Az élet: Történetek, képek - 06

madaramat… szép, szép, hogy egy ily gyermekkel kezd ki. Hát üssön
engemet, ha kell. Én itt vagyok, én… én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy
most az Adolfba kezd, az Adolfba. Óh, már több nincsen, egy csepp fiam
sincs, csak egy kis leánykám van. Nehogy meglássa azt is. Óh, Ábrahám
istene…
A hátát megvetette a kapuhoz s az égre szegezte nekivadult szemeit. –
Katicza a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. Mayer kikapta a
kezét és hadonázott.
– Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó… Kifizettem a házbérét, ah drága
árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte… a feleségemet adtam
érte; a gyermekemet adtam érte. Mi kell még maguknak valami? Most
Adolfot akarják előkészíteni? Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne
verjek agyon valakit.
– Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden lében
kanálkodik, így szólt Mayerhez) mi ütött hozzád? Állj el onnan, a míg
jól megy a dolgod – s elrántotta Mayert az állóhelyéből s megnyitotta a
kaput.
– Tessék, nagysága, – mondta finom meghajlással, de a következő
pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott a
polgár torkába s bizonyosan megharapta volna, ha el nem választják.
A finom pap hüvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész utczában,
kire se tekintve, kilépett a kocsiból s kézenfogta Katiczát s belépett
az udvarra.
Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig állott.
– Jaj a botránykoztatónak, – hallszott, a mint betették az ajtót. –
Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél… A földi veszteségekért jajongva
koczkáztatja az örökkévaló életet. Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?
Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése s hozzádőlt a falhoz.
Ágoston színtelen hangon – az eső is kopogott csendesen – folytatta:
– El kell őt készíteni, szegény ember!… a gyermeket. Útravalóval el kell
őt látni a nagy útra, mely a hatalmas Istenhez vezeti őtet. Ettől akarja
megfosztani őtet? Hol a lelke, szerencsétlen, hol a lelke?
Mayer a kisasszonyhoz fordult és feléje hajlott, oly hangon, mintha a
föld alól beszélne ki:
– S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is
szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, a mi
itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt akarja,
hogy a pap menjen be hozzá és rémítse el, óh, a szegény gyermeket… Hogy
sírjon és kétségbeessék. Pedig ő tele van a reménységgel. Hallja: ő a
tavaszon kadét akar lenni. Kadét a császár regimentjében. Akarja, hogy
bemenjen a pap hozzá? Én vagyok az apja, lássa. Az utolsó fiam, az
Adolf…
Aztán így szólt Ágostonhoz:
– Hát menjen, menjen. Óh, farkasok vagytok, vad farkasok vagytok; kő van
a szivetek helyén. A Jehova verjen meg titeket…
Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az udvaron. A
házikó ajtaja megnyílt s valaki betette maga után. A pap lépett be a
szobába a szent kehelylyel, az udvaron pedig lezuhant valami és arra
elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az esőcsöppek hullottak
konokul… Emlékezem, hogy az eszterhajról tán valami pléhdarabra
cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, mintha apró sikoltozásból
lánczot fonna valaki.
– Hát hallja meg a kisasszony… halljon meg engemet – kezdte ismét Mayer
– törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok mondani magának…
Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a maga istenének.
Elmegyek innen. Van egy kis leánykám, él, elmegyek a rabbihoz. Én nem
vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég fia gyermeke, vagyok… Én
zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A tenger vize se mossa le rólam
ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én megyek a leánykámmal vissza…
– Figyeljen reám! A kis leánykám el van jegyezve a szent tekercsek
előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent rabbihoz.
Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, Jehovának az
oltalma alá. Menekedem…
– Maga érdemeket akar szerezni az Istene előtt, hogy kikeresztelt
minket… hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. Elrontom a
gseftjét, hallja. Nem kell az Istene… Megkínozott engemet,
megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm tőle és a nagy
Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga Istenétől és
letörlöm a keresztvízet róla. Oh, jaj, jaj… nekem, szegény fejemnek…
Azt hiszem, valamit rebegett Katicza, de mit? nem érthettük meg. A
fiakkeros is mérgesen pattintott az ostorával, a mint ott állott és
álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket az ég
könye. Senki se mozdult a helyéből. Úgy tetszett nekünk, mintha valami
gyermeksírás szűrődött volna ki a házikóból.
Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a leánykájára
kiáltva:
– Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A keszkenyődet
vedd elé. Menjünk. Pestises ez a hely. A keszkenyődet keresd meg.
Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az édesanyámhoz viszlek.
Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha benn van az Adolfnál, hagyd
ott. Oda csak én megyek még be, de most viszlek. Ez a hely rossz hely.
Átok van rajta.
És mindjárt kinyilt a kapu s szinte vonszolva hozta a hitvány, sovány
kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a kisasszonyra:
– Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá…
Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katicza ott
hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az ajtót
erősen becsapta maga után…
Senki se mert belépni.
Később a házikó ajtaja nyílt ki s mozgás támadt az udvaron. A pap
gyertyát hozott ki s rávilágított a kisasszonyra. Egészen kábultan
hallottunk egy éles, vad kaczagást.
Mit jelent ez?
Katicza röhögött hiszterikus rohamában.
Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan mondta valaki:
– Ne harapj, Ágoston… Ágoston…


Görög Trátyi és az apja.
Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos levélbe; az
asszony betűzte:
… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni
kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a
torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a
temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet,
minthogy meleg idők járnak…»
– Harcsaszálka? – morgott Görög Trátyi, a bérkocsis. – Nem harcsa volt
az, hanem csuka. Az öreg asszony nem mond igazat. A harcsát eladta
volna, de komisz szálkás csukát adott az öregnek.
A vasvillát bedobta mérgesen a szénatartóba – az istálló ajtajában
állottak Sofronikával, a feleségével – s folytatta mogorván:
– Nem, még a csukát se hiszem. Azok a fene újborok ették meg az öreget.
Örökké mondtam neki: «Igyék öreg óbort, nem azokat a kutya savanyú
újborokat». No, ott van… Hát kellett neki a savanyú újbor?
Az asszony (Sofronika) a levelen járatva a szemét, így szólt: «Mi lesz
most a temetéssel, Trátyi?»
– Mi? Hát eltemetik, ha meghalt! – szólt nagy szájjal, de az ajaka
rebegett s restelvén kezdődő ellágyulását, a ló felé rúgott. (A szürke
félrefartalt, mert ismerte a Trátyi durva tempóit s görbén nézett rá.)
Akár ott leszek a temetésen, akár nem leszek ott, mégis csak bedugják az
öreget a föld alá…
Sofronika egy szót se szólt, de Trátyi később komoran így folytatta:
«Jó, hát nem bánom, hát bánom is én, ha már csakugyan akarod: hát
menjünk el a temetésre. A mészárszék is magára van… Mert az asszonyoknak
is örökké a flangirozáson jár az esze. Jó, ha okvetetlenül akarod, hát
menjünk. Felelj aztán a kárért… Jó – dohogott és elfordult, megfogva a
vasvilla nyelét – hát menjünk.»
– Ételt akar adni a lovaknak, Trátyi?
– Én? Nekem mondod? Azért se kapnak. Én az ő belükért éljek? Azért
izzadjak, hogy az ő bendőjüket töltsem? Gyehenna belé… gyehenna, –
kiáltotta és kidobta a villát az udvarra s belehevert a szénatartóba,
kaján tekintettel ügyelve a lovakra.
Estére azonban mégis kihozta Trátyi a lovakat s befogta a kicsi kocsiba.
Nagyon haragos volt s ügyelve nézdegélt körül: hogy mibe kössön? De egy
szót se szólt. Bezárták a házat, mert nem volt gyermekük s az istálló
ajtaja elé keresztbe fektették a seprőt. Trátyi bérkocsis volt: «Úri
mesterség – mondta néha – mert akkor állok dologba, mikor nekem
tetszik.» E mián alig tudott megélni a mesterségéből. Zsarnok volt a
népeivel, (a lovaival s a feleségével), döngette őket és koplaltatta
őket.
