Az erkölcsi törvény alkalmazása - 01

AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNY ALKALMAZÁSA
IRTA
BODNÁR ZSIGMOND
EGYETEMI MAGÁNTANÁR
BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE
1896
Pátria nyomása.


ELŐSZÓ.
Egy új könyvet teszek a t. olvasó elé, mely csupa ismétlésből áll.
Igazán örökös ismétlés! De mentsen ki maga az erkölcsi világ törvénye,
mely annyira egyszerű, hogy lehetetlen a bölcsészek és más gondolkodók
nehézkes, homályos vagy az adott helyzetből és időből kiinduló
magyarázatait figyelmemre méltatnom. Ők, mint saját koruk gyermekei
czáfolgatták a letünt idők úgynevezett tévedéseit. Socrates, Plato
czáfolgatták az V. század sophistáit, eszményi koruk érveivel állottak
elő, melyeket utódjuk, az ideal-realismus nagy képviselője, Aristoteles,
szedett szét és téveseknek mutatott be. A jó Aristoteles állítólagos
tévedéseit pedig realisabb tanítványai tárták fel a bámuló világnak. Így
folyt ez az ember szellemi, erkölcsi, aestheticai és gazdasági életében.
A haladás egy-egy hullámában a kezdő idealistákat a szép, jó és igaz
egységének lazulásával megtámadta a fölpezsdülő rationalista irány,
ennek képviselőit háttérbe szorította a nemzeti realismus, melynek végén
egyeduralkodó lett az individualismus. Tehát nem azt kell kutatnunk,
miben tévedett Renan, Cousin, Hegel, Kant, Locke, Hobbes, Des Cartes és
más gondolkodó, hanem hogy mennyire tudta kifejezni korának uralkodó
eszméjét, miért tetszettek tanai saját korukban és az idő haladtával,
miért módosultak a rendszerek, elméletek?
Csak e munkában lehetséges a legteljesebb objectivitás, az igazi
tárgyilagos hang. Való ugyan, hogy én is ember vagyok, tehát az uralkodó
eszme nyomása alatt az idők árjának tanaihoz kisebb-nagyobb vonzalmat
érezek; de az erkölcsi törvény ismeretével meg tudom érteni és
méltányolni más idők szellemét is. Épen e törvény ismerete tanít meg
bennünket arra, miért volt népszerű ez a bölcsész, theologus,
államférfiú, történetíró, művész, költő, tudós, gazda, kereskedő stb. a
maga korában. Nekünk tehát semmi közünk Plato és Berkeley, Locke és Kant
nézeteinek czáfolatához; legfölebb azt vitathatjuk, mennyire egyeztek
meg az idealismus vagy realismus azon időszakával, melyben köztudomásra
jutottak.
Vagy ha nemzetünk életéből akarunk példát idézni, nekünk nem feladatunk
Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferencz, Tisza Kálmán, Apponyi és
Ugron stb. egymás elleni vitáiban a feltétlen igazságot keresni, mert
ilyent még csak a physica, logika és mathematica körében találhatni,
hanem politikai sikereik vagy bukásaik okát eszmei és közvetlen okokból
kimagyarázni s így teljesen objectiv történetet írni. És az idők árja
annyira körülszabja, meghatározza ítéletünket, hogyha akarnánk se
tudnánk hizelkedni, az egyik vagy másik részére hajlani a nélkül, hogy
bármelyik olvasónk észre ne vehetné önkényes vagy önkénytelen hibánkat.
Ennek folytán tudomány lett a theologia, a bölcsészet, a politika, az
összes történetírás, szóval az ember erkölcsi világa. Ma ugyan még nincs
kikutatva, részleteiben átvizsgálva ez a világ, nem egy tévedésemet kell
kiigazítani, tudásom számtalan hiányát kiegészíteni; de mihelyt úrrá
lesz az erkölcsi törvény ismerete, mihelyt ezer meg ezer tudós száll le
a részletekbe, nemcsak az én hiányaimat fogják pótolni, tévedéseimet
kiigazítani, hanem magát a világ egész történelmét meg fogják
korrigálni.
