Az erkölcsi törvény alkalmazása - 08

el, az európai intézményeket meghonosítani iparkodtunk; de most a
realismus alkonyán egy új világnak megyünk neki. Az agrarismus például
alapjában felforgatja az egész nemzetgazdaságtant. Ötven év előtt
rajongtunk a Smith Ádám-féle szabad versenyért, harmincz év előtt
mindenfelé rajongni kezdtek a plutocratiáért, a védvámokért, a
mercantilismus azon irányáért, melynek Ricardo prófétája, tizenöt év óta
mindenütt védjük a munkást, a szegény embert a gyáros zsarnoksága ellen.
Most pedig föllép az agrárismus, az oeconomismus, mely hangoztatja, hogy
ez az egyedüli biztos alapja a nemzeti életnek, legyen vége az egyoldalú
mercantilismusnak. Ez a mozgalom ellenállhatlanul győzni fog a világ
minden részében.
Így vagyunk a közoktatás ügyével is. Negyven év előtt a realis
tudományokra vetette magát az emberiség. Több tudományt vittek a
gymnasiumba, külön középiskolát teremtettek a reáltudományoknak, az
egyetemen hanyatlottak a bölcsészeti disciplinák, gúny tárgya lett a
jogphilosophia, világszerte virágzottak a természettudományok és a
műegyetemek. Mintegy tizenöt év óta hanyatlott a tudás vágya, a
classicai és erkölcsi tudományok megvetésben részesűltek, a természeti
ismeretek szűk körre szorultak, a művészeti képzés gyarapodott, a testi
nevelés, külsőség, a csín uralkodó lett.
Most az idealismus hajnalán a paedagógia terén is kitört az anarchia; a
magyar congresszus elnöke azonban nem lát, nem hall és régi, elavult
szólamokkal mulattat ötezer embert.
Utána jött a minister barátságos buzdítása. Leszállott az ő kedves
tanítóihoz, éppen úgy, mint a realismus nyájassága követeli, mikor a
ministerek mindenfelé szivesen koczintgatnak a sajtó napszámosaival.
Nemcsak nálunk, hanem külföldön is sok minister tegezi hirlapiró
barátjait. Ez is a realista kormányzás titkaihoz tartozik.
De mondott-e valami tájékoztatót a minister korunk erkölcsi és értelmi
anarchiájáról? Semmit. Elmondja, hogy az együttes és egyetemes érdekek
átérzése hozta létre a congressust; de ő se látja a nagy bomlást.
Körülötte villámlik és mennydörög, a nemesebb, a gondolkodó lelkek mentő
eszmét keresnek, melynek védelme alatt megvonják magukat; a minister
azonban csak a tanítók nagy számának örvend.
Végül Berzeviczy nagy beszédéről kellene szólanunk. Ha a két első szónok
alkalmi frázisokból táplálkozott, méltán megvárhattuk volna, hogy a
congressus főszónoka nagy, általános eszméket fog fejtegetni. Azonban
mit sem hallottunk ilyeneket. Nem csoda, mert Berzeviczy gyakorlati és
nem bölcselő elme. Gyakorlati politikus és kitűnő üzletember,
részvénytársasági elnök és igazgatótanácsos. Pedig az ily fényes
gyülekezet méltán követelhetné, hogy alap- és vezéreszméket kapjon
utasításul. Pár év előtt a franczia közoktatásügyi minister, Spuller,
számos ünnepi szónoklatában eszmére iparkodott visszavinni a
jelenségeket s kimondott egy képtelenséget, egy önmagának ellenmondó
állítást, az ugynevezett relativ, viszonylagos eszméket. E férfiuban
tehát volt némi ambitio, magasabb szempontból kiinduló, eszmefejtegető
beszédeket mondani.
Berzeviczy letett erről az ambitioról. Mondott egy gyakorlati,
részletező, eszmétlen beszédet, melyet a congressus némely kolomposai is
restelve hallgattak. Bizonyos, hogy egy jelentékeny bölcselővel kellett
volna elmondatni egy nagy paedagogiai beszédet. De hol találtak volna
ily bölcselőt és tudott volna-e most a realismus alkonyán oly beszédet
mondani, mely fölemelte, megnemesítette volna hallgatóit?