Szelíd, szép őszi este volt. Száradó sarjúk illatoztak az álmos mezőn; a
szellő is lepihent a szunnyadó bús oldal puha lombsátorára, mert a
bojtorján megszáradt tollbokrétája is csak úgy lelengett a megszáradt
földre. Csillagszemek nyíltak ki az ég homlokán s a görgényi hegyek
mögül a hold kidugta a fejét, bő bibor nyakravalóval betakarva. A
kerekek kattogtak, a szentgyörgyi kaptatón fel, Trátyi nagyokat rántva a
lovak gyeplőjén.
– Tizenhét esztendeje, hogy itt együtt jártunk, Trátyi – szólalt meg az
asszony meghatva a szelid est bájától – mikor csengettyűs lovakkal
hozott volt az esküvőmről.
– Ühöm… Miért mondod? – rácsapott a lovakra – két kesével hoztalak.
Megdöglöttek.
– Sokat űzte őket.
– Hát én húzzam a szekeret? Mi? Azután két szürkém volt.
– Bicskot vert beléjük…
– Rosszfajták voltak. Azután a dereseket vettem; az egyiknek csillag
volt a homlokán…
– A szőre hosszúra megnőtt, mert szomjaztatta őket.
Trátyi felemelte az ujjait. Sötéten megnézte a feleségét s hangtalanul
számolta, hogy: hány lova volt azután? Az erdők, mint valami
ördögköpenyeggel betakart légió, feketéltek a káli hegy ormain. Rájuk
meredt s félhangon mondott valamit az ujjainak s bólintott feléje.
– Jó ember volt az öreg – mondta váratlanul.
– Az apja?
– Hát ki? Muszáj, hogy reája gondoljak… Olyan szagot érzek, mintha az ő
pipájának a szagát érezném.
– Mocsaras az út árka…
– A szuszogását mintha hallanám.
– Nyárfák lengedeznek a domb tetején…
– De én se vagyok rossz ember… Az igaz… az igaz… a lovakat űzöm… na… De
lók azok…
Egy falu mellett rohantak el. Mégis rájuk húzott az ostornyéllel.
Bántotta, hogy gyengének, szelídebbnek látszott, meghalt apját
emlegetve. A lovak elényujtották a fejüket s a futásuk megcsendesedett.
– A szentpéteri kutat érzik – mondta kérve az asszony. – Itatni akar
tán, Trátyi?
– Én? Hogy dajkálja a farkasfene őket! Víz kell nektek? Szoptasd meg
őket, Sofronika, ha sajnálod őket… Né… A mámitok a kocsiban uzsukál
érettetek… Azért se kaptok vizet, kutyabelűk. Előre… gyüh, csak azért
is. Beléndek a beletekbe…
A lovak – feltartott orral – rohantak tovább a vízpárákkal tele völgyből
fel. Nehezen lihegtek. Alig bírták már a hegyet. A csonka-bonka fűzfák
kimeredő ágai, mintha figyelmeztető felmeredő ujjak lettek volna, azt
mondva: «Hó, Trátyi! ne űzd a szegény lovakat…» Hídkarfák, mint annyi
kiterjesztett kar hivogatták: «Trátyi! pihenj!» Csendesedő lágy lehelet
simogatta Trátyit s rebegtek a csillagok rá, mint a búlátott szem. A
mélységes csend nyugalomra hívta. Oh, mintha el is fáradt volna a Trátyi
korbácsot tartó keze. Egyszerre csak ismét így szólt:
– Mert jó ember volt mégis az öreg…
– Az apja?
– Hát ki? A szegény ember, ha elment a húsvágó széke előtt, egy-egy
csontot odadobott neki s így szólt: «trágyán nő a burján, csonton a
hús.» De azon mindig volt lerágni való is… Ilyen volt az apám… Ilyen
szive volt az öregnek. Mindig volt a csonton hús is egy-egy kicsi.
Elhallgatott s lehúnyta a szemét, mintha aludna.
– Sofronika, mondok neked valamit. Nem tudom, mért is jut az eszembe.
