Az élet: Történetek, képek - 08

magamat. Jóízűnek talál-e? Virágom nincs, ez csak a maga
figyelmetlensége, édes, aluszékony, gyerekkori lovagom.
És kecsesen bókolt s ragyogó szemmel nézett rá.
– De milyen fonnyadt kedvben talállak titeket. Hogy van, Kálmán? Vártuk.
Olyan derülten kopogtatott be az ablakunk párkányán az ibolyacsokrával,
hogy azt hittem, megváltozott maga is, mint én. De az nem igaz. Maga a
régi «néni». Emlékszik, «Kálmán néninek» hívtuk, mert úgy tudott
pirulni, mint egy félénk kisasszony. Megtelepedett-e már?
A világias dáma mozdulatával helyet mutatott maga mellett s elnyúlt egy
hintaszéken. Keskeny, nyerges lábacskájával meglóbálta, úgy, hogy formás
bokái is kilátszottak szoknyái alól. A fecsegni vágyó könnyű hölgy
módján, beszédes szemét ügyelve járatta szerteszét.
– Annyit kérdezek, hogy – látja – nincs idejük felelniök. Mi elvonulva
élünk s belénk reked a szó, mint a szénsav a zárt borospalaczkba. Ha
aztán kinyitják az üveget, habzik, forr ki az édes lé. Maga az, Kálmán,
a ki a szánkat kinyitja. Csúnyának találja-e a lányomat, Kálmán? Ízes
falat, úgy-e? Nem? Tizennyolcz esztendős. A tavasz eleje. Az én
tanítványom, de rossz tanuló… Olyan szótalan, majdnem félénk, mint… mint
maga, Kálmán, a «néni». Erre nem én tanítottam. Élni, ah, élni, hogy
érezzük, hogy élünk… ő nem tud. Tánczolni, kaczagni… ki tanítaná meg?
Tőlem nem tanulta meg.
A kis Mariska leplezetlen csodálkozással nézte meg a nénjét. A vén Rebi
néni felállott és az ő édes, komoly, okos úrnője mellé lépett és
elsimította a homlokáról a haját.
Erzsike tréfás duzzogással utasította vissza.
– Elrontod a frizurámat. Irígyeled tán, ha csinos vagyok, vén Rebi néni?
Csinos fiatalember van nálunk s irígyeled a sikeremet. Te is Mariskát
kényezteted. Várj. Ti unalmasak vagytok. Kálmán az én régi lovagom…
Megmutatom neki a búvóhelyeket, a hol csókolóztunk gyermekkorunkban…
Akarja-e? A liczeumbokor még azon a helyen áll. Dúsabb lett s mélyén
szerelmes madár fészkel benne most is. Az én kis leányom epedve
hallgatta a szavát az este is. Nem félne tőlem, Kálmán, ha velem jönne?
S felkelve, kezét a fiatal ember karjába öltötte és a leányára
tekintett:
– Velünk tartasz-e? – kérdezte s azzal megindult az ösvényen gyorsan.
Az első fordulónál elfulva megállt.
– Kigyúltam. Ez a tavaszi levegő megmozdította az én lázongó véremet,
mely rendetlenül buzog föl az ereimben. Várjon, – mondta. – Maga, a
szemérmes «néni», nem botránkozik-e meg, ha könnyítek magamon?
És leroskadt a hajlós kerti székbe s néhány gombot kapcsolt ki a mellén
s kitűrte a puha nyakánál a szövetet.
Aztán érzékenyebb hangba csapott:
– Sokat vártam magát, Kálmán! A gyerek sóvárgásával gondoltam magára.
Még játszani szerettem volna tovább gyerekkori játékainkat. De maga nem
jött. A sóvárgásban elfonnyadtak bennem a naiv, leánykás ábrándok. Az
élés vágya buzgott fel bennem. Néha nem ismerek magamra. Szeretem a
világi zajt, az izgató örömöket. Már nem elégedném meg a maga kis
bókjaival, a miket hajdan elrebegett… Adja a kezét, Kálmán, legyünk jó
barátok. Maga volt az első szerelmem. Ki lesz az utolsó?
S aztán felemelte az ujját figyelmeztetőleg.
– Ügyeljen! A gyerek jön utánunk az úton. Félek megmutatni neki a
valóságos élet útját. Szeretem és irígylem; a gyermekségét, imádandó
szelídségét. Nézze, nem hasonlít-e ama liliomágra, melyet az őrzőangyal
tart a kezében az imádságos könyv első lapján.
