Az élet: Történetek, képek - 13

Total number of words is 4207
Total number of unique words is 2028
28.7 of words are in the 2000 most common words
41.4 of words are in the 5000 most common words
47.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
elhallgatott. Mily rettenetes csendesség volt. A csendőrök meg se
mozdultak.
– Járt utánam Gyuri, nem tagadom csendőr úr, jó! A mi igaz, nem tagadom
el. De nem az uram ütötte agyon. A szálfa esett rá. Mi itt lakunk fenn
az élen, s Gyuri errefelé járt nappal, éjjel… nem tagadom. Mert itt fenn
van a Gyuriék törökbúzásuk s azért járt fel éjjel, hogy ne mocskolják
meg a vaddisznók. Így esett rá a szálfa. Egy-két szót is szóltunk
egymáshoz, nem tagadom… de semmi rossz nem történt közöttünk, csendőr
úr… Hiszen gyerekember volt az, csendőr úr! Úgy nézhetném, mintha a fiam
lett volna, mert gyermekkorától fogva ismerem. Egyszerre, igaz! nagyon
megbátorodott, mintha vaskapocs szorította volna meg az ember derekát a
tánczban, – de azért embert nem ölünk, csendőr úr!
A futó szellő még valami rút szagot is emelt ki a bokor mellől… Mintha
ketté vágta volna az asszony hangját ez a szag. Megdöbbenve hallgatott
el, a kötényét a szeme elé emelte és lerohant a gödörbe. A tehén
megijedt a lármától és nagy törtetéssel visszarohant a kukoriczásba.
Az égboltot egymásután hímezte ki csillagokkal az éj. A medve-tóba
facsatornán vezetett édesvíz hangosan csorgott s fodrok szaladtak végig
a tükrön, a holdvilágtól beragyogva. Mély és rettenetes a csendesség!
– Nem tudok elmenni innen, csendőr úr! látja, (csak úgy a gödörből
beszélt fel az asszony), elindulok haza, de visszatérek… Nem tudok
elmenni innen, pedig az a szag, mely onnan a bokor mellől jön, elveszi
az eszemet… Csendőr úr! Vigyék el már onnan Gyurit. Mit kivánnak tőlünk?
Már meghalt Gyuri! Mit akar még velünk a biróság, hogy nem engedi
eltemettetni? Vége van már annak egészen… Vigyék el innen, az élő Isten
irgalmára, azt a szegényt testet… hozzá nem nyúlnék a teremtett világ
minden kincséért, de ezzel a tíz körmömmel sírt kaparnék neki, csakhogy
eltegyék a föld szinéről… Ne tartsák itt, lelkem, hiszen nem érzik?… Nem
érzik a szagát, csendőr úr?…
Fölemelte mind a két karját a feje fölé; az égre meredt s néhány
ugrásban a gödörből felrohanva, merészen a csendőrök elé toppant s
hangosabban, kiáltva, dühösen folytatta:
– Az én bünös szemem!… az én bűnös szám. Oh, jaj nekem, jaj bűnös
testemnek. Ha megkivánok valakit, jaj nekem, jaj neki… Temessék már el
az élő Istenre. Vasárnap a tánczban megszorítottam a karját, éreztem,
hogy úgy reszket mint a nyárfa. «Elvesztél» – így szóltam magamhoz bűnös
örömmel… és elveszett… Lányok jártak utána, mert szép volt, erős volt,
de elfordult tőlük miattam. Egy hét óta üldögélt egy kövön a mi
házunkkal szemben… és éjszakán kóborolt az ablakom körűl, mint a rossz
lélek… «Mit nézel a falon, bolond» – kérdeztem. – «A falon keresztül is
látom, a mint levetkőzöl, Mári… a fehér testedet…» – így szólt. – Oh az
én bűnös lelkem, bűnös testem. Az élő Istenre, tegyék már a föld alá
szegényt… Csendőr úr…
Az éjszakában körülte a hegyekben lángok gyúltak fel. Pásztorgyerekek
élesztgették a dúvadak ellen a tüzeket s az isteni csendességet
felverték elnyujtott kiáltásaikkal, mindenféle ütőszerszámok lármájával…
Hej ho… ho… A medve azért csendesen czammog le az ösvényen s megáll,
messziről nézve a tánczoló tüzeket… A hold békességesen szárnyal a
bársonyos bolton. Madarak rebegő szívvel neszelnek bokrok mélyén s ez
uhu felemeli tollas fejét.
