Az erkölcsi törvény alkalmazása - 13

mit még lehetett hirdetni a negyvenes-ötvenes években, kinek kellett
volna a realismus későbbi napjaiban?
Beöthy is, mint annyian, elmondja a magyarról, különösen
Szent-Istvánról, hogy az idegenből átvett eszméket és formákat mindig
akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti érdek szolgálatára
minél alkalmasabbakká tegye. (5. l.)
Hagyjunk fel e régi, elavúlt frázissal. Mindenkinek tudnia kell, hogy az
idealismus vagy realismus nyomása alatt, ha a civilisatio rokon
színvonalán vagyunk, átveszünk intézményeket; ez azonban sehol sem lehet
másképp, mint a helyi és nemzeti bélyeg ráütésével. Még a catholicismus
sem kerűlheti ki egyben-másban ezt a nemzeti jelleget. A világi
intézmények még inkább. Éppen ez lenne csoda, ha az ország és nemzet
viszonyának tekintetbevétele nélkül lehetne átvenni egyházi és világi
intézményeket.
Olvasom, olvasom e szerencsétlen könyvet, de elméletet, philosophiát
sehol sem találok benne. Persze annál több hibát és helytelen felfogást.
Legalább eszmei kapcsolatokra akadnék, melyek megállanák helyöket! Ilyen
sincs. Rendesen a közel fekvő, a közvetlen, a látszatos okokat bújja,
velök hozakodik fel. Ha mégis látni akar valamit, össze akar kötni
valamely jelenséget, helytelenűl teszi. Példáúl a XV. század
műveltségének legszélső sugarait egy század mulva Báthori Zsigmond
kolozsvári palotájában látja elenyészni (29. l.).
A jó ember nem tudja, hogy a XV. század civilisatiója a realismus
léhasága, erkölcsi, aesthetikai és szellemi bomlása, Mátyás halálával
bezáródik s az egész világon beáll a Bánffy-korszak, az anyaginak és
erkölcsinek élethalálharcza; az egyetemesnek uralomra törekvése, az
erénynek és becsületnek lázas kitörése a század demoralisatiója ellen.
Csak így lehetséges elképzelni, hogy Fra Girolamo, az egyszerű florenczi
barát egy hatalmas köztársaság élére áll. Nem veszi észre a társadalmi
osztályok harczát; azt gondolja, hogy folytatódik a XV. század léhasága,
a Janus Pannonius pécsi püspök, verses pornografiája, frivol,
érzékisége, Mátyás királynak és kortársainak immorális anyagisága.
Pedig csak 27 év múlva Mátyás halála után a rationalismus és
scepticismus halvány megjelenésével lesz lehetséges egy Luther Márton,
egy Pomponazzi, egy Ariosto, egy Macchiavelli, mikor már lohad a szélső
idealismus, hanyatlik a tekintélyi hit és idealis morál. Idáig nem
lehete félredobni egyetlen dogmát sem, mert az emberiség rajongott a
tekintélyi vallásért és nem kérdezte, miért higyjük ezt vagy azt a
dogmát.
Neki Temesvári Pelbárt a franciscanismusnak, a _népszerű, maradi és
bátor áhitat_ szellemének képviselője; pedig a magyar barát a kitörő
idealismus tekintélyes tolmácsa és nagynevű apostola. Úgy fogja fel őt,
mint ha két politikai párt küzdelmében a conservatív irány egyik maradi
szónoka volna. Pedig több volt a mi Pelbártunk. A társadalom
individualismusának halálos ellenségét tiszteljük benne. A legnagyobb
reformátor, olyan mint Socrates, mint Tertullián, mint Nagy Gergely
pápa, mint Géza fejedelem, mint Savonarola és mindazok, a kik a kitörő
idealismus apostolai közé állanak. A társadalom idáig az individuum
jogait terjesztette ki, a realismus nyomása alatt az egyetemes
képviselőinek tekintélyét sárba tiprotta és az alkotó részeket emelte a
hatalom trónjára: a családban a feleség és a gyermekek uralkodtak, a
társadalomban a szép és kikapós asszony, az országban az alkotó részek,
a tartományok, vidékek, megyék, a szegény ember stb. Más szóval,
megingott a társadalom alapja, eltünt a morál, kiforgatták a kifejezések
értelmét. A Savonarolák, a Pelbártok munkája a morál visszahozása, az
igazság, a becsület, a tisztesség meghonosítása, a vallásnak a szivekbe
oltása volt.