Ha egy Paulsen, egy Brunetiére, egy Fouillée-féle gondolkodót állítottak
volna a congressus főelőadójának, ez legalább bölcselő elmével
megmagyarázta volna az ötezer tanférfiunak, hogy hová jutottunk az
eszmék világában, mily bomlás állott be az emberiség keblében, minő
szemmel kell hátratekintenünk a multba és előre a kétes jövőbe;
vigasztaló vagy fenyegető lesz-e reánk, a magyar tanügyre, a
kibontakozás; mit kell tennünk a beálló viharral szemben? Mindezekre nem
gondol az előadó úr, félszázad óta milliószor hangoztatott frázisok után
apró házikérdésekről terjesztett javaslatokat a congressus elé.


XX. A TANÜGYI CONGRESSUS HATÁROZATAI.

I.
A tanügyi congressus ötezer tagja közt nincs egyetlen egy ember, a kinek
a kor színvonalán állva, fogalma volna a nagy erkölcsi, szellemi és
aestheticai bomlásról.
Mi ennek a magyarázata? Hazánk annyi tanítója közt egy sem érezné ezt a
lelki állapotot? És ha még annyira realista ez a sok tanító, egy sem
olvasna bölcsészeti, paedagogiai, erkölcsi műveket? Azt tudom, hogy a
magyar tanárság keveset olvas; de hogy ennyire általános volna a
tudatlanság, nem tudom elhinni s csak annak tulajdoníthatom, hogy a
gondolkodó fők otthon maradtak s a kapaszkodók jöttek el. Annyi
bizonyos, hogy a mennyire őket ismerem, sokat látok közülök. Csak úgy
hemzsegnek a congressuson.
De tartsunk rövid szemlét határozataik fölött.
Először lássuk az egyetemes tanítógyűlés neve alatt szereplő osztályt.
Az első kérdés volt _a magyar nyelv tanítása a nem magyar ajkú
iskolában_. A realismus idején nem ismerhetünk más nyelvtanító módszert,
mint a gyakorlatit, mely beszélve tanítja az idegen nyelvet. Láng Mihály
előadó szintén ezt ajánlja. Egy-két társa indítványozta, hogy a magyarúl
nem tudó mestert nyugdíjazza az ország. A realis idők individualismusa
nem tűr meg más nyelvet, szokásokat, mint a magunkét. Szellemi látkörünk
teljesen összeszorúl és csak az kell, a mi magyaros, azért követeljük
oly erősen a magyar nyelvet iskoláinkban, de éppen azért oly nehéz
magyarosítani oly vidékeken, a hol a nemzetiségek nagy tömegekben
laknak, mert ezek is individualisták és felzúdúlnak, ha nyelvökben,
szokásaikban bolygatjuk őket. Sikertelen is ily helyeken a magyarosítás
s csupán gyűlöletet okoz. Azért még a realismus alatt sem tanácsos a
teljesen nemzetiségi vidékeken erőszakolni a magyar nyelv tanulását,
csak ott sikeres ez, hol a nép érintkezhetik a magyarsággal, különben a
legszigorúbb törvények végrehajtása is nehéz a realismus alatt, mert
számos pártra bomlik szét az országgyűlés, melyekkel folyton alkudozni
kell a kormánynak, a minek a törvény végrehajtása vallja kárát.
A kitörő idealismus azonban nem nyomja a nemzetiségeket, mert a vallás
és moral levén egyedüli czélja, mindenkit magához ölel nemzetiségi
különbség nélkül, akár tud magyarúl, akár nem.
_Az iskola egységes jogának_ kérdésénél Földes Géza előadó egységes
tantervet követel, melyet az állam adjon ki. Szerinte az iskolának
egyetlen alapföltétele a tanító. Reformtörekvéseinek alapja a józan ész
és a nemzeti szellem. Ez teljesen igaz a realismus napjaiban, ekkor
uralkodik a józan ész, vagyis mindenki bolond. Olvassuk ez időszak
irodalmát és látjuk, hogy a világ összes írói a féleszűek jellemrajzát
adják. Nem levén a társadalomban erkölcsi és vallási alap, megbomlik
családi és társadalmi életünk, szétmállik minden erkölcsi intézmény, a
mint napjainkban az egész világ képe mutatja. Földesnek fogalma sincs e
rémséges bomlásról, mely szerencsétlenné teszi az emberiséget. Ő még
most is az úgynevezett józan ész borát méri, melyet ujjongva szürcsöl
ötezer tanító.
