Az élet: Történetek, képek - 11

A reggel a hideg padkára kuporogva találta. A szégyene égette. Minden
undok lett körülötte a szemében. A kotyogós, bányai veresre mázolt ajtó,
az öklömnyi ablakok, a rongyos bútorok. Ezek idegenítették el Pált. A
füves udvartól a sárral tapasztott padlásig: gyalázatos mind. A házat az
apjától jussolta, de ők ketten csinosgatták kedves reménységgel. Még
bölcsőt is szereztek. Az sem kellett. A torka kiszikkadt a vágyában. Ha
odaküldött volna a kegyelmes Isten egy parányi, pislogó babát, – ah,
akkor itt ringatná halk dudoló szóval Pál a bölcsőt…
Senkije, semmije immár.
Csak a karton-köntös csábította el… Babát nyujthatna még a kegyelem, de
a paraszti holmit, ezt – utálta meg Pál. Ha itt megváltozna minden
hirtelen, ha Zsuzsika olyan virágos kalapot viselne, keztyűs kezében egy
fényesnyelű napernyőt hordana és szemében, ha mosoly ragyogna, a
helyett, hogy köny buggyanjon ki rajta, – Pál holnap itt lenne
szégyenkezve a multért, szerelmes szóval a száján.
A szomszédjait ostobáknak és rongyosoknak találta. Mintha egy más, szebb
világból esett volna le ebbe a nyomorúságba. Apró kis történeteiket
unta, tanácsaikat lenézte. Éjjeleken át emésztette magát, forgolódva
hideg ágyán. Ha ő azt akarja, hogy ne úgy veszszen el, mint egy eldobott
rongy: tennie kell valamit. Változtatnia kell az életén. Újból kell
megformálnia az életét; olyanná kell tennie, a hogy Pál szereti.
Az ura… az ura. A vérének minden cseppje tele volt vele. Mindent, a mit
látott, hallott, hozzá kötötte. Érte szeret, érte utál. A miből
hiányzott Pál, feneketlenül üres az.
Egyszer vissza kell térítenie őtet. Úgy öltözködnie, a hogy ő szereti,
úgy kell viselkednie, a hogy ő kivánja.
Elhanyagolja a házi dolgait s sepertelen pitvarában szövögeti álmait.
Vágyában ezer terv születik meg az agyában és mindenikre kész, csakhogy
még egyszer magához visszacsalja őt. Ha e minden holmi árában, – a mit
édes reménységgel csínosgatott, építgetett – visszatéríthetné még
egyszer, óh, be szívesen eldobná.
Eldöntötte: eladja mindenét és annak az árában kicsinosítja magát úgy, a
hogy Pál szereti és úgy fog élni, a hogy Pál kivánja.
Előbb tervezgetett csendesen: miképen tudja értékesíteni mindenét, aztán
mint kaczérkodja vissza Pált? a karton-köntösöket már látja, a miket
felölt; fersingjét fel-felkapkodja, hogy megtanulja, mily mozdulattal
kell megrészegítenie Pált és tenyérnyi tükrén próbálgatja a mosolyt,
mely megigézi őt. Aztán beköltözik a városba, melléje. Ringva járja
végig tapaszos háza szobáját, a hogy a városi rossz leány hintáztatja
magát; s durva ingjét a mellénél kifűzi, hogy megsoványkodott vállának
az állását vizsgálgassa.
Aztán minden portán bekopogtat és ajánlgatja a házi egyet-másait.
Egészen betege annak, hogy nem sietnek eléggé a ravasz parasztok a
vásárra. A ki jön, az is leszólja, lekicsinyli, a mit ajánl nekik, hogy
majd ingyen kaphassa meg. Zsuzsika szinte félálomban jár-kel. Alkudozik,
ajánl, rimánkodik: «El akarsz kerülni tőlünk?» kérdezik tettetett
részvéttel. «Az uram kivánja így», felel s tán hiszi ő maga is.
A nyár melege már perzseli a sárguló búzát a mezőn. És még mind
sokadoznak a parasztok. Szinte sírva köti rájuk a házbelijeit, földjeit.
Ő csak egyet lát; Pált, odabenn a városban, a ki egy gonosz, fajtalan
fehérnéppel szeretkezik. A pusztulás, mely körölötte támad, mind
derűltebbé teszi s a kiürülő szobában mind szabadabban gyakorolja magát
a kaczér járásban, cziczázó futkosásban. Ha valaki látná, azt mondaná,
hogy az eszét vesztette el.
