Az élet: Történetek, képek - 14

áldottszívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem azért mondom, mert az én
fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után. Pedig mi az egy fiúnak?
Ugy-e? – na?
A bűnöm arra visz… hát nem gyujtották fel a boltosnál a gyertyákat a
fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a czukrokat
tépdesték le a fáról a meleg szobában s az én szegény kopott leánykám
ott künn a hóban úgy elgyengült, a mint benézett az ablakon, hogy nem
tudott megállani a lábán s az ölemben vittem haza, tekintetes úr…
És azon éjjel történt tekintetes úr a szerencsétlenségem.
És nem is tudom, hogy történt? Mert előbb még egyszer leheveredtem az
ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem tudtam elaludni. Mintha
egy hangyabolyba feküdtem volna le s azok a nyüzsgő állatok a bőröm alá
is bebujtak volna. Forogtam, sóhajtoztam s az asszony reám rontott
mindjárt. «Megbolondult kend?» és kiáltott és káromkodott, mert azt is
tud ő, mint egy káplár, ha hozzá kezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az…
csak én tudom.
– Menj ki innen, – azt mondja, – ha nem tudsz csendesen lenni, a míg a
fejedhez nem csapok valamit.
– Jó, azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút s felkeltem, magamra
vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra.
Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy lélek se s
azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet jószívvel,
csakhogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele.
Mit tegyek?
Soha se lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak… S
nézzem: a míg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, a mi nincs… Az
asszony szava zúgott a fejemben s mintha az éjjel is azt kiáltotta volna
tátott szájjal: «lopd el, lopd el». Az ördög szája volt az… s ő
taszított előre a boltos háza felé s azon ablakon át láttam a fenyőfát s
alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét volt mindenfelé. Sehol egy
lélek… legyen, a mi lesz.
Egyet ugrottam a boltos kapuja tetejére. Egy ajtót megfogtam az udvaron.
Az be volt zárva. Tapogatózom s elhúzódom. Mit tegyek? Az ablak alá
állok. Mintha azt súgná valaki a fejembe: törd be az ablakot s nyúlj át
rajta… A tenyeremmel tapogatom a falat. Az ablak csak be volt támasztva.
Tán az isten is úgy akarja! Tán a gyertyavégek füstje miatt nyitották ki
az ablakot a gyermekek, elfelejtették bezárni… mindjárt kitártam az
ablak szárnyait s benn voltam a szobában.
Oh mégis, tekintetes úr… megállottam s a szivem úgy dobogott, hogy
elkábultam. Mit se láttam, még egy szál gyufám se volt. El is feledtem,
miért jöttem. Tapogatózom s ekkor feldöntöttem valamit. Hogy zúgott a
fejembe az a zaj! Visszalépek, hogy kiugorjak az ablakon. De ismét
feldőlt valami. Az ablakot nem találom s a mint fogózom mindenfelé,
kinyílik az ajtó. Az öreg boltos jött gyertyával.
Aztán nem is tudom: mi történt már.
Elvakultam a világosságtól. Azt kiáltottam: «Hagyjon békén engemet,
tekintetes úr, én nem vagyok rabló.» «Te rabló vagy», azt kiáltotta és
megragadta a torkomat. «Nem… nem», dadogtam és reszkettem. De érzem,
hogy a lélekzetem elhagy, mert az öreg ember a gégémet szorította. Nem
tudom: mit tegyek?
Nagyon meglökhettem, mert az öreg ember messzire elesett és a gyertya is
kialudt s ismét sötétben maradtunk; csak valami keserves nyögést
hallottam. Az öreg a fejét üthette meg. Akkor megtaláltam az ablakot s
kiugrottam. De az udvaron a boltoslegények megragadtak s a béresek
megkötöztek.
Ez történt… A babáért estem a szerencsétlenségbe, tekintetes úr, de én
senkihez nem nyúltam…
Azt mondják, hogy én agyonvertem az öreg boltost.
Én?
Hát én miért tettem volna? Nem is ismerem, csak a boltajtóban láttam egy
nagy pipával a szájában. Én nem bántok senkit. Csak Rózsikáért kellett
elmennem… a bubáért. Hát mit tehettem? Az Isten úgy segéljen… egyebet
semmit se akartam.