A fiatalember elvonta a szemét az Erzsike telt, fehér, ragyogó, izgató
melle vonalairól s a sugár, ártatlan leánykán pihentette meg.
A vénleány a veranda oszlopához támaszkodva, kimeresztett szemmel
ügyelte a leányát.
– Mi leli? – rebegte félhangon. – Oly nagyon szereti-e Kálmánt, hogy
ismét el akarja kábítani? Vagy oly nagyon szereti-e a leányát, hogy
megutáltatni akarja magát érette Kálmán előtt…
Megsimogatta a homlokát s a szeme, a mint az egyenes úton végignézett,
könynyel telt meg. «Óh, édes, bátor kis mártirom», rebegte és feléjük
indult. Onnan halk, víg dalocska töredékei szálltak feléje.
A liczeum bokra előtt állottak, a hol a fészekrakó fülemüle lakik.
Nesztelenül közelítette meg őket…
A kis Mariska észrevette a vénleányt és hozzásimult megzavarva.
– Mily csúnya lett az én édes mamám, – mondta s szégyenlősen fordult el.
– Ne szólj… Mily nagyon szeret ő tégedet… azt megmérni se tudod most.
S a kis mama derülten fecsegett a megzavart ifjú emberrel. A szeme
ragyogott. Mezítelen, szépséges, gömbölyű karjával szántotta a levegőt,
a mint csintalan szókat sugdosott a fülébe.


Nehéz éjszaka.
Nyughatatlanná tett az út, a mint leereszkedtünk az erdős hegyháton, a
kanyargós úton. Deszkát szállító szekeresek kapaszkodtak felfelé,
rendetlenűl kiabálva, ki nem térve a lejövőnek. Homályosodott már az
idő, a mint találkoztunk velük és besötétedett, míg leértünk s
kerülgettük szakadatlan sorukat. Vártam, mikor ütődünk beléjük, hogy
befordítsanak a mélységbe.
Az eső csak szemelgetett, de hullott szüntelenül, konokul, mint a
búlátott szem. A megszínesedett lombok lucskosan meghajoltak. Az eső
halk suhogásával, (mintha lágy madárszárnyak légiója rebbent volna),
versenyre kelt az Olt zúgásával, mely a hegy talpán omlott le a
mederben.
A sötét kis falucskán csúf sárban döczögtünk át; még a gyertyaláng is
mintha unta volna a pislankodást a kis putrikban… A szekeres a vasúti
váróházhoz közel vitt (hogy éjfél után a továbbutazásra közel találjam a
vasutat) egy nagy, magánosan álló korcsmába, a hol nagy szinek voltak s
olcsón mérték a szénát s italt.
Egy nagy, savanyúszagú ivón vezettek át a dohos vendégszobába, melynek
az ajtaja a mezőre nyílt. Fáztam s igen nyomorúltan éreztem magamat,
mintha egy penészes gödörbe taszított volna le valaki. Egy kövér kerek
asszony, (hasonlított egy mosogatásra váró nagy cserépfazékra),
szótlanul tett világot a koczkás, ragadós tapintatú asztaltakaróra s az
egyik zsíros, kövér karjával az asztalvégre támaszkodott, mintha
kérdezte volna: «He! kell-e valami?»
Egészen idegennek tetszett nekem a saját hangom, a mint egyet-mást
kértem a vacsorához. Egyedülvalóságomban körülnézve, néhány képet láttam
meg előbbször: a vadásztemetést, (a medvék a halottvivők, rókák,
farkasok a siratók s egy szarvas a temetésvezető), egy mocskos, fanyalgó
szüzet, ki a tavaszt ábrázolta s egy szakállas vént, a tél képviselőjét.
Azt képzeltem, hogy a szobámon túl valaki elfojtottan zokog s arra
felálltam, hogy végigjárjam a szobát. Lépegetve, a kemencze görbén álló
füstvezető pléhcsövét megigazítottam, mire az egész alkotmány nagy
zajjal összeomlott s a száján keserű füstöt okádott ki. Kitártam az
ajtót. Nehéz, fekete sötétség súlyosodott az esővel tele levegőre künn.