Az itt közlött czikkek többnyire apróbb dolgozatok, melyek a vallási,
erkölcsi, politikai, irodalmi, tanügyi és gazdasági élet egy-egy
kérdését világítják meg s vezérfonalul akarnak szolgálni arra, hogy az
erkölcsi törvény ismeretével maga a t. olvasó is nyugodtan, elfogultság
nélkül ítélhessen meg bármely értelmi, erkölcsi, aesthetikai és
gazdasági tüneményt. E törvény ismerete oly kulcs, melylyel nemcsak a
sötét idők labyrinthjait, a történeti mult hatalmas mausoleumait
nyithatjuk meg és pillanthatunk be a letünt korok történelmi hőseinek
szívébe, hanem a jelenkor hírneves szereplőinek igaz érzését,
gondolkodását is feltárhatjuk, sőt a közeli vagy távoli jövő sem lesz
egészen homályos előttünk. Rávonatkozó jövendöléseink nem egy geniális
szellem elmefuttatásai, hanem legalább nagy vonásokban biztos alapból
kiinduló visiók.
Öt év óta minden gondolatom e törvény kifejtése és ismertetésére
irányult. Úton-útfélen szóval és írásban magyaráztam kevés hallgatómnak
és olvasómnak; mintegy harminczezer füzetet és kisebb kötetet nyomattam
és jórészt szétszórtam ismerősök és ismeretleneknek, csakhogy olvassák
és vallják; a mi tetemes költséggel járt és sokszor magam is bámulom,
honnan fedezhettem kiadásaimat, mivel egy-két barátomat kivéve, senki
sem járult hozzá, senki sem könnyített nehéz helyzetemen. Óh hányszor
keseredtem el munkaközben, hányszor fogott el a bosszúság, mikor hiába
házaltam kéziratommal a kiadóknál, lapok- és folyóiratoknál; hányszor
tettem föl, hogy nem írok többé, hanem legfölebb, mint Socrates, szóval
hirdetem tanaimat; eljárok a társaságba és ott magyarázom fűnek-fának,
de csakhamar csalódva tértem vissza íróasztalomhoz, mert hiába
beszéltem, kevés ember vagy épen senki sem értett meg.
Őrültség! kiált fel a realista, kinek nincs érzéke ily összefoglaló
hatalmas rendszerhez, a legnagyobb fölfedezéshez, melyre idáig emberi
elme az erkölcsi élet terén juthatott; ezt az őrültséget azonban
megmagyarázza, érthetővé teszi előttem az isteni törvény, mely
ellenállhatlanul kerget, hogy hirdessem az igét, melylyel épen engem
áldott meg!
Szerencsémre ma már van egy kis vigasztalásom. Szemlátomást jelentkezik
az idealismus s vele nő embertársaim összefoglaló tehetsége. A kik idáig
csak elemezni, szétszedni, megkülönböztetni tudtak, most a legmesszebb
eső dolgok rokonvonásait, közös jegyeit föl kezdik ismerni vagyis
összefoglalnak, a mi okvetlenül szükséges, hogy az erkölcs, a becsület,
a tisztesség, az isteni és erkölcsi világrend fogalmához legyen
érzékünk. Egy idő óta tapasztalom, hogy nem süket füleknek beszélek és
nem korlátolt realistáknak írok. Ha kezdettől fogva megdöbbentették a
hallgatót és olvasót vallási, bölcsészeti, erkölcsi, jogi, politikai,
irodalmi, gazdasági stb. fejtegetéseim, most már akad olyan is, a ki
megérti és az adott nyomokon tovább halad; az egyetemen pedig egy jeles
tanár, kitünő történetíró és alapos tudós lelkesedéssel hallgatott
előadásokat tart az erkölcsi törvény szellemében. Az ő spartai jelleme
és tisztelt tudománya lesz az erkölcsi törvény általános
megismertetésének legnagyobb biztosítéka. Éljen sokáig és érje meg, hogy
a tan, melynek lánglelkű hirdetője és geniális alkalmazója, nemsokára
elfoglalja helyét a gondolkodók elméjében.
Budapesten, 1896. október 15.