Lassan hé! ló! Ide ügyelj. Hát egyszer egy fényes délben elbólintgatott
a székben az apám ifjúkoromban. Hát az anyám azt mondja neki:
«elaludtál, öreg?» De ő azt mondja: «nem aludtam én, fiam; én nem
álmodtam… Nekem valósággal egy öreg ember jelent meg. Mellig ért a fehér
szakálla.
Az én szemem nyitva volt – azt mondja az öreg. – Én láttam a füstölt
hájakat a fogason és a hólyagokat, oltókat a hüvös szegletben a
húskamara ajtaja mellett. Akkor – azt mondja – az az öreg ember elém
állott, tiszta fehér lepedőbe betakarva, de egyéb nem is volt rajta és
megfogja a kezemet, hogy menjek vele.
… No és megyünk, megyünk – azt mondja – mert muszáj volt… Megyünk, húzza
a kezemet az öreg ember… s belépünk azzal a mennyországba egyenest… Ott
vagyunk egy nagy ámbituson és benyit az öreg egy kamrába – oda fenn – de
a napba is benézhetsz, de oda ne… oly dicsőséges volt… S aztat mondja az
öreg: «Ez a te kamarád, Görög Bonifácz… itt a te tulajdon kamarád ez.» –
«Nem az enyém, azt mondom, instálom, én Köszvényesen lakom és meg vagyok
elégedve a házammal.» De ő azt mondja: «fogd be a szádat, Bonifácz… ím,
megterített asztal vár reád; lakomázzál, fiam, míg csak jól esik
tenéked…»
… És ekkor – azt mondja – kereken nézek. «Megehültél?» – kérdezi tőlem
az öreg… «Hogyne, te Isten embere, én mindig éhes vagyok.» – «Hát
egyél», így szól… De mi van a megterített asztalon? Mi? A tálban hever
egy máglya csont, csont… egy nagy halom marhacsont, a kis lapoczka,
lábszárcsont… kis bordacsont. Ez volt a tálban csupán… Egyél, – azt
mondja az öreg – ha megehültél, egyél…
– Mit egyek én ezen a csonton, – kérdeztem tőle, hiszen én nem vagyok
kutya. De az öreg ember reám vigyorog s azt mondja:
– Lásd, Bonifácz, tulajdon ezek azon csontok, valamiket te adtál vala a
szegényeknek… Egyél belőle a mennyországban… Lakjál jól…
Oh, ekkor úgy megborzadtam nyomban és így mondtam: «Csúfság. Csúfság ez,
Isten embere, ezen nincs hús». «Te se adtál a szegényeknek húst», így
szólt és azzal a feleségem odajött hozzám, de már a székben és megrázta
a karomat (de ezt már éreztem jól) és így szól: «Mit lát kend a
levegőben?» – «Én?» mondok. S attól fogva húst is adott az apám a
szegényeknek és a kutyáknak vetette pedig a csontokat.
Ilyen volt is az apám, ilyen…»
A lovak lusta lépésben vonszolták fel a kocsit a Deménháza síkjára a
cserék közé. Mily teméntelenek e cserefák; már sok századot láttak e vén
fák, át se ölelheted a törzsét s csak úgy búsulnak az ősznek,
örvendeznek a rügyfakasztó tavasznak, mintha ifjak volnának. Rezgeteg
sátorukon átjár a holdvilág sugara, a selymes gyepet fényes ezüstpénzzel
szórva be.
Trátyi belebámult a titokzatos árnyékokba s bólintgatott. Az apja… A
lelke nem kóvályog-e itt a deménházi síkság cserefái fölött?… A lombokon
át levillanó fény egyike, tán Trátyi apja szemének szúrós sugara az
egyik? Íme: tegnap még rá se gondolt Trátyi az apjára, mert tudta, hogy
csendesen méri a húst az öreg… ma látja: minthogy tudja, hogy nem
láthatja többé soha…
A lovak alig baktattak. A Trátyi borostos durva képén egy vonás se
mozdult; bogos, csúf keze pihent a gyeplőszáron. Valami halk nesz kel
néha és oszlik szét mindjárt a semmiségbe. Olyan az, mintha titkot sugna
az éjnek egy rettenetes nagy száj… óh, még a meleg lehelete is érzik…
Sofronika nesztelenül nézte az urát; a lovak megálltak a sötétben
hallhatólag zihálva.