Beöthy állítólagos irodalom-elmélete olyan szegény, hogy semmit se tud
megmagyarázni. Neki minden magasabb ok nélkül be tudnak köszönteni a
leghatalmasabb tünemények. A protestantismus gyorsan utat talál hazánkba
(33. l.) a magyarság _lelki alkatának megfelelően_ (?) a kritikai és
fatalisticus calvinismust karolja fel. Valószínűleg azért kellett a
calvinismus, mert sok a török vér bennünk, a török pedig fatalista; de
hát miért fatalista?
Nála egyszerűen _megindul az antireformatio_, (42. l.) Pázmány
visszatéríti a főnemességet talán (?) a gyökeres magyarság gondolatával;
a zsidózók azonban kiválni _látszanak a magyar érzés közösségéből_ (45.
l.), bár gyönyörű egyházi énekeket teremtenek. Szenczi Molnár Albert
életének tragicuma, hogy tudós és költő volt, mikor szenvedélyes
katonára lett volna szükség. És így tovább. Beöthy csak a helyi, a közel
fekvő, közvetlen és látszatos okkal tud előállani. De lehet-e ilyenekből
elméletet, philosophiát alkotni? Nem lehet. A közvetlen ok nem
szolgáltat eszmei kapcsolatot, azért nem lehet belőle összefoglaló
elméletet, igazi philosophiát alkotni. Beöthy állítólagos
irodalom-elmélete tehát nem külömb az orvos eljárásánál, a ki ha
fejfájásról panaszkodunk, vizes borogatást, antipyrint és hasonlókat
rendel s ezt orvostudománynak nevezi. Ha ideges lesz valaki, a sok
munkában s hasonló közeli okokban keresi a baj forrását, ha oly emberről
van szó, a kinek sok dolga van; ha pedig léha, dologtalan ember esik e
bajba, akkor kézi munkával, _slőjddel_ és hasonlókkal akarja
meggyógyítani és nem veszi észre, hogy a szegény beteg szervezete nincs
összhangban az uralkodó eszmével s el kell pusztulnia e disharmónia
miatt, vagy legalább sinylődnie.
Zrinyi eposza 1651-ben csak darabos nyelve miatt nem tesz _nagy hatást_
(48. l.); az érzéki és gyönyörű szólású Gyöngyösi István pedig egy
_költőietlen_ kor _legköltőbb_ képviselője Majláth szavaival mondva. Az
ilyen semmitmondó ellentét tetszik neki. Költőietlennek nevezi a kort,
melyben virágzott a verselés, ismert és ismeretlen poéták verseitől, a
szegény legények és bujdosók szép dalaitól visszhangzott az ország és
nem látja, hogy a realismus nyomása alatt érzéki és léha, de meleg,
közvetlen, benső és magyaros volt ez idők poezise, mely sajátságok
hiányoztak a nagy Zrinyi költészetében.
Katona Józsefről mondja, hogy kora nem értette meg, de miért, már nem
tudja. Pedig Katona a realismus utolsó poetája, a ki az egyetemes
képviselőjét, a királyi udvart, a királynét, Ottó herczeget stb. a
nemzeti individuum romlásának okául mutatja be; Kisfaludy Károly
hatásának titka színszerűsége, de különösen dicsekvő magyar szelleme
(83. l.); pedig sikerét főleg az magyarázza meg, hogy égig magasztalja
az egyetemes képviselőjét és hitványnak mutatja be az individuumot,
tehát idealista. Vörösmarty epikai muzsáját az 1825 után beálló
reformkorszak ihlette, pedig mindkettőnek csak egy forrása lehetett; nem
látja, hogy az ébredő halavány realismus minden művelt országban rokon
mozgalmakat kelt; Széchenyi Istvánnál is csak azt látja, hogy valahára
megindul a reformmunka (105. l.). Jósika Miklósnál nem tudja okát adni,
miért rajzolja akkora bőséggel, annyi szélességgel a külső életet, miért
tetszik kezdetben és később miért fordulnak el tőle (107. l.). Beszél
báró Eötvös József törhetetlen idealismusáról, pedig tudnia kellene,
hogy a _Carthausi_, a _Falu jegyzője_ jóval reálisabb alkotások, mint
Kisfaludy Károly, Vörösmarty stb. művei. Bennök az egyetemes képviselői
már le vannak szedve magas trónjukról. Kemény Zsigmond az idealreal
delén szivesen rajzolja az emberi élet nyomorúságát, sötét tragikus
világításban festi nemünk küzdelmét, de természetesen Beöthy
irodalom-elméletében hiába keressük az okát, noha ugyanekkor mindenfelé
kezdik ezt az irányt, mert a növekedő realismus látja az individuum
nyomorát. Beőthy nem sejti, miben rejlik Szigligeti hatásának titka, aki
jóval reálisabb mint az előbbi drámaírók s nem gyanítja, hogy Czakó
Zsigmond, gróf Teleki László annak a szertelen romanticismusnak
utószülöttei, melynek nálunk Vörösmarty a főképviselője.