_Bodnár Zsigmond._


I. AZ IDEALISMUS KITÖRÉSE 1815 KÖRÜL.
A realismus az aránylagos béke korszaka szokott lenni. Ilyenkor nem
szívesen bocsátkozik az ember valamely háborúba. Mivel nemünk egészen
elmerűl az anyagi jólétben és az érzékiségben, nincsenek inyére a
háborúval járó viszontagságok és veszedelmek. A realismus legszebb
napjai épen azok voltak, melyekben virágzott az ipar és a kereskedés, a
müvészet és a tudomány, pompázott a fény, diadalát űlte a féktelen
érzékiség, a grasszáló individualismus. Ilyen volt például a Kr. u. II.
század, a jó császárok korszaka, a római birodalom aranykora; ilyen a X.
század, mikor az arabok gyönyörű palotákat emelnek Spanyolországban,
virágzásra juttatják a művészetet és tudományt, hatalmas ipart és
kereskedést teremtenek. A XV. század jólétéről, gazdagságáról, érzéki
életéről, óriási fényéről, pompájáról tömérdek adatunk van. A XVII.
század második felének édes békéjét némileg megzavarták XIV. Lajos
hadjáratai, XII. Károly nyugtalan vére, a mi török háboruink és
fölkeléseink stb.
De soha sem volt nyugtalanabb reális korszaka Európának, mint
1790–1815-ig. Egy bámulatos lángelme, I. Napoleon titáni
individualismusa örökös háborúra kényszerítette Európát, feldulta
nyugalmát, megzavarta édes békéjét, noha nem tudta megakadályozni, hogy
a realismus minden sajátsága: fény és pompa szeretete, az érzékiség
féktelen tombolása, a családélet bomlása s az egyetemesnek kigúnyolása,
az apai, férji, vallási, erkölcsi tekintély összeomlása be ne
következzék. Csak a realismus vége felé, 1812-ben képesek a nemzetek
összetiporni a zsarnok hatalmát. Máskor a realismus alatt könnyen ki
szokták verni a támadó ellenséget, a mi Hunyadynk maroknyi sereggel
visszaveri a török óriási hadait. Napoleon azonban győzhetetlen volt
egész a realismus alkonyáig.
De alig küldték a szövetséges hatalmak Szent-Ilona szigetére, teljes
erővel fellépett az idealismus.
És mi az idealismus? Az egyetemesnek uralomra jutása az egyedi
ellenében. Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal vagy
megkülömböztet. Az idealismus épen abban áll, hogy az emberiség nagy
része elkezd összefoglalólag gondolkozni, a lét összes tüneményeiben a
rokon, az egyező vonásokat keresni, szóval minden gondolatát, érzését
egységre vinni. A realismus alatt a szép, jó és igaz eszméje annyira
szétválik, hogy ellenséges viszonyba jönnek egymással: a szép buja,
hitvány, erkölcsileg rossz teremtés, az érzékiség kiváló ingere,
tényezője, néha eszköze lesz; a lét nagy igazsága: mint az emberiség,
haza, nemzet, közérdek, becsület, erény, isten, halhatatlanság stb. merő
hazugságokká vagy szokásos phrasisokká válnak az ember szájában; a jó
megszünik az egyetemest tartani szem előtt, léha nyájassággá, humoros
elnézéssé, az érzéki gyöngyök élvezetévé, fensőbb elv nélküli
jótékonysággá változik.