A kerek asszony, mialatt a pléhcsővel bajlódott volna, benyitott az én
szobám után következő lyukba s durván bekiáltott: «csend»… Aztán morogva
fölemelte a szoknyáját, hogy megfoghassa a meleg csövet s mérgesen
zörgött vele. Azalatt egy gyolcsnadrágú, csizmás, zöldszegélyű,
szürkeruhás polgártárs lépett be a szobába az útról s a nyügölődő
asszonyhoz szólott: «Leesett?» – kérdezte a csőre mutatva «Leverték!» –
felelte komor szemrehányással végigméregetve engemet. A polgártárs az
asztal mellé telepedett, szivarkára gyújtott, lekönyökölt s mikor
magunkra maradtunk, apróra végigvizsgált bizalmasan.
– Csúf utazó-időnk van, – mondta, – ha fedeletlen szekérben jár az
ember… Honnan tetszik jönni? – kérdezte.
Aztán az utazó-ládám tetejéről eltaszítva a plédet, így szólt:
– Szép portéka… Idegen országbeli munka… A disznóbőrt így nem tudják
kikészíteni nálunk… A kapcsolat kétségtelenül angol mív… Hiában!
Nyomorúak az ipari viszonyok hazánkban… Hova tetszik utazni?
Azt hiszem, ismét szekeresek érkeztek a szinek alá az udvarra, mert a
rúdra erősített petróleumlámpa lángja végignyúlni lászott a vaksötéten.
A kerék zörgése alig hallszott a mély sárban. A szoba rosszul záró
ajtaját betettem. A rothadó anyag keserű füstje még ott úszott a nehéz
levegőn… Az ivóban a szekeresek lármásan telepedtek le.
– E kendő (a vendégem zavartalanul tapogatta a holmimat) jó drága
lehetett. Mikor a vasutunkat építették, viseltek az angol mérnökök ily
koczkás portékát. Skót színek, ha nem csalódom… Csodálom (a fejét mind a
két öklébe támasztotta, mintha nagyon nehéz volna), hogy uraságod nem a
nagyvendéglőbe szállt meg. Ide csak a szekeresek járnak. Nyomorú fészek…
de a bora tiszta, szászvidéki. Nem tetszik? – kérdezte és egy megtöltött
poharat tolt felém.
A bizalmaskodása untatott, de mivel magányosan lenni még unalmasabb, az
asztal felé közeledtem.
– Nagy esemény történt a községünkben. Mi elfelejtve élünk itt, uram, de
ez az esemény az ujságba kerül; majd meg tetszik látni. S előrehajolva,
vizsgálgatva a mellényemet, váratlanul kérdezte: «Azon óraláncz
velenczei munka? Arany… biztosan. Nagyon jelesen dolgoznak aranyból azon
emberek, taliánok, ha nem tévedek…»
Begomboltam a kabátomat. Váratlan érdeklődése felvert kedélyállapotomban
egyenesen gyanúsnak tetszett. Itt egy mező szélén nem szeretem, ha az
óralánczom iránt ismeretlen emberek érdeklődnek. A kiváncsi barátságos
idegen kedvetlenül vette észre a mozdulatomat és elhallgatott. Fölkelt s
ajtót nyitott ismét. Az eső nekiereszkedett; hallszott, mint csobog a
pocsolyákban. A füst a vizes levegőre nehezen húzódott ki. Az éjszaka
oly nehéz, fekete volt, mint egy gyilkos lelkiismerete. Visszatért s még
az útban folytatta:
– Nevezetes eset… A földbirtokosunk: Sötér, főbelőtte magát tegnap
délután…
– Úgy-e?
– Maustodt, uram! Egy lövés s pász, punktum. Nevezetes familia…
Nagyságos úr! Ilyen eset a világon mindenütt feltűnést keltene.
Akkor hozta be a fogadósné a vacsorámat… A mondatait a háborgatás mián
szakgatta meg s gyorsan végezte be, az ujját figyelmeztetve emelve fel,
míg a fogadósné a szobám után következő sötét lyukba belenézett.
– Átment valaki itt a szobán? – kérdezte tőlem.
– Senki, asszonynéni, – felelte helyettem az idegen.
A fogadósné megfogta az asztalon pislánkoló gyertyát s bevitte magával a
sötét lyukba, azonban hamar kihozta, lecsapta a gyertyatartót s
terített. Hátrább állott, a virágos poharakkal, fotografiákkal megrakott
kasztenhez dőlt s várt, a míg ettem. Az én barátom erősen szivarozott,
míg a szekeresek az ivóban hangosan röhögtek s koczintottak.