Tompa, Petőfi, Arany megítélése és az idők árjába való beillesztése,
szintén csak oly helytelen. Nem levén vezérfonala, mely az irodalmi
alkotások tömkelegében vezethetné, nem látja, hogy tompúl Rákosi
Jenőnél, Dóczynál, Csikynél az erkölcsi érzés, hogyan sülyed az
egyetemes tisztelete és grasszál a reális érzés, gondolkodás féktelen
individualismusa s minő tombolást visz véghez néha az érzékiség. Jókai,
Mikszáth Kálmán és az egész irodalom léhasága, az uralkodó humor
erkölcsi silánysága, a Herczeg Ferenczek morális sülyedése, a tárczák,
rajzok, életképek, vígjátékok, bohózatok, becsület és tisztesség
szempontjától való nihilismusa mind ismeretlen a jámbor, kenetes, lágy
és színes Beöthy lelkében.
Valóban a _magyar irodalom kis tükre_, mely irodalomelmélet nyomait
akarta a nagy közönségnek nyújtani, nem egyébb színes és szellemes, de
tartalmatlan fecsegésnél, melynél üresebb csak a Széchy Károlyoké lehet.
Hiába, egységes, bölcselő gondolkodás nélkül lehet szépen rajzolni,
csinosan festeni, kellemesen elbeszélni, egyes érzelmeket és irodalmi
műveket finoman elemezni, de magasabb értékű, fensőbb becsű
irodalom-történeti munkát alkotni lehetetlen. Rákosi Jenő, Alexander
Bernát, Ambrus Zoltán, és mások szellemes tárczáihoz hasonlók lehetnek
az ily munkák; de nincs igazi becsök, mert hiányzik az összefoglaló
egységes eszme, mely, mint a világító torony fényt lövellne az olvasóra
és tájékoztatná, merre jár a szellemi világ viharos tengerén.


XL. A REALISTA VAKSÁGA.
Valahányszor az ezredévi kiállításba mentem, rendesen találkoztam egy
régi ismerősömmel, egy öreg orvossal, a kinek fogalma sincs az erkölcsi
világ törvényéről. Többször bizalmasan megkérdeztem, hogy érzi magát,
gyönyörködik-e a kiállítás szépségében? Elragadtatva felelt, mindent
szépnek, gyönyörűnek talált, nem győzte dicsérni, magasztalni.
Nem árultam el neki lelkem hangulatát, nem magyaráztam az erkölcsi világ
törvényét és benne az idealismus hajnalát, pedig kevés embert szoktam
tőle megkimélni. Csak időnkint ismételtem kérdésemet, melyre mindig
boldog megelégedéssel válaszolt.
Ime, gondolám magamban, egy boldog realista, minőt már alig találni, a
kinek lelke teljes összhangban van az uralkodó realismussal, a kit még
nem érintett az ébredező eszményiség! Eszembe jutott a magam lelki
állapotja 1885-ben, mikor gyönyörködve sétáltam nappal és este a
kiállítás területén.
A fővárosi és vidéki lapok szintén tele voltak a kiállítás dicsőségével.
Csupa újjongó öröm és boldogság sugárzott soraikból. Nemcsak az ünnepi
szónokok, a fáradhatlan miniszterek és más államférfiak szólottak az
öröm mámorában, hanem oly jeles kékharisnya is mint Geőcze Sarolta, a
kinek nem ártana a házasság szentségében részesülni.