Az idealismus kitörésével magasba száll az emberi elme és széles
látkörével meglátja az istent és a vallást, az erkölcsöt és az erényt, a
becsületet és a tisztességet, a világot és az emberiséget, a nemzetet és
a hazát stb. szóval az egyetemest. És ha 1815 körül széttekintünk, mit
látunk? A köznép jó része rajong a vallásért, nemcsak egyes papok, hanem
világiak is, férfiak, nők állanak a mozgalom élére, mint Krűdenerné. Az
aristocratia visszanyeri elvesztett befolyását. Kitünő gondolkodók mint
Lamennais, Bonald, de Maistre gróf, Haller és mások apostolai lesznek a
katholikus világnézetnek, a pápai tekintélynek; kiváló protestáns írók,
bölcsészek, politikusok mint Gentz, Schlegel stb. a kath. egyház
kebelébe térnek. A protestáns egyházak támaszai aggódva tekintenek
előkelő hiveikre, mert habár nem mutatnak kedvet az áttérésre, mégis
bizonyos töprengés látszik rajtok. Keresik a világosságot, melyet nem
találnak meg. Keresztyén államról szeretnek beszélni, mely a monarchia
felé hajlik: Das Christenthum hat eine entschiedene Tendenz zur
Monarchie, mondja Schlegel Frigyes; pedig nem a keresztyénség oka a
monarchikus érzés gyarapodásának, hanem az ébredező idealismus, mely
minden téren kedvez az egységnek, a központ erősbödésének. Gyülölettel
írnak a forradalomról, mely az individualismus győzelme az egyetemes
fölött. A forradalom, mondják, a börtönéből kiszabadult anarchia
lázadása és győzelme az elgyengült tekintélyen. A végtelen mélységből
tör elő, felhasználja, kiaknázza az emberi gyarlóságot, őrjöngővé teszi
nemünket. Pedig minden forradalom a reálisabb elemek lázadása az
ideálisabb gondolkodásúak uralma ellen. 1830-ban lejárták magukat a
szélső idealisták, azért menekülni kelle X. Károlynak; 1848-ban már
annyira változott az uralkodó eszme, hogy X. Károlynak és kormányának
ellenségei, Lajos Fülöp hivei, nem voltak eléggé reálisak s így bukniok
kelle. 1870-ben pedig annyira növekedett az individualismus, oly erős
volt a realismus szétmállása, hogy buknia kellett III. Napoleon
kártyavárának s győzött a köztársaság, e megtestesült politikai
realismus, melyet hiába akart megbuktatni a kevés monarchista. A többi
monarchia is csak úgy tarthatta fenn magát, hogy engedett a szétmálló
részeknek, vagyis lassan decentralizált.
Az idealismus alatt mindenfelé tiltakoznak a democratia egyenlőség tana
ellen. Maga a híres államférfiú, Stein báró, sem szereti a
Gleichheits-aposteleket, mint a kik mindent nivellálni és az egész
polgári társaságot nagy tömeg kásává akarták kotyvasztani. Ekkor
Goethenek sem tetszenek az individualismus tanai: «Ezek az emberek
bódultságuk- és dühökben, mindent az egyedekre akarnak visszavezetni és
az önállóság isteneivé tenni őket: hol vannak a vallásos, hol az
erkölcsi elvek, melyek egyedül óvhatják meg őket?»
A költők is elfordulnak régi tárgyuktól, az individuum magasztalásától,
blazirt lelkek, léha teremtések rajzolásától; az egyetemes felé
hajlanak, tisztelettel, csodálattal szólanak róla. A becsület és
tisztesség, a vallás és az erény, az adott szó szentsége magasztalásuk
tárgya. Scott Valter 1814-ben megkezdi a Waverley-regények írását,
melyek az egész művelt világ kedvencz olvasmányai lesznek. Mint
ideálista nem mélyed el a lelki élet redőibe, a realismus finom
elemzésébe. Feltárni, mozgatni e külső természetet kitünően tudja;
erkölcsi érzése azonban erkölcsiekké teszi hőseit is. Erkölcsi szempont
vezeti előadásában, így szerette saját szervezete és a kor uralkodó
eszményisége. Ugyanakkor szívesen írnak végzettragédiákat, melyekben
fensőbb erő hatalmát mutatják be. Werner Zachariás, Grillparzer stb.
efféle művei szíves otthonra találnak a művelt világ minden színpadán.
Nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly, tragédiái telvék az egyetemes
dicsőitésével, az individuum kárhoztatásával. A költők és nem költők
kebelében hatalmasan nyilatkozik a patriotismus, a lángoló hazaszeretet,
mely a hon fiában nem keresi a nyelv egyenlőségét, nem követeli a
magyaros nemzeties szokásokat, hanem csak a haza iránti hűséget, lelkes
ragaszkodást. És támadnak a Vörösmartyak, a kik elragadtatással
tolmácsolják ezt a magasztos érzelmet.
De míg a szélső idealisták egy része tovább halad a megkezdett úton, már
1825 előtt jelentkezik a realismus halavány sugara, mely megtámadja az
egyetemesnek feltétlen uralmát. A szigorú erkölcsű Schlosser, a híres
történetíró, azt hiszi és fájó szívvel mondja, hogy «az erkölcsi
romlottság és a lélek meg a tettek nagysága, fájdalom, mindig,
elválaszthatlan az emberben!» Valóban szomorú, mélyen leverő állítás.