Trátyinak a szája kinyilott; a szeme fehére felmeredt. Így szólt valami
rekedt, mély hangon valakihez:
– Te vagy az, apám, Bonifácz?
Arra behunyta szemét, mind a két kezét előreszegezte, mintha elűzni
akart volna valamit. És folytatta:
– Te! jöjj csak, apám… Tégedet nem féllek, de mond meg: miféle lovak
azok ott a hátad megett, a melyek reám akarnak rohanni? Mily soványak
mind… óh! a bordájukat mind megszámlálhatnám. A szájuk hasonló a
karácsonyi turkáséhoz, a fogai olyanok, mint a kovácskalapácsé…
hallod-e, mint csattognak? Jaj! hiszen a szőrük oly hosszú, mint a
kecskék bundája őszön… Lovak-e azok valóban, Bonifáczius apám?
– Lovak? (S ijedten felkiáltott.) Lovak? Az én régi lovaim ezek
lennének? Tulajdon azon lovak-e, melyeket én halálra űztem, vertem,
kergettem – és nem adtam nekik abrakot, itató vizet?… Óh, attól nőtt
meg, úgy-e a szőrük, a szomjúságtól? a foguk csattognak-e az
étlenségtől? És most jönnek reám, hogy széttépjenek engemet?… hogy
bosszút álljanak rajtam. Kegyetlen voltam én! azok lesznek ők?
– Hát ne hagyd őket, apám, Bonifácz! hogy széttépjenek… Ne hagyj el,
hiszen fiad vagyok, a tulajdon véred: Görög Trátyi, a bérkocsis vagyok,
ne hagyj engemet, apám. Bűnös, gonosz voltam. Ne hagyj, hogy
megjavuljak. Óh, vén ember apám, Bonifácz… Bonifácz, ne hagyj engem a
büdüben.
Valahol egy madár felvijjogott messze; a havasi patak loccsant az
ágyában, éles hanggal odább rohanva kőről-kőre.
Trátyi megrázta a fejét és öklével kitörülte a szemeit. Megnézte a
lovait, az ostorhoz kapott, de leejtette mindjárt; aztán a feleségére
tekintett valami lágy, bús nézéssel s a Sofronika keze után nyult s
meggyőződéssel így szólt:
– Az apám csakugyan meghalt.
Elhallgatott és későbben folytatta:
– Találkozásom volt vele az imént. Ő megintett engemet. Rosszul bántam
az állatokkal. Mi? Miért hagytad, Sofronika eztet, ha láttad? Te is
hibás vagy. Az imént láttam az apámat. Nagyon megnőtt a szakálla és csak
oly lepedőbe volt betakarva, mint amaz ember, ki nekie megjelent egyszer
a mennyországban… Szerencse, hogy nem hideg az ájer. Meghülhetne az
öreg…
Aztán leugrott Trátyi a bakról, megtörülte a homlokát és megsimogatta a
lovait.
– Mily furcsán érzem magamat. Jöjj Sofronika, jöjj, itassuk meg a
lovakat. Szomjasok lehetnek. Légy jó szívvel az oktalan állatokhoz,
miket hatalmunk alá adott az Isten.
Az Isten…
Csak káromkodás közben szokta emlegetni Trátyi ő szent felségét, minek
okáért Sofronika félénken, halkan ismételte:
«Az Isten, az Isten…»
S megitatták a lovakat.
Aztán csendesen tovább ballagtak az éjszakában.
A szép, enyhefényű hold besugarazta őket.


Az óra.
Bárha azon nap meszelni akart Veronika, mégis elment reggel a kismisére.
Mindent az Ő nevével kezdjünk, hogy jól végezhessük. Nyájasan köszönt
mindenkinek; a kereszt előtt pedig néhány igét sóhajtott fel a boldog
kimulásért. Egy reszketős vén pap mondta a misét, szép leptiben.
Veronika minden világbeli dolgát elfelejtve, végezte imádságát s nagyon
megkönnyebbülve, mindjárt haza sietett.
A meszeléshez való kipakkolás nehezen ment. Minden bútordarabjához
valami emlék köti. Ez az apjáé volt! az a meghalt fivéreé. A tükörben a
bátyja tanulta a predikácziót; a vaskereszt előtt rebegte el az anyja a
mindennapi imádságát.
A mint megfogta valamelyik darabot, elgondolkozott egy perczig. Az
«andenken» vörös, metszett poharak az asztalon állottak, mikor Veronika
jegyváltását tartották… egy rézserpenyős kompon tulajdon az a szerszám,
melylyel felmérte az apja az arany-ezüst marhát az utolsó huszasig,
mikor a hitelező németeket kellett kifizetnie. Legnagyobb
vagyonkereskedő embernek: a tiszta, szeplőtelen neve! Odaadott mindent s
akkor persze összement a Veronika kézfogása is a vőlegényével. Óh! az
ember élettörténete mint meg van írva egy ilyen kis szoba egyet-másában…
Az ágy, az asztal, a findzsák, a kávészemekből, faszegekből, mohából
összerakott kép, mind elmult jó időkről beszélnek, ki verejtékes
napokról, ki nyugalmas estékről, ki derüről, ki boruról…
Szerencse, hogy minél kevesebb ideje van egy magában élő vén leánynak az
efféle tátogásra. Annyi por szállong egy ily szobában; annyi lyuk vár a
foltozásra, hogy csak elég időt szakíthasson reá. Egyiket végzi, a
másikat kezdi… Az ábrándozás csak gazdag embernek való luxus.
Szép, derűs nyárutó nap volt. Veronika összehúzott mindent a szoba
közepére s betakarta rongyokkal, nehogy a mész beprecskelje. Mindez
nehezen ment. A takaró alatt az óra ütött. Veronika megállott. Kissé
megilletődött. Tik-tak… ütött nyolczig. Mintha az emlékeket őrző agyán
kopogtatott volna. Ezt az órát jegyesétől kapta valaha. A kis
rézszerszám tetején, egy kuporgó angyal mutat előre, kifeszített szárnyú
pillangók között. Szépen kivette Veronika a takaró alól az órát s
óvatosan, gyöngéden kitette a fényesen sütő napra, a virágzó violák
közé, a belső ablakot betette, nehogy valami érje a meszelés alatt.
Aztán nekivetköződött, őszülő lesimított haját bekötötte és hozzá fogott
a munkához.
Békeséges lelkét kissé megzavarta a sok emlék, a mint a házbeli
holmikkal bibelődött. Valamikor nem gondolta, hogy a szobáját maga fogja
meszelgetni. A keresztelésen többen voltak, mint a mennyien lesznek a
temetésén.
Uff! A fal stráfos lesz, ha az ember esze nem jár a meszelője mellett.
Megrázta a fejét s jobban neki látott.
… Formás, jókedvű ficzkó volt, az igaz – a jegyese. Ő vezette az apja
boltját, mikor már Lukács bácsi (a Veronika apja) öreg és ügyetlen lett.
Nem volt móka a társaságban, ha ő hiányzott volna. A kötőtűket ő szedte
ki a nénikék kötéseiből, táncz nem ért semmit, ha nem ő kezdte s a kezét
szorongatták a barátai úton-útfélen. Így szerette mindenki, vigan éltek,
mikor egyszerre tönkrement Lukács bácsi. A boltot bezárták s ő így szólt
Lukács bácsinak: «Rám kell bízni, bátyám, a németeket; majd könyeznek
utána, a míg egy sustákot fognak látni a pénzükből». «Vajjon nagyobb
lesz a becsülete, ha semmije se lesz?» perelt így tovább. Veronika
kipirult az emlékre, (tán csak a munkában), mert ekkor kergette ki
jegyesét a szobából az apja…
Veronika megállott és megtörülte a homlokát. Az óra kinn egyforma
tik-takban hirdette az időt. Soha se tudott haragudni reá eléggé. De
senkire se tudott haragudni egész életében, csak szeretni, szeretni,
szolgálni, tűrni, tűrni. Megtörülte a homlokát, de mindjárt megfeddte
magát feltolakodó keserűségeért. Belecsapta a meszelőt a cseberbe, hogy
szétfreccsent. Valami neszelést hallott az utczáról s oda ügyelt.
Egy mezítelen, sovány, fekete gyermekkar nyúlt föl a violák közé az
ablakra s egy kis kezecske megfogta a babás rézórát óvatosan.
Veronika odaugrott. De míg az ablakot felnyitotta s a violák fölött
kinézhetett, a kis leány eliramodott az órával az utczán föl.
– Hej… hej, – sikoltott utána. A gyermek egy pillanatra visszatekintett
s rohant odább.
Veronika lecsapta a meszelőt, hogy utána fusson. Azonban az ajtónál
megállott.
A gyermeket megismerte.
– A leányka… a leányka… rebegte.
Ott maradt s reszketett.
A leányka… minden gyerek közül csak egy mozdulatára is megismerte volna.
Köny szivárgott a szemébe. A régi jegyese leánya volt ez az elhanyagolt,
sovány gyermek. Keserűen, félhangon mondta: «Az apja leánya… Az apámat
meglopta az apja… a leánya meglop engemet.» Én jó Istenem! Egy ekkora
semmiség. Tán imádkozni se tud. Lopni igen. A vérében van. A könyek
meggyűltek a szemében, s leperegtek az arczán.
A szemben lakó csizmadia polgár, Pataki felháborodva rohant át az
utczán:
– Kára van, kisasszony! Ellopták az óráját. Láttam a tolvaj kölyköt. Itt
oldalog egy idő óta az ablaka alatt. Látom s mondom a fiamnak: Te Misi…
… A gyerek… a gyerek… Ha szól Veronika, megfogják és megkötve hozzák
vissza a leánykát; gyalázatra, reszketve.
– Nem, szomszéd, nem lopta; köszönöm. Én adtam az órát neki.
– A kisasszony adta? Az ablakból? Nem volt ott a kisasszony, mikor
elcsipte a gyermek. A kisasszony adta? Hát úgy is jó…
– Köszönöm, köszönöm, szomszéd, figyelmét, de neki én adtam az órát…
Nagyon szerette a bubákat rajta. A bubákat.
– Úgy? A czudar csavargó kölyköt mi sokszor látjuk. A városszolga
megverte most a hetivásárkor is, mert murkot lopott. A kisasszony adta
az órát? Az apja is nagy betyár s azt se tudja az ember, miből él? Pedig
ő viszi vasárnaponként a szót a korcsmában s urasan költ. De ha a
kisasszony ajándékozta? Az más.
És a polgár megcsóválta a fejét és rávigyorgott Veronika kisasszonyra.
Aztán némi közönyös megjegyzést tett a meszelés felől s hazasétált,
elnéző kegyességgel. «Hazudik – morogta s bevágta bosszúsan az utcza
kapuját. – Csinos esetke! Az ember így tegyen szívességet a
szomszédainak».
Ha följelentené Veronika?… A városszolga ismét megverné a leánykát és
beledugnák egy piszkos lyukba a szegényt. A haragján mindjárt
felülkerekedett a sajnálkozása. Hányszor látta a nyomorultat. A
tekintete egészen az apjáé, a milyen volt fiatal korában; és az ajaka is
tisztán az apjáé… Istenem! Egészen haszontalan holmi az egész óra! A
meszelő nyelét tartva, nézett messzire a berek fölött elvonult hegyek
kékjére… Fekete, gyenge karjait összeszorítanák lánczczal, megrugdosnák
sovány testét s a gyerekek lepöknék az úton, a mint vinnék. És mindez
egy óráért… egy akármilyen óráért… és ismét megtelt a szeme könnyel.
Gondolkozva járatta a meszelőt, mintha álmában tenné.
A déli időt elharangozták s így mind piszkált fáradtan a meszelőjével.
Elfelejtette az ebédjét teljesen. Délután a szegény czigányné felsúrolta
a padimentumot. Ő is tudta a híres eseményt az órával és mind az egész
utcza. Mindenki tudott a lopásról is, a gyermekről is. Délután begyűltek
a Veronika házába. «A szarkafióka nyakát ki kell tekerni…» mondták a
gyermekről. A kisasszony beszédét nem hitték el. «Tolvaj az; tolvaj az
apja, tolvaj az anyja… Nekik ne beszélje az effélét senki!»… Az apjától
tanult. Tán ő is tanította rá, hogy a kisasszonyt rabolja ki. Munka
között mind a leányka tekergő apját rágták. Az már mindenféle volt. Nagy
halász s a mesterembereknek vág reszelőt, de csak akkor, ha éhes volt.
Különben a czigánymezőkbe húzódott meg s onnan vett feleséget is. Ki
tudja, mi is lett vele? De nemrégiben valami ujságokat kezd árulni a vár
mellett lakó szegény mesterembereknek. Dugva hordja az ujságait, s hol
egyiknél, hol a másiknál gyűlnek össze, hogy felolvassa nekik az
ujságait. Azóta jól él. Mindég jóbeszédű ember volt fiatal korában.
Veronika csendesen törülgette a bútorokat s úgy tett, mintha nem is
hallotta volna.
A nehezebb munkákat kivették a Veronika kezéből s emelgették,
tisztítgatták, csakhogy beszélhessenek s szidhassák a haszontalan
embert. A gyermeket ruhával (beszélték) itt-ott irgalomból látják el,
mert az apja nem is tud róla. Mégis láttad! hogy jár azután a gazember
után, mint egy kutyakölyök. Ha látjuk az apját, a mint a szomszéd
falvakba megy az országúton, néhány lépéssel baktat utána a kis czófra;
– ha a mesterembereknél befészkelődött (vacsora idején), szépen besurran
a gyermek utána, soh’se hajthatod, ne félj! Lekuporodik egy szegletbe,
mint valami piszok… Igazi czigánytermészet és ragadály, mint a
bojtorján…
Estefelé egy kis kávét melegített Veronika magának. Nagyon le volt
verve. Csendesen vizsgálgatta magát: mi bűnt követett el mostanában,
hogy az Isten büntetésképen annyi megpróbálást mért reá ez egyetlen
napon? Szenet tett a vas szélkemenczébe és a tej mellé ült, nehogy
kifusson. A findzsát az ölébe tette s élesztgette a szenet. Halkan nyilt
meg az utcza kapuja. Jól hallotta, de (a tej miatt) meg se mozdult. A
pitvarajtó is csikorgott, halkan nyomogatta valaki a szoba kilincsét.
Félrehúzta a tejet s felkelt. Már alkonyat volt a pitvarban. A riglit
eléhúzta s kinyitotta az ajtót.
A homályban jól meg kellett néznie a jövevényt.
A gyermek volt, a kezében a rézórával.
Be se lépett, csak a küszöbről nyujtotta Veronika felé az órát. A vén
kisasszony felugrott:
– Lépj be hát.
– N–e–m. Csak visszaküldték az órát.
– Vissza? Ki küldte?
– Ő. Az apám.
– Küldte? tőled?
– Parancsolta, hogy hozzam vissza.
Veronika megfogta az egyik kezével az órát, a másikkal pedig besegítette
a reszkető gyermeket a vállánál fogva s leültette a tűz előtt való
székre. Maga elejébe állott.
– Tán magad akartad hazahozni az órát?
– Nem… Ő küldte, az apám. Megparancsolta, hogy megmondjam magának, hogy
ő küldte.
Azonban remegve folytatta:
– De tegye le a kezéből az órát már. Nem szeretem látni.
– Mert én tegnap óta semmit sem ettem, azért vettem el az órát. S az
apám nem volt akkor odahaza, hogy adjon ennem. Azért elmentem valamit
keresni s megláttam a maga óráját az ablakban… De jaj, mikor az órát
meglátta az apám… Látja! Azt hittem, meg fog ölni!
– És két nap óta nem ettél?
Ez fogta meg legelőször. Az anya szólalt meg leghamarább Veronikában.
Szép lágyan letette az órát, (elfordulva megcsókolta), a gyermeket nézve
szüntelenül; a tejet visszatette a kemenczére. A gyermek sirni kezdett.
– Haragudott érte az apád?
– Megvert érte, de nem fájt. Mégis megcsókolta az órát apám, úgy, mint a