– Hogy alszom én itt az éjjel? – kérdeztem a fogadósnétól, hogy szóra
bírjam. Nem felelt, hanem felrántotta a vállát. Később odavetette: «A
kinek jó a lelkiismerete, a kövön is elalszik.»
A barátom unalmában a holmimat fogogatta:
– Válogatott portékák, – mondta, – nálunk ritkán fordulnak meg
ilyesfélék… Mi becsületes emberek vagyunk, uram! de szegények… Az
istenadta paraszt ki se mozdul a falu határából, akár a csorda… A
skatulyában kalap van, uram? Nem veszi rossz néven, ha felpróbálom?
Köcsögkalap?
A fogadósné kivitte a teritéket és arra a barátom, mint a hogy egy
elzárt palaczkból kirántott dugó után habzik a jóféle lé – nyomban
folytatta a siralmas esetet a nagyságos úrról, ki halva fekszik valahol.
– Nem is gyaníthattuk, hogy mire készült. A tegnapelőtt itt, e helyen,
uram, itt ülünk ketten s én azt mondom neki: «szépen keltek ki az
ősziek». Egy szót se felelt, mert igaz is. «Csak – mondtam – a ki
megkésett a vetéssel, nézheti a szántást», mert már akkor kezdett ez az
istenverte eső. «A lucsokba csak nem akasztja az ekét»… No, úgy-e, uram?
Így szóltam. És másnap főbelőtte magát… Oka volt, uram… nem mondom, de
mindjárt pisztolyhoz nyulni, hát ilyet tegyen keresztyén magyar? Egy
mogyorófapálczát fogjon a kezébe a magyar s azzal csináljon rendet a
feleségénél… de nem pisztolylyal, uram! Mert az igaz, hogy nagy
háborúság volt, mikor a Sötér felesége megkorbácsolta a fogadósné
leányát. Nem mondom! ez kurucz dolog volt, de hát ujság-e az a világon,
hogy egy férfi elfeledkezik magáról… Megkorbácsolta az ura kedvesét, a
fogadósné leányát s ezzel végezzék be az ügyet, uram! Na, úgy-e?
– … Ő már ezzel se végezte be… Az urát biztosan nem bántotta, mert azt
még se merhette… hanem felpakolt s ott hagyta az urát… Pedig, uram! a
birtok tulajdonképen az asszonyé; ő váltotta ki, mikor az urához ment és
jól éltek rajta. Mégis, uram, otthagyta az urát… a birtokban, uram!
otthagyta s elvitte a fiát is… bárha egyebet esküdött az oltár előtt az
urának.
– … Pedig már nem mai csirkék ők se. Sötér őszül… és a mult hónapban azt
mondom neki: pajti! őszülünk. S ekkor jön az ördög s megcsapja a
lapátjával Sötért. Akkor tért haza a fogadósné leánya. Szép perszona,
uram… Igen szép perszona. Én nem tudom, mi történt köztük, én nem láttam
uram! én nem hallottam. De szép dolog, uram, hogy őszülő embernek ily
buzogó vére vagyon… Azt inkább magasztalni kellene, mint korholni… A
Sötér felesége azonban vesz egy korbácsot, megveri a fogadósné leányát
és megvan a baj. Egy német asszony, uram! ilyen esetben sirna… egy
franczia hölgy perelne és visszacsalná az urát – a Sötér felesége
korbácsot vesz… (én korholom érte, uram!…) és aztán elmegy…
– … Hát ha már elégtételt vett, miért ment el mégis, otthagyván az
urát?… Logika ez? A logika pedig első dolog a világon… Otthagyta és –
Sötér… ott fekszik a legszebb szobájukban… a golyó keresztülment az
agyán… Hát ezzel el van igazítva a kérdés? Ő, tessék elhinni mindent
elkövetett Sötér; utánament a feleségének… kérte… megalázkodott… Nem… S
akkor daczból s keserűségében még egyszer, tegnapelőtt, idejött, uram…
együtt voltunk az asztal mellett itt… és most ott fekszik…
Valaki bekiáltott az ajtóból: «Kilenczet elütött az óra»… A fogadósné
hangja volt. Azt hiszem, hallgatózott künn…
A barátom abbahagyta a gesztikulálásait, kihörpenté a borát s felállott…
– Az embernek felesége is van, uram s ha szekereket küld utánam az
asszony, nem jó várakoztatni a lovakat künn ilyen időben… mert kár
eshetik az állatokban… De én azért, uram, eljárok a fogadóba csúf időben
is, ha utazó idegen úriember száll meg a községünkben. Én, uram, nem
akarok elmaradni a világtól… én szeretek szép portékákat látni… én
szeretek tanulni. A reggeli vonattal tetszik elutazni, vagy az 1 óra 25
perczessel? De veszett büdösséget csinál a szobában, uram, egy rossz
kemencze… Vajjon mit éget benne a fogadósné?…
– – – Csak akkor becsültem meg a barátomat, mikor elment. A szoba
barátságtalan félhomályát, piszkosságát… elhagyatottságát, rossz szagát…
csak akkor értékeltem, mikor magamra maradtam benne… a tapaszolt falat,
a rosszlábú ingó asztalt…
A magányosság egy idő mulva úgy lenyomott, mint valami teher a vállamon.