Szerencsére nem igaz, mert az eszményi gondolkozású nagy ember, épen úgy
lehet nagy tettek szülőoka, mint a reálisabb gondolkozású, a ki
természetesen nem lehet el bizonyos fokú romlottság nélkül. Mi azonban
csak azért hoztuk fel Schlossert, hogy bemutassuk lelke fölháborodását,
mikor az emberiség megindul a civilisatio felé. Mert mi a civilisatio? A
legszélesebb idealismusnak szakadatlan összébbzsugorodása, míg végre az
egyetemes egységből annyira kiválik az egyes ember, hogy magánálló
individuum lesz belőle.
Az idealismus annyira az isteni szép, jó és igaz egységének uralma, hogy
a legmerevebb theocratiát szülné és minden anyagi haladást lehetetlenné
tenne. Az emberiség megvetné a léha realismus örömeit és gyönyöreit,
rideg, szent világot teremtene, mely kizárna ugyan minden hazugságot,
hizelgést, csunya önzést, de az anyagaiak tartós megvetése miatt,
elpusztítaná magát a civilisatiót. Így rombolta le a VII. és XI. század
idealismusa az előbbi civilisatio számos nyomát.
1825 körül már hanyatlott, lohadt a szélső idealismus. Az elmult tíz év
alatt lelkesnek, rajongónak, eszményinek akart látszani minden jóravaló
ember. 1825 után a blazirt, hideg udvariasság kezdett divatozni. Az
előkelőség egyik jele volt hév, szenvedély, tűz nélkül beszélni, és
tenni, közönyösnek mutatni magát az illusiók iránt, lenézni az
előitéleteket, szépen ruházkodni és finoman enni-inni. A nagyhangú
szavakra gúnyos kételylyel kelle válaszolni. Az első reális sugárral
megjelent a gúny, a skepsis és a rationalismus. Idáig az egyház és az
aristoctratia, a vallás és a legitimitas voltak a hatalmon; becsülésben,
tiszteletben részesültek; a kik megtámadták tekintélyöket, bomlott
realisták valának, a léha napok simulni nem tudó képviselői, mint lord
Byron, Benjamin Constant és mások. Most lassan megváltozott a történeti
kép. Egy új nemzedék lépett föl támadónak, mely nagy erővel döngette a
tekintély várának falait, gyülöletesnek rajzolta uralmát s néhány rövid
év alatt meg is buktatta. A régiek közül maradt ugyan egynéhány magul
mint Lafayette, Talleyrand, Benjamin Constant, Varnhagen von Ense, Tieck
stb., de igazi mozgatói az új iránynak rendesen új emberek vagy a szélső
idealismusból kiváló férfiak voltak. Ilyen vala Hugo Viktor, az _enfant
sublime_, mint Chateaubriand nevezte, a ki már húsz éves korában királyi
kegydijat kapott; de a ki csakhamar a realisabb iránynak lánglelkű
apostola lőn. Az ő _Hernani_-ja már hatalmas előszó az 1830-iki
forradalomhoz. Általában a költők és írók egy része fanatikus
gyülölettel ostorozza az egyetemes képviselőit, csupa gyanúsítás,
rágalmazásból áll a szabadabb irányú sajtó, a melyet e kor több
történetírója, közöttük Hillebrand, lelkiismeretlennek mond. De hát azt
mutatja a történelem, hogy a lejárt irányok sorsa mindig a megtámadtatás
és leveretés volt. Szorosan véve, mindig igazuk van a támadóknak, mert,
a mely irány lejárta magát, csak erőszakkal tarthatja fenn uralmát. A
támadás eszközei azonban legtöbbször igazságtalanok, hazugságon,
rágalmon alapulnak. Még legtisztességesebb és legjogosabb a kitörő
idealismus támadása, mely a léha és zsebelő realismus hőseit a vallás és
erkölcs nevében korbácsolja és kergeti el. Lázadozni sem igen szoktak a
szélső idealismus apostolai, fegyverök a szó és a toll. A nagy Socrates
a tollat sem használta, csak szóval hirdette eszményi tanait.
