Az erkölcsi törvény alkalmazása - 03

látkörre van szükségünk, hanem kedvesen elbeszél, adatokat nyomoz és
okiratok után kutat. A bölcsészet tapasztalati tudomány lesz s a
természettudomány kiegészítője. Az erkölcs relativ valami, mely hely és
idő szerint változik, nem pedig az egyetemesből kiinduló világnézet.
Szóval minden szétmállik, alkotó részeire bomlik s e részek az
uralkodók. Ezek dominálnak érzésünkben, gondolkodásunkban. És mivel
nincs magasabb szempont, melyből kiindulnánk magunktartásában,
erkölcsiségünk nem ismer magasabb elvet, mint a felebaráti szeretetet, a
határtalan jóságot, mely azonban nagyon megfér az általános erkölcsi
sülyedéssel.


IV. A TÁRSADALMI BÉKE.
Harmincz esztendő óta töméntelen sok munka jelent meg a társadalom
erkölcsi, szellemi, aestheticai és gazdasági életéről. Ma már minden
socialis. A szép, igaz és jó eszméje a társadalom szempontjából lesz
vitatás tárgya. Az aesthetica éppen úgy társadalmi kérdés, mint a
gazdaság, az ipar és a kereskedés fejlődése. A bölcsészet a társadalom
viszonyaiból fejtegeti az erkölcstant, a psychologiát és más ágazatait.
Szóval minden kérdés össze van forrva a társadalom kérdésével.
Azt hinné az ember, hogy az egyetemesért, az általánosért, a nagy és
szükségképi elvekért kezdünk rajongni, mert az egész társadalmat
hangoztatjuk, el akarjuk tűntetni a nemzeti korlátokat, kigúnyoljuk a
haza fogalmát, megvetjük az elkülönítő nemzeti nyelveket s nemzetközi,
internationalis társadalomról beszélünk. De a kik ismerik az erkölcsi
világ törvényét, tudják, hogy mindez nem egyéb, mint a legszélsőbb
individualismus; tudják, hogy a haladás egy-egy hullámának elején az
egyetemesért: az Istenért, a vallásért, a szép, jó és igaz egységeért
rajongunk. A szélső idealismus lohadásával és a realismus első
jelentkezésével a haza és nemzet fogalma kezd lassan elhatalmasodni s
mikor elérte tetőpontját, fokozatosan hanyatlik s már csak a faj, a
törzs, a rész, az egyed tudja felkölteni érdeklődésünket.
Ez a socialismus igazi kora, a gyönge, lágy, tehetetlen individiumé, a
ki szegre akasztotta az egyetemestől függő erkölcsi elveket, nem tudja
nézni mások nyomorát, szenvedését, erkölcsi eszme hiányában elnéző,
könyörülő, jószívű, síma és nyájas s mivel az anyagira veti magát, nem
sokat törődik az Istennel, vallással, morállal, csupán a testi jólétről
és az érzéki gyönyörökről ábrándozik, ezeket akarja megszerezni magának
és családjának s ezért a szegényebbjei nemzeti különbség nélkül
összeállva, vállvetve iparkodnak megszerezni azt, a mi betölti minden
vágyukat. Ezért socialista mindig a realismus kora. Az országok
viszonyai szerint eltérők lehetnek a socialismus tüneményei, más színt
öltenek keleten, mint nyugaton, máskép mutatkozik a germán és szláv
fajoknál, mint Japán, China népeinél, az alap azonban mindenütt ugyanaz,
vagyis az individualismus.
Krisztus előtt 450 és 200 körül éppen úgy találkozunk e socialista irány
elhatalmasodásával, mint Krisztus utáni II., VI., X. és XV. században
vagy a XVII. század második felében vagy 1800 körül és különösen
napjainkban. S mivel most a bámulatosan kifejlett ipar tömérdek munkást
foglalkoztat, képzelhetni, mily erővel léphet föl korunk socialis
mozgalma.