Az ivóban is kifogytak a szóból a szekeresek, egy-egy szót pottyantva
ki, hogy annál nagyobbakat hallgassanak. Az esővíz csurgott le az
eszterhajról, s a hangokból kivált egy éles cseppenés, mely bizonyosan
valami pléhdarabra koppant, s mely apró sikoltozásra hasonlott és más
vastag, kongó cseppenések, a miket megzavart néha egy súlyos talp
csoszogása, mely időközönként az ivóból hallszott… Az utánam következő
lyukból, mintha elfojtott sírást hallottam volna. Tán csak a szél
beszélgetett. Azt hiszem, csak az érzékeimmel hallottam.
… Egy halott a faluban. Mi közöm hozzá? Ravatalon, részeg virrasztók
felett… rettenetesen hallgatva. Egy fejjel kevesebb, melyből gondolatot,
érzést, szenvedést kiűzött egy golyó… ismeretlen faluban… ismeretlen
házban. Mennyi haszontalan fej ágaskodik felfelé… mi közöm azon egyhez,
mely a «legszebb szobájában» örök álomba merült.
Felkeltem űlőhelyemből, végigjártam a ketreczemet. Valamiért a lépésem
zaja bántott és lábujjhegyen tértem vissza a keshedt divány szegletébe.
A mint óvatosan leereszkedtem az ülésre, megfogtam az asztalt, s az úgy
megreccsent, mintha fájdalmában sírt volna fel.
Izgatott voltam. Nesztelenül az ágyig lopóztam, de mindjárt elkaptam a
kezemet, a mint a hideg, nedves párnahajhoz értem. Mintha halotthoz
értem volna. Nem… nem tudnám érinteni az orczámmal. Miért?… Tudom is
miért? de féltem… s egy nagy lépéssel – a hideg falhoz támaszkodva – az
ajtóig ugortam, hogy bezárjam. Nem lehetett. Rossz volt a zárja.
Mintha a nehéz levegő simogatta volna a bőrömet, hogy elkábítson. Addig
súroltam a homlokomat, a míg fájt… Valami nehéz tárgyat ügyeltem, a
mivel eltorlaszszam az ajtót. De zajjal járna, ha az ágyat az ajtó elé
hurczolnám. Elviselhetetlennek képzeltem valami nagyobb lármát. Egy vas
tűzpiszkáló hevert a kemencze mellett. Ravasz örömmel eszeltem ki, hogy
azt nesztelenül odatámasztom s az majd zajjal le fog esni s engemet
figyelmeztet, ha majd jön az a bizonyos valaki… Nagy gonddal, nehéz
egyensúlyozással, állóhelyemben levetettem a czipőmet, hogy zaj nélkül
térhessek vissza a divány szegeletéig.
Az ivóban hangosan horkolt fel egy szekeres. Mily félelmes és ocsmány
volt. Arra egyszerre az utánam következő lyukból mintha szepegést
hallottam volna s mintha ablakot nyitott volna ki valaki s zárt volna
be. Kivettem az órámat. Csak egy óra telt el, hogy egyedül maradtam.
Gyorsan visszadugtam az órát a zsebembe. Egyszer: a fényes tárgy
mutogatásának oktalansága ötlött az eszembe; másszor: nem mertem
felhúzni, mert a perczegése zaját elviselhetetlennek képzeltem.
A tárczámat kivettem a zsebemből, ráültem; és átnyúltam bátortalanul az
asztalon, hogy a táskából kivegyem a revolvert, melynek minden
töltőlyukában egy-egy golyó gunnyasztott, munkára készen. A divány
szegeletébe húzódtam, a «skót szinű» keszkenyővel betakartam a térdemet.