Szegény együgyű barátaim! A józan ész, ez a lapos, hitvány, léha,
zsebelő gondolkodás lejárta magát. Most az idealismus hajnalán vagyunk,
mikor nemes, fenkölt és becsületes érzés, gondolkodás lopódzik
bensőnkbe; mikor rajongani fogunk az egyetemesért, mikor az Isten és
vallás, erkölcs és tisztesség tölti el keblünket. Ekkor mindenki az
egyház segélyét veszi igénybe az iskola reformjánál; az állam
felekezetiekké változtatja iskoláit, legelső, legfontosabb tantárgy lesz
a káté, a hit- és erkölcstan.
_A középiskola tanulmányi rendjéről_ Kármán Mór szólott. Az előadó
lelkes ember és philosophus gondolkodó, a ki sok helyes nézetet fejtett
ki. De mivel mindig bizarr fő volt, azért sok helytelen is van
beszédében. Például az ilyenek: «A nemzeti vonás nem kész, hanem a
történelmi munkásság gyümölcse. Majd ha Európa népei egyszer azt
mondják, hogy a nagy emberi feladatban a _magyar_ segített – akkor lesz
kifejlődve a nemzeti jellem». A ki tud gondolkodni, mindjárt látja, hogy
ezek helytelen és hatásvadászó frázisok. Mert minden népnek megvan a
maga nemzeti jelleme, mely nagyon kevéssé módosulhat. A zsidóság például
nem képes se a szélső idealismusba, se a mély mysticus realismusba
belemenni. Ezen nem változtatott négyezer év üldözése, a szerencsétlen
nép hazátlan vándorlása. Hogy a magyar török-tatár jelleme majdnem eléri
a haladás hullámának mind a két szélét, a belénk olvadt germánoknak és
szlávoknak köszönhetni. Ezért élhetünk meg török-tatár-ugor fajunk
daczára Európa közepén.
Kármán jobban rokonszenvez a gymnasiummal, mint a realiskolával. Ez
utóbbira végzetes lehet az ébredező idealismus. Ha nem törli el,
bizonyára nagyon leszállítja értékét. Mivel az idealismus rajong az
erkölcsi tudományokért, a realiskolának sokat kell veszítenie a
közbecsűlésben. A tanár urak azonban nem veszik észre az eszme rohamos
közeledését, mert még a realiskolát is felruházzák a latin érettségi
vizsgálat jogával. Az idealismus alighanem rendes tantárgygyá teszi a
latin nyelvet ez iskolában is.
Beőthy Zsolt a _művészeti képzésről szólott_. Szerinte korunk jobban
becsűli a művészi élvezeteket, mint előzője. Az irodalom mellett tehát
előtérbe kell lépniök a képzőművészeteknek. S mivel mi nem élünk művészi
életet, erre kell nevelni az ifjúságot. Azért tanuljuk a
művészettörténetet, a művészet remekei legyenek állandó szemlélet
tárgyai, gondoskodjunk olcsó művészeti illustratiókról, járjunk a
képtárakba s tanítsuk a szabadkézi rajzot a gymnasium mind a nyolcz
osztályában. Szegény jó ember! Neki fogalma sincs arról, hogy az
idealismus mély megvetéssel szól erről a művészeti képzésről. Mikor az
emberiség az erkölcsire veti magát, felháborodik azon a sok szennyes
képen, szobron, melyet a realista annyira szeret és nem engedi
gyermekeit a múzeumokba járni. S mivel egész gondolkodása eszmei,
összefoglaló, gyűlöli a szemléltető, illustrált munkákat, melyek a
realismus alatt nagyon el vannak terjedve. Mert ekkor képben tudjuk csak
felfogni a gondolatot, fárasztó ránk nézve az elvont; érzéki az ember,
azért csügg a szertartásokon, a képeken, tetszik a művészeti képzés,
melyet csak ügyességnek, utolsó rendűnek tart az idealista. Ilyenkor
többé-kevésbbé hanyatlik a rajztanítás. Beőthy azonban most a realismus
alkonyán kenetes, színes és mesterkélt nyelven édeskés lágysággal
sürgeti a művészeti képzést, a léha ifjúságot meg akarja ismertetni a
múzeumok meztelen hölgyeivel. Csak rajta, t. barátom! de az előadó úrnak
mégis jobban kellene ismerni a bölcsészet, a művészet, a világirodalom
és a politika történelmét!