Tömérdek a gyár és rengeteg az értelmes munkások száma, a kik a
realismus növekedésével csodálatos erőt tudtak kifejteni. De nem csupán
a munkás a socialista, mert habár ily név nélkül, ily felforgató
doctrinák nélkül is, ugyanazt teszi minden függő állású egyén, fizetett
tisztviselő, a ministerelnöktől kezdve az utolsó díjnokig. A
magántisztviselők csak úgy megkövetelik sorsuk javítását, mint az
államiak. És az államok, intézetek, gyárak, gazdák, iparosok nem képesek
ellentállani munkásaik követelésének. A tanárok, tisztviselők ugyan nem
strikeolnak, mint a gyári munkások, de annyiszor, annyi oldalról
támadják, ostromolják kenyéradóikat, hogy rendesen elérik czéljokat.
Mivel nagyobb az állam jóléte a realismus alatt s mindnyájan gyöngék,
lágyak, szánakozók vagyunk, nem tudjuk megtagadni kérő embertársaink
követelését. Vagy ha nincs módunkban kérelmöket egész nagyságában
teljesíteni, legalább egyben-másban iparkodunk rajtok segíteni. Szóval,
a realismus idején igazi részvéttel viseltetünk felebarátjaink iránt s
mivel csupa szív az ember fensőbb erkölcsi elvek nélkül, soha sem
nagyobb a jótékonyság, a közadakozás mint a realismus napjaiban. Ma
például hallatlan a jótékony egyesületek száma; a művelt világon sok
ezer nő és férfi foglalkozik a jótékonysággal, gazdagok és jómódúak
évenkint milliókat áldoznak a szegények javára.
A mult hetekben egy feltünést keltő munka jelent meg irodalmunkban:
Czíme: _Társadalmi béke a közgazdasági patriarchalismus alapján, irta
dr. Gaal Jenő_. A szerző egy volt országgyűlési képviselő, később
ministeri tanácsos, most műegyetemi tanár. Azon szeretetreméltó,
jószívű, irgalmas lelkek közül való, a minő most a társadalom nagy
része, azért könyve rögtön visszhangra talált. A szív hangján szólal meg
a társadalmi béke érdekében s az atyáskodó jóság, az úgynevezett
_patriarchalismus_ módjával akar segíteni a szegényebbeken. Ezzel reméli
enyhíteni szenvedéseiket, kibékíteni sorsukat, csillapítani
felháborodásukat. Ő nem barátja a meseszerű _socialista államnak_, azt
gondolja, hogy nem lehet összeegyeztetni az emberi természettel. A miket
e tétel bizonyítására felhoz, oly régiek, mint maga a communismus és a
socialismus s elmondhatni, hogy többnyire nem igazak. Mert ha örökös
realismus uralkodnék, fejlődésében okvetlenül bekövetkeznék a socialista
állam. Hisz látjuk, hogy némely országban rendkívüli politikai és
társadalmi jogokat értek el a munkások, különösen a nők, a kik
közigazgatási hivatalokat is viselhetnek. A dolog magyarázatát egyebütt
kell keresnünk.
A socialismus országa lehetetlen, mert az idealis napokban az
egyetemesért szabad lelkesednünk, az erkölcsi jóért rajonganunk, az
ideal-real alatt a nemzeti sajátságok szeretete, a nemzeti egység és
nagyság vágya tölti el bensőnket s csak a realismus idején válhatik
áramlattá a socialismus. Az eszményibb napokban hatalmas lesz a király,
az aristocratia, különösen a papság. Így látni, hogy 1820 körül
elenyészik minden érdeklődés a socialisticus nézetek iránt, noha egyes
rajongók, mint Saint Simon, fűzik, fonják az ő ábrándjaikat.
Később is csak lassan jelentkezik a népben és mint igazi
socialismus-tan, csak a hetvenes években jutott nagy erőhöz. Most pedig,
az idealismus hajnalán, szemlátomást bomladozik.
De minden haladás, minden civilisatio nem egyéb, mint utazás a realismus
bomlása felé, melyet egy-egy hullám idealis kitörése megnemesít,
erkölcsösebbé tesz; hanem azért – néha úgy látom – a realismus erkölcsi
bomlását az idealis lelkesedés sem lesz képes egységessé tenni s a
civilisatio pusztulása fog bekövetkezni, a socialista állam azonban még
sem jön létre.