Már 1824-ben megindította Pierre Leroux, Dubois a _Globe_ czímű
folyóiratot, melyben többi közt Jouffroy tette közzé híres tanulmányát;
_Comment les dogmes finissent?_ Ampére, Damiron, Duchâtel, Duvergier de
Haurannne, Vitet és mások, támadták a szélső idealismust. Hévvel és
fiatal túlzással szólottak a nagy erkölcsi, aestheticai és társadalmi
kérdésekhez. Spiritualisták voltak ugyan a bölcsészetben, de gyülölték
az ultrákat, változatosságot, szabadságot követeltek az irodalomnak, s
lenézték a szélső idealismus egyhangúságát. A huszas évek vége felé
tetemesen gyarapodott az új írói nemzedék, mely otthagyta az egyetemes
eszméjét, követelte az érzékiség, a szerelem, a lelkiismeret, a
gondolkodás, az érzés nagyobb szabadságát, hévvel hirdette az emberi
természet jóságát, melyet tagadott a szélső idealismus s szigorú
rendszabályokat hozott ellene. Az új nemzedék jelesebb tagjai Sand
György, Balsac, Dumas père, Saint-Beuve, Stendhal, Vitet, Janin és
mások, a kik 1830 körül léptek föl s csakhamar európai névre tettek
szert, mivel ez időben a reformidealismus minden bajnoka
Francziaországra tekintett, hol a júliusi forradalom megteremtette az
igéret földjét. Csodálatos az a rajongás, melyre az eszme lelkesíti az
embert. Mily nagynak, dicsőnek, boldognak tartják e rajongók a
francziákat, mily elragadtatással szólanak Gallia ragyogó szelleméről,
irodalmának újabb remekeiről, melyekre ma nem kapni olvasót; az egész
ország és benne Páris a művelt emberiség bucsuhelye lesz, hová minden
író és művész, politikus és államférfi el szeretne menni.
És minek köszönhette Francziaország ezt az általános csodálatot? Nagyobb
rationalismusának, melylyel az összes európai népeket felülmulja. Míg
más országban a nép reálisabb természeténél fogva lassabban tud érvényre
jutni az uralkodó eszme, a francziáknál rögtön jelentkezik az
irodalomban és a társadalmi életben. Irodalmuk legkorábban megérzi és
kifejezi az uralkodó eszmét, fellépésük ezért bátor és merész a
politikai és társas élet terén; ezért ugranak belé oly könnyen a
forradalmakba, melyek annyi gondot okoznak nemesebb gondolkodóiknak, egy
Guizotnak, Tocquevillenak, Cousinnek, Laboulayenek stb.
Francziaországba vágyott a német Heine is 1830 után; ez ország második
hazája lőn. A huszas évek elején ő is rajong az egyetemesért, lelkes
tanítványa lesz Schlegelnek, de bár a keresztyén hitre tér, nem tud
népszerűbb lenni, csak 1826 után, mikor _Reisebilderjeit_ és verseit
szívesen olvasták és énekelték. Ugyanakkor csúfolta ki a sorstragédiát
és eszményi drámát gróf Platen _Die verhängnissvolle Gabel_ (1826) és
_Der romantische Oedipus_ (1828) czímű vígjátékaival. Pückler herczeg
csakhamar kikezdé a régi aristocratia tekintélyét, eloszlatá nymbusukat,
lerántotta róluk a fensőbb morál leplét, melylyel a szélső idealismus
takarta le őket. Léha, könnyed, szellemes és gúnyos irályával
nevetségessé tette a büszke mágnásvilágot, melyre áhitatos tisztelettel
néztek 1820 körül. Angliában ugyanazt tevék Bulwer regényei; hősei
szintén kiépültek az illusiókból és balitéletekből, tudnak élvezni és
gyönyörködni.
Az irodalom ez új jelenségei mellett azonban tovább is él, párhuzamosan
halad mellette az eszményi költészet; nem ugyan a szélső idealismus
ösvényén; ennek le kelle tünnie; hanem azon félénk, lemondó, elégiai
hangon, melyet a realismus folytonos növekedése okozott s nálunk báró
Eötvös _Carthausijának_, Bajza, Vachott Sándor s társai sentimentális,
olykor világfájdalmas poesisának édes anyja volt.


II. AZ ÁRPÁDOK.
A görög történetírás két mesterének, Herodotosnak és Thukydidesnek
születése között csak tizenhárom év folyt le, mert az első 484-ben, a
másik 471-ben született, mégis mily nagy különbség van a két mester
alkotása között. Herodotos a realismus alkonyán ír, tehát könnyed és
kedves, egyszerű és naiv elbeszélő; Thukydides az idealismus hajnalán
teremti meg művét s történet-bölcselő lesz belőle, a ki nem elégszik meg
a közvetlen és látszatos okokkal, hanem messzebb eső kapcsolatokat keres
és úgy készíti munkáját, hogy mint maga mondja, «minden időre szóló
birtok legyen.»
Husz év óta a történetírás azon termékeit olvastuk szívesen, melyek
egyszerűen, nagyobb igények nélkül mesélték el az idők históriáit, a kik
legfölebb a nemzeti és a korszellemre mertek hivatkozni, a nélkül, hogy
e szellem miértje után kutattak volna, vagy pedig itt-ott a földrajzi
helyzetet emlegették, de az események eszmei kapcsolatára senki sem
gondolt. A realismus nem tűri a mélyebb okok vizsgálatát, az ember nem
tud messzebb látni, oknak csak azt ismeri el, a mi közvetlenül
mutatkozik az esemény előtt.
Most, úgy látszik, az idealismus hajnalán, mindez megváltozik. Nemcsak
azt kérdezzük, hogyan történt valami, hanem azt is: miért. Még pár év
előtt lelkesedéssel üdvözölték nálunk is Pauler Gyula nagy történeti
munkáját az Árpádokról, mely regét, mondát és komoly történetet
összeolvasztva kedvesen elmesél, nagy jutalommal tüntette ki az
Akadémia, melynek fényes nagy termében egy másik történetíró 1896. május
17-én egy bölcselő dolgozatot olvasott fel magának a királynak
jelenlétében szintén az Árpádokról, még pedig nagy hatással. Kállay Béni
már lenézi a közvetlen okokat, van fogalma a benső szükségességről, az
idők reális vagy ideális irányáról s több efféléről, melyek
nélkülözhetetlenek az eszmei okok magyarázatánál. A szerzőnek azonban
még nincs érzéke a gondolkodás egységéhez, az egyik tüneményt eszmei, a
másikat közvetlen okból magyarázza; nincs egységes bölcsészeti
rendszere, melyből ki kellene magyaráznia az események szülő okait. De
mégis nagyon érdemes jelensége történetírásunknak s azért helyén van,
hogy egy kissé foglalkozzunk vele.

I.
A szerző magáévá teszi azt a nézetet, hogy a hunok és avarok rokonaink
valának, de sem a hunok világrendítő hatalma, sem az avarok ereje nem
tudott tartós államot alkotni, e képességünk csak nekünk magyaroknak
volt e földön. Itt azonban megáll a szerző az egyszerű tény előtt s nem
iparkodik megkérdezni az okát, pedig megvárhatnók, hogy pár szóval
jelezze: miért van nekünk államalkotó képességünk és miért nem volt a
hunoknak és avaroknak, vagy most nincs a zsidóknak és czigányoknak.
Miért nem jöhet létre most Zsidó- vagy Czigányország, kissé nehéz
megfejteni. Nagyon valószinűnek tartom azt az okot, hogy a zsidók,
arabok, turkomannok, czigányok, nem képesek a haladás egy-egy hullámát
elejétől végig megjárni. A szélső idealismus vallási rajongása ép oly
ismeretlen előttük, mint a realismus alkonyának édes, meleg, kedves
mysticismusa. Azért annyira józanok, okosak, rationálisták mint a
chinaiak. De valahányszor valamely tökéletesebb faj közelébe jutnak,
csakhamar pusztulniok kell s legfölebb parasyta életet lehet élniök.
Mennyire szerepel ez az ok a hunok és avarok életében, mivel keveset
tudunk róluk, nem állíthatni, vagy nem tagadhatni határozottan. Azért
némileg henye kérdés e népek államalkotó képességéről szólani, de annál
szükségesebb a miénkről.
Általában ki kell mondanunk, hogy minden népnek megvan az államalkotó
képessége, sőt néppé, nemzetté sem fejlődhetett volna, ha nincs meg a
saját országa. Az államalkotó képességről beszélni tehát henye kérdés.
