Az élet: Történetek, képek - 02

határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték megszólítani.
A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak ritkán
kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket vizsgálgatta. A
gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen ficzkót megvert a
botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a kérdezősködőkön
végignézve, elfordult.
Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére, hogy
«említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A
magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a pap
azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?»
Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a szépséges
Ottinak.
A félváros tudott róla.
Mindenki foglalkozott vele.
Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban nőtt meg az emberek
szemében. Mindenki tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy
paksamétát küldött.
– Miért éppen oda?
– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda küldi.
A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város elejével, első
dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett. Mindenki megértette.
Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami roppant nagy dologra volt
elkészülve mindenki.
Mi lehet az?
A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza szokott menni
az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az idegent: «Ez ő.»
A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró
közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy
«nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly
megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a
természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki gőgös
volt reá…
A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér bundájával
a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni, hogy a
kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A karzatot
hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván kiutasította egy hajdú.
Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén.
A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az
orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig érthették
a szavát.
– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti
vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!…
harczot…
A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»; némelyek
kaczagtak, mások pisszegtek.
– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már beszélt
nekem a kollega úr…
– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang.
– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már kopogtattam… De míg
az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját éjjel és nappal: szómra
illetékes helyről választ eddig még nem vettem s ezért…
– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!» recsegte a
borízű, mire halk nevetés kelt…
– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval akarom inkább
tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni:
teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az
illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed.
– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús hang.
– Szőlleinkben, uraim…
– Van ott valaki?
Farkas erősebben kiáltotta:
– A _filloxera_ dúl szőlleinkben…
– _Ez_ dúl? – kérdezte a direktor…
– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan
mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta. Mindenki
összenéz csodálkozva… _Csak_ a filloxera? A szót tovább adták, míg kiér
a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a filloxera? Csak a filloxera?»
A beszélgetés általános lesz.
Csalódottan kérdezik: Csakugyan?
Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez ellen
menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros.
Az elnök csengetni kezd.
Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és csodálkozva
néz Farkasra.
Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált:
– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek nincsen
vagyona…
– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal rákiált:
– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a szive.
Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze meg a
kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a termen.
Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült. Arra
egyszerre csend lett.
Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha
belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»
Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:
– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem bőven
tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi a fegyver a
támadás ellen?
– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.
– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?
– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől jókedvűen.
– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény véleményem
szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy, nagy gödröt… egy
igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet hordjuk fel a tábla
szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy, nagy tüzet. Most jönnek a
munkások többnyire lenge öltözetben, mely elégetendő lesz. A gödör után
következő pászmából óvatosan ássuk ki a beteg tőkéket és dobjuk be a
tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt egy gödör képződött már azalatt. Ez új
gödörben új tüzet élesztünk. A most következő pászmából óvatosan
kiszedjük a beteg tőkéket s az eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy
új gödör képződött s ebben…
Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus szólana:
«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan… kiássuk
a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg tőkéket…» Egy
harsány hang belekiált a zajba:
– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre
mindenfelől.
A gyehenna.
Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a «gye-hen-na» szót
és egymásra dőlnek.
Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull. Valaki
röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova dobjuk?»
A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a kaczagást.
A gyűlés feloszlott.
*
Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett lennie. Nem
látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra és összeborzongott
mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából ki-kihallszott: a gyehenna…
szó.
Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre igen
kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet. Egyszerre
elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből világosságra
nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy élesebb kaczagás
emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».
A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai is s egy szóval se
közeledett Farkashoz egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett
várakoztak:
– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.
Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan rengeteg
közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy nagy magasságból
mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden tagja, kivált a feje…
A szemét megdörzsölte, hogy lásson.
Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S magát a
termet, mintha sohase látta volna.
Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva hajdú, ki a
deákokat kidobta, Farkas mellé állott:
– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, téns úr,
mert itt grádics van…
Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta s
megemberelte magát.
Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a
szemközti házsort.
Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a
feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra
tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek járnak?
Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».
Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér hajjal fedett
búbját ellepték. Ez kijózanította.
Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte az egész
ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.
A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja láttára
azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult be, hogy
kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha megütötte volna
Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?
A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor úr
előtt alássan:
– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.
Farkas igent intett.
– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem mehettem
el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség az utczánkra,
téns úr…
Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó gyerek
havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban ismételték:
Gyehenna, gyehenna…
Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és bezárta.
Magára volt…
Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen lehajtotta. Tán
nem vették észre, a míg haza jött…
Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja, hogy itthon
van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra rettegve gondolt.
Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek szembekaczagják. Megöli.
Kit? Mindenkit? A gyermekeket is az iskolában…
És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova
őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha
Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet… És
Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…
A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb nyujtotta a
lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A színek fekete
üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra. Édes apja pipával a
szájában a gerenda végén ül… odább arra az ajtófélre kötöttek hintát.