A t. szerző a socialista állammal és más socialis ábrándokkal szemben
azt hirdeti, hogy a _jogosult egyéni érdeken nyugvó individualismust
telíteni kell ethicai elemekkel, melyek a socialismus egyetlen
megvalósítható alkatrészeit képezik_. Úgy látszik, a szerző tudja, hogy
a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk, ki is jelenti e
nézetét, mikor mondja, hogy az individualis irány túlsúlyának az ideje
egyelőre lejárt, azért ethicai elemekkel töltsük meg az
individualismust, mert különben borzasztó bomlás állhat be, kivált a
német, franczia és belga földön. Itt persze téves az okoskodás,
helytelen az ijesztgetés. Ha lejárt az individualismus túlsúlya, akkor
ne aggódjunk, mert beállanak az egyetemes utáni lelkesedés napjai, azaz
a vallás és erkölcs korszaka, mint 975, 1490, 1700, 1815 körül. Ilyenkor
eltörpűl a socialismus, mely igazában a realismus alatt és akkor
virágzik, mikor bő keresete van a munkásnak.
A szélső idealismus alatt azonban legtöbbször súlyos anyagi bajok
nyomják az emberiséget, mikor éhezik a szegény munkás és földműves,
mikor vevő hiányában csak felére dolgozik vagy egészen megbukik a gyár,
csődöt mond sok pénzintézet: ilyenkor megszünik a socialismus; de
helyette beáll a rablás, pusztítás, öldöklés, koldulás, a realismus
léha, de külsőleg szabályos és rendes társadalmának bomlása. Ilyenkor
áthatnak bennünket az úgynevezett _ethicai elemek_, vagyis az egyetemes
szempontjából kezdjük tekinteni a világot.
Jól esik az olvasónak, ha a t. szerzőnél az _ethicai elemek_
hangoztatásával találkozik. Világos fogalmat azonban nem szerez belőlük.
Mik azok az ethicai elemek? Ilyen volna a szerző szerint az
individualismus önzésével szemben a közszellem ápolása, az erkölcsi
kötelességtudásra való nevelés, a mai társadalmi rend szükségének
bemutatása stb. Mindezek többé-kevésbé üres szólamok. Hisz a socialista
éppen azt tartja, hogy sehol sincs nagyobb közszellem, mint az ő
társaságában és soha sincs kevesebb önzés, mint a realismus napjaiban,
mikor hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, végtelen az irgalmasság. És
e kötelességtudás lehet-e nagyobb, mint a realismus idején, mikor jelszó
a munka, mikor azt hiszik, hogy már maga a munka nemesít. Szóval, a
szerzőnek még nincs világos fogalma az erkölcsről. A szerző melegen szól
Angliáról, hol a társadalom hathatós _önfegyelmezésnek_ veti alá magát.
Ez részben téves, részben másképp kell magyarázni. Mert mindenekelőtt el
kell ismernünk, hogy Angliában, átlag véve, ugyanoly erkölcsi bomlás és
demoralisatio uralkodik, mint más országokban.
A mi ez átlag mellett eltérés mutatkozik, azt az angolok faji jellemének
kell tulajdonítanunk.
Az angol ugyanis a legtökéletesebb minden európai faj között. Ezzel azt
akarom mondani, hogy az angol a haladás egy-egy hullámának elejétől
végeig minden érzésébe és gondolkodásába kitünően benne találja magát. A
mire például a semita, a sárga faj stb. nem képes. Nincs elég érzékök a
hullám szélső idealis és realis árjához. Világrészünkön a latin faj és a
félig-meddig turáni magyar a legjózanabb. Sőt a latin fajok között is
van különbség, például az olaszba több germán elem olvadt bele. A
latinok után jönnek a szlávok s végűl a germánok s közöttük utolsók az
északiak meg az angolok. E népek sajátságos változáson mennek át a
realisabb időkben. A magyar és a franczia léha materialista lesz és
kevésbé mysticus; a szlávok jóval mysticusabbak; de legmélyebben
bocsátkozik a mysticismusba az angol. Ez alatt azt az édes, meleg, lágy,
kenetes, vallásos érzést gondolom, mely a realisabb időknek egyik kedves
tüneménye. Ez éppen úgy megvolt a XVII. század második felének
Angolországában, mint most a hetvenes-nyolczvanas években. Az idealis
vallásosság 1700 körül tört ki, éppen úgy, mint napjainkban Balfour és
mások műveiben. Realis természeténél fogva az angol legkevésbbé szereti
a központosítást, a realismus napjaiban széleskörű jogokat ad a
birodalom alkotórészeinek, legtöbbet áldoz jótékony czélokra, engedékeny
és könyörülő, szíves és jóakaró munkásai, cselédjei iránt.