A kiállítás bezárását is elsiratták a realista lapok, többi közt a
_Budapesti Hirlapban_ Alexander Bernát. «Egyelőre nem is beszélünk róla
talán, hogy emléke meg ne zavarjon bennünket… Díszes volt és nagy
szabású, _kedves és mégis nagyszerű_. Olyan volt mint egy _jó magyar
szónoklat_ (?) a régi jó időkben; erős gondolatotok hangzatos nyelven
kifejezve. Általában a magyar jellemet tükrözte: komoly és méltóságos;
de minden nehézkesség nélkül». Ezek persze amolyan semmit mondó
frázisok, melyeket a realista szeret legjobban. Neki a kiállítás egy
régi jó magyar szónoklatt. Mi ez? Erős gondolatok: mi ez? Hangzatos
nyelven: hát ez micsoda? Nem hangzatosabb a mai szónokok nyelve? Kit nem
fáraszt ma el egy Eötvös, egy Kossuth Lajos beszédének olvasása a
negyvenes évekből?
De hagyjuk ez üres frázisokat, keressünk valami okosabbat.
Alexander keresi, kutatja a kiállítás hatását a magyar lélekre, mely
gyarapodott az anyagiakban, de sokat vesztett idealismusából, szerinte
nagy küzdelmek befejezése után hasonlót tapasztalni minden népnél. A
német szörnyű brutalis lett 1870 után, Olaszországban sűlyed a
közerkölcsiség egységének létrejöttével; a franczia köztársaság
megszilárdulása után támadtak a botrányok és az irodalmi sülyedés. A jó
ember nem látja, hogy az egész világon hanyatlott az egyetemes
szempontja, uralomra jutott az individualismus, vele az érzékiség, a
családi élet bomlása, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása az egyik
országban úgy, mint a másikban. A világ minden szinpadán adták a
legerkölcstelenebb szindarabokat, melyek magukkal ragadták a közönséget,
tehát egyenlőnek kellett lenni az erkölcsi szinvonalnak akár voltak
botrányok, akár nem. De ő szegény nem látja ezt az egyenlőséget,
szerinte _a nemzet erkölcsi ereje, a velő, ép, egészséges_, csak egy
kissé elernyedt.
Ez az elernyedés abban mutatkozik, hogy nem lelkesedünk _nagyon_, még a
_mélyebb közérdeklődés_ is ritka. Ki tud nagyobb lelkesedést mutatni,
mint a realista? Húsz év óta minden országos ünnep, mulatság, temetés
stb. óriási tömegeket tudott összecsődíteni nemcsak nálunk, hanem az
egész világon. Mikor tudnak az emberek a lelkesedéstől őrjöngeni, ha nem
a realis időkben? A czár párisi látogatása százszorosan felül multa még
a Kossuth Lajos temetését is. Csupa lelkesedéstől sír, nevet, kaczag,
éljenez a jó realista.
Persze most gyökeresen átalakul az idők szelleme. Az eszményiség
hajnalán sokan vannak közöttünk, a kik nem tudnak lelkesedni, tapsolni,
éljenezni, őrjöngeni; hanem az erkölcsi szempontot nézik. És az én
flótás barátom azzal áll elő, hogy a mostani választásoknál _az idealis
jelszavak közül egy sem hatott!_ Nem tudja, mi az idealis, különben nem
használná ily értelemben. Pedig a bölcsészet tanárának tudnia kellene.
Mert épen az _idealis_ jelszó rendítette meg e hazát a mostani
választások alkalmával; ezt az idealis jelszót a nemzet milliói
hangoztatták, t. i. a néppárt hívei; míg hideg maradt a _realis
jelszókra_, minők a függetlenségi, a nemzeti és szabadelvű párt
jelszavai. E pártoknak majd az idealismus napjaiban meg kell szünniök,
azért maholnap senkit sem lelkesíthetnek.