El… bizonyosan elvesztette, mert csaknem vidám, a mint egy ünnepnapon
felülhet a szekérre, sok pénzzel a zsebében, – otthagyva az áldott
fészket, melyben felnőtt, a hol boldog volt, – hogy elmehessen az ura
után. Ő tudja már a módját: mint fogja visszaédesgetni őt…
Egyenesen abba a kis, városvégi boltba megy, melyről annyit álmodozott.
Ott ékesítik ki Zsuzsikát. Mindent adjanak neki, a mit a városi leányok
viselnek. Tetőtől talpig öltözködik át egy homályos szegeletben.
Kiváncsi vásárlók odatekintgetnek tréfás szóval bosszantva. Zsuzsa
szigorúan utasítja vissza az incselkedőket: «Én tisztességes asszony
vagyok», mondja és elpirul, azért, hogy bizonykodnia kell ezt.
Fel-felkél mégis, hogy a tükörben illegesse magát s félszeg mosolylyal
kérdi a gyérszakállú, vén boltost: «Szép vagyok-e bácsi?»…
A viseltes falusi holmit összeköti egy csomóba, a karjára veszi,
szétálló, kemény karton-köntösét magasra felfogja, hogy gombos czipőit
láttassa s kényes lépéssel kiindul az utczára. Virágos kalapja
minduntalan le készül esni a fejéről, magas sarkú czipőivel majd elesik.
A kis kocsma előtt elmegy, a hol egyszer már csinosítgatta magát és
benéz, hogy a csomagját ott helyezze el. A mint belép, a homályos,
borszagú szegeletből egy rekecses hang dől ki:
– Hát visszajöttél, galambom. Zsuzsikám?…
Gábor volt, az unokabátyja. Meg sem mozdul; a feje a tenyerébe volt
támasztva; ittas tekintettel, bután néz a czifra menyecskére.
– Tudtam, – mondja – hogy visszakerülsz ide… Innen indultál el, mikor
másodszor is csalfán elhagytál engemet. Azóta iszogatok, mert azóta
búsulok. Nagyon kedves vagy te nekem.
A mint felkel, alig áll meg a lábán s megtámaszkodik a mocskos falhoz. A
mint pedig közeledik Zsuzsika felé kiterjesztvén a karjait, keresztbe
esik egy keskeny, borban ázó asztalra. Indulatosan ráordít Zsuzsikára:
– Ne menj el, ne félj tőlem, a miért czifra lettél. Óh, be czifra
lettél. Tán eladtad a testedet, hogy így meggazdagodtál. Ne tarts tőlem.
Nem ölellek meg, mert látom, hogy kicsípted magadat… Tán az urad
kedvéért? Annak nem kellesz. Nekem pedig már nincs pénzem. Elittam.
Sokat búsultam utánad.
Feltápászkodik s az ajtó elé áll.
– Csúffá tettél, – recsegi, – szégyenbe hagytál. Azóta iszom. Miért
tetted? Óh, miért cselekedted velem ezt? A szivemet miért vetetted meg…
Az Isten hát azzal áldjon meg, a ki jobb, mint én s jobban szeret
tégedet… Lelkem…
Aztán hirtelen félreáll.
– Látom, – dadogja, – látom, félsz tőlem már. Egyszer ellőttem egy
szegény nyúl hátulsó lábait és az így nézett rám, mint te most. Menj. Én
még sohasem vétettem neked. Ezután se bántlak. De valakin számon veszem
az életem keserűségét. Egy szót se szólok. De valakin… egyszer, csak
kerüljön a kezembe… Menj, fuss, Zsuzsika… fuss előlem.
Zsuzsika rémülten simult ki a nyitott ajtón. Reszketett. Az ajaka
remegett s a szeme könynyel telt meg. Hirtelen megiramodott. Hátha utána
ront Gábor.
Az utcza egészen néptelen volt. A kapuk előtt egy-egy cseléd támasztotta
a falat és a mint Zsuzsika menekedett el előttük, kiváncsi szemmel
méregették végig s mosolyogva mutogattak rá. A boltok mind be voltak
zárva s a piacztérről gyenge zúgás hallatszott, a hol az élet pezsgett.
A mint azon ház elé jutott, a hol aludt egy éjjel: a cselédleány
Zsuzsika elé rontott.
– Hol jársz, te? De mi történt veled? Ki csúfított el így? Alig ismerek
reád. Hisz ez a ruha mind bő rajtad és furcsa. Hol jársz?
Elszabadítottak valahonnan? No, állj meg, hogy nézzelek meg. Uram Isten,
valaki megtréfált tégedet.