Többé-kevésbbé mindnyájan ilyenek vagyunk, de messze elhagy bennünket az
angol. Decentralisatiojának köszönheti, hogy a realismus idején nem
fojtogathatja egy központi zsebelő érdektársaság, legfölebb helyi
klikkek nyomhatják, melyeket mégis könnyebb lerázni.
Gaal melegen emlékszik meg Carlyle Tamás történetíróról, a ki lelkesen
felszólalt a munkások érdekében: talán még többet írhatott volna a
mysticus Ruskinról, ők mindketten az angol jellemnek az uralkodó eszme
nyomása alatti érdekes módosulásai.
A szerző könyvének többi része általában a munkások istápolásával, a
munkaadók viselkedésével és idevágó feladatainkkal foglalkozik. Ez a
rész nagyon tanulságos, haszonnal forgathatják a gyárosok, a gazdák, az
iparosok, megtanulhatják belőle, hogy bánjanak munkásaikkal a realismus
idején. Az idealistát persze nem igen fogják kielégíteni e tanácsok. Ő
az egyetemes iránti lelkesedést szereti látni cselédjeiben. Keblében
első és legszentebb a vallás és az erkölcs, ezeket fogja sürgetni és
hozzájok szabja viselkedését.
Mindenesetre sajnálom, hogy a t. szerzőnek nincs elég összefoglaló
tehetsége, se szélesebb és alaposabb történeti tudománya, mert akkor
megértené az erkölcsi világ törvényét és belőle többi közt azt is
megmagyarázhatná, miért hajlik ő most a közgazdasági patriarchalismus
felé, miért buzog annyira a társadalmi békéért.
Mindamellett becsülni való munkát végzett, a homályos ethicai elemek
emlegetése tiszteletreméltóvá teszi előttünk s nem szeretnők elhallgatni
a szerző iránti rokonszenvünket.


V. DUMAS.
A legterméketlenebb bírálatok egyike volt idáig a drámai kritika. Ifjú
korom óta szorgalmasan olvasgattam Saint-Beuve, Janin, Armand de
Pontmartin, Saint-Marc-Girardin, Gottschall, Schmidt Julián, Lindau és
mások bírálatait, buzgó olvasója valék a sok német, franczia, angol stb.
irodalomtörténeteknek és rokon tanulmányoknak. Mindezek a nevek,
ítéletek és fejtegetések óriási halmazával tömték tele agyamat és
világos betekintést nyerhettem a drámai költők belvilágába. Az ismeret
és ítélet e tömkelege sok volt arra, hogy beszélhessek róluk, képet
adhassak működésükről; de nem elég, hogy biztos és megnyugtató ítéletet
mondhassak a fölmerülő _miért_-ekre. Azt megtanultam belőlük, _hogyan_
ír ez vagy az a drámaíró; de nem, hogy _miért_ ír úgy. Pedig én éppen
ezt szerettem volna tudni. Ha valamelyik kritikus ebbe mert belé
bocsátkozni, a legfurcsább magyarázatok kerültek ki tollából; pedig,
kivált az idealisabb időkben, minden kritikus fölvetette a _miért_-et. A
realismus napjaiban jobbára megelégszenek a _hogyan_-nal. De bármily
szellemesek is e bírálatok, igazán elmondhatni rólok, hogy
többé-kevésbbé gyarló dolgok. A legtarkább ítéletek minden vezérfonal
nélkül. A huszas évek egyik-másik jeles költőjét, például,
elragadtatással bírálta meg valamelyik kortársa, de már 1860 körül
rendesen fitymálva szólott róla az irodalomtörténet munkása; 1890 körül
pedig nem talált elég sujtó kifejezést irodalmi ferdeségeinek
megrovására. Ebbe a chaosba is az eszme törvényének felfedezése hozott
belé világosságot. E fáklya segélyével elég könnyűvé válik minden drámai
alkotás bírálata. Könnyű feltárnunk a költő hatásának titkát, csak
ismernünk kell a kort, melyben sikkerrel adták művét.