A jó tárczaíró az elernyedt magyarságra, az elszikkadt néplélekre jó
hatást vár a kiállítás _nagy idealis vonásaitól_. Igazán megdöbbentő
gyöngeség egy bölcsészettanártól! Már 1870 körül megirta Renan, hogy
korunk nagy kiállításai országos vásárok, kirakodó sokadalmak, melyekből
hiányzik minden erkölcsi, minden idealis elem. De a magyar tárczaírónak
nincs fogalma a nagy idealis vonásokról, azért ezeken az országos
vásárokon és talán Ős-Budavárában meg a kelenföldi Konstantinápolyban
találja meg őket. Nem lenne csuda, mert a realis időkben kiforgattuk a
szók értelmét, elferdítettük jelentésöket. Ezért kell tótágast állania
Alexander logikájának. Érzem, hogy udvariatlan vagyok e kitűnő
realistával szemben; de nem tudom megállani, mert tanár létére annyira
közönyös az idealis bölcsészet mesterei iránt, mint ők Plato, Leibnitz,
Hegel, Cousin, Rosmini, Gioberti és számos más. A ki csak kissé tud
velök foglalkozni, lehetetlen, hogy tisztábban ne lássa az erkölcsi
világot, mint a hogy ő és más bölcsész társai látják. Nekik a bölcsészet
alig egyéb természettudománynál.
«Nagyon emelkedtünk minden téren, mondja a tárczaíró, mégis ridegebb
kietlenebb lett életünk». Valóban mulatságos ennek a haladásnak,
emelkedésnek részletező bemutatása. Nem vagyunk nagyon önzők mint a
német és az angol, praktikusok mint az amerikai, kétségbeesett játékosok
mint az olasz, erkölcsi érzékünk sem romlott meg annyira mint osztrák
szomszédainknak! Mennyi helytelenség néhány sorban; Csak is egy jó
realista képes rájok, a ki nincs tisztában az erkölcsi fogalmakkal. Neki
önző a német és különösen az angol, a ki a realismus alatt csak úgy
szórta millióit jótékony czélokra, decentralisálta óriási birodalmát,
majd nem függetlenítette gyarmatait, vissza akarta adni Irország
önállóságát stb., most pedig a nép rajong a keresztyén örményekért,
mikor az egész világ mozdulatlanúl látszik nézni a törökök mészárlásait!
Neki csak praktikus az amerikai és nem látja, hogy napjainkban kezd
kiemelkedni a realismusból, rajong az egyetemesért, az erkölcsiért, vad
erővel tör ki náluk az antisemitismus, hatalmas az agrarismus, a
bimetallismus, vissza akarják szorítani a nők féktelen
individualismusát, erkölcsileg fölemelni a házasságot, újra
meghonosítani a családélet szentségét. Az olaszoknál csak a játékosokat
látja, de nem veszi észre nálunk az őrült játék szenvedélyt száz meg
száz fajtájával, az olaszoknál sem tünik fel neki az erkölcsi és vallási
megújhodás felé törekvés. De hogy is lehetne fogalma az affélékről,
mikor azt állítja az osztrákokról, hogy jobban megromlott az erkölcsi
érzékök mint a miénk. Hisz épen az osztrák mozgalom nem egyéb mint az
idealismus kitörése, az erkölcsi és vallási életnek jelentkezése. Nálunk
is mutatkozik ez a jelenség, csakhogy túlnyomóan a szláv és german
fajoknál, melyeket lassan követ a magyarság. Kálvinista és lutheranus
papjaink szintén észre kezdik venni a tekintélyi hit, az idealis moral
visszatértét, gr. Degenfeld József az új tiszántúli ref. főgondnok
aggódva híja fel a kálvinista papok figyelmét, inti őket, hogy legyenek
résen, nehogy a _sötét középkornak már-már veszedelmesen mozogni kezdő
irányzata_ ismét felülkerekedjék. Pedig felül fog kerekedni, győznie
kell a tekintélyi hitnek és eszményi moralnak, különben teljes bomlás
állana be az erkölcsi élet terén s öngyilkos lenne az emberiség jó
része, a másik pedig mint az őrült bolyongana a föld szinén. A
protestans egyház belső fejlődését, erkölcsi megújhodását az
államsegélytől és a szabadelvűségtől teszi függővé a jámbor főgondnok,
mintha az anyagi jólét és az individualismus (szabadelvűség) képes volna
erkölcsileg megnemesíteni, vallásos életre buzdítani az embert. De a
főgondnok lajkus fráter, nem gondolkodó, a ki egész életében az anyagi
és a realis önző politikával törődött; Alexander azonban bölcsész meg
tanár, a kinek nem szabad az országos vásárok és nemzeti bacchanaliák,
világraszóló zabálások idealis vonásairól beszélni.
