Az élet: Történetek, képek - 03

sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony végigkisérte a
szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az udvaron az istálló felé
tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s gondolkozva bontogatta ki
útiruháját. Az arczáról letünt a derű.
Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos volt.
– Messze járt?
– Érdeklődni kezd a dolgaim után?
Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid válaszok
szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését,
sértékenységét mintha elvesztette volna. _Akart_ kedves lenni s ez a
szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s fehér
nyakánál kitürte a szövetet. A mint a falu alant elsötétedett,
fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái alól kéjes
bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem epret
kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az ebédlőben
készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a gombokat s
babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.
Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit behunyta s
egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden, akadozva felelt az
asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet ügyetlen? – gondolta. –
Mit nem szabad látnom?»
Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az ablak
alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a rebegő
csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.
– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával átölelte.
A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős fogással
felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta, hogy testének
minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte el a hálószoba
ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű zsinórját.
A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:
– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.
A leány meghajolt és előre lépett be.
Klemi bágyadtan rebegte:
– Elhagy?
*
Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét takarja el
Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se volt ily odaadó,
csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az ajtaját és vetkezetlenül
heveredett le. «Mily oktalan. Oly ügyetlenül leplez el valamit, hogy
többet kell képzelnem, mint a mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?»
Leánykori kalandjai elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az
unokatestvére volt. Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha
ficzkó volt, négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát
az utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a
szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási
kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor: fátyolt
vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most megtanult
mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét előkerült s
valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind a két kezével
rácsapott a diványra, hánykolódva.
A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent valamit. Hogy
hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: jelent valamit…
Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége mellett; a
régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak egymás karjába s
ajkuk mint forrt össze.
Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.
Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak ragyogták
be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági udvarban neszeltek a
cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni hallotta. Mindjárt rá a
Balási legénykori szobájának kilincsét nyomta meg valami bátortalan kéz.
Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis szoknya
fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű karját
magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen. Félve
megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován nézve körül.
– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?
Balási rekedten, durván kiáltott rá:
– Szerencsétlen…
Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse valami
szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése. Az asszony
mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz dőlve:
– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?
– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe fordította vele.
Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a homlokát és mint a ki
egyszerre elhatározta magát valamire, csendesen folytatta: «Nem vagyok
jól. Igy megfázik» s könnyen átölelte a remegő asszonykát, (a kezét
égette az asszony meleg teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a
hálószobáig. Az asszonyt beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az
udvaron mindjárt rendelkező hangja hallatszott.
A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan, meggondolva
mondta:
– Megcsaltál… _Elitéllek_, mert szégyent hoztál reám. _Az idő felelni
fog_ a kérdésemre… Várjunk…
És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes és
szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr:
méltóságos, figyelmes udvarló lett.
A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette; megköszönve
ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A mulatságairól figyelmesen
gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga megfiatalodott az
igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész nap. Lovat idomított
alája, mellette járván, tartva a nyeregben a kezét s kezet csókolt neki,
ha egy-egy kis dallal szórakoztatta este a zongora mellett. Ilyenkor
karbafogva vitte a hálószoba ajtajáig.
– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm. Fogadjon az
álmába.
Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve, csüggedten
roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az ura szobájából
jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig egyforma lépéssel
mérte a szobáját.
Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az életeért.
Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az ura; oleander
virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az ura és hosszasan
elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és újból ékesíti, mindennap
másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos igazában… Fedetlen nyakára azt
az aranykeresztet tűzi; s karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes
formájú karjára, melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító,
gyönyöröket igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki
az ura elé.
Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.
– Nem találsz már csinosnak?
– Ah! mindig újból igézel meg.
– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz mégis
tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem lettem már
csúf? ha meg nem untál?
E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási szeme,
ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra ismét
elvesztette a játékot.
Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a szivében s
elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve vizsgálva testét, nem
_erősödik-e_ még? Kétségbeesve, félve a futó időtől, mely bűne titkát
könyörület nélkül világgá kiáltja. Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a
mint messziről az urát jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe
ront, hogy elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli,
hát jó… legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már
majd eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének
éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura mellére
dől.
… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én értelek
meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te vágyakozol
utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e vágyakozást.»
S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve mondta:
– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad zsarnokod, urad,
nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. Fiatal vagy, élvezd az
örömet, ne félj… már asszony vagy.
És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell tennie, ha
visszatér az urához…
– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot veszíteni
Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az egész ember, ez az
erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon felül van. Érzi az erejét
Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás fegyverei nem fogják őt. Ma még
nem veszett el Klemi, holnap elvész bizonyosan. A mint meglátja a Klemi
bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy megveti. A lábához ha borulna sírva,
bűnbánattal, – ki tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha
remeg tőle, szertelen megnőtt a szemében.
Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az ura
meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra való
reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint reggelenkint
a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az úton ődöngő apró
gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az oltárlépcsőig hajtja
meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált s a gyermekek a padok
szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall belőle, hanem megragadja a
felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve a meghajtott fejre.
– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s
támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni magáról,
kedves…
A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan szólítja meg
és a karját nyújtja:
– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem szokott
errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős szeme.) Aztán
csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a hitével… Kibékült az
Istenével?
– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.
– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény emberek? – S
hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy szavakkal dobálózunk e
derült, szép napon, kedvesem! mintha szavalnánk… Simuljon inkább hozzám.
Tán nem aludt jól, mert igen bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó
néven veszi-e, ha bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának,
kedvesem. Egészen kitelt…
Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék. «Látszik-e
már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. Mintha az ítéletét
olvasta volna fel a birája.
Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a ruháját
is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. A szemét
behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú nézését. Nyögés
szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át valaki átszól:
«Leütöttem.»
Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»
– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik hajnal
óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy karcsu
dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a csendes, dolgos
méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és elfogja őket az útban, a
mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…
– Egy méhfarkas…
– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.
Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:
– És megölte volna őt?
– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves?
Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. A szót
Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik rámáikból az
ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek le. Szép,
zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna hölgyek azok: bárány
az egyiknek a lábánál, a másiknak karja kávéscsészés asztalkán pihen.
– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a képe a
homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a szemétől, a mikor
kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra szorult, de ő átlátott
rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan nézett reánk, úgy sírtunk, mintha
megfenyített volna. Ily tiszta és igaz volt. A homályos szegletből ő
reánk néz, Klemi. Nincsen-e bűne?
Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a földre.
Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult,
eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.
Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára és
csengetett a szolgáló után…
Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.
A cseléd levéllel várta.
… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el. Sohase
fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az emlékemhez,
mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani a bűnömet, mert megbántam, a
szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors ért el… jobb, hogy nem
a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, mint hogy a te tiszta és
becsületes szemed elé kerüljek. A nagyanyádtól örökölted a szemedet,
melytől féltél gyermekkorodban, ha hibáztál… Édes uram»…
Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az arczára.
Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény lépéssel
kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.


Jer édes, a karomba…
Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.
Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő, ártatlan
lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, még ifjú
fehérnép volt.
Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi konyhát
nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik, minthogy nem is
vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a napjaikat, hogy észre se
vették, hogy éltek. Napestig takarítottak, stoppoltak, foltoztak újból
és újból kezdve, minthogy azt sohase is lehet bevégezni, mindenük már
régi holmi lévén.
A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét forgatott
(zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel spekulált) s
abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a morzsákkal is spóroltak),
hiábavaló hiúskodásokra, világi mulatságokra soha se gondolva.
Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette mellette a
fiatalságát.
Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált és
szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg úr
bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem szenvedhetett maga
körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki rendetlen életet élt (komédiás
volt) s időtöltött korában kompanizált össze egy penészes, tisztátlan
nőcskével, ki azonban a kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét
pedig az ital a sírba vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az
édes kis babát kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető
tehát, hogy Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára
gondoljon, de talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama
szelid szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal;
kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke hajjal;
munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot megtagadó
feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül szükölködvén, más se
vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami neme volna és ah!
bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig őt vágyó férfiszem s ama
dolgos kezet férfiujj nem érintette szerelmes indulattal…
Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül, istenfélésben,
engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez, valamint egy gyenge
növény, melyet a szél ereje ellen egy gyámolító karóhoz kötöttek.
Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető napfénytől, dermesztő hidegtől,
minden nehéz munkától; megtöltve ábrándos mesékkel, a miket a
színdarabokból tanult a néni és belecsepegtetett a leányába. Justin ily
törékeny testtel, érzékeny lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált
arczú, ifjú, kóborló komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben
élt, halt) s az ő első epedő tekintetétől, virágos szavától
megzavarodott Justin és hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele.
A komédiás, míg csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a
pinczében, sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan
vérétől is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül,
otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy
hírét is alig-alig hallották.
E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg nénihez s két
csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak Isten hírével
élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek hijával, de örömek
nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy őszi reggel így járt:
Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az ő
rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos
oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és
körültekintettek:
– Valaki itt felejtette – súgta Annamária.
– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.
– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, a mire
Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, valami névtelen
vágytól megborzongva, mondá:
– Miért ne én érettem… édes néni?
Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és kesernyés
illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért imádkozni azon a
napon…
Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva, szórakozottan
tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar megfonnyadt
szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben, de oly telhetetlen
dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ éppen a Justin munkájára
várna. Másnap a templomba menvén, a padon viszont egy szál oleanderágat
találtak.
Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha elmerülnének az
imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva), egyszer önkéntelen egymásra
néztek. – Annamária így szólt:
– Hiszen te sírsz, Justin…?
– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös is volt
az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «_Reá_, az uramra
gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk…
Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos komédiásra?
– Annamária keserűket nyelt erre… Istenkáromlást követve el a leánya… ez
elfordult tőle… Elfordult, de észrevett mégis a homályos szegeletben egy
kopott, rongyos, sovány fiút a szentelttartó mellett, erre hevesen kézen
fogta Justint és magával czipelte haza…
Az utczán ezt kérdezte: «Láttál tán valamit?» de Justin mit sem felelt,
hanem oly rendetlenül baktatott a sáros úton a nénje mellett, mintha
álmában járna. «Megfázol – mondta Annamária néni – gombold be a
reklidet, hiszen reszketsz»… és karonfogva őt, vezette, minthogy az apró
pocsolyákat, mintha szándékosan kereste volna fel a leánya; s otthon
dióhajas pálinkát itatott vele.
Későn, délfelé, fel se nézve ülőhelyéből, így szólt Justin:
– A menyasszonyi köntösömre (te varrtad, lelkem néni!) emlékezel? te
tűzted fel ide a mellemre az oleanderágomat…
– Sohase szerettem a kesernyés szagát, – vetette oda ridegen a néni.
– Akkor nem mondtad, lelkem! Igen, de ő hozta volt…
– Ki tudja, honnan lopta? – mondta rosszlelkűen a néni és nagyokat
csapott egy zörgős faággal a falra, hogy kizaklassa a tapadó legyeket.
Az ebéd alatt alig ettek valamit. Egy szót se szóltak; de Justin
nyugtalanul kitekintett az ablakon, mintha keresne, várna valamit. Erre
Annamária a morzsákat összegyűjtve az abroszról és gyúrva bogos ujjai
között, így szól:
– Adtál-e hálát annak, a kitől minden jó jön, hogy a mai darab
kenyerünket is kirendelte az ő szent kegyelme, érdemünk felett? Senkire
se szorulunk, látod! csak ő reá… az ő oltalmában élünk; rossz emberek
szándéka ellen ő védelmez minket… Gondolsz-e hálával rá (az egyszerű,
szürke vén leány egészen fellengezve beszélt), mint halmoz el jóval
minket: – meleg házzal, ruhával, kenyérrel… és békességgel…
Justin – tán nem is hallgatva a nénire – közbeszólott:
– Láttad-e _őtet_ a szenteltviz-medencze mellett, az uramat? Félek,
nagybeteg… Vajjon honnan került haza?
– Észrevetted-e őt?
– Az arcza beesett… a szeme, mintha megnőtt volna…
– A ruhája rongyos… Mi, látod! jól megélünk… meleg, tiszta szobában…
– Tán beteg volt… és senkije sincsen szegénynek…
– Emlékezzél, mily durva, istentelen volt… kikaczagta a szegénységünket,
foltos ruháinkat, imádságunkat… Egyszer mégis el akart vinni tőlem, hogy
vele menj a bizonytalanságba, nyomorúságba s reám kiáltott, mikor
elleneztem és tégedet a karodnál fogva elrántott. Azt hittem, megver…
«Miből akarja a lányomat eltartani?» – kérdeztem. – Emlékezzél, mennyit
sírtunk… És másnap itt hagyott minket a szégyenben…
Fölemelkedett az asztaltól s átölelte a Justin fejét.
– … Azóta a sebeink begyógyultak. Ne gondolj te többet reá… Mit adhat ő
neked? A szégyent, a nyomorúságot… Egyszer az útfélen ott hagyna
tégedet, hogy meghalj ijedtedben, mig ő festett kóristánékkal kikaczagna
tégedet… És én is elvesznék itt egyedül, öregségemben,
elhagyatottságomban… Nem sajnálnál itt hagyni engemet?… Mert (és
keményen nézett rá), mert ide nem jön be hozzám többet… Nem, nem… még az
örökkévalóság árán se, nem… nem, de soha… a szemeim elé soha se lépjen…
azt tudd meg…
Justin oly merően rákapcsolta a szemét a szelid nénire, kétséggel és
félelemmel, hogy csak a szeme fehérsége látszott, aztán átölelte
Annamáriát és a fejét a néni vállára hajtotta. Remegett, de nem sírt…
A míg a néni a konyhára kihúzódott, hogy mosogasson és félbeszakítsa a
kínos beszélgetést – Justin kinyitotta a bimbózó violákkal megrakott
ablakot és szavakat váltott valakivel, a ki ott állingált valakire várva
és mire Annamária néni visszatért, (a rövid őszi délután gyorsan
lehaladó nap ragyogó sugarai terültek el a sáros utczára), Justint az
almáriom nyitott ajtaja előtt találta, a mint a meleg, őszi felöltő
gombjával babrált gondolkozva.