A békességet a sóőrök kutyái zavarják. A szemlész járja ott a
veszedelmes utat… Botjával kopogtatva az ösvényt a lába előtt. A
kuvaszok elejébe rontanak.
Egy tiszta, áthatolhatlan fekete köpönyeg hever hegyen, völgyön, mezőn
és szakadékon… Oly rengeteg mindez, nagy, oly békességes, mint a halál.
Valaki bele-belekiált az éjbe.


A folt.
A Simai Gerő pályája azért tört ketté, mert nagyon jó fiú volt.
A brassai Süsselmann boltjában inaskodott, a mikor Salgó volt ott a
premier. Salgó fain úriember volt, gyönyörű kisütött bajuszszal,
gyönyörű selyemnyakravalókkal, gyönyörű réczefarkszerű, felkunkorított
hajtincsekkel. Gerő pedig fiúcska volt, kevés beszédű, nehézkes, fekete
gyerek, a ki szörnyen tisztelte a gyönyörű első segédet.
Salgó szerette a finom holmikat s esténként a gazdájuk boltjából
hazahordatta az inassal, a mi édes, jó és drága csak kapható volt ott.
Néha kis lakomákat szerzett, a hol az udvari legényt ábrázolta Gerő,
asztalt terítvén, puncsot főzvén és szardiniákat, pezsgőket bontogatván
ki. Nagyon boldog volt, hogy kiszolgálhatott egy ily gyönyörű segéd urat
s remegett örömében, ha Salgó úr így szólt hozzá: «Gergely, meg vagyok
elégedve veled», mert kevés örömben volt része addig. – Anya nélkül nőtt
fel.
Elég az hozzá, egy rossz téli napon a másik inas irigységből beárulta
Gerőt Süsselmann úrnak s a főnök úr, ki gyakorlati ember volt, nem rakta
meg Gerőt, nem is csapta el Salgó urat, hanem hamar írt a gyerek
apjáért, hogy jöjjön, váltsa ki a fiát, mert lopott, sokat lopott, minek
okán sokat fizessen…
Az öreg Simai bácsi (nagy, kövér, becsületes, hasas, mogorva ember volt)
felháborodva – kivált a fizetésért, – odautazott, nem tudakozódott
sokat, de eltángálta Gerőt s nagy kiáltozások között kifizette a
felszámított kárt és hazavitte télviz idején a fiát – s addig üvöltötte
az ő nagy-nagy szégyenét úton-útfélen, hogy a guta végre megütötte.
A mint pedig Gerő sírdogált szipogva egy szegeletben az apja koporsója
mellett, a vénasszonyok aperte kimondták: «Te, ezt te csináltad, te
szégyentevő s a sírba te döntötted az édesapádat, a mit az Úr fel fog
jegyezni a nagy defterbe… te, apagyilkos…» Mert nálunk mindent aperte
kimondunk, ha nincs kárunk benne.
Gerőnek persze nagyon lejárt a becsülete. Gyermektársai, a kikkel együtt
gombozott, félrehúzódtak tőle; anyák meg nem simogatták könyáztatta
orczáját. Az apja boltját átvette valami nagybátyja s bárha a kölyöknek
annyija maradott, hogy megélhetett belőle – csak irgalomból eresztette
be a pudlija mellé, mert tudvalevő, hogy ragadós a keze… «Ügyelek a
körmére» – mondta.
Ügyelt is mindenki reá… Ha lesütött szemmel felelt valami kérdésre, azt
mondták: «rossz a lelkiismerete»; ha szembe nézett a kérdezővel, azt
mondták: «nagyon szégyentelen.» A gyermekek nem játszottak vele, «te
csaló vagy, Gerő» – mondták. Munkát nem bíztak rá a nagyok, «te
elfelejtkezel magadról» – mondták és az öregek jovialiter, ha egy új
kabát lógott tán a Gerő hátán, így szóltak: «ott volt-e a boltos, mikor
vetted ezt a kabátot?»
És így lőn, hogy a kis Gerő szépen egyedül maradt a nagy világban, a min
a gyerek igen elkomorult. Barátságtalanul, szótlanul húzta az ő igáját s
oly bizalmatlan, sötét képet is öltött, hogy az ember azt hitte, hogy
haragszik. Az utczán a kerítések mellett járt s átallt köszönni az
ismerősöknek; de elbujt inkább s lompos, lusta lett a járása, mint egy
medvebocsnak.