Valósággal fáztam.
Egy-egy talp csoszogása, egy-egy horkanás; valami perczegés, suhogás
vált ki az egyhangú morgásból, a mit az eső okozott künn. Nagyon
elhagyatottnak éreztem magamat és keserű nyál gyűlt meg a számban minden
pillanatban. Ama fej, melyen kis fekete csatornát vert egy buta golyó,
akkora pont alakjában jelent meg a félhomályban, mint egy mákszem… aztán
nőtt… nőtt, természetfeletti nagyra szélesedett, puffadt és akkorára
nőtt, mint az a gyűrű, a mi egy bedobott kő után az állóvízben képződik
– s végre elenyészik a semmiségben…
Ismét kinyitottam a szememet, hogy ne lássam a növő csatornát, mely
akkora lesz minden perczben, mint egy feneketlen barlang… A lélegzetemet
visszatartottam, mert hallottam a zaját… valósággal hallottam. A gyertya
perczegését és valami szomorú sóhajtást és a kezemet felemeltem
védelemül, hogy a nedves levegőn szálló füst ne érjen hozzám.
Azt hiszem, éjfél felé járt az idő, mikor az ivó felől való ajtón
benyitott valaki. Felugrottam, mintha feldobott volna valaki. Az egész
testem remegett, a forróság ömlött át rajtam.
– Ki az? – kiáltottam és megragadtam a revolvert.
A fogadósné volt.
Reám se nézett. Megfogta a gyertyát s elvitte.
– Ne vigye el a gyertyát – kiáltottam. – Megfizetem az árát. Ne vigye
el… Én azt akarom, hogy égjen.
Vissza se nézett, hanem belépett a tulsó lyukba és mindjárt erős zörgést
hallottam, mintha a bútorokat taszigálná, valamit keresve: «Tudtam,
tudtam» – kiáltotta, mintha mélységből üvöltött volna fel és kirontott a
gyertyával.
– Senki se ment át a szobán? – kiáltotta reám. – Bizonyosan tudja? Akkor
az ablakon át szökött ki a bitang leányom – kiáltotta. – Tudtam, tudtam,
– de mintha síróba fuladt volna a hangja.
S mindjárt kirohant az ivóba s rettentően üvöltötte:
– Hej… hej! Mind meg vagytok dögölve? A leányom megszökött az ablakon.
Hé… hé… meg vagytok-e halva?
– A berek felé menjen kend… A töltés felé a másik… lámpással a kezedben…
Te túl… az Olt felé… az Olt felé a híd felé, a hol mély a víz… Jaj… jaj…
Hát gyorsabban, ha lélek van bennetek… Isten… Isten… Jaj…
Azt hiszem, megdermedtem. Alig tudtam fölemelkedni, a félkezemben tartva
a revolvert, a másban a kuffert, a nélkül, hogy sejtettem volna, mit
teszek?
A szobámon egy vállas, lomha ember törtetett át s kivágta a mezőre néző
ajtót, melynek előtte úgy állott a vak sötét, mint egy áthatolhatatlan
fal.
Ott tétován megállott.
Messziről a vasuti lámpák pislankodtak.
Magasra emeltem a kufferemet s nekivágtam a rettenetes éjszakának,
lucskos mezőnek és átbotorkáltam gödrökön és árkokon… előre a piros
lámpa felé, mely mindjobban látható lett.
Ah! egy félóra mulva, ülve egy jól fütött, tiszta, puha pamlag ölében
egy vasúti kupéban, a mint a gép vidáman sikkantott – mily könnyűnek,
szabadnak éreztem magamat…


A Demmel felesége.
Az utczánkat megzavarta Demmel az ő czigányképű szenvedélyes
feleségével.
Valahonnan a vidékről hozta, nagy nyomorúságból mentve meg. Az apja (egy
hitvány tanító) tömlöczben senyvedt, mert izgága ember volt, a
csendőrökre uszította a parasztokat. Demmel vásáron járt, pokróczot
árulva, ott hamarosan összebarátkozott a leánynyal és oltár elejébe
vezette. Mari erre így szólt:
– Jó! Ha tetszem magának, vegyen el, de miért elegyiti bele a dolgunkba
a papokat? Náluk nélkül is lehetek a felesége.