Csupán arról szólhatunk, miképp volt lehetséges nekünk, turáni vagy
ural-altaji fajnak, itt hazánk földjén országot alapítani és ezer évig
fentartani, mert kétségtelen, hogy a turáni fajok nem tudnak versenyezni
a germán és szláv népekkel.
Én azt hiszem, hogy első sorban a bevándorlás ideje mentett meg
bennünket. A magyar a kilenczedik század végén, erősen reális időben
költözött be mostani hazájába. Mint főleg nomád nép, elfoglalta a sík
Alföldet és más kevésbbé hegyes és nem igen lakott területeket. Szláv és
german törzsek laktak az ország nyugati, déli és északi részein, románok
a keletin. Az Alföld az ő nagy síkságával árvizeivel és mocsaraival,
hihetőleg lakatlan volt. Oda hajthatták barmaikat bármikor a hegyi
lakosok, de télre haza takarodtak. A realisabb időkben ritkán szokott
valamely nép földjéről kimozdulni, legfölebb, ha szorítják. Ha az
idealismus, vagy idealrealismus idején költözik be valamely nép,
rendesen szörnyű pusztítást követ el a meghódított földön, esetleg
kiírtja az ottani népeket. A realisabb időkben békésen, szeliden bánik
velök, ekkor nem tudnak oly kegyetlenek lenni, legtöbbször meghagyják
hatóságaikat, némi autonomiával ruházzák fel őket. Ezt mutatja a
történelem. Hihetőleg mi magyarok szintén így jártunk el. Úgy, hogy e
népek megmaradtak napjainkig, fogytak vagy szaporodtak, a kedvező vagy
kedvezőtlen viszonyok szerint, de megéltek.
Kállay a magyar honszerzés és alapítás sikerét az idealismus hatása
alatt a nagy fejedelemnek, Árpádnak és a centralizált vezetésnek, meg a
magyar nemzet hadi szervezetének tulajdonítja. Eszményi napokban
mindezekért lelkesedni szoktunk, kiemeljük, felmagasztaljuk a király
személyét. A realismus alatt a király és a fejedelem személye csak akkor
népszerű, ha kedvez a részeknek, enged az alulról jövő nyomásnak,
pártolja a szegény embert; az idealismus alatt megfordul ez a
gondolkodás, lelkes ragaszkodás keletkezik bennünk, ha az egyetemest
tartja szeme előtt a fejedelem; ha a vallás és erkölcs, a haza és nemzet
mint egész tölti el bensejét; ha magas személyével sikeresen tudja
támogatni a felháborodó erkölcsi érzés kitöréseit; ha nem riad vissza
saját hatalmának, független akaratának nyilványításától. Ilyenkor
könnyen zsarnokságra, vagy önkényes eljárásra indítja a kor szelleme a
királyokat, sőt gyöngének, tehetetlennek szokták tartani, ha nem tud
kellő erélyt mutatni.
Ugy látszik, Kállay is az idealismus hatása alatt dicsőíti Árpádot, sőt
irányzatossá teszi egész felolvasását, melyben minden lépten hangoztatja
a nemzet simulását uralkodója akaratához, pedig a lefolyt félszázad
története világosan feltárhatta Kállay előtt, hogy csak ott volt
nyugalom, a hol az uralkodó simult a nemzeti többség akaratához, mely,
kivált az utóbbi időkben, a reálisabb napokban az alkotó részeknek, a
decentraliatiónak kedvezett.
Kállay ez idealis hatás folytán azt hiszi, hogy a magyar nép, mint
egységes nemzet, egységes fejedelmi hatalom vezérlete alatt költözött be
új hazájába. A mennyire a multat ismerem, mindig így fogták fel
beköltözésünket az idealismus idején. 1815 után jó ideig az összes
történeti és költői, hazai és külföldi művek így képzelik a magyarok
bevándorlását, csak később találkozunk a lassú és fokozatos beköltözés
gondolatával. Az idealista sehogy sem tudja elgondolni, hogy magyar
törzseink csak beszállingóztak volna e földre. Ő megérti és
természetesnek találja Anonymus előadását, maga elé képzeli a hét
vezért, közöttük Álmost, utóbb Árpádot, a ki nemzetének élére állítva
megindul, hogy hazát alapítson, országot szerezzen. A realistának jobban
tetszik, természetesebbnek látja, hogy egy nomád nép folyton