Történeti tudománya is csámpás lábon állhat oly férfiúnak, a ki a
németek állítólagos brutalismusával nem tudja megegyeztetni a
Schiller-Goethe-Kant korszak _fenkölt érzésmódját_. Pedig 1790 nagyon
közel áll 1875-hez. Az egyetemes tisztelete mindenütt hanyatlott, az
individuum hatalomra jutott a családban, a községben, a franczia földön
kitört a legrémesebb forradalom, mely sárba rántotta az egyetemest és a
megtestesült érzékiséget, egy szép leányt, meg az emberi észt emelte az
istenség oltárára. Németországban rajongtak az édes, meleg, benső,
érzéki életért; Schiller, Goethe drámái csak erősen realis időkben
születhetnek épen úgy, mint Kant philosophiája. Egy _Don Carlos_, egy
_Tell Vilmos_ stb. nagyon realis drámák. Az egyetemes képviselői bennök
az individuum minden bajának okai. Alexandernek mint bölcsésznek tudnia
kellene, mi lehet az a fenkölt érzés. Igaz, hogy a nagy közönség
össze-vissza használja, az írók is sok mindenre alkalmazzák, de helyesen
csak az idealisabb érzésre, gondolkodásra használhatjuk, mikor az
egyetemesből indulunk ki. Az altruista lehet gyöngéd, kedves, irgalmas,
önzetlen, de nem fenkölt, mert jósága csak a realis idők felebaráti
szeretete. Kant erős realista irányát pedig az is mutatja, hogy
Alexander foglalkozhatik vele. Ha idealisabb bölcsész, mint a lajkusok
gondolják, annyira élvezhetlen, olvashatlan volna előtte, mint más
eszményi philosophus.
A nemzet erkölcsi erejét nem emészti nagyobb betegség, gondolja
Alexander, a velő, úgy látszik, ép, egészséges: ha meg volna támadva,
azt látni kellene. Mélyen megdöbbentő vakság! A szegény jó ember mint
jámbor realista nem lát, nem hall; nem veszi észre az erkölcsi bomlást a
családi és társadalmi életben, az érzékiség tombolását, a hazugság, az
önérdek féktelen fellépését nemcsak az egész világon, hanem nálunk is. A
ki ennyire vak, azzal igazán kár szóba állani, realis korlátoltságát
senki sem lesz képes elhárítani, az ilyennek nincs semmi érzéke az
igazság, az erkölcs és a valóban szép iránt. Összefoglalni, az erkölcsi
világ tüneményeit egységökben felfogni nem adatott neki. És most a
realismus alkonyán, az idealismus hajnalán kevés embernek betegebb a
veleje, mint az övé és hogy mennyire meg van támadva, azt minden
gondolkozónak látnia kell.
Alexander kevésnek találja a kiállítás érdekében tett reclámot. A
külföldi látogatók elmaradásának főoka azonban ellenségeink nagy
számában keresendő, mondja tovább. Az európai sajtó általában nem
barátságos hozzánk, szövetségeseink sem azok, a _Kölnische Zeitung_ a
legmagyarfalóbb lap Európában. De mint realista nem tudja okát adni,
hogy miért. Pedig nagyon egyszerű. A népek rokonszenve mindig azon
ország felé fordul, mely az uralkodó eszme élén halad. 1830-ban az egész
művelt világ rajongott Francziaországért, mert az új liberalismus ott
győzött legelőször. A mult században a franczia encyclopaedisták
mozgalma következtében szintén a francziákért rajongtak. 1789-ben
hasonlóan. Most pedig az idealismusba megyünk belé és azon országok
ébresztik fel a népek rokonszenvét, melyek elül mennek a mozgalomban. Ma
az egész világon gyűlölik a Crispieket, a Bánffyakat és más
szabadelvűeket s a népek rokonszenve a Balfourok és hasonlók felé
fordul, a kik a moral és vallás apostolai. Az egyszerű ember nem tudja
okát adni rokonszenvének vagy gyűlöletének, de érzi. A tömérdek
etetés-itatás daczára csak a népek megvetését vonta magára a magyar,
mert hazánkban a legromlottabb individualismus uralkodik, a zsebelő
szabadelvű többség vezeti az ország ügyeit és a legembertelenebb önkény
gazdálkodik a nemzet politikai jogaival. Ezért járt oly kevés idegen a
kiállításon, legfölebb a realista és zsidó hirlapírók, szabadelvű
publicisták és parlamenti tagok, korlátolt specialista tudósok és bécsi
democraták stb. fordultak meg nálunk, mondottak nagyszerű
felköszöntéseket, írtak rólunk egy-egy hálás ismertetést, de mindez nem
használ semmit az idők árja ellenében. Hiába irattunk e pár év alatt
rémséges költséggel köteteket, füzeteket és czikkeket franczia, angol,
német, olasz és talán más nyelveken is a magyar nemzet magasztalására;
hiába volt minden pazarlás: a nemzetek rokonszenve elfordult tőlünk,
pedig 1825-től 1875-ig mindenfelé rokonszenvvel tekintettek a magyarra.