Demmel, a ki azelőtt, hogy boltos lett, csendőr volt, úgy gondolkozott,
hogy az efféle beszédeket (a mit az apjától tanulhatott) majd kiveri ő
belőle, ha felesége lesz. Mert különben oly kivánatos, tűzről pattant
szépséges perszona volt Mari, hogy tán az elkárhozása árán is megvette
volna, ha nem adták volna olcsóbban.
Az utczában Mari mindjárt nagy barátságba elegyedett a szomszédokkal;
egy hét alatt mindenki szerette. Nyájas, szives volt a szegényekkel s
lélekkel résztvett minden bajukban. – Demmellel jól élt Mari, kivált az
első hónapokban, a míg berendezkedtek; szépen megfértek egymással, bárha
nem igen találtak, mert Demmel elnehezedett, negyven esztendős ember
volt.
Az asszony mián az egész utcza hozzájuk járt sóért, borsóért s Demmel
szivesen hallgatta, mint barátkozott a felesége a szegény asszonyokkal.
– Nagy kereszt a szegénység, lelkem! – így szólt hozzájuk a menyecske –
de hurczolják, ha nem tudják ledobni magukról.
– Jaj, ha lehetne azt, lelkem!
– Jajgatással persze nem lehet.
Az utcza szegletén levő sülyedt ház elején egy esztergályosnak volt a
műhelye. Hofman (így hívták) át-átjárt Demmelhez, mert jól tudott a Mari
nyelvén beszélni. Összeültek s úgy szidták a gazdag embereket az
asszonynyal, hogy belemelegedtek mind a ketten. Az esztergályos nem
szeretett dolgozni, mert elégedetlen volt a mostani világrenddel s azért
nem volt kedve fárasztani magát; hanem értett a fuvolázáshoz s
alkonyatkor mindig elhozta Demmelhez a hangszerét. Ha pedig ellustultak
volna a társadalom szidásában, elővette a fuvoláját és fujta a
Marseillaiset, igen szigorú tekintettel meredve a levegőbe. Az utczabeli
iparosok ilyenkor letették szerszámaikat és átnéztek Demmelhez, hogy
hallgassák, s az asszonyok is, ölükben a gyermekekkel, a bolt elejébe
gyűltek egy csomóba.
A miket ilyenkor beszéltek, míg az összes tolvajokat és vérszopókat
néven nevezték, a kik rontják a nyomorult embert, azt Demmel nem
hallgatta szívesen.
– Jó volna, ha elmennél esztergályos a magad boltja elé, mert nem
szeretnék bajba kerülni az ostobaságaid miatt.
Mari a régi szenvedélyességével vágott közbe:
– De igazat beszél, de a tiszta igazságot.
– Ordítsa belé az igazát akárhol, (míg hurkot nem vetnek a nyakába), de
nem az én boltom előtt, punktum!
– Hát én? Ki vagyok én? – kiáltotta Mari s a mint Hofman elvonult s
utána az iparosok, Mari is felkészülődött, hogy velük menjen. Arra
Demmel megszorította a Mari kezecsuklóját s rákiáltott: «Itt maradsz!»
Mari fölemelkedett:
– Nekem akar parancsolni? Nekem? Hát mi jogon? kinek fizette le az
áramat? A papjának? Vegye vissza, mert én nem adom oda magamat.
– De itt maradsz!
– Az? Egye meg a házasságát, ha tömlöcz ez. Én nem ismerem el. Én maga
mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon nekem se. Ki
adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap? Nem ismerem. Az
Istene tán?
– Belédfojtom a káromkodásodat.
Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A hajdani
csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz tántorodott.
Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s sírt.
Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal.
A szomszédok másnap így szóltak hozzá:
– Az esztergályos nem beszél rosszul. A szegény ember baját csak ő tudja
igazán. Mi éhen döglünk; a zsidó féderes kocsin jár, négy tál ételt
eszik. Hát igazság ez? Azt meghallgathatta volna szomszéd is.
– Nem tudjátok, mit beszéltek. Mikor majd nekibőszít titeket a
puskagolyó elé, ne féljetek! ő az utolsó lesz.
– Örökké úgy se élünk, szomszéd!