II.
Mielőtt tovább mennénk, egy fontos kérdés tisztába hozására kell
szorítkoznom. Ez a nemzeti szellem kérdése. Az elnöktől kezdve az utolsó
felszólalóig mindenki emlegette a nemzeti szellemet. A dolog magyarázata
nagyon egyszerű.
Az emberiség a haladás hullámának elején (a mai hullám 1815 körül
kezdődött), a három eszme, a szép, igaz és jó egységének napjaiban, a
szélső idealismus korában az egyetemesért lelkesedik. Lángolóan szereti
hazáját, de erkölcsi szempontból tekinti. Ilyenkor hódolunk a tekintélyi
vallásnak, az idealis moralnak, melynek képviselői az orthodox egyházak,
főleg a katholikus egyház. Ezeknek tehát nagy befolyásra kell szert
tenniök.
Csak később, a mint a három eszme egysége lazúlni kezd, jelentkezik
halaványan a rationalismus és skepticismus. Ennek a lelki állapotnak a
nemzetre vonatkozó felfogása 1825 körül Vörösmarty _Zalán futása_. Ő még
nem akar erőszakosan magyarosítani, hisz a nemzetiségek is ragaszkodnak
hozzánk.
1840 körül már jóval szűkebb az emberiség eszmeköre, háttérbe szorúl az
egyetemes és a nemzetiért, a magyar haza egysége- és nagyságaért rajong
a magyar. Végtelenűl tetszenek a magyaros szokások és erkölcsök. Meleg,
közvetlen és benső lesz a dal, melynek Petőfi a nagymestere.
A nemzeti egység és nagyság eszméje, noha folyton átalakulva, több
realis elemmel bővülve, mintegy 1875-ig egyedül uralkodik. Azután
rohamosan hanyatlik.
Tíz évvel utóbb már csak az egyén léhasága és zsebelése, az ember
érzékisége, legjobb esetben a kenetes mysticismus lágysága uralkodik
bensőnkben. Nyájasak, kedvesek, szeretetreméltók, finomak, ennivalók
vagyunk; de kiveszett belőlünk az erkölcsi erő, nincs jellemünk, könnyen
hazudozunk, elvesztjük a becsület, az igazi tisztesség fogalmát. Az
egész helyett az alkotó részek dominálnak. A három eszme teljesen
szétvált egymástól, a jó nem támogatja a szépet és mindkettő az igazat.
Van-e tehát ilyenkor lelkesedés a nemzeti nagyságért, a nemzeti
egységért? Ezt nem érezheti senki, mert szétmállott a család, a nemzet,
az ország. Mindenütt decentralisálnak. Hát mégis hogy magyarázzuk a
nemzeti szellem örökös emlegetését? A zsebelő politikusoknak, az
államférfiaknak, a vármegye urainak, a városatyáknak, a társulatok
elnökeinek, igazgatóinak egy nemesebb frázisra van szükségök a sokezer
dictióban s e nemesebb frázis a haza és nemzet. Hiába, a realis, a
szétmálló időkben sem nélkülözhetünk egy-egy általánosabb gondolatot,
ezek nélkül nem is lehet beszédet mondani; azért dicsőítik annyiszor a
hazát a realismus ünnepi szónokai. De nem értenek mást alatta, mint az ő
körüket, társaságukat, családjokat. Ettől egyöntetűséget, egyformaságot,
egyenlőséget, azonos gondolkodást, érzést vagyis nemzeti szellemet
követelnek, mert csak ily körben érzi jól magát a realista egyed. Ez az
ő édes, kedves, benső és közvetlen világa; ezt sürgeti és követeli.
Ennek meséiben gyönyörködik, bűbájos regéit elragadtatva hallgatja,
beléjök mélyed és minden legkisebb része elvarázsolja, megigézi.
Csakhogy ugyanazt érzi ilyenkor minden nemzetiség; mindegyik boldog az ő
aprólékos, kicsinyes szokásaiban, gyönyörködik meséiben, él nyelvében és
dalaiban. Ezért oly nehéz ilyenkor magyarosítani. Az idealismus ugyan
nem magyarosít hivatalosan, de mivel lenézzük az ily kicsinyes nemzeti
sajátságokat, meg akarunk nemesedni a művelt emberiség által, tetemesen
hódít az uralkodó nemzetiség s így hazánkban a magyarság. Legfölebb ott
lehet nagyobb baj, a hol a vallás különbsége választja el a polgárokat.