A mint nődögélt (szélesvállú, kemény, törpe legény lett), még mind
búsabb lett. A pajtásai táncziskolába jártak; vasárnap délutánonként
karonfogva, nagy zajjal, gyöngéd czérnanadrágokban sétáltak a piacz
napsorán… Gerő hátul kullogott valahol magára. Őtet is felszabadította
persze a nagybátyja és mint boltoslegény fizetésbe kerekedett, de annak
semmi értelme se volt. A táncziskolába nem is kérezkedett, nem is vették
volna be; a vasárnapi járó-kelők nem férhettek össze vele, mert minden
gyanús szóra vagy mosolyra már mutogatni kezdte a veres, nehéz ökleit.
A dolgát úgy végezte mint egy gép, és roppant kevéssel elégedett meg. Az
ünnepe az volt, ha vásárra küldte a gazdája sátorral, kivált őszi,
mocskos időben.
Mert ilyenkor úgy felfosztolódnak a vásáros fehérnépek a sáros
utczákon!… Némelyik topánkát visel fekete harisnyával… némelyik mezitláb
jár, igen fehér lábszárát villogtatva ki felemelt fersingje alól… Óh…
Gerő úgy rámered ilyenkor… elfelejtkezik, fekete szeme ég sűrű
szemöldöke alatt, – nehezen nyel – és a kézelőjét önkéntelenül húzogálja
előre.
Néha otthon esténként magára nekivág a koromsötét utczának. Valami
sejtelmes vágy szorongatja a torkát ilyenkor, remeg az egész testében,
hallhatólag lélegzik; nagyokat lép és a mint hazatér, belefúrja a fejét
a párnába s nyögve rágja a paplan csücskét.
Az évek egyforma forgásában annyi változást hozott a sors a Gerő
részére, hogy a Süsselmann hires, gyönyörű premierje, Salgó hazatért és
üzletet nyitott a piacztéren.
Ő csak oly finom úriemberként jött vissza. Csinos poczakkal, ezüstgombos
bottal, vajszínű keztyűkkel, fecskefarkú kabátokkal, szép feleséggel és
gyermekekkel.
A legszebb boltot rendezte be a piaczon s hamarosan oly tekintélyes úr
lett, mint akárki. Válogatott, mézes szavakkal tudott beszélni; pénzt
kölcsönzött a megszorúltaknak s így az urak paroláztak vele, a szegények
irigyelték.
Gerő elmenvén a boltja előtt, többízben benézett. Valami bizonytalan
érzés borzolta a vérét arra, hogy megszólítsa, úgy érezve, hogy erre
neki több joga van, mint akárkinek. De Salgó maga előzte meg Gerőt.
Észrevette, kezet nyujtott neki, «kedves ifjú barátomnak» nevezte,
rámosolygott és így szólt hozzá:
– Szerencséltessen, fiatal barátom, szerény házamban, hogy bemutathassam
nőmnek, serdülő leányomnak, – aztán dörzsölgette a kezét s elfecsegett
vele.
Gerő szeretett volna felujongani. Megismerte őtet. Mégis derék ember. A
nyakát kihúzta a vállából és a segédszoba pipafüstös levegője
ábrándképekkel telt meg odahaza. A Salgó leánya… a Salgó felesége…
A gazdag, tekintélyes Salgó úr szólt így hozzá. Egy új világ kapuja
tárult ki… Elevenebb, bátrabb lett s le tudott volna gyúrni egy bikát.
Annyi nem futott ki a merszéből, hogy benyisson a Salgó erkélyes háza
kapuján, de beszélgetve Salgóval, fordította a szót és kispionolta a
Salgó-ház fekvését, szokásait, úgy érezte magát később, mintha már járt
volna ott és az esti fagylaltevésben ő is résztvett volna a többi
urakkal az erkélyen. Várt. Majd elhívják őtet. Nem hánytorgatta a
jogait, de a «barátja» az örvendetes, új, jobb életbe fogja bevezetni.
Csak fel kell tűnnie valami jeles cselekedettel. Megmentenie a Salgó
leányát p. o. valami veszélyből; felfedeznie valami tolvajságot, mely
Salgót fenyegeti. Ah, a tolvajok… Egy perczre elkomorult. Oly rég volt
az a gyerekes lopás… Tán nem is igaz.