A mi csendes, dolgos utczánkban ekkor sok beszélnivalójuk akadt. A
csizmadia szomszéd, a ki egész nap s még este is üveggolyó mellett verte
a talpat addig, minduntalan átment a kőmíves szomszédhoz egy pár
bizalmas szóra, s a fazekas szomszéd azon sáros kézzel odabujt a
beszélgetőkhöz s mindjárt egy pár asszony került melléjük. És az afféle
beszélnivalókból, a mit idegeneknek (mint Demmelnek) hallania nem kell,
ki nem fogytak. Mari, csak azért is, mindig köztük volt s Hofman alig
űlt a műhelyében, hogy segítsenek a szegényeken.
Sok kedvetlenség s elégedetlenség támadt ekkor az utczákban, mióta
észrevették a szegénységüket. Régebben a munka után esténkint a házaik
elé a padokra ültek ki. Dudoltak a fiatalok; a gyermekek helytelenkedtek
a porban; s a tegnapi nap történetét s a holnapi reményét beszélték meg
az öregek. Már keserűséggel beszéltek a szüntelen verejtékezésről, míg a
tolvajok ellopják munkájuk gyümölcsét. Nem érdemes dolgozni, törekedni
ok nélkül. És oly időket élünk, hogy bátran, szabadon nem is nyöghet a
nyomorú ember, mert most innen-onnan gaz spion ügyelhet a beszédükre.
Ezért összegyűltek egyik-másiknál s estére világot se gyujtottak és egy
titkos intéssel elhívták Marit a boltból s Hofmant a fuvolájával.
– Hová czékálsz? – kérdezte mogorván Demmel a feleségétől.
Mari megrántotta a vállait daczosan s elment. Ellenségül tekintették
egymást (Demmel bizonyosan az urakkal tart!) s ha délben, este az asztal
mellett magukra maradtak, elfordultak egymástól s egy szót se beszéltek.
A szomszédok is elkerülték a boltot s hogy keserítsék Demmelt, titokban,
kerülő utakon kerítették össze Marit Hofmannal valamelyikükhöz. Ezek
aztán tudják is a szegény ember baját!
Hofmannak mindig volt jó tanácsa: mint kell visszacsalni a vagyonába
belefuló gazdagtól az elherdált kincset; a ravaszság az egyetlen
orvosság; nem dolgozni nekik, meglopni ott, a hol lehet… megkárosítani
minden lépésnél, a míg egyforma szegények leszünk mind. Mari csak
kaczagta az efféle beszédet. Neki semmi se kell! Semmi, a mi csak van.
Se törvény, se templom, se kaszárnya, se haza, se vagyon. Szakgass, tépj
most el mindent. Ezt ő mind az apjától tanulta, a ki mindenféle
könyveket olvasott. Lerontani mindent, hogy a romokból új támadjon. Mert
lánczon tartja lelkedet a pap; ne merj szeretni se; lánczon tart a haza,
mely odakötöz egy darab földhöz, akár kapsz rajta kenyeret, akár nem, ha
éhen pusztulsz is el rajta; ne merj szólani, ne merj jajgatni, ne merj
reményleni, míg óngolyóbis csak van a katona puskájában. Leigázva,
lenyomva dögölj meg – ez a parancsolat s ti leteszitek a nyakatokat a
tipró sarok alá.
A férfiak lehajtották a fejüket s morogtak sötéten. Hofman
felmagasztalódva, átölelte a kigyúlt asszonyt s ölébe kapta és
megcsókolta. Mind fel voltak lelkesedve; az asszonyok sírtak.
Marinak az arczára piros rózsák gyúltak ki, hevesen visszaölelte
Hofmant, a ki megérti őtet. A fehérnépek mosolyogva néztek rájuk az
öregek, a kik nem értették még meg eléggé az új időket, elfordították a
fejüket tisztességérzésből.
Ilyen estéken az asszonyok hazakisérték Demmelhez Marit, meggyőzni őt,
hogy asszonytársaival volt.
– Szégyenlem a hazugságot, mondta az úton Mari – mert én nem titkolom
el, hogy utálom őt. Szeretném megmondani neki. De ha már vele éltem
eddig, tűrnöm kell egy darabig még. Eljön az ideje, hogy otthagyjam…
Egy napon az esztergályos rongyos, alázatos, sovány felesége este, míg
Mari rótta az utczát, besurrant Demmelhez.
– Szerencsétlenek lettünk – mondta rebegve – s elveszünk, ha nem segít
rajtunk. Ne haragudjék reám, mert én csak alázatosan tudok kérni. Mert
mi meghalunk a szégyentől s a nyomoruságtól. Már nem bírjuk tovább.