Mindezeket azért kelle elmondanom, hogy megértsük az annyiszor
emlegetett nemzeti szellemet. Röviden összefoglalva: az idealista
lángolón szereti a hazát, de megveti a nemzeti szellemet, ezt meg akarja
nemesíteni. A realista ajkán pedig füllentés a hazafiság, a
hazaszeretet, a patriotismus; de annál jobban szereti a nemzeti
szellemet, a magyaros érzést, gondolkodást, a magyaros beszédet és
magaviseletet. Csak ennek körében érzi jól magát; ezt követeli övéitől,
környezetétől; ezt akarja meghonosítani az iskolában, ezért beszéltek
róla annyit a jámbor tanítók és tanárok a nélkül, hogy igazán
megértették volna.
Most lássuk a congressus némely határozatát.
Waldapfel János elítéli a középiskolai rendtartásnak _az osztályozásra
és vizsgálatra vonatkozó_ intézkedéseit, melyek nem annyira a
lelkiismeretes kötelességtudást, hanem a ki-, sőt feltünni vágyásig menő
versenyzést fejlesztik ki a tanulók lelkében. Szüntessék meg a
vizsgálatokat és érdemjegyeket. Ez utóbbi helyett egy kis jellemrajzot
írjanak a szülőknek. Vizsgálat csupán a harmadik, hatodik és nyolczadik
osztályban legyen. Az érettségi csak az egyetemre jogosítson; a többi
jog már vele járjon a VIII. osztály bizonyítványával.
Az előadó nem érzi, hogy a realismus nyomása alatt beszél. Idealisabb
időkben minden megengedhető módon tanulásra szorítják az ifjút, számos
érdemjegyet találnak ki; a realismus gyöngédsége, gyermekszeretete,
testi nevelése, a mennyire lehet, törli a vizsgálatokat, apasztja vagy
néhol megsemmisíti az érdemjegyeket. Lehetőleg egyenlőkké teszi a
tanulókat.
A realista Kármán hévvel pártolta az előadó indítványát, a congressus
azonban mellőzte, hisz már ma is odajutottunk, hogy gúny tárgya az
osztályvizsgálat; az érettségin pedig jó és rossz úton könnyítenek. Ma
ezer kellemetlenség éri a tanárt, a vizsgáló-bizottság elnökét, a
kormánybiztost, ha egy kissé becsületes erélyt akar kifejteni.
Ismeretes, hogy a legtöbb középiskolában a dolgozatokat kiírják vagy
másoktól leírják a tanulók, hogy itt-ott pénzen vásárolják meg a
tanárokat; a hol pedig tiszteségesebbek a viszonyok, ott győz a
realismus protectiós és irgalmazó gondolkodása. Szóval nem tehetünk
mást, mint könnyítünk, engedünk, irgalmazunk.
Sebestyén Gyula _az állam és az iskola viszonyáról_ szólott és úgy
gondolja, hogy közoktatásügy tekintetében a társadalom még nem
símulhatott ahhoz az államalakuláshoz, a mely, nem is egészen félszázad
előtt a modern jogállamot teremtette meg nálunk. Ez helytelen állítás.
Az állam nem alakul magától és nem követi őt a társadalom és a
közoktatás, hanem az ember egész erkölcsi világa módosul a három eszme
egységének lazulása szerint. A nyelv, az irodalom, a művészet, a vallás,
az erkölcs, a politika, a jog stb. mind e szerint módosúl. Az iskola
szelleme sem lehet más, mint az uralkodó eszméé. Minden testület, sőt
minden egyes ember magaviselete az uralkodó eszmének van alávetve és
boldog, ha szervezete a szerint tud módosúlni.