Azon az őszön nagy kerületi tűzoltó díszgyakorlat volt nálunk. Nagyon
szép ünnepnek igérkezett. A piaczon dísz-mászóházat emelnek s eljönnek a
régeniek, a bándiak, sőt a tordaiak. A jelzőtrombitától hangos lett a
város; a sisakokat fényesítik szerteszét; a szivattyúkat próbálgatják
napestig a csurgókút előtt; s egy robusztus mészáros tűzoltómuzsikus már
hajnalban recsegtette a helikonját a szomszédomban. A díjakat a
díszgyakorlat végén a Salgó híres, szép leánya fogja kiosztani a
dísz-sátorban. Óh. Azt az első díjat Gerő fogja megnyerni. Meg. Ha a
nyakába kerülne is. Itt az alkalom, hogy feltűnjék. Fel fog tűnni…
Éjjel titokban felkelt; felrohant a házhoz támasztott lajtorján és mint
egy szerelmes kandur mászott a fedeleken teljes risztungban,
karabinerrel, bőrtokos baltával, mászókötelekkel. A vér megpezsdült az
ereiben. Ki fog emelkedni. Érezni kezdte, hogy él. A társaságtól nem
idegenkedett; megnőtt.
A díszgyakorlat előtt való napon eső esett. A díszmászóház fedele
megsíkosodott veszedelmesen. A lófarkas főparancsnok megparancsolta,
hogy gyantával hintsék be a deszkafedelet. Egyszer hátul egy erős hang
szólalt meg: «Nem kell a gyanta. Tiltakozom ellene. Én megyek elől, én
nem félek. Ki fél? Ki a gyáva?» Ez Gerő volt. Soha se hallották a szavát
annyi ember előtt.
Reggel az ünnepélyen a tolólétra dobján valami konkurrens mászó tűzoltó
gonosz keze babrálhatott, mert a hajtókerék megtagadta a szolgálatot.
Gerő sisakkal, csillogó szemmel állott a dob mellett izgatottan,
kipirulva. A piacztér tele volt. A dísz-sátorban a város szépei
dideregtek a virágos blouzokban. A banda recsegett kegyetlenül.
– Állj! – kiáltotta Gerő. Megragadta a dob hajtókarját és vaderővel
feszitette ki a köteleket. A létra recscsent s felszökkent a levegőbe s
a másik pillanatban Gerő is az ingó szerszámon. A zene megállott. Minden
szem rámeredt a tolólétrán felfutó Gerőn.
– Megállj! – kiáltott alúl valaki. A két utolsó fok el van törve. A
lélegzetét is visszafojtja mindenki. Gerő suhan fel és vakmerően átszöki
az eltört fokokat és átugrik a síkos fedélre. Már talpon áll. Mintha
szárnya volna. Most a fedél tetején áll; a gerenda végére beüti a
karabinier szegét. Messzire elcseng a néma téren. A következő perczben a
kötél végén himbál Gerő… már ereszkedik… ah, lenn van.
Felsóhajt mindenki.
A lófarkas parancsnok tapsol és tapsol mindenki. «Éljen!» kiáltottak és
a díszes férfi a kezén vezeti Gerőt a díszsátor elé.
Egy szőke, szelíd tekintetű leányka átnyujt valamit Gerőnek. Abból ő mit
se lát. Fennebb hág a lépcsőn és a leányka mellett áll meg és úgy néz
rá, mint egy álomképre.
A muzsika ismét szól.
Más gyakorlatot kezdenek ismét. A vízvezetőcsövet hurczolják tizen is.
Ekkor Salgó halkan a Gerő fülébe súg valamit.
– Mit akar itt, barátom, tovább? – kérdi.
– Mit? – dadogta Gerő s elpirul.
– Miért nem áll a többi tűzoltók közé, ott alant?
– Miért?
– Hát miért? – kissé hevesebben suttogja. – Nem szeretem, hogy a leányom
mellett áll.
A Gerő homloka összeránczosodik; a szeme fénye gyűlöletben villan fel s
az arcza elsápad.
– Na, tudja… itt nyilvánosan nem jár egy tiszta leányka mellett állani.
Ha engemet szerencséltet odahaza, szívesen látom… de itt… de
nyilvánosan…
– Miért? – rebegi.
Salgó türelmetlenül, hangosabban vág közbe:
– A foltért, barátom, tudja… a foltjáért, tudja…
Valahogy letántorog Gerő és haza is ér.