A kiállítás belföldi látogatását nagyobbnak remélte Alexander. Én bizony
ennyit sem vártam. Esténkint, ha meguntam magam, kimentem a kiállításba.
Rendesen sok embert találtam ott. Igaz, hogy négy-ötöd részök izraelita
polgártársainkból került ki. Csaknem elenyészett az árja és a magyar
elem kivált a nyári hónapokban. Aránylag sok katholikus papot láttam ott
lézengeni. Arczuk is elárulta, hogy korlátolt realisták, a kik nem
örülnek paptársaik idealis lelkesedésének. Igen sokszor nők társaságában
valának.
Alexander azt hiszi, hogy az alsóbb nép és az ifjúság felhozásában
remekeltünk, de a nemzet középső rétegei cserben hagytak bennünket. Mint
jó realista a vendéglősöket, a kiállítás helyét stb. okolja. Hisz ezek
nem okok! Potom pénzen, csaknem ingyen lehetett feljönni a kiállításra,
s a városban majdnem a rendes áron szobát kapni és étkezni. Bizonyosan
többeket megzsaroltak; a hol tehették, magasabb árakat követeltek; de
mivel a közönség legnagyobb része óvatos volt, aránylag kevés visszaélés
mutatkozott.
Másutt rejlett a baj, másutt kell a látogatás csekélyebb mérvének okát
keresnünk.
A kiállításra nézve baj volt, hogy az idealismus hajnalán vagyunk. Ez az
idealismus rendesen együtt jár a szegénységgel, egyszerre jelenik meg az
agrarismus, az oeconomismussal, a földmívelők inségével vagy legalább
súlyos helyzetével. Tehát épen annak az osztálynak, melyen a nemzet
fölépül, nincs pénze. Különben is, mikor az erkölcsért, vallásért kezd
lelkesedni, az ember nem rajonghat anyagi vásárokért. Nagyon sokan
vannak a vidéken művelt, tanult emberek, a kik dicsekesznek vele, hogy
nem látták a kiállítást; magában a fővárosban is vannak, a kik alig
egyszer-kétszer pillantottak be. Már nem gyönyörködtette őket. Lelköknek
jobban esék a magány, a csend, a zárkózott családi élet, mint az a hiú
vásár, hazug lárma, érzéki tombolás, örökös fecsegés, melyekben azelőtt
annyi örömüket találták. Hisz a föld népének egy részét csaknem
erőszakkal hozták fel a szolgabírák, a jegyzők, a papok és a tanítók
főispáni parancsra. Majdnem minden kiadásukat fedezték és mégis nehéz
volt kimozdítani őket. A középiskolai tanulók kiváncsiságát könnyebb
volt felébreszteni. A nemzet középső rétege azonban nem jött el, mondja
Alexander. Bizony kevesen fordúltak meg a kiállításon, hol az az
örvendező, derült hangulat, igazi jókedv is hiányzott a látogatók
arczáról, mely a hetvenes, nyolczvanas évek kiállításait nemcsak nálunk,
hanem mindenütt jellemezte. Akkor még mindenki tudott mulatni,
örvendezni, ma már csak a realista tombol, féktelenül őrjöng, a közönség
egy része visszavonul, az engedékenyebb rész pedig csendesen,
hallgatagon nézi a mulatságot.
És mivel folyvást gyarapszik az idealismus, azért sejtem én, hogy nem
jön létre az 1900-iki párisi kiállítás, vagy ha létrejön, óriási
bukással végződik.
Csakhogy hiába beszélek és írok, mert hályog takarja a realista lelki
szemeit, nem lát és e hályogot majd csak a diadalmas idealismus fogja
eltávolítani,
Addig várnunk kell.


XLI. TOLSTOJ LEO: AZ ÁLLAM ÉS A KERESZTYÉNSÉG.
A nagy orosz költőről akárhányszor olvasom, hogy igazán nagy idealista.
A művelt világ legkiválóbb írói és gondolkodói mindig mint nagy
ideálistáról szólanak róla. Nem is tudják máskép elképzelni e tiszta, a
felebaráti szeretettől áradazó, valóban meleg keblű férfiut mint
eszményi rajongót.
Természetes, mert nincsenek tisztában az alapfogalmakkal. Csak az
önfeláldozó és szerető szivet látják és azt hiszik, hogy ez idealismus.
Nagyon tévednek.
Önzetlenség és önfeláldozás magában még nem jelent semmit. Az embernek
rajongani, lelkesedni kell az uralkodó eszme hatása alatt, e rajongás
lehet idealis vagy realis, teljesen a kortól és szervezetünktől függ,
hogy milyen.
Az idealismus alatt rajongunk az egyetemesért, a realismus alatt az
egyedért. Itt is lehetünk önzetlenek, önfeláldozók, a realismus vértanúi
vagy hitvallói. Igaz, hogy kevesebb a számuk, de vannak, akadnak
ilyenek.
De lássuk közelebbről.
Az emberi haladás egy-egy hullámának elején egyesül a lelki világ három
eszméje: a szép, igaz és jó. E három eszme egysége egy egészet alkot,
azért bármire gondol az ember, mindig a maguk egészében fogja fel a
szellemi, erkölcsi és aestheticai élet tüneményeit. Az egészből indul
ki. Az egész szempontjából ítéli meg a dolgokat, a társadalmi
kérdéseket. Mindig az egyetemest látja maga előtt, az a delejtű, a
vezérfonal a lelki élet tengerén.
A realismus a három eszme szétválása, a lelki egység teljes felbomlása.
A lelki világ alkotó részei szétmállanak; a szép, a jó és az igaz
fogalma, nem az egyetemes, hanem az egyén szempontjából ítéltetvén meg,
elvesztik igazi értelmöket. A realista kiforgatja valódi jelentésökből.
A szép az egyed szépsége lesz, támogatója az érzékiségnek, az ember
léhaságának, csupa idegizgató és csábító formaság. Háttérbe szorulván az
erkölcsi elem: a jó és az igaz, nincs támasza, nemesítő sajátsága a
szépnek. Megbomlott idegeink mámorosan kedvelik a fenségest, a
borzasztót, az irtózatost, egy szóval minden kábítót. Azért kellenek
ilyenkor a gladiatorok, a circusok, az alpes-mászások, párbajok, életünk
gyakori koczkáztatása. A kevésbé bomlott idegűeknek elég mulattatók és
szórakoztatók az érzéki gyönyörök, izgató, ingerlő szinházi, orpheumi,
circusi és más látványok.
Mihelyt az igaz eszméje ki kezd válni az egységből, a nagy eszményi
igazságok mint Isten, vallás, erkölcs, világ, emberiség pl. halványulni
kezdenek, a realismus napjaiban pedig már a nemzet és haza fogalma is
enyészőben van. Csak az egyén szempontjából tekintvén mindent, ezek
megszünnek igazságok lenni. Az egyed biráló elméje nem találhatja
igazaknak. A közérdek és közügy a realisabb gondolkodásuak szemében
hazugsággá válik. Tömérdek visszaélést, gazságot követnek el épen a
közérdek nevében. Igen sokszor romlott zsebelők kezébe kerűl a hatalom,
a kik a közérdek czímén rabolják meg embertársaikat, mert a nagy emberi
és nemzeti igazságok megszüntek azok lenni.
A jó szintoly változáson megy keresztűl. A jó eszméje legszűkebb
értelmében magunkviselete embertársaink iránt. Az eszményiség napjaiban
az egyetemesből indulván ki, a vallás és erkölcs szabályozza
magunkviseletét. Szeretjük vallásos és erkölcsös felebarátjainkat,
gyülöljük azokat, a kik az uralkodó eszméhez kevésbbé tudnak símulni