De hát hogy hangzik az a szabály, melyhez hozzá kell szabnunk a drámai
műveket? Nagyon egyszerűen és röviden, annyira, hogy első pillanatra a
legnagyobb kételylyel fogadjuk. De ha ismerjük az erkölcsi világ
törvényét, azonnal belátjuk igazságát.
A szabály így hangzik: Az idealismus napjaiban, a szép, igaz és jó
eszméinek egysége idején, az egyetemest, az istenit, az erkölcsit, az
általános emberit kell magasztalnia a költőnek az individuum rovására.
De mivel folyton szűkül az idealismus látköre, míg végre a realismus
alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze; a szerint kell
módosulnia a költő alkotásának is, úgy hogy a realis napokban az
egyetemes képviselőit kell léháknak, aljasoknak, becsteleneknek
bemutatnia, mert ezek okozzák az individuum minden baját, nyomorát; le
kell rombolnia az erkölcs, a vallás támaszait, mindenben az alkotó
elemeknek, a részeknek kell igazat adnia az egész ellenében; az államban
a fejedelmet, a ministereket, a hatóságot kell leszállítania trónjokról,
a társadalomban a születés, a vagyon aristocratiáját kell lerántania, a
katonaságnál a tiszteket, az iskolában a tanárt, a családban az apát, a
házasságban a férjet és így tovább. Természetes, hogy mivel az eszme
zsugorodása lassan és fokozatosan történik, a költői alkotásnak szintén
meg kell tartania az idők finom árnyalatát. Azért hiába írja meg egy
realis szervezetű drámaíró pl. Ibsen az ő _Nóráját_ harmincz év előtt,
műve csak akkor arat sikert, mikor a társadalom e darab erkölcsi
színvonalára szállott alá; ekkor azután, ha jól van megalkotva,
rajongani fognak érette.
Ez elv alapján lássunk hozzá egy előkelő drámaíró rövid bírálatához.
Legalkalmasabb lesz e czélra a nemrég elhunyt franczia költő, Dumas,
kinek ifjú kora óta bámulatos sikerei valának az egész művelt világon.
De alig tették a sírba, egy új szemle, a _Mercure de France_, jónak
látta megkérdezni felőle az ifjabb írói nemzedéket, mely nagyon
lenézőleg nyilatkozott a még mindig ünnepelt drámaíróról. A fiatal írók
nyilatkozatai azonban elég éretlenek. Többnyire felszines és helytelen
kifogások, melyek semmit se vagy keveset magyaráznak meg. Némelyik
észrevétele igazán boszantó fecsegés. Azért Dumas tisztelői azt mondanák
rájok, hogy nem érdemes velök foglalkozni. Minket azonban az erkölcsi
élet minden tüneménye érdekel s így e kifogások is lekötik figyelmünket
és azt kérdezzük magunktól: Mi lehet az oka, hogy egy harmincz év óta
ünnepelt költőről ily fitymálással nyilatkozhatnak az ujdonsült poéták?
Honnét merítik ehhez a bátorságot? E kérdésre nem lesz nehéz
válaszolnunk, mert oly rohamosan változik az idők árja és mint egy
laptársunk kifejezi, annyira dühöng a morál, hogy Dumas műveit csakhamar
lejárjuk s pár év alatt sutba dobjuk.
De hát miért sujtanók ennyire éppen Dumast? Azért, mert Sardou, Ibsen,
Sudermann, Hauptmann Gellért és néhány más drámaíró mellett ő volt a
realis idők legnagyobb poétája. Ha tudni akarjuk, milyenek a realismus
drámái, csak Dumas darabjait kell megtekintenünk s mindjárt
tájékozódhatunk.