Tettetett félénkséggel megérintette.
– Alig merek hozzád nyúlni. Hová mégysz? Tán a bálba? Lelkem! Az a
gonosz ember, az urad, az megbolondított tégedet. Tán ő kivánta, hogy
így csúfitsd el magadat…
Zsuzsika megállott.
– Azt gondolod? – rebegte.
Vajjon tudja-e az a parasztleány, hogy mit mond? Mintha álmában meglökné
valaki őtet s most költögetné. Nehezen összeszedte magát és hogy
leplezze feltámadó félénkségét, gyorsan, nyersebben mondta:
– Táncz van ma? Éppen odakészülök. Hol van a táncz? Szervusz. Majd
odatalálok magamra is.
– Nem, nem eresztlek. Menjünk együtt.
*
Ez nem talált a Zsuzsika tervébe. Ő másnapra készült Pál elébe. De
erőtelen volt arra, hogy ellentmondjon a parasztleánynak. Nagyon bágyadt
is volt. Az úttól, az emésztő izgalomtól is, melyben élt. A lába alig
bírta.
A parasztleány szüntelenül kábította. Gáborról beszélt: a ki eláradott
azóta, hogy Zsuzsika elkerült a városból. Az uráról: a ki posztóruhába
öltözött már s mátyástollas kalapot visel. A szeretőjéről: a ki már el
se marad Páltól. Mindezt mintha csak álmában hallotta volna Zsuzsika.
– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.
– Hová? Hiszen te készülsz a tánczba. Beléelegyedsz? Hiszen alig
támolyogsz csak… Egészen színtelen vagy s lesoványodtál. Nem ilyen
voltál, mikor még odahaza ismertelek.
Akkor hirtelen felkiáltott:
– Jaj, nézd, észrevett Gábor. A hátunk mögött jön. Jőjj, fussunk… mikor
ittas, rettenetes. Meneküljünk… – s kézenfogta Zsuzsikát és befordult
egy sikátorba, mely a vasárnapi tánczhoz vezetett.
A kapu nyitva volt ott. Benn a nagy színben dübörögtek a
parasztlegények, kiveresedett, izzadt leányaikat eszeveszetten forgatva.
Az emelvényen egy pár czigánylegény reszelte a hegedűt fáradtan és a
tánczoló szín előtt egy csomó katona és bámészkodó városi ember nézte a
mulatságot.
A Zsuzsika bátorsága mindinkább elszállott. Ha elmenekedhetne. Mintha
valami szerencsétlenség előérzete ijesztené meg…
A locsogó cselédleány megragadta a kapuban a Zsuzsika libegő köntöse
karját.
– Egy tapodtat se… Az ördög idehozta Pált, az uradat, látod. Ott… ott
benn van a gombolyagban. A szeretőjével, persze, a gyalázatossal. Te,
tudom, nem is akarod látni már őtet. Nem tánczolni jön Pál, mert ő már
szégyenel minket, hanem csudát látni hozza a fajtalan czafráját. Gyere,
menjünk innen.
Nem. Látni akarja Zsuzsika az urát. Hogy futhasson el a nélkül, hogy bár
egyszer a szemébe ne nézzen. Hiszen Zsuzsika is úgy van öltözve, mint az
ő szeretője. Mennyit ábrándozott ő ezen a perczen… Másképen tán, máshol,
könynyel a szemén, kérő szóval a száján, – de ha már itt van, hogy
futhasson el előle Zsuzsika?…
– Nem… nem… rebegte, de egy pár önkéntelen lépést tett mégis – mintha
megigézték volna – a gombolyag felé, a hol az ura állt.
A táncz vége felé járt. A legények izzadt homlokukat törülgetve,
törtettek a pálinkamérő asztalka felé. A nézőközönséget szétzavarták
kiméletlenül; s a kényesebb urasnépek elszéledtek. Akkor a Pál czifra
szeretője észrevette Zsuzsikát a kapu mellett. Egyenesen feléje ment.
– Hát te hol jársz, te czinege? – kiáltotta. – Gyere, Pali, nézz ide,
ide nézz. Ez mulatságos…
Megragadta a Pál kezét:
– Ilyet sohase láttál! Nézd ezt a maskarát. Óh, jaj, jaj, az ember
megpukkad a kaczagástól. Hát te mit csináltál magadból? Az mind a tied,
a mi rajtad van? Hol kaptad?
Mindenki odanézett. Nem tudták, mi történik, de gyülekeztek mindenfelