Az élet: Történetek, képek - 04

fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját.
A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték meg… Csifó
rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a lovak közé… Egy
privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s odadobott néhány
szót.
Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első stáczió ott a
faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» – kiáltotta Csifó s
lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem! Hátul, egészen hátul egy
fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha egy hegyes tűvel szúrták volna
meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a Lármás… a Lármás, az én lovam, az én
édes lovam»…
A katonák megállottak.
– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik.
– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még?
Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra és
halkan felröhögött:
– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok
egyedül. – S ilyfajta szamárságokat rebegve, megtelt mind a két szeme és
odaugrott és átölelte a ló nagy fejét.
A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a
mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki egy
szót sem szólt.
– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette, ölelgette és
Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez. A köny csak
buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott lesoványodott arczán.
Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer?
Utoljára.»
– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély tekintetű
hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes vágy sugárzott
ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre rimánkodó és
követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet ellentmondani.
– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy huszár és
tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De Csifó egy
ugrásra a Lármás hátára szállt föl.
Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát, a mint
Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha tojáson járna.
Mindenki odanézett.
Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal lélekzett
Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe jutott, egyet
csettintett, megszorította a ló vékonyát, nagyot kiáltott, megragadta a
kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott a dombos oldalnak.
Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a lába alól.
– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt.
– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül.
Mindenkinek jó kedve szottyant.
Négyen is utána iramodtak.
Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha érintette is a
gyepet.
A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza égett.
Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen
lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de mosolygott.
– Szép volt, – rebegte bágyadtan…
A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a gyepet.