Ottit felhajtotta Farkas magasra a hintán s a kis leány kaczagva
kiáltotta: «még magasabbra, még… mily messze látok». A szkumpiás zsákok
ott állottak s azon tanulták a leczkét… ott volt egy meszes gödör, a
melyben elbujtak. A «gödör» szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította
gondolatát. Hátul a kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az
első könyet ez a gondolat facsarta ki a szeméből…
Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek visongtak az
utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas fölkelt a küszöbről.
Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be van-e zárva?
Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz adóssal,
csaló baráttal… Milyen boldog az örökös pihenésben s elfelejtésben…
Odább ment, botorkázva a sötétben.
Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját… kábult
volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert úgy érezte,
mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút kávájához tántorgott.
A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. Hozzákapott s a kút peremére
leült. Valami lágy, penészes levegő csapta meg az arczát a mélységből.
Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé fordult.
A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult volt.
Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha valami
édes derékhoz vonta volna magát.
A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna egy
boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana valaki
alulról…
Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az enyhe
levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.
Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s eszméletlenül
terült el a havas földön…


A kis Gáspárovics.
A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a
főfoglalkozása.
A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az lett
volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz. Ám
Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán volt a
boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett s
barátkozott a fiúcskákkal.
Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók s
derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis
jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és
mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak; ezért
Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat csinált nekik,
oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, hogy azokkal akármit
lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily csinos holmikat, a barátságát
ráadásul odaadta. Néha kis csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy
lángban égő szivet (a melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb
fiúk részére, jelesebbnek tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint
Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is elment
volna.
Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a vizesárkokon vagy a
könyvestáskájukat czipelte utánuk. «Barátom»-nak nevezte őket,
megvastagitva a hangját, fejét hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen
fogadták, minthogy Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái
igen szemrevalók valának.
Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is nyugodt,
boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette Gáspárovicsot, egy
asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt éppen az udvarukba, a
hol Szent György-napjára két kis szobát vettek bérbe a nénjétől; –
inkább persze az ura (egy durva rendőr), a kivel különben nagyon kevés
bajunk lesz.
E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből Gáspárovics mit se
látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr feleségét), a mint
hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé sündörgött és odaadta volna
összes skatulyáit, ha megkérdezhette volna a szép nagy asszonyt: «Mi a
baja, lelkem?» Ő sohase hallott ekkora megtermett fehérnépet sírni s a
szivét meghatotta a szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan
összeszorította az öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát
látott, mely vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé.
A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván, Ágnesre
gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy fölindult, hogy
benyitott a rendőr ajtaján.
– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.
– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán becsapta az
ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett s nagy lépéssel
méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a rendőr el nem ment a
posztjára.
Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója volt,
hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se volt képes
kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett Ágnesre és kegyetlen
tekintettel kisérte a mozdulatait.
Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a sötétben alig
látta Gáspárovicsot.
– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.
– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom hagyni
kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt van egy
férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja csak meg;
szólnia kell.
Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját kefélgette.
Szelíden korholta:
– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.
«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, mint a tövis; keserűen
nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a fal mellett
hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített szótlanul. Másnap
fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg minden fehérnépet, a kit az
útjába hozott a sors. Serkedző néhány szál bajuszát simogatta, gyér
haját turkálta vékony ujjaival, oly rátartóan lépegetett, mint egy
szarka. «Fiam?» És nagyon vastag hangon beszélt a barátaival.
A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr) ismét
nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából. Gáspárovics
hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, fütyörészve, részvétlenül
s gangosan ellépegetett az ablak alatt. «Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha
sértegeti a barátait! Bement a kamarájába és belekönyökölt az öklébe s
szigorúan nézett maga elé.
Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba; kezüket az
orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak; falatuk keserű;
álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy döng a hátukba? vagy
szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti marok?
Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s egy-egy
köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa Mater», mint a
diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki. És miért tűr és
szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így mondta: «fér-fi-ú», hogy
hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki fölemeli az öklét arra, a ki öklét
reá meri emelni. De Ágnes?
És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire, széles, erős
derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre elpirult, megszégyenelve
magát.
Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot kötve az
álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot fésült a füle
mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s kesernyésen
belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap, ha szívszorongva
is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte először, hogy ő
másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő fajták és különösebben
Ágnes, a rendőr felesége.
Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva ábrándos
szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint viseltes,
színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra ballagott ki nagy
talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor szinte elérte, (beszélni
akart vele), átcsapott egy mellékutczába, hogy ne találkozzék vele. A
másik sikátoron mégis elejébe került facsarosan s rámosolygott a nagy
asszonyra. Köszönt neki s arra elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy
szinte futott előle.
Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul benyitott a
konyhájába.
– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva.
A fehérnép szeliden felelt:
– Murkot.
– Szereti? – kérdezte.
Az asszony csodálkozva nézett reá.
– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap látom magát.
Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is idehaza voltam.
– Ide lát – és?
– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam
kegyedet?
Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha azt
mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.
Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután ismét
benézett a szép asszonyhoz.
– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék bennem. Én
olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem hagyom. Hiszi-e?
– Valamire szüksége van-e?
– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt hiszi
tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én hallok. Én
mindent hallok. Én tudom a szenvedését.
Az asszony szárazon mondta:
– Nekem nincs szenvedésem.
– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent tudok. Én
láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem majd meghasadt.
Bárha (igazán legyen mondva) nem láttam a szemeimmel, de mintha látnám,
a mint szép hajfonadékait egy durva kéz fölcsavarja s egy másik kéz
ütést mér fehér testére s haját eleresztve, megszorítja e kart, oly
szorosan, hogy vörös stráf támad rajta.
Ágnes csöndesen mondta:
– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.
– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha tudom,
hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a kebelemre
menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…
Ágnes hangosan fölkaczagott:
– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán _itt_ valami baja? –
kérdezte és a homlokára mutatott.
Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre jobbindulatulag
folytatta:
– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a baja? Jól
teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. Azt szeretném,
hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De csak üssön, ha szeret.
Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék ilyen beszédekkel, nehogy
meghallja az uram. No, hallja! Azt szeretem, a mit mond. Ugyan menjen,
fiam, a merre lát s ne kaczagtassa ki magát.
Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan
megtaszította.
Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. A keserűség
eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. Valósággal alig
látott s attól félt, hogy kiabálni fog. Tehetetlennek érezte magát,
mintha összetörték volna.
Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát. Később
sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen érzete
került a fekete keserűség fölé.
Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki a szivét
ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz halállal
szivesen halt volna meg érte?
Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a szégyent
rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely soha sem
gyógyul meg.
Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely mindjárt forró
lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet, nem, soha. Fejét üsse-e
vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az agya?
Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy folyna a
padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és nagyot
sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.
– Nem.
A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon csepeg…
kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely megindul az ajtó
felé, a merre lejt a deszka.
Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte a homlokát. Ott van a
víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy felpuffasztja a testet. Mily csúf.
A homlokát megtörülte és felállott.
Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség maradt
csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg benne:
– Nem eszem, mondta félhangon.
Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá összeaszik.
Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így szól: «Egyél». A
szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet hoz magával. Nem! Ha a
lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, Gáspárovics nem fog enni, nem fog
inni… ő halni akar… És eljön Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja
szorítani és a szegletbe ül. Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen
sóhajtozni fog, kezeit tördelve.
Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes kemenczében…
s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh! kilebben a lelke a
száján.
Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, siratva
mindenektől.
Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.
Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha sokkal
éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt valaha.
Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy pakli
czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… kihajítaná azonnal.
Ha egy hosszú rúd piros kolbász ereszkedne le a padlóról egy kerek
lyukon… nem… kidobná a kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt.
Járt le s fel a sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe
jutott. Kivette s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy
kikerülje, ha arra tévedne.
Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A
zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy betöltötte
a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta a szemeit s a
körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.
Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:
– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg ma?
miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el magától
egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?
Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s a
sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye kajánul
vigyorgott szegény Gáspárovicsra.
Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.
Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:
– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr? Elaludtad
a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer mondjam?
Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az
asztalon.
– No, riadt rá a nénje.
Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy nappal
csak…
Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt, halálfejeket
vágva ki fehér papirosból reá.
Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis vitéz
így szólt:
– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.
Gáspárovics vastagon így szólt:
– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra egy
fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az élet sem
egyforma, hát a skatulyák!


Elítélve.
Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez, kedvesen
átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak meg egymástól,
mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval idősebb, a
gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a gyerekes testű
s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány hónapos kis leányát
elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett az ég s sok
kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy megtámadott
egészsége helyreállításáért megy.
A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé visszahúzódott. –
Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – Mit jelent ez a mohó
öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi asszonyt, apróra
végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, leányos testét kissé
meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó fehér fogainak mennyei
sövényét kivánatosabbnak találta, mint valaha, de valami ösztönszerű,
névtelen gyanú okán nem csókolta vissza. «Miért ily kedves?» Zajos
kedveskedése idegenkedést keltett benne.
A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós
asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon tisztán
jött-e vissza tőle?»
Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a
bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos
kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s csodálkozva
ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését megértette volna,
elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb lett.
– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny volna a
hangjában.
Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett. Egészen
gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az urát maga
mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az ölelés elől s kissé
mereven mondta:
– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly sokáig?
– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?
– Tán a régi barátai tartóztatták ott?
Igen elevenen tiltakozott:
– Nem találkoztam ott senkivel.
– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével? Bakóval?…
– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.
Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind erősödött.
«Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya, mely a szomszéd
bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy figyeli őt. Feszes
hallgatás után az ura ülébe csötörködött s átölelte a kedvetlen férfi
nyakát. Balási felállott.
– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!
Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony testét,
meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából, mintha valami