Először is minden műve egy-egy eszme tolmácsa, még pedig feltünő, kirivó
eszméé. Már a szélső idealismus lohadásával fellépnek a költők egy-egy
eszmével, ezek azonban nemesebb gondolatok, például a tiszta szerelem
jogosultságát vitatják az apai tekintély kényszere ellen, vagy a
lelkiismeret szabadságát védik az egyházi vagy állami törvények
szigorával szemben. Ezek és hasonló eszmék az egyén védelmére kelnek az
egyetemes nyomása ellen. De mily tisztelet lángja lobog még a költők
keblében az egyetemes iránt! Szűkül ugyan az egyetemes köre, már
gyűlölik theocraticus jelenségeit, a szélső idealismus zsarnoki
követeléseit; a vallás és az erkölcs, az istenség és az erény azonban
még nem üres szó, hanem igaz és szent érzés a legtöbb írónál. Sőt az
idealreal időszak első felében sem igen tűrik a vallás és erkölcs
sorompóinak eltávolítását; noha már itt-ott messzebb állítják fel. Csak
erősen realis időkben szabad annyira jutni, oly eszméket felvetni, mint
a minőket Dumas dolgozott fel s az individuum javára dönteni el. Mert
minő kérdéseket szeretett fölvetni? A társadalom alapkérdéseit, minő a
hit, a vallás, a hitetlenség, a lelkiismeret, a becsület, a házasság, a
család, a házasságtörés, a prostitutio, a faj, a nemzetiség, a jog, az
igazságszolgáltatás stb. kérdései. E kérdések nagyobb része előfordul
idealisabb napokban is, de a megoldás mindig az egyetemes javára
történik. Az egyénnek bűnhődnie kell, mert megsérti az egyetemest.
Shakespeare az idealreal delén mily kicsinylőleg szól a polgárokról, a
népről, mily romlottnak mutatja be a fattyú gyermeket, sújtja az össze
nem illők házasságát s számtalan más effélét; de már a realismus
napjaiban nem szabad az ő módján tárgyalni e kérdéseket; hanem mindig a
résznek kell adni igazat az egész, az egyénnek az egyetemes ellenében.
Dumas vele ellenkezőleg, a megejtett leányt, a courtisanet, a
természetes gyermeket stb. védi. Doumic René azt hiszi, hogy jobb lett
volna a társadalom e kitaszított tagjait bántatlanul hagyni
félhomályukban; de nagyon téved, mert éppen e kérdések felvetése és
megoldása az individuum javára emelte Dumas színműveit arra a
színvonalra, melyen harmincz év óta állottak. Azt is gondolhatná valaki,
hogy a házassági elválásért vívott sikeres küzdelme csak ártott műve
becsének, mert mindenütt behozatván az elválás, fölösleges és tárgytalan
lesz a darab. Pedig nem a politikai vagy társadalmi siker buktatja meg
Dumas színdarabjait, hanem az idealismus ébredezése, mely a házasság
szentségét, elválaszthatlanságát szereti magasztalni.
Doumic a legőszintebben üdvözli Dumast, mert a _polgári eszmék_ egész
sorával találkozik nála. Tehát vannak polgári eszmék is? Igen, vannak.
Meg is magyarázza őket Doumic, mikor elmondja, hogy mindig forradalmár
óhajtott lenni Dumas s ezért sok ellenséget szerzett magának. A polgári
eszmék tehát forradalmi nézetek, azaz a realisabb individuum lázadása az
idealisabbak uralkodása ellen. Vagyis Dumas az idáig uralkodó realismus
egyik irodalmi, még pedig drámaírói apostola volt. És ha ezért még most
is üdvözli Doumic, nagyon hihető, hogy pár év múlva már nem fog neki
gratulálni, mert újra az egyetemest fogjuk magasztalni az individuum
ellenében. Az is tetszik Doumicnak, hogy a két nem viszonyának
tárgyalásában oly fontosságot tulajdonított Dumas az élettani elemnek, a
minőt idáig jelezni is alig mert a színház s ezt oly merész
kifejezésekkel, annyira nyers szavakkal tevé, a minőket színpadról még
nem hallott a közönség. Egyszer meg is történt, hogy valaki a nézőtérről
oda kiáltott a színészeknek: Ez már undorító! Pedig az ily nézők száma
eleinte legio volt.