II. A tavasz.
Időtöltött úriember lóháton, gondolkozva megy át a nagy erdő fensíkján.
A ló baktat lehorgasztott orral, mintha a föld illatát iszogatná; a
lovasa, mintha gond ülne rajta, messzire elnéz, – láthatólag semmit se
lát – mintha a tavaszi langyos, puha levegő álmosítaná el.
Pedig nyughatatlan az erdő körülbé mindenfelé. A virágok illatát
csalogatja ki a szelid napfény; a füvek nődögélnek; a színtelen ifjú
falevelek rezegnek az élés boldogságában s taszigálóznak a szunnyadónak,
pihegőnek látszó nedves levegőn. Minden kászolódik, sürög, mosolyog
bizakodva. Egy kicsi eső volt azelőtt való napon. A marhahajtó úton
kicsillog a mélyedésekből egy kanálnyi rezgő víz; a cserebokrok piros
ághegyein mintha eleven vér serkedne ki.
A rengeteg nagy ürességen valami titkos nesz uralkodik. Egy nagy tátott
száj lélekzik és liheg. Apró perczegés itt; lágy sóhajtás túl; – a
szülés igyekezésében kiserkedő verejték gyöngyének a kipergése; a
születés gyönyörében kipattanó rügy megrázkódása; a szálló legyek
szárnyának a suhogása; a férgek kicsúszása a téli mély sötétbőli a
pillangók ágyára szőtt selymes takarónak a feszülése, elpattanása…
összefogva: mindez valami halk, sejtelmes, zűrzavaros, méla hangokból
nagy szimfónia szövődik össze. Az árok alján lezuhanó viz mély morgása
képezi pedig az orgona-pontot hozzá.
Az élet aztán ott van még az igazi: a mély útban. A kövér, lucskos
oldalán tobzódik az élet. A füvek meghajolnak; tátott szájjal lélekzik a
virágkelyhek a langyos levegőt; a bokrok nyers hajtásai, aléltan a
boldogságtól, ölelgetik össze a lábuknál remegve feligyekvő sötétzöld
burjánokat…
A mint baktat az időtöltött úriember, – mit se látva, hallva abból, a mi
él és zajong körülötte, – egyszerre felüti a fejét, mert valami
megzavarja a fensík isteni pompáját. A mellette elvonuló mély út
oldalából két emberi fej bukkan fel. Egy silimán hitvány leányka az
egyik. Sovány, csontos, fejletlen fej; nem is szép. Viseltes,
színehagyott keszkenyő takarja el a borzas hajat s köríti a színtelen,
csak egy pár égő szem fényétől besugárzott arczot. A másik fej egy nagy
brontes, szőrös, rusnya ficzkóé. Minden nagy e barmon: az arcza, az
ajaka, a fogai; a vállai olyanok, mint egy hegyhát.
A leányka így szól a baromhoz:
– Menj el te orczátlan, te szégyentelen… úgy utállak, de úgy utállak,
mint a bűnt…
Hatalmaskodva, élesen így kiált a leányka s hadonásznak a levegőn a
karjai. «Hozzám mersz nyulni? – kiált a legényre – mert kikaparom a két
rossz szemedet, te undok, irtózom tőled»… s úgy csapja innen is, túl is
a barom durva pofáját a kezével, hogy csattanásán van mit hallaniok a
virágoknak s lomboknak. Ám a ficzkó csak vigyorog ezen; minden foga
látszik örömében, nem is védekezik, mintha jól esnék neki a pofozás. A
leányka pedig fáradhatatlanul csapkodja a nagy melák legényt, a
tarkóját, a hátát. Puff, puff, még csattan.
Az időtöltött úriember a lóháton morog megelégedetten: «ez aztán a derék
kis leányka, jól teszi, jól teszi, ha bírja» s bárha maga is mosolyog,
mégis elfordítja a fejét a jelenettől. Mert nem szeretjük valahogyan, ha
megalázottnak látjuk a magunk fajtáját. A barom, látszik, csak most
veszi észre, hogy egy idegen tekintet téved oda az ő kis történetéhez s
mindjárt (mit tesz a brutális barom?) egy fogással lefogja a leányka
hadonászó karjait; mind a kettőt, bizony egyszerre; s átkarolja a
leányka derekát úgy, hogy meg se tud mozdulni, akármennyire kapálózna.
Az időtöltött úriember erre megszorítja a lova vékonyát egy kissé s
gyenge poroszkálásra unszolja a csodálkozó lovacskát. Kopp, kopp… a
patkók kattognak odább. Mindenfelé hallszik a csattanás, de néhány
gyorsabb lépés után ismét viszont óvatosan, csendesen lépdegél a csendes
tavaszi délután az állatocska.
… Oh, mindjárt meg is áll teljesen, mert a gazdája megfogja a gyeplőt. A
mély útból (onnan a dombról már be lehet látni) fájdalmas nyöszörgés éri
utól a fülét. Mi történik? Ama barom, ott alant, magához kapcsolja a
leánykát s ropogtatja a derekát. Az úriembernek vissza kell fordulnia.
A leányka vergődik a ficzkó karjában; sikolt, fájdalmasan, ijedten
jajgat s vergődik, mint egy madár a macska szájában.
Az időtöltött úriember agyvelőjébe nyilalik ez a segélyt hívó, félig
síró hang s mindjárt megfordítja a lovát, rácsap s visszatér gondolkozás
nélkül, hogy megmentse a szegény gyereket a gazficzkó karmaiból.
Ott terem. A leányka térdre hullva, magából kikelve, szenvedve; – a
ficzkó lihegve, a brutális erő lobogva ki a szemén. – «Mi lesz, te
rabló?» – kiált rá nyersen.
A küzdelem abban a perczben megszűnik, a rabló karja leleng a leányka
derekáról s szégyenkezve egy lépéssel odább áll.
– Mit akarsz, te zsivány?… elereszted rögtön azt a szegény gyereket!
Egy perczig a csendben ismét hallszik a havasi patak dörömbölése a
mélyben. A következőben a leányka, mintha az álmából zavarták volna fel,
kerek szemmel rátekint a megmentőjére s így szól:
– Maga ki, bácsi? Magának mi a dolga itt? Magát ki hívta ide?
A hangja mind élesebb, biztosabb lesz.
– Mit elegyedik maga a más dolgába? No nézzék, a bolond vén embert, mi
mindenbe üti bele az orrát? Hát maga ki? Menjen innen, hallja!
A leányka felemelkedik. Lesimítja összegyűrt fersingjét, megköti
lecsúszott fejkendőjét az álla alatt s csipőjére akasztva mind a két
kezét, kihívóan vágja oda:
– Nézd, a vén tekergőjét! Látja, hol az országút? Arra menjen.
Az időtöltött úriember gyengén felrántja a vállát. «Igaza van», mondja
halkan, megrántja a kantárszíjat s trapp… trapp… futva iramodik meg a ló
az országúton, mely előtte kígyózik fel az erdőbe…

III. Az uram.
A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó czigánysátorból egy
rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a papsajtlegeléssel betelve)
az utolsó, graniczerrel fedett házikó kerítésére rákönyököl és benéz az
elhagyott udvarra. Ott egy viseltes, beteges formájú ifjú
paraszt-fehérnép a küszöbön ülve ránéz a czigányleányra s rászól:
– Mi kell?
– Hát… semmi.
– Hova valók vagytok? A sátorral vagy?
– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk.
– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy?
– Láthatod tán.
– Nem látom. Gyere be. Adok valamit.
Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól:
– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos topánkád
lenne? Gyere be…
A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe bekötött
batyut.
– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A topánkában
kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem szoktatok erre felénk
jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy elmentek innen és nem
látlak többet.
– Nekem adnád a czipőt? Dugva?
– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos harisnyát.
Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg kóczczal a térdeden
felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az ujja.
– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod?
– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa alá.
Siess. Hogy hivnak?
– Aniko…
– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram a
városban van. Szolgálatban van az uram…
S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja az
orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De
lefojtja a sírását és szürkén folytatja:
– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös. Kisasszonyok
viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy szalmakalapom is
van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De gombold be a köntösödet.
Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed innen s ne lássam meg többet.
Neked adom a kalapot is.
– Mi lelt?
– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak az ára van ezekben a
rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok viselik az
ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket.
A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy összetörik
a markában.
– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött
parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle kalappal
csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz fehérnépek…
És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az öklével a
szemét és hevesen folytatja:
– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj errefelé
nézni. Fuss. Jaj, nem bírom.
A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul:
– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra – mit
mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat? Nem
loptad?
– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon szolgál
már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar, vagy nem jöhet
haza. Viheted… Tedd be a kaput.
… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos
fuldoklás között sírja:
– S mondd meg, hogy mindent megvettem… úgy öltöztem fel… a milyeneket ő
szeret a városon – s még se… még se… engemet szeret… az uram…