Beke Manó _a társadalom és az iskola viszonyát_ fejtegette. Szerinte
csak a jó iskolát támogatja a társadalom Ez így odavetve, nagyon
helytelen. Jó iskola az, mely az uralkodó eszme követeléseinek meg tud
felelni. Idealis időkben más szellem van az iskolában, más a realismus
alatt. A huszas évek iskolája, a tanító magaviselete, előadásmódja,
methodusa és nyelve, elvont és kevésbbé érzékelhető gondolkodása
kiállhatatlan lett volna a nyolczvanas évek realista gyermekének; de
nagyon jól érezte volna magát az 1800 körüli idők iskolájában. A tanító
és tanár úr realismusa teljesen megfelelt volna vágyainak. Ezt különösen
az irodalomtörténet tanára tapasztalhatja, ha a huszas évek drámai,
eposzi termékeit olvashatja mostani tanítványaival.


XXI. A VALLÁS AZ ISKOLÁBAN.
Mikor a tanáregyesület közlönyének ápril 19-iki számában ülésének
jegyzőkönyvi kivonatát s benne a tanügyi congressus programmját
olvastam, azonnal több választmányi tag előtt kijelentettem, hogy az
egyesület bomlását idézheti elő a vallás kérdésének fölvetése. A
programm többi pontja is szerencsétlen, legalább a kijelölt realista
felolvasók szájában az; de a vallástanítás feszegetése éppen
veszedelmes. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert az egész
világon ébredezik az idealismus, mely rajong a vallásért. Az emberiség
haladása ugyanis hullámosan történik. A mostani hullám, melynek végén
vagyunk, 1815 körül kezdődött. Szivünket lassankint elfogta az egyetemes
iránti lelkesedés, rajongva szólottak az istenről, a vallásról, az
erkölcsről, rohamosan átalakult a társadalom erkölcsi magaviselete, a
bölcsészek a szép, jó és igaz eszméjének egységét hirdették, az
államférfiak a moral és politika testvériségét taníták, az irodalomban a
tekintély képviselőiről, az atyáról, a férjről, a felsőségről, a
becsületről, az adott szó szentségéről stb. lelkesen kezdettek szólani,
a drámában epicusok lettek a jellemek, lyrai az előadás, olykor
sentimentalis a hang. Az elbeszélő költészet a régi dicsőség, a hajdani
nagyság magasztalásához fordúlt, ódai, fensőbb vagy mély elegiás hangon
szólalt meg a lyra, megvetéssel tekintett a népiesre, a nemzetiesre,
melyet meg akart nemesíteni. Tekintélyre, hatalomra tőn szert az
aristocratia, nagy befolyása volt a papságnak a közéletben s
felháborodással szólottak a democratia léhaságáról, az erkölcsök
elaljasodásáról, a pénz szagáról, az általános jellemtelenségről, éppen
mint napjainkban. Tehát ily sors várakozik reánk? kérdi az olvasó.
Kétségkivül más lesz a történet, mások az emberek; de a forma örök, a
forma változatlan. A szép, jó és igaz eszméje csodálatos egységet fog
alkotni, melyek fokozatos elválása teszi lehetővé a civilisatio rendes
menetét, szüli a vallás, a bölcsészet, az erkölcs, a politika, az
irodalom, a művészet, s a gazdasági élet sajátságos módosulását.
Most tehát az idealismus hajnalán a legnagyobb hibák egyike a
tanáregyesületben a vallás tanítása ellen szólani, mikor a szülők erősen
sürgetik nemcsak külföldön, hanem nálunk is. De talán helyén lesz a
vallástanítás reformját sürgetni? Ez már inkább. Erről lehet szólani,
csakhogy itt az a nehézség merül fel, hogy az egyházi hatóságok maguknak
követelik a javítás keresztülvitelét, az iskolai hatóságtól csupán a
szükséges előzékenységet követelik meg. Sőt ha rendkivüli erővel találna
kitörni az idealismus, ez minden tanintézetet a szakiskolák egy részének
kivételével felekezetivé változtatna. Talán négy-öt év mulva beáll ez az
idealis reform, hogy azután tiz-húsz év mulva a szélső idealismus
lohadásával újra megkezdődjék a szabadságért való rajongás, föllépjen a
papság elleni harcz, hangoztassák, a megnemesedett liberalismus
szükségét. Az ostromlók ugyan még tisztelik a vallást, a gondolkodók, a
bölcsészek, az államférfiak nemes hangon szólanak a vallásos
igazságokról: de már sokan gyülölik az ugynevezett papi zsarnokságot. A
haladás hullámának második felében, mikor nagy bizodalommal fordulunk a
természettudományokhoz, mikor az irodalomban uralomra jut az
academismus, a nyelvben az orthologia, az államban a nemzeti egység, a
gazdasági életben a plutocratia, a közéletben az érzékiség és a jólét
hajhászása, akkor legjobban elhanyagoljuk a vallás tanítását. Igy láttuk
ezt a hetvenes években.