Íme egy újabb polgári eszme! A dolog magyarázata azonban elég könnyű. A
szélső idealismus drámai nyelve annyira kényes, finnyás, tapintatos,
hogy a költő tele van vigyázattal s minden közönséges és trivialis
szótól írtózik. A realismus halavány jelentkezésével megjelennek a
merészebb, a nyersebb szólamok is. Ismeretes dolog, mily harczott vívott
Hugo Viktor egy-egy ily kifejezésért nemcsak a közönséggel, hanem a
színészekkel is. Nálunk is a harminczas évek végén kárhoztatva
emlegették a _Bánk bán_ nyerseségeit, piszkolódásait. Természetes, hogy
Dumas az ötvenes, hatvanas években Hugónál is nyersebb, népiesebb,
trivialisabb lett; ez vele járt a realismussal, mely szereti a népies és
nyers, közvetlen és keresetlen kifejezéseket. Ilyenkor a színpad nyelve
sem igen térhet el a mindennapi élet nyelvétől. Az idealisabb napokban
lehetetlen az ily meztelen és becstelen beszéd minő Dumas minden művében
bőven fordul elő, de csak egyet idézünk a _La Princesse Georges_-ból,
itt egy jó barátnéja mondja Sylvanie grófnéról: «Úgy látszik, hogy a
grófné az egyenlítő vagy a sarkok valamely istennőjének vagy minek
képzeli magát, a ki szentélynek tartja nyughelyét. Ide bezárkózik és ha
férje, az ő főpapja, el akarja végezni áhítatát, előbb áldozatát kell
benyujtania.» Azaz férji kötelességének teljesítése előtt gazdag
ajándékokkal kell megnyernie feleségét.
Dumas ellensége volt a _l’art pour l’art_ elméletének. Szerinte legyen
_hasznos_ a szinház, _czélzatos_ a dráma. Minden irodalom, mely nem
tartja szem előtt a tökélyesbülést, az erkölcsiséget, az ideált,
tüdővészes és egészségtelen: holtan született irodalom, mondja Dumas.
Tehát moralizáljon, a szinház. Valóban a szinpad mindig moralizál,
csakhogy e morál nem különb, mint a kor morálja. A szélső idealisták is
erkölcsöket hirdetnek, csakhogy az ő erkölcseik az Isten és vallás, a
becsület és tisztesség, világ és emberiség, nemzet és hazaszeretet körül
forognak.
Ilyen a szinpad morálja 1820 körül. Scribe a harminczas években
szabadabb morált kezd hirdetni, de még sem hirdet erkölcstelenséget. Nem
áll ugyan magasabb erkölcsi szinvonalon, inkább gyakorlati tanácsokat
ad, melyek nem valami nemes gondolkozásra vallanak. Józan, egészséges,
gyakorlati erkölcstan szólal meg soraiban, bár még van érzéke az igazi
tisztesség iránt is. Alfred de Musset itt-ott még szabadabb, de költői
és heves. Beőthy azt hiszi, hogy a romantikának az indulatok hevében, a
szinek gazdagsága iránti hajlamában volt nagyon sok rokon vonása a mi
nemzeti szellemünkkel. Bajza égig magasztalja ez idők franczia drámáját,
mely egész mezítelenségében szemünk elé tárja a vétket; de azután meg is
utáltatja a nézőkkel. Egyiknek sincs egészen igaza. Nem az a dolog
magyarázata, mintha a harminczas évek franczia drámái jobban egyeztek
volna nemzetünk szellemével, mint a maiak, hanem csak az, hogy mi
ugyanazon uralkodó eszme nyomása alatt állottunk. A harminczas évek
drámái jóval ideálisabbak levén a mostaniaknál, még iparkodnak
megutáltatni a vétket, melyet elénkbe tárnak. A harminczas években még
nem távozott el annyira egymástól a morál és aesthetica, a jó és szép
eszméje mint napjainkban, azért akkor megutáltatják a vétket. Akkor más
volt a vétekfogalom is. Az egyetemes elleni bűn volt a vétek, most a
realismus alatt az individuum megsértése a hiba. A harminczas években
oly halavány volt a realis elem, hogy csak kevéssé szállították le az
egyetemest magas szinvonaláról. Az olvasott, az ünnepelt költők szűkebb
korlátok közé szorították az idealis elemet, de mégis tisztelték a
vallást, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, a nemes
patriotismust stb.