IV. Honvágy.
Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit
firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy baka és
azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy kényes
szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a katonabanda fujt
keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a kapuba és a járókelők
megállottak a komédián, bárha pogány hideg idő járt.
Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart dob
rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, sírdogáltak a
harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a kezeit, fázva
topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt a temetés.
A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas
szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát
csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi
szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a faágakat –
s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul.
Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény, törpe
legény az. _Onnan_ vala ő, a honnan valók a faágak. A havasról való. Rá
van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó járású, szőrös ficzkó –
van benne valami a medvéből – nagy állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő
szemei vannak. Megy, nézi, nézi meredten a fenyőágakat és egy friss
havasi leánykát ügyel, ki a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán,
rojtos, csíkos keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre
a lépését… Eltéveszti a lépését.
– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…
– Mi–i?
Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban
odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a
rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában
omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy
öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges,
sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő
szerelmes bakájára gondolva…
A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a
bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a sorból s
beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett zöldül…
Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat s
nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?
– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?

V. Az anya kicsiben.
A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, üres
ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros keserűlapuk a
marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk völgy. A madarak
mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz suhogására s csippenve, őrült
kedvvel szántják a vízpárás levegőt. Megébred a búsan magábazárkózott,
mély havas. A tutaj inog, mintha rángatnák; alig értjük egymás szavát.
A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy
megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd kiugrik,
hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol egy sziklakar
keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten tovább száguld,
átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve megáll.
A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik fokozatosan.
Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi kikászolódunk a bokáig
érő jéghideg vizen a partra. A mint nekivágok az ösvénynek, – hogy
valami emberlakta fészket keressek, a honnan alkalmatosságot kapjak a
továbbhaladásra – belezavarodom a havasba.
Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi
tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az oldalból
vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé törtetek. Ott
vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet égetnek. Úgy! Egy
fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami banya képén) kuporog egy
tisztás szélén.
– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt szolgafán lógó
üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?
– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb megyek s
a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, bosszús
leánykahang rivall rám:
– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?
Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom havasi
letépett virág tetején.
– Mi ez?
– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!
– Egy gyermek?
Keresem, hol van.
– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó mellől
kilép és ama rongycsomóra mutat.
Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:
– Nincs gyermek – mondom.
– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?
Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve ott. A
csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még
piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és
szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van; a szokmány
karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban megnézem.
– Ez gyermek, te leányka?
– Hát nem látja?
– Aztán te csináltad, leányka?
– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.
– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?
– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.
– S te csak vele élsz?
– Csak? Hát nem elég az apó?
Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön,
(közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».
– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép
gyermeket csinálni?
– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt
hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?
– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?
– Hát hogyne! Még azt se tudja?
S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, aztán a
kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.
Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban nő; embert
se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a leányka kitalálja
ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a mit ölelhessen…