De a mint növekszik a realismus; mikor erkölcsileg teljesen szétmállik a
társadalom: lassankint hódít a vallásos mysticismus. Ez nem az
idealisták merész, követelő, szigorú föllépése, hanem az az édes, lágy
mysticus érzés, mely 1880 óta mindjobban elharapódzott s a catholicismus
felé fordította a nemzetek figyelmét. Mert minél intensivebben behatunk
a lét mélységeibe, annál jobban látjuk, hogy valami titkos, sejtelmes,
mysticus van tudásunk mögött, melyet semmiféle természettudomány nem tud
megfejteni. A realismus e nyomása alatt reformálták a nyolczvanas
években a vallásoktatást. Nálunk számos hitoktatót alkalmaztak;
mindenfelé, különösen Oroszországban terjedtek a mysticus, vallásos
érzelem hivei. Kivált a reálisabb nemzetek, minők a germán fajok,
különösen az angol, szivesen belémerültek ebbe az édes, lágy vallásos
érzésbe, mikor, oly szívesen olvassuk Kempis Tamás könyvét Krisztus
követéséről. A múlt század alkonyán hatalomra jutott realismus, melynek
féktelen individualismusa szülte a nagy forradalmat és benne a
legnagyobb individuumot, I-ső Napoleont, rendkivül elterjesztette a
mysticismust, mely a catholicismus visszaállítására birta a franczia
császárt és kitűnő gondolkodókat, mint Schleiermacher, Stolberg,
Novalis, Jakobi, Fichte, Schelling, Baader stb. az érzelmi vallás
kebelébe hajtott. Ma pedig egy kitűnő orosz költő és gondolkodó, gróf
Tolstoi, ennek a mysticus vallásos érzésnek a legzseniálisabb tolmácsa.
A mysticismus azonban most már senkit sem tud megnyugtatni. Az
emberiségben rohamosan jelentkezik az idealismus s vele az a magasztos
fenkölt vallásosság, mely hivatva van megnemesíteni a világot.


XXII. A LEÁNYGYMNASIUM.
– No bácsi, végre elértük czélunkat. Lesz nekünk is gymnasiumunk,
nemcsak maguknak. Hej, be szeretnék még egyszer kis leány lenni, hogy én
is járhatnék e gymnasiumba! Az elsőt természetesen a nőképző-egylet
állítja fel, ez megfelel nemes hagyományainak, de ma-holnap lesz több
is. Hiszem, hogy Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Debreczen, Arad és ki tudja,
hány más város, államsegélylyel vagy anélkül sietnek felállítani a
leánygymnasiumot. Legolcsóbb lett volna a leányokat is beereszteni a
fiuk iskolájába, úgy mint Amerikában vagy Ausztráliában teszik, de
minket még visszatart a régi czopf. Elképzelem, hogy tizenöt-húsz év
mulva, hány orvos, hány ügyvéd, bíró, hány tisztviselő, talán
országgyűlési képviselő s idővel miniszter is válik belőlünk. Hej bácsi,
végre beáll az emberiség aranykora! Idáig a költők a paradicsomba, az ős
időkbe igtatták be az aranykort, pedig csak a jövőbe helyezhetjük, a
jövő századokban virrad fel a szegény szenvedő emberiségnek.
– Jó kedvvel ébredtél fel, édesem. Én már nem lelkesedem a te
leánygymnasiumodon, pedig még egy tizeddel ezelőtt nekem is tetszetős
gondolat volt a nők egyetemi műveltsége.
– Persze, mert vénűl a bácsi, szürke a haja, rá se pillant már az
asszonyokra, legfölebb tréfál vagy gáncsoskodik velünk.
– Nem úgy van, édes fiam. E jelenségnek másutt van a magyarázata.
Vénségemtől vagy fiatalságomtól nem függ az én rokonszenvem valamely új
eszme iránt. Bárminő vén legyen az ember, de ha összhangban van a lelke
az idők árjával, tetszeni fognak a fölmerülő és divatos érzések,
gondolatok.
– Hát akkor mi az oka, hogy bácsi nem rajong a leánygymnasiumért? Pedig
rajongani kellene!