Dumas morálja már határozottan az individuum morálja, az egyén
szabadságának sürgetése az egyetemes zsarnoksága ellen. Erről a morálról
jegyzi meg Beőthy, hogy kinosan, kibékítetlenül meghasonlásban vergődik
az aestheticai és erkölcsi elv, melyeknek egybeolvadó harmoniája
alapfeltétele minden szép műnek. Régi helytelen frázis! Minden szép mű
kora erkölcsi érzésének, gondolkodásának kifejezése. Teljes lehetetlen,
hogy valamely szép mű 1880 körül sikert arasson, ha nem az egyén
szabadságát hirdeti az egyetemes ellenében. A szivesen olvasott költőnek
csak ily morált lehetett tanítani. A mely munka az egyetemest
dicsőítette az egyén rovására, csak karácsonyi ajándékul szolgáló
ifjúsági irodalmi termék lehetett. Bizonyosan nem olvasta a közönség. A
szép és jó eszméje pedig csupán a szélső idealismus napjaiban olvad
össze egymásba, azután fokozatosan lazul a három eszme viszonya, míg a
realismus végén egymás ellenségei lesznek. Beőthy 1882-ben annyira nem
lát, hogy szerinte Dumas alakjai, csak idegen, mesterséges virágok
gyanánt tetszenek, melyek eredetiségeit természetesen nálunk alig
láthatjuk, bár elismeri, hogy legsűrűbben látogatja Dumas darabjait a
közönség, legjobban mulat rajtok és legzajosabban megtapsolja őket.
Mintha lehetséges volna jól mulatni oly darabokon, zajosan megtapsolni
oly műveket, melyeknek morálja minden lépten megsérti erkölcsi
érzésünket. De hát mivel ragadnak el e darabok bennünket? Erre is
megfelel Beőthy és az a szinek finomsága, üdesége, tökélye, a környezet
ízlése. Mind haszontalan és üres frázisok, melyeket akkor használunk mi
szegény megszorult kritikusok, mikor nem tudunk valami okosat mondani.
Sőt e virágokról is elmondja Beőthy, hogy elragadják a közönséget, _bár
illattalanok_.
Természetes, hogy ez utóbbi megjegyzés még nagyobb lelki szegénység
jele. Sőt, hogy nagyon illatos virágok Dumas virágai, az is mutatja,
hogy napjainkban (1896) nem győzik adni _A nők barátja_ czímű darabját.
Minden esetre nagyon fontos valamely műben a drámai szerkezet, a forma
kerekdedsége, a jellemek kidomborítása; de legfőbb a darab erkölcsi
világnézete. Bármily kerekded Kisfaludy Károly vigjátékainak szerkezete,
élénk és szellemes a dialogja, ma nem tetszik, mert idealisabb a
morálja, jellemeinek erkölcsi érzése, gondolkodása, mint a minőt
elviselhetünk. Még Scribe gyakorlati morálja is magasan áll a mi
szinvonalunkhoz képest, azért nem tetszik.
Dumas moraljára nézve van egy találó észrevétele Edmond Scherernek:
Napjaink erénye alig egyéb, mint egy kifordított bűn. Ez igazán gyönyörű
mondás, melynek talán maga Scherer sem gyanította igazi horderejét.
Vagyis az idealismus napjaiban az egyetemes megsértése a bűn, a
realismus napjaiban pedig az individuum sérelme. Azonban nem kell
hinnünk, hogy az egyén morálja szabatosan és határozottan körül van irva
Dumasnál vagy más realista drámairónál. E költők akarhányszor
magasztalják az egyetemest, csakhogy boszantók e magasztalások. Például
mily ízetlen hazugság a _La Princesse Georges_-ban, mikor a herczeg
mondja: «Akarom, hogy szüljön. Nekem szükségem van ez anya gyermekeire,
szükségem van rájok hazámért és üdvömért!» Mintha csak Wlassics
_imaszerű áhítattal_ odadobott és _fensőbb közéleti erkölcstanának
cultusából_ merített frázisai volnának, annyira boszantók és
nevetségesek! Ugyanis a realista sem lehet el az egyetemes nélkül,
legalább czégérül kell használnia, rendesen az egyetemessel iparkodik
igazolni az ő individualis morálját, a mi csak úgy lehetséges, ha
tótágast áll a logikája és czigánykereket vet az eszejárása. Ezt a
czigánykereket sokszor megtaláljuk Dumas műveiben, például mikor azt
mondja, hogy a hatalmas szerelem majdnem egyenlő az erénynyel. Hisz e
kettő a két sarkat jelenti: az erény az egyetemesnek érvényre jutása, a
szerelem pedig rendesen az egyén szabadsága vagy szabadossága, tehát