Azután, azóta semmit se tudok én. A feleségem, tudom, megharagudott
reám, pedig ő mondta először a bubát… Mert nem is tud azóta rólam az
asszony, mióta itt vagyok, be se izent… oh, milyen újesztendőjük
lehetett! Egy falat kenyerük sincsen odahaza, ha én nem keresek. Ez a
tél rettenetes. Csupa jégvirág azon a kis ablaküvegen a tömlöczben, a
melyen hozzám bejár a világosság… Mit tehetnek odahaza? Tekintetes úr!
Mind elvesznek, ha én itt ülök… Hiszen én nem vittem el semmit, a mi a
másé lett volna…
A biró felkelt az ülőhelyéből, elfordult a favágótól, az ablakhoz ment
elgondolkozva. Délidő volt, a házfödeleken ülő havat nyalogatta a nap
szája, a lecsüngő jégcsapok csepegtek, mintha könyeztek volna.
Ott felejtkezett a biró úr egy darabig az ablak mellett s mikor
későcskén visszafordult Mártonhoz, rekedt volt a hangja:
– A feleségét ide rendeltem, Márton. Várjon. Behívatom.
– Miért? – dadogta Márton. – Be kell őt hivni ide? – rebegte félénken.
Egy igen rongyos asszonyt hoztak be (kis nyári fejkendővel,
kartonrékliben), a ki megállott az ajtó nyilása mellett.
– Hogy hivják?
– Madár Mártonné.
– Szóljon hangosabban. Hány éves?
– Negyvenöt esztendős.
– Beszéljen bátrabban. Vannak gyermekei? Hány?
– Egy…
Márton megfordult és lassan mondta a biróhoz fordulva:
– Nem tudja, mit beszél. Három gyermeke van.
Az asszony színtelen, bizonytalan hangon ismételte:
– Egy gyermekem van.
Márton nyersen rászólt.
– Hazudsz…
Az asszony lehajtotta a fejét mélyen s rebegte: «Nem hazudok…
Meghaltak…»
– Kik? Az én gyermekeim? – s a biróhoz, a már ismerős emberhez bátrabban
fordulva, bizalmasabban mondta: «Valamiért eltagadja a gyermekeit a
feleségem… Sári! Itt nem szabad hazudni…»
– Meghaltak…
A favágó arcza kigyúlt, rámeredt az alázatos, csendes asszonyra s
hangosan kiáltotta: «Az én gyermekeim?»
Az asszony álmatagon igenelve bólintott…
– Mikor? Ki?
S majdnem hörögve vadul rivall: «A leánykám? Rózsika? Az én édes
leányom?»
– Azon este hűlt meg. Veled volt akkor…
– Az én… édes, édes leányom? – és elfulladt. Reszketett. Alig állott a
lábán. – A buba után halt… Meghalt? Oh. Hát miért? S hagyta az Isten?
Meghalt? Eltemetted? Azért nincs nagykendőd? téli bundád? igaz…
Eltemetted… nálam nélkül… És még egy… egy… rajta kívül. Rettenetes… A
másik kis leánykám? A Zsuzsika?… a mióta ide be vagyok zárva… A kis
bogár?… a ki megfázott…
És félve, várva leste a felesége minden mozdulatát. Egy lehellet is zajt
vert volna a szobában.
Az asszony lassan felnézett és tagadólag intett: «Nem», rebegte
bágyadtan.
– Oh nem? súgta Márton alig érthetően. Nem is beteg? Jó. De nem is
izented meg nekem, hogy baj van odahaza? Miért? Tán megvetettél engemet?
Hát elvetemedett vagyok már? Megutáltál engemet?… Csak rosszul
értettelek… Csak egy, de az: Rózsika… Vagy (s kételkedve rebegte) mintha
még valamit mondottál volna? Rosszul hallottam, úgy-e? A fiamat, az én…
én, kis fiamat, a kis Mártont, ide hoztad, úgy-e, magaddal?
– Nem.
– Hát.
– Meghalt…
S arra csak egy keserves, idomtalan vad hang torkollott ki a Márton
torkán, a karjai felemelkedtek az ég felé és a szegény ember összeesett,
mint egy összegyűrt rongy, a mit elejtett a magasból egy erős kéz.