– Igen egyszerű oka van. Most már beköszöntött az idealismus. Minden
téren találkozunk vele a politikában, a vallásban, az erkölcsi, a
családi élet terén, az irodalomban, sőt a szinpadon is. Például «_A
garasos alispán_» már pedzi gondolkodásunk új irányát.
– Mi köze az idealismusnak a leánygymnasiumhoz? Nagyon megélhetnek
egymás mellett. A leánygymnasium épen úgy virágozhatik az idealismus
alatt, mint más iskolák. Bácsi mondotta, hogy az idealismus napjaiban
jobban tetszenek az erkölcsi, bölcsészeti, a történeti tudományok, a
realismus alatt pedig a természeti, földrajzi stb. szóval a realis
ismeretek. Harmincz év óta csak nevetnek a tudósok, ha a bölcsészetet
emlegetik, minden jogász mosolyog, ha jogphilosophiárol van szó és így
tovább. Most mindez megváltozik. Rajongani fognak az általános
eszmékért, az egyetemes elvekért. Az egyetemi tanárok bölcsészete
megszűnik természettudomány lenni, a történelem nem lesz adatok halmaza,
való és mesés események kedves elbeszélése, hanem eszmei kapcsok,
felsőbb okok keresése. Mindezeket sokszor hallottam a bácsitól, már úgy
tudom, mint maga, de az nem megy a fejembe, miért nem tanulhatnák ezeket
az idealis tudományokat épen úgy a magyar leányok mint a fiuk. A magyar
leánynak van annyi esze, mint a magyar fiúnak. Sokat írtak az asszonyok
gyönge testalkatáról, hosszú hajáról és rövid eszéről, de mindezeket
megczáfolta a civilisatio. Most legfölebb vaskalapos tudósok mernek
efféle kifogásokat állítani fel a leánygymnasiumok ellen.
– Nem ez a magyarázata, édes fiam. A férfinak és nőnek meg vannak a
maguk nemi eltérései, különbsége szellemi és testi életökben egyaránt. E
különbségek még nem képesek megakadályozni, hogy Pepi nénéd kitűnő
polgármestere ne legyen Budapest fő- és székvárosának, vagy Máli hugom
nem írhatná meg férje pörös aktáit, a hogy eddig is meg tudta írni.
Jeles orvos lehet az asszonyból is. A XV. század közepe táján igazán
realis időkben egy bolognai jogtanár özvegye foglalta el férje
tanszékét. A görög-római világban, kivált a realisabb napokban, számos
nő foglalkozott bölcsészettel és más tudományokkal. Számtalan példát
idézhetnénk arra, hogy a nő jelesen megállotta helyét a tudomány, az
irodalom, a művészet, a bölcsészet, a politika és a gazdaság terén. Az
én lelkesedésem hiányának egészen más oka van. Te, a kinek annyit
beszéltem az erkölcsi világról, magadtól is kitalálhatnád.
– Sejtem ugyan, mit akar bácsi mondani, hol keresi e tünemény okát, de
mégis szivesen hallom magyarázatát, noha igazán megvallva, nem hiszem,
hogy úgy legyen.
– Nem hiszed? Jól mondod, hogy nem hiszed és nem is hiheted. Idáig azt
tartottuk, hogy ha számos okkal, bizonyítékkal támogatunk valamely
állítást, azt el is kell hinnünk. Ez áll a természeti, a realis
igazságokra, melyeknek az a sajátságuk, hogy egyesek és érzékeinkkel
fogjuk fel. Az erkölcsi igazságok azonban nem ilyenek. Ezeknél
okvetlenül szükséges, hogy az uralkodó eszmeirány, az idők árja ragadjon
magával bennünket. A nagy erkölcsi igazságokat csak akkor tehetem
magamévá, ha gondolkodásom összefoglaló, általánosító, az egészből
kiinduló. Ez pedig lehetetlen máskor, mint csak az idealisabb napokban.
Mikor hatalomra jut az idealismus, mindnyájunknak kiszélesedik szellemi
látköre, rajongunk az egyetemesért, tisztelettel hajlunk meg a tekintély
elve előtt, áhitattal hallgatjuk az ősök dicső tetteit. Ilyenkor kezdünk
lelkesedni a történeti emlékekért, ilyenkor mondhatja Vörösmarty: «Régi