VI. Levele érkezett a kisasszonynak.
Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd felhúzódik a
sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek már a hótól (a
fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész fogai), alant, a rohanó
havasi víz partján az égerbokrok még zöldek, a megpuffadt,
összegömbörödött, megszáradt veres cserebokrok között. A sziklás úton,
mely a szomszéd faluba visz, egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi
falunkon (az asszonyok mind szelíden köszöntik) egészen a postáig.
A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves kisasszony».
«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan –
köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton, mely a
kősziklák között a mély víz partján vezet.
A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik: «S
nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából, leülnek
az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne zavarják, mintha azt
mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A víz, a mint az egyik hullám
leloccsan a másikra, mintha sóhajtana; a sár, melyből kiemelkedik az
apró láb, mintha feljajdulna: «Oh, miért is nincsen még levele
szegénynek!»
Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő:
mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és megy
vissza, tünődve… tünődve.
Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi falucskába
tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és szomorú; a gyermekek
nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit, ugyan vár; mi mind
nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik már meg az, a mire ő
várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik tőle felőle, de azzal a
Semmivel fekszünk és kelünk. A szénacsinálók a havasi kaszálókon, este,
a tűz világa mellett arról beszélnek; a templom pitvarában
istentisztelet végén azon tünődnek; a guzsalylyal le és fel utczázó
vénasszonyok, pergetve az orsót, arról zuvatolnak: «Még meddig vár a
szegény, arra a levélre?»
S csak nem jön… nem jön.
A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak merednek ki az
egyforma hó alól: a víz martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék
ár; a bocskorok alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító
kisasszony mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a
postamesterre. «Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli
a postamester.
Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így
várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a postahivatalra.
Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami írástudó vénhez,
hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú szegények, kik
segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak írt, vigasztalódást a
levelekből, csak a szegény tanítókisasszony megy ki onnan árván
lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg asszony hozzá közeledve
– a rossz emberek szándékától, útonálló vad fogától, a mint azon
félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától, rossz emberek szándékától
miért féljek?» – kérdi vissza szelíden, búsan, mintha azt mondaná: «Más
szerencsétlenségtől félek én». Mindenki érti. Ah, nincsen levele
szegénynek.
Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból
leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző
berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze alatt,
s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba fektetett
menyasszonyt a halál – minden fa, minden bokor… Egy nap: honnan? mi
úton? senki se tudja – az a hír suhan át az elcsendesedett falun, hogy a
kisasszony levelet kapott.
A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat olvasztanak fel
legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama papirkával; a
sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó legények: «Levele van
szegénynek».
Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől
megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak, de
egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért; valahol ha
elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele érkezett a
kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg csak kiér a
faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett elhaladó sziklás
úton hazatérjen.
A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha csak az
emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt levelet. De
gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán csak.
Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék
szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol…
… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön. Hiányzik a
falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a levelét»
felelik.
Megkapta…
… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás vízmartba
kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a formája, piros a
pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két sor van bele írva:
«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma esküszöm
azzal, a kit szeretek…»
A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi szerettük
őt. A molnár fogta ki.

VII. A tudatlan madár.
Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett sátorban,
hajnalban ébreszt fel a napsugár.
Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, mely
messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s zöldesbe
olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű aljába a felkelő
világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes kinyujtózkodása közben
ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó rózsaszín szirmai élednek;
a légyölő-galóczák vérpiros pofája vigyorog a szárnyaló legyekre; a
zsályák balzsamos lehelete leng a mozgó levegőn; a mályvák, az idétlen,
borzas gyalogfenyők szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason.
Éles szél borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza
bogyóit, az eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas,
mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.
Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a rejtelmes
erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is megmozdulni
kényszerít.
Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy dús,
össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog reám.
Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.
Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. Egy
parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A dolmánya
zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a szélén.
– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is ügyel egy
cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen bókol, himbál,
hajlong: jó reggelt mondva mindennek.
Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, mohos
fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.
A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és valamit
vigan – tudom is én mit – locsog.
De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat körülötte és nem
merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.
Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre bátrabban,
bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.
Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem nélkül.
– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért nem fél
tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt fel és _nem
ismeri az embert_. Ezért bízik bennem.

VIII. Az irgalmas ember.
Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. Szép,
fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s minthogy
mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon jókedvűek voltak.
Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; fürdögéltek; s ha
szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni bizalmasan, öröm volt őket
nézni.
Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét tán fel)
átbujt valahol valahova, a hova más libahangok csalogatták, hihetőleg
könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a becstelen: – elfelejtette
családi köteles hűségét, szép párját; békés, jó életét; pázsitját,
vizét, magját s megszökött; ürt és mély bánatot hagyva maga után.
A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek sarkán,
árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván árvaságán: kiállt az
udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta magát, mondván: «Jőjj,
jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg ekkor és minden világtájék felé
fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! jőjj…» Előre szalad és
visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!»
Nem eszik, nem iszik, nézdegél; lebegteti a szárnyait, sürög-forog,
rikolt, sikoltozik; ah, még egy nyugodalmas percze sincs, jajgat,
sikoltozik és kesereg.
A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, –
hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja megcsalta
őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a nyomorult csap. A
lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó szivét. Oh, csak tenne így
velem az én férjem, majd adnék én neki». És később meg így szól: «Jőjj…
úgy sajnálom az árvát, jőjj, szakácsné! úgy megesett a szivem a búján.
Jőjj, vesd végét a boldogtalan bújának!»
A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, uborkasalátával és
makarónival…
A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a hűtelen
gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől űzetve,
váratlanul visszabuvik valahonnan valahogy ismét a virágos udvarra s a
mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős tájékon. Megjárván pedig,
a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, eszébe jut keservesen
itthagyott szép párja és kiállván az udvar közepére, hegyesen, élesen,