– Mit akarsz ott?
– Elmegyek, néni – rebegte lehajolt fejjel.
– Elmégysz?… hova? – hangosan, ijedten és indulatosan kiáltotta…
– Elmegyek, néni… Elhívott _ő_… az uram.
– Itt hagynál engemet?
– Itt volt az ablak alatt az uram, míg te künn voltál.
– Elmennél?… tőlem? a nyomorúságba?
– Azt mondta az uram: «jer édes, a karomba…»
És átölelte az Annamária fejét, zokogva csókolgatva a szemét, homlokát,
pomádés ősz haját, bogos kezét s így szólt:
– Elmegyek vele… oh lelkem! Mondta-e neked valaha valaki ezt: «jer a
karomba, édes?»
És föltette a kalapját is…
Annamária leroskadt egy székre. A keménység elmult az arczáról, a szeme
könynyel telt meg…
Pergett egyik sóscsepp a másik után és Annamária eltakarta az arczát a
kezével.
Mit siratott vajjon?…
Elmenő leányát?… vagy magát, kit ily gyöngéd szóval sohase illetett
férfiajak?…


Apró képek.

I. Csifó frájter és a lova.
Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, köhögős,
keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött a falujában
kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy lángoló szemmel ügyelte
a testét tapogató doktort s untalanul unszolta, hogy: «ne tessék
vizitálni a bordáimat, mert az jó itt is, ott is», a német «tauglich»-ot
mondott rá, bárha szűkmellűnek találta. Mint mondom, nem volt neki
senkije odahaza.
Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A lovát
(Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a bőrátvetői, csákója,
bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a polczon tökéletes rendben
állottak éjjel-nappal; puskája, kardja ragyogtak; a pajtásai – mint jó
székely fiúk – igazszivű, füttyös, jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt
urak nagyon megkedvelték, úgy hogy Anton Csifó oly boldog, elégedett
volt ebben az ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis
isten. Mégis Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt
mező száraz kánikula után.
Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha valami
zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a
gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott volna
az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá: «Te
huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól kinézel.»
«Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a szeme, – itt
hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen szó, se jobbra, se
balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter hazament, hogy szedje
össze magát, mint az parancsoltatott.
Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak akkor
virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga mocsárvirággal
behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi cserfaleveleket már
letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék tojtak a sósziklák
ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt a búzát érlelő meleg
váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton Csifó elkeseredve, mi
szépet, mi kedvest észre nem vett, – idegenül, fáradtan ődöngött s igen
sínylette a kaszárnyát.
Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a város
felé vezető országút mellett való berekben lógott egész nap; egy-egy
cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s nézett arra felé, a hol
a kaszárnya fekszik… álmodozott és igyekezett, hogy összeszedje magát, a
mint az parancsoltatott.
… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a huszárok, a
trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap játszik a ragyogó
szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a patkós lábak, aztán
hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket örömében, a mint a huszárok
száguldanak át a testén… a menték lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott
szájjal lélekzett, aztán köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy
tűznek, mely a lába előtt égett.
Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon ki?); a
csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a fehér
pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik kaczagva
beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt nagy
derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog…
A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk neszszel
omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, a mint
alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az ágyak tetején
heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk meleg öleléséről,
kakastejjel gyúrt kalácsáról…
Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se szeretője… Neki minden
gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott ki… A faluban,
idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik a kegyelemkenyeren
felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról néznek rá – ha százszor is
huszár! – mert egy pászmát ki nem tud kapálni velük a törökbúzás
oldalon; s a fiúk, ezek az izmos, tömzsi, kemény, veszekedő székely
legények lenézik, oh!… egy cseppet se szedheti össze magát Csifó
idehaza, hanem idegenképen csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg
ájerben úszó szűk völgyekben didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára,
a párás, langyos istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra;
virzsinia szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már
csak árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy
szedje össze magát.
És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő libegésén; a
kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a völgyön, a mint
szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy délután hosszú sorban
kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton, az emelkedőn. Zörgő
szekerek jönnek elől, utánuk fényes huszártiszti csapat és mellettük és
utánuk ficzánkoló huszárlegények, rendetlen csomóban.
Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a szemét,
hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik a köves
úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken át, az
országút felé.
Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott egy öreg
eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a tarka kancza ott
tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a Lator, a Mendel, a
Kényes… tán csak nem az én századom az, oh, teremtő Jézus atyám, a ki
ott jön?»
Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova mentek,