolhat reá; míg az Orleansok Bourbon eredetűek, noha az ő
történetök is szoros kapcsolatban áll a forradalommal; csakhogy az igazi
franczia Bourbonok kihaltak és Orleans Fülöpöt tekinti a növekedő
royalista párt az egyedűl legitim trónörökösnek.
Jövője tehát nagy valószinüséggel a mi főherczegnőnk férjének lehet. Az
ő trónkövetelése az idealismus kitörésekor alighanem teljesedésbe megy.
És ekkor a szeretett magyar főherczeg derék leánya, magyar leánya űl a
franczia trónra.


XXXIX. AZ IRODALOM NAGY TÜKRE.
Ha az ember gondolkodik: vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az
egyikkel a messzeeső tárgyak közös jegyeit, rokon vonásait köti össze; a
másikkal a szeme alatti tárgyat, pontocskát szedi szét, elemzi,
megkülönbözteti, eltérő jegyeit keresi.
Ha az emberiség irodalmi alkotásait, különösen bölcsészete történetét,
továbbá históriai műveit, szépirodalmi termékeit vizsgáljuk, mindjárt
szemünkbe tűnik, hogy bizonyos időkben túlnyomóan összefoglalnak
embertársaink, máskor meg lenézéssel fogadnak minden általánosító,
összefoglaló gondolkodást. Ez időszak bölcsészei semmi jelentőséget sem
tulajdonítanak az eszméknek, az egyetemes gondolatoknak, míg a másikban
csak ezeknek van realis igazságuk.
Ha még mélyebben bocsátkozunk bele az emberi alkotások vizsgálatába,
arra is ráakadunk, hogy az összefoglaló gondolkodásból nem egyszerre
csapunk át a megkülönböztetőbe, hanem fokozatosan, lassú lépésben. Igaz,
hogy ezt nehéz meglátni, sőt az elemző gondolkodás napjaiban, mikor a
távolban csak egyes kimagasló tüneményeket tudunk észrevenni; mikor a
jelenségek nem egységökben, hanem mintegy széthullva, belső
összefüggésök nélkül állanak előttünk: nem is láthatjuk az összefoglaló
gondolkodás lassú zsugorodását. Azután, mikor 4–500 esztendeig tartott
ez a lépcsőzetes átalakulás, nehéz volt a gondolkodóknak észrevenni e
tüneményt. Most azonban, mikor jóval rövidebb ideig, például 1490-től
1700-ig, 1700-tól 1815-ig, 1815-től napjainkig tart, tehát egy nyolczvan
éves ember végig élheti, most már jóval könnyebb észrevenni, fölfedezni
az erkölcsi világ e tüneményét.
Magam is eleinte csak annyit láttam, hogy az összefoglaló gondolkodást
az elemző váltja el, csupán később jutottam el a lassú és folyton
szűkülő gondolkodás felismerésére. Alig lehet két-három éve ebbeli
világosabb látásomnak.
Azóta ezer meg ezer bizonyítékkal állottam elő e tétel megvilágítására.
De mivel éppen a tanárok, tudósok és írók között lassan mutatkozik és
hódít az összefoglaló gondolkodás, nem csoda, ha Beőthy Zsolt kis
munkája a régi helytelen alapon készűlt és szerzője nem képes megérteni
magyarázatomat. Ő egyik legkedveltebb írói egyénisége napjainknak a
hetvenes évek közepétől kezdve. Igen sok lelki tulajdona ez időszak
jellemző sajátsága. Így kenetes, lágy, szines az irálya, gyöngéd, síma,
nyájas a modora, eszmétlen és elemző a gondolkodása, léha, elnéző,
irgalmas és altruisticus a moralja, tősgyökeresen magyaros a nemzeti
szelleme, szóval, a mint szokták mondani, a századvégi emberek egyik
kiváló egyénisége. Ezért volt annyira népszerű.
Most egy kis munkája: _A magyar irodalom kis tükre_ fekszik előttem,
mely előadásainak vezérfonala, szellemi életünk fejlődéséről való
felfogása akar lenni. Nyilatkozata szerint megtalálhatni benne az ő
irodalomelméletét vagy legalább nyomát hagyta e szerény vázlatban.
E kijelentés okán kerestem az ő irodalom-elméletének nyomait, de nem
találtam. A mi szemem elé kerűlt, az mind nagyon régi és elcsépelt
valami. A mint irodalomtörténete nem egyéb, mint Toldy tankönyvének
átírása a nemzeti szellemnek erősebb hangoztatásával, úgy e munkácska
sem más, mint a Toldy-féle irodalom-történet édes-kedves kivonata.
Új eszme, új felfogás éppen nincs, de nem is lehet benne. Miért? kérdi a
t. olvasó. Egyszerűen azért, mert a realismus egyedüli gondolata a
magyarság, a nemzeti szellem. A szélső idealismus idején, mikor
leghatalmasabb az összefoglaló tehetségünk, lelkesedünk a magyarságért
és a magyar hazáért, de csak mint erkölcsi fogalom szent előttünk,
melybe beléolvasztjuk és testvéreinknek tekintjük az összes
nemzetiségeket. Keblünkre öleljük a tótot, a ruthént, a szerbet, a
horvátot, a németet, a románt stb. és azok bennünket.
Mihelyt zsugorodni kezd ez az összefoglaló és egységes gondolkodás,
halványan megkezdődik az a patriotismus, mely Kisfaludy Károlyt,
Vörösmartyt, Kölcseyt és másokat lelkesített a huszas években. Ők még
nem tudtak elég melegek, bensők, közvetlenek lenni. Annyira szélesen és
messze látnak, hogy szivökben nem rakhat fészket a szűk látkörű, de édes
és meleg nemzeti szellem. Toldy Ferencz, hű barátjok, dolgozataiban
magasztalja őket, ünnepli magyarságukat; de még ő is csak oly hideg
lehet, mint Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Kisfaludy Károly és más társaik.
Az általánosító gondolkodás azonban folyton szűkűl, az egyetemes iránti
csodálat hanyatlik, az ember észre kezdi venni a nemzeti szellemet,
gyönyörködik a magyaros, népies, nemzeties nyelvben, szokásokban,
magatartásban. Aesthetikusok, kritikusok, irodalom-történetírók
műveikben már kiemelik az egyes írók nemzeties irányát, nemzeti
szellemét.
Toldy Ferencz sem tehetett másképpen. Még erős a Kazinczy, Vörösmarty
stb. iránti rokonszenve, nagyságuk iránti tisztelete; de már az eszme
nyomása alatt kénytelen érezni, hogy Petőfi, Arany stb. magyarosabbak,
melegebbek, bensőbbek. És ezt ki kellett fejezni irodalom-történeti
dolgozataiban.
Talán az övénél is nehezebb volt Gyulai Pál helyzete. A hatvanas években
megbizták Vörösmarty életrajzának megírásával. Az utolsó ívek
kivételével Deák Ferencz volt az életrajz ellenőre. Neki olvasta fel a
szerző és tette rá megjegyzéseit. De hogy írhasson a hideg, ünnepélyes,
fenséges Vörösmartyról a meleg, lágy, népies, magyaros realista Gyulai
Pál? Hogy emelhesse ki _Zalán futását_, _Egert_, _Cserhalmot_ stb.,
mikor elemző gondolkodásának nehéz belőlük egy pár lapot is elolvasni?
Hogyan csodálja Vörösmarty romantikus színműveit szertelenségeikkel,
borzasztó, groteszk ellentéteikkel? Ezt már nem lehetett megtenni a
hatvanas években.
Az idők árjához símuló Toldy Ferencz még egy kissé csodálhatta e
műveket, Gyulai nem. A kegyelet, a megbizás körülményei azonban nem
engedték, hogy szabadon írhasson, bántani nem volt szabad; de keresni
kelle oly sajátságokat, melyeket a hatvanas évek gyarapodó nemzeti
szelleme is tisztelt. Ilyen volt Vörösmarty nyelve, _Csongor és Tünde_
népies drámája és benne a manók csilingelő dialógja, az eposzok között a
romantikus _Két szomszédvár_, hisz ezt még akkor el lehetett olvasni,
lyrai költeményei közűl, különösen ki kelle emelni _A szegény asszony
könyvét_, mert ez legmelegebb mindnyájok között. Gyulai tapintatosan
végezte feladatát. Méltányos volt az oly művek iránt, melyet a hatvanas
években alig tudtak olvasni, elismerő azok iránt, melyek még tetszettek.
Midőn Beőthy Zsolt a hetvenes évek második felében az
irodalomtörténetíráshoz fogott, már úgyszólván elenyészett, vagy
összezsugorodott az általánosító gondolkodás, realismusunk szűk
felfogása csupán a nemzeti szellem melegét élvezhette, összefoglaláshoz
csak egy pár bomlott embernek volt érzéke. Beőthy tehát kezébe vette
Toldy tankönyvét, kissé megváltoztatta a felosztást, mert a Toldyéban
volt némi egység, leszállította, vagy törölte Kazinczy, Bugát és a
hidegebb poéták, írók stb. nagyságát, kiemelte a magyarosabb, nemzetibb
szelleműeket. E munkájában szintoly tapintattal járt el, a minővel
Gyulai Pál Vörösmarty életrajzában.
De ha önálló felfogást, Beőthy-féle eszmét keresünk, egyet sem találunk.
Vannak benne eltérések, apróbb variansok, de önálló, eredeti
gondolkodásnak nyoma sincs. És ez volt a szerencséje, mert különben
kevesen vagy épen nem olvasták, tanulták volna. A nemzeti szellem
apostolának kelle lennie, ez volt a világon minden olvasott
irodalom-történetíró. Ő sem lehetett más. A szűk, individualis, meleg,
benső és léha nemzeti szellemnek volt szines és kenetes tolmácsa. Mikor
tehát eredeti irodalomelméletével hozakodik fel, melynek nyomait e
vázlatban hiába keressük, melylyel tanítványainak állítólag nem maradt
adósuk, oly kincset emleget, mely hiányzik elméjének ládafiában vagy
papirosbúzával kereskedik a szellemi világ börzéjén. Világosabb vagy
sötétebb árnyalat, kisebb-nagyobb eltérés még senkit sem jogosít fel,
hogy önálló, eredeti elméletnek mondhassa a maga apróságát, mely egyéni
szervezetének elmaradhatlan következménye.
Az irodalom bölcsészetének, az irodalom elméletének, egyetemesnek kell
lennie, a világ minden irodalmára kell illenie, sőt fel kell ölelnie az
emberiség erkölcsi, szellemi és aesthetikai életét is, meg kell vele
magyarázni, érthetővé tenni az ember lelki életének minden tüneményét.
Ily összefoglalásra se Beőthy, se a világ egyetlen realistája sem képes,
mert éppen azért jónevű, kedvelt és szívesen olvasott gondolkodó, költő,
író, művész, politikus, tudós, mivel nincs összefoglaló tehetsége,
szűkkörű a szellemi láthatára, elemző, szétszedő, individuális a
gondolkodása. Tőlük tehát senki se várjon új, eredeti összefoglaló és
erkölcsi világunkat megfejtő egységes eszmét!
De hátha? kérdi a kétkedő realista, aki éppen szűk látkörénél fogva nem
hiheti el, hogy más érzés, gondolkozás is igaz lehessen az övén kivűl.
Tessék kimutatni Beőthy munkáján, hogy nincs benne új elmélet, nincs
benne eredeti irodalmi bölcsészet. Idáig csak azt magyarázta, miért
kellett Beőthynek és vele ezer meg ezer aesthetikusnak kisebb-nagyobb
eltéréssel a nemzeti szellem sugallata szerint írnia. Bizonyítsa be
pontonkint, hogy ez vagy az csak régi felfogás, nem pedig új elmélet
sarktétele.
Így hangzik a reálista követelése.
Mindenesetre túlságos és igazán sok. Túlságos, mert ha az uralkodó eszme
haladása fonalán bemutattam, hogy Beőthy nem írhatott másképpen, magától
elesik a pontonkint való magyarázat szüksége; sok, mert ha
belébocsátkozunk az egyes pontok fejtegetésébe, csakhamar azon vehetnők
észre magunkat, hogy új irodalomtörténetet írtunk, a mit most nem
szándékozunk. De ha az egészre nézve adósak maradunk realista
barátainknak, néhány pontra nézve szívesen teljesítjük követelésöket.
Mindjárt érdekes a kezdet. Beőthy szeme előtt az ősidők homályából egy
volgamelléki lovas bontakozik ki, szerinte e lovas véréből
mindnyájunkban van egy csepp, mely a magyar szellem mivoltából és
fejlődéséből is sokat megmagyaráz. A haladás megelőző hullámának realis
alkonyán mondotta de Maistre gróf, a mit különben minden realista érez:
Én nem ismerem az embert, hanem csak francziát, oroszt, németet stb.
ismerek. A realismus e sajátságára mutat Beőthy felfogása is, a ki egy
volgamelléki lovas képében akarja bemutatni a magyar nemzetet.
E nép szerinte rablásból, félig-meddig zsákmányból él (3. l.),
műveltsége azonban fejlettebb és magasabb, mint azoké a népeké, melyeket
itt talált (8. l.), tehát a volgamelléki lovas műveltebb volt, mint a
pannoniai germán és szláv.
A magyar egész lényét áthatja a nemzetiségi érzés, ez tölti el bensejét,
ez irányozza egész külső és belső életét (5. l.). Mintha más nemzetét
nem töltené el. E hibás tétel bizonyítása a könyvecske feladata. Talán
ez akar lenni az az ismeretlen irodalom-elmélet, litteraturai
bölcsészet. Csakhogy ez annyira ismert és általános, hogy a
legkorlátoltabb Széchy Károlytól kezdve Taineig, a legelvtelenebb
Heinrich Gusztávtól Gervinusig egyetlen nagy emberünk sem tudott más
elméletet megalkotni, kisebb-nagyobb eltéréssel mind egy húron
pendűlnek.
Más felfogás hirdetője Nisard, a ki a tekintély elvének apostola; de a