Lecsapja magát azon díszben az ágyába és felsír keservesen.
Aztán felüvölt:
– A folt… az _én foltom_…
S fölemeli az öklét és megrázza:
– Megölöm! – tagolta.


Bucsújárás.
Jézus szent szive napján, Szovátán a bucsújárás élén a Mária-zászlót egy
formás, szép termetű menyecske vitte gangosan, könnyen. Utána az
atyhaiak, a mikháziak, a korondiak, parajdiak, a jobbik ruhájukban, de
csizmáikat a hátukon lógatva, hogy ne szakadjon, mert hosszú utat tettek
meg. Katonás rendben léptek, a férfiemberek hajadonfővel, a zekéjük
panyókára vetve az ingükre; utánuk a gyermekek, fehérnépek, ételneművel
az asztalkendőben s végül az öregek és sánták. Az út, kissé sáros a
tegnapi esőtől, azonban fényes a zöld miatta. A mogyoróbokrok a
tekervényes ösvényre bókolnak és egymásra borulnak jóllakottan a sűrűben
ág az ágra. A levegő is nedves, lágy. A füvek már magoznak s az eper
édes illata leng a levegőn. Mint a kígyó, úgy facsarog az ösvény. Egy
legény, kendővel befacsart kezében csengetyűt ráz, de a rigók nem is
ügyelik. Ők fütyülnek a szakadékok között kövérségben fuladozó bokrok
sötétén. Pi… pi… Azonban a dobost, ki se felejtse el! A dobot Marczi
veri a bucsújáróknak, de úgy zuhog a hang a verőpálczája alól, mint a
sebes zápor. A kántor énekelteti a litániát és utána apraja, örege:
Marczi perregheti az irhát, hogy szűk a szakadék a zajának. A kántor
persze az ösvény fordulóján túl fújja már az éneket; az asszonyok pedig
Marczi körül a proczesszió derekán czifrázzák és nyujtják a megkezdett
nótát. Mily önfeledten, boldogan fújják! «Elefántcsontból való torony».
A vén facsaros kurátor sírva nyögi: «Könyörögj érettem!» Egymásra se
néznek, csak az eget, a szürkés felhőkkel csíkozott eget, fölötte
keresve a mérhetetlen Urat angyalseregei közepette…
A hallgató erdei nagy fekete tavak tetejét borzongatja a szellő s
alulról erős illatok szállanak föl a mélységes erdő széléből, hol
fonnyadó széna fekszik rendekben.
A felső fordulónál a zászlós menyecske megáll, hogy bevárja az elmaradó
proczessziót.
– Jól pergeted, Marczi, a dobodat, szólt rá kaczéron, de nem néz reá.
A minek okáért perreg a dob ugyanvalóst, mint tíz mérges kuvasz. A
mellét Marczi kidülleszti s nyomában ballagó alázatos feleségére így
morog a fogai közül:
– Hátrább, Kalári! Az ember karjának sincs helye miattad.
Kalári még egy lépéssel hátrább áll s búsan czifrázza:
Mária szűz anyám
Légy te én patrónám…
A fehér tehenek csodálkozva állanak meg az ösvény mellett, a juhok
összebújnak félénken a sokaság zajára. Csak a kecskék csekélylik az
egész solemnitást, félszemmel pislantanak a zászlóra s ránczigálják
mindjárt a bokor ágát tovább.
– Nem elég nagy a világ – nyughatatlankodik Marczi, a feleségére
sandítva – hogy éppen a fülembe kántálsz?
Kalári alásan lesüti a fejét egy szó nélkül s elmaradozik az urától,
Marczi pedig bosszúsan felrántja a vállát s hogy a feleségétől
menekedik, előbbre nyomul a dobjával, kényesen pattantva a
verőpálczájával, a míg a zászlóvivő menyecskéig ér. A rend felbomlik
persze, de a kántor a strófák között rászól Marczira:
– Dobos! a helyedre, hátra Marczi!
A menyecske mosolyogva tekint vissza Marczira.
Egy domb élén várakoznak a szovátaiak a proczesszióra. A pompás árnyékos
gyepről, a leeresztett zászlók mellől leánykák ugrálnak fel az idegen
bucsúsok jöttére. A csengetyűk mind a két csoportban élesen csengenek és
a dobok perregnek szünet nélkül… Alleluja… alleluja… s harsányabban zeng
fel az ének: «Oh Mária! Szűz patronánk.» Mind összekavarodnak s ellepik
a fiatal csereshegy élét. A szekerek előtt a lovacskák is izgatottan
kapálják lábaikkal a gyenge füvet s rázzák a csengetyűiket. A pap
felteszi sokszegletü selyemkalapját, rózsakoszorús keresztjét előre
nyujtja s megindulnak a lejtőre mind a kápolna felé.
– Megszépültél, Rózsi, – mondja a dobos a zászlóvivő menyecskéhez s
hozzádörgölődik.
– Mire már ügyelni azt? Marczi?
– Az enyém vagy te most is, Rózsi, mint leánykorodban is, ha másnak a
nevét viseled is.
– Csendesen, pszt… s magasra emeli a menyecske a Máriás-zászlót.
A dob rendetlenül akadozik, mert Marczi rajtafelejti a szemét az előtte
ringó derékon s azon a két erős hajfonadékon, mely dús kontyot képez a
Rózsi szép fején.
A nap hevesen néz le, játszva a hófehér sósziklák oldalain, kaczérul
nézegetve magát a mély tó tükrében. A mérgestövű gyüszüvirágok sárga
kelyhei lekonyúlnak.
Marczi a menyecske mellé áll szorosan. Izgatja a csittítás. Azért is
kiönt mindent, a mi a begyében van.
– Hát aztán jobb így, Rózsi? Öreg ember kellett neked helyettem, a ki
gazdag asszonnyá tegyen tégedet. Sok marha az istállóban… rosszkedvű
hallgatás a házban. Selyem a testeden, rongy kedv belül… Erőtelen öreg
kar kellett az enyim helyett… Jobb az neked?! Nem szeretnéd, ha még
egyszer én ropogtatnám meg a derekadat?
Tán az utólját meg se értette a zászlótartó a szavából, hanem a szeméből
bizonyosan. Halkan így szólt kaczér alamuszisággal:
– Azt aztán ugyan ne, Marczi!…
A dob elhallgat egy kissé.
– Az Északon a bikkest elfelejtetted már, Rózsi, a kápolna háta megett?…
Ott leszek, a mint a délebédhez ülnek a többiek… Te nem? Nem jösz-e oda
hozzám?
Inkább durva követelődzés volt ez, mint sóvár csalogatás. Akkor egy
szelíd szó hallatszott. A Marczi felesége mondta:
– Pogácsa-lovakat árulnak, apjuk! az asztalokon emitt… Nem veszünk,
uram, a kis fiunknak?
Mert a kápolna kerítése előtt gyömbéres kalácsot tett ki az
árulóasztalokra a parajdi pékné; tojásos lepényt az etédi asszonyok, sőt
csíkbeli fűszeres pogácsát se restelt idáig elhozni a mestere. A
hangyáknak lesz jó dolguk majd a morzsákból.
Marczi semmit se szól a kérdésre. Idegenül néz a feleségére, visszavonul
a tömeg közepébe és oly dörömbözést visz végbe, hogy félrevonulnak a
gyengébb fülű fehérnépek.
A Marczi felesége pedig ott marad a Máriás-zászló mellett. Rózsi
kellemetlenül szorong mellette; azért lépett szaporábban, hogy ne lássa
a hitvány asszonyt. Kalári azonban utána megy s néhány lépéssel előbb
mennek a bucsúsoknál. Szemét lesütve, indulat nélkül való egyszínű
hangon szólt a szép menyecskéhez.
– Mert két gyermekem van odahaza, Rózsi s a nagyobbik éppen fiú. Azoknak
kell a pogácsa, tudod! Szép, erős, vállas gyermek. Ugy hívják mint az
apját: Marczi… Marczi… Mártonka… Nekem azonfelül nincsen semmim a
világon.
Rózsi végigméri a fonnyadt asszonykát, mintha azt kérdezné: «Mi közöm
hozzád?»
– Egyebem semmi, csak a két gyermekem. Te szép vagy, erős vagy, Rózsi,
te gazdag vagy. Nekem csak az a két gyermekem. Az Isten megáldott vele…
Érette dolgozunk.
Valamiért (az Isten tudja, mi forr egy asszony szivében) egy köny szökik
szelíd szemébe. Rózsi lágyabban tekint a gyenge fehérnépre.
– Ha valaki elszeretné az uramat, elvesznénk a gyermekeimmel. Mert ő
keres reánk. És megelégszik velünk. Mert ő jó ember a világon. Ha valaki
meguntatna minket vele, földönfutók lennénk s a leánykám meghalna. Ezt
Rózsinak hívják, úgy, mint a hogy tégedet hívnak. Az uram kivánta, hogy
így kereszteljük. De reám hasonlít! Olyan hitvány is, mint én. Egy kis
szél már megárt neki. Most kezd járni, nem, nincs akkora, mint az a
vadrózsaszál ott.
Rózsi meghajtotta a zászlót, mintha nehéznek találná. Kalári alázatosan,
de szüntelenül beszélt:
– Miért vegye is el valaki tőlünk az uramat egy kis mulatságra? mikor mi
pedig elveszünk nélküle. Oh! bár Rózsi! bár a nagy Isten ajándékozna meg
tégedet egy gyermekkel… bár. Akarod, hogy én is imádkozzam érted? Akkor
te megtudod, mi az, mikor valakinek gyermeke van. Nem gondol az akkor
semmi másra, ha sír, ha kaczag a gyermeke. Senkinek a vagyonát nem
kivánja el…
Az apró harangok megszólaltak a kápolna tornyában. A nap fényesen
özönlött át hegyeken, völgyeken. Az emberek tolongtak előre. A kápolna
léczes korlátja előtt megtorlódott a sokaság. A zászlók egy csomóba
gyűltek mind. A dobok elhallgattak és a csengetyűk mind. A kórus
megerősödött, harsányan, bátran szólt.
… Mennyek királyné asszonya
Örülj, szép Szűz, Alleluja!…
Egy mihaszna inges kölyök a Rózsi zászlaja mellett mindjárt (egy
mezitlábas, idegen falusi fiúcska) egy vöröshátú, pettyes gombát
fedezett fel az oldalban. Leszakította s szagolgatta vidáman. Rózsi a
gyermekhez szökött s rákiáltott:
– Leteszed mindjárt… az mérges – s átölelte óvólag.
Az alázatos Kalári szemmel kisérte a menyecskét s megfogta tulajdon azon
kezet, melylyel a gyermeket Rózsi megölelte. Megfogta bátran és a
szivéhez szorította.
– Igy szereted te is a gyermekeket? Igy! Az Úr így szeressen tégedet is…
Rózsi.
A dobos nyersen rárivalt a feleségére:
– Mit csinálsz ott?
Rózsi felelt helyette:
– Imádkozik.


A tolvaj.
A vizsgálóbiró – egy szelídszemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár
Márton favágót a tömlöczből s így szólt:
– Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, a mint történt az a
szerencsétlen eset.
– Igaz, tekintetes biró úr, szerencsétlenség volt az! Én nem vagyok
gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én soha se bántok mást…
Soha életemben sem volt dolgom a törvénynyel, pedig negyven felé járok s
csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse
fehérszálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek,
mert két leánykám van, tekintetes biró úr és egy fiam! Már a barátokhoz
jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre s ne
engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.
De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt estem. Hanem a leánykámmal
karácsony estén mentünk ki a piaczra, hogy lássuk az angyaljárást.
Nálunk régebben az új esztendő éjjelén járt az angyal s odahaza ilyenkor
ébresztette fel a feleségem a gyermekeket, hogy egy kis diót,
aszaltszilvát, mit, egy-egy kis rongybubát rakjon ki az asztalra s
meggyujtsa a gyertyát, mikor harangoznak, – hogy örvendjenek. De most
karácsonykor járnak az angyalok s az embernek megáll az esze, oly
gyönyörű aranyos, fényes fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból…
Azt mondják, hogy valami német eredetű angyal csinálja eztet a
változást… Ez volt a baj, instálom.
Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert ropogott a
tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben vittem, hogy ne
fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén, mert ő a nagyobbik. Azt
mondom nekik: «Szaporázzatok, tapogjatok, Rózsika, mert megfagytok.» A
csillagok úgy ragyogtak, mint a csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei s
az oláhvargák kórusa alig tudott kántálni a nagy didergésben.
«Nem, – mégis azt mondja Rózsika, – ne menjünk el még innen, lelkem
apám. Oh, milyen gyönyörű». S megáll a szegeletboltos ablaka ettől – a
hol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a hárman.
«Nem, – azt mondja s a szeme szinte kiült az orczájára, – nem, még ne
menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a világon». S nézem:
hát köny pereg le az arczán. A hidegtől lesz ez, mondom. De nem – mert
az ablak alatt mind emelkedik a leányka lábújjára, hogy láthassa azt a
gyönyörű fenyőfát a szegletboltos első szobájában, a mi tele volt
akgatva aranyszálakkal, csillagokkal, édességekkel, drága játékokkal. A
boltosnak az unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett
volna és még egy másikat is rázogatott a karján…
«Nézd, pislog a baba», suttogta Rózsika és kaczagott…
«Menjünk», azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes gyerek, a
mióta van…
El volt rontva az esténk, instálom.
Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemencze
padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. «Mi
lel?» azt mondom, de arra se szól, hanem sirdogál s reszket, mintha a
hideg rázná… «Ne búsulj, – azt mondom, – a mi angyalunk tudod, nem
karácsonyba jár, hanem újesztendőre; meglátod, még szebb bubát hoz
neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek vagy»… mert
tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba…
A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyersbeszédű asszony, de jó a
szíve, a-az… oda megy, meglöki a gyereket: «kötél a nyakadra – azt
mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?» ezt mondta,
olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek csak
csippog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a bubával viaskodik,
játszik a fenyőfa alatt «óh lelkem», suttog neki s úgy tesz, mintha
ringatná.
– No, – azt mondja az asszony – annak a gyereknek szépen megtöltötted a
fejét a bolondsággal.
– Kialuszsza – mondom…
De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott s a mint elmegyek a templomba
– mert karácsony ünnep első napja volt az – kiszökik a gyerek valamerre.
Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a szegletboltos ablaka
alatt, hazahozza. «Mi a kötél kell neked, béka?» így kiált reá s
megczibálja keményen, hogy elmenjen a kedve. Nagyon szomorú ünnep első
napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy ül, mint egy fa, nem is sír,
csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk, mosolyog egy semminek s a karján azt
ringatja. Éjjel pedig álmában lassan énekel valami altató nótákat. «Ez a
boltos unokája babájának szól» – mondom a feleségemnek… «Az Isten
pusztítsa el a hitvány békáját», azt mondja, majd kiverem én belőle is,
(nem akarok rosszat mondani a feleségemről), de felvette Rózsikát az
ágyából és meg-ver te. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind
rosszkedvűek voltunk…
De ez mind igy… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a levágott
virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: «kiverem én belőle, ki én a
békából»… s ha én közbe szólok, azt mondja nekem: «Hát lopja el kend azt
a fene bubát a leányának, mert nekem még kenyérre való pénzem sincs,
nemhogy bubára… se most, se újesztendőre». S ilyenkor ugy felpuffadt
mérgében, hogy majd kipattant… «Mit tegyek?» mondom…
De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam kiverni
onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: «Lopja el kend», ezt hallom,
mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de éreztem, hogy akár
meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az úgy megsárgult, mint a
lehulló falevél őszön.
– Lopjam el?… «Mit tegyek veletek, édes bogaraim», kérdeztem tőlük,
sóhajtoztam s este – mert vége volt már az ünnepeknek – kézenfogtam őket
ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg kiveri a rossz
gondolatokat a fejemből, de a leányka, a mint kimegyek, arrafelé
ránczigál, a hol a hajasbaba lakik… A fiam szalad vele, oh, mert
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az élet: Történetek, képek - 14
  • Parts
  • Az élet: Történetek, képek - 01
    Total number of words is 4130
    Total number of unique words is 1887
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 02
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 1899
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 03
    Total number of words is 4090
    Total number of unique words is 2031
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 04
    Total number of words is 4175
    Total number of unique words is 2031
    27.9 of words are in the 2000 most common words
    40.5 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 05
    Total number of words is 4178
    Total number of unique words is 1863
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 06
    Total number of words is 4246
    Total number of unique words is 1865
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 07
    Total number of words is 4210
    Total number of unique words is 1867
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 08
    Total number of words is 4107
    Total number of unique words is 1996
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 09
    Total number of words is 4255
    Total number of unique words is 1889
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 10
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 1732
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 11
    Total number of words is 4177
    Total number of unique words is 1904
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.8 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 12
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1927
    30.0 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 13
    Total number of words is 4207
    Total number of unique words is 2028
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    41.4 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet: Történetek, képek - 14
    Total number of words is 1098
    Total number of unique words is 530
    44.8 of words are in the 2000 most common words
    55.8 of words are in the 5000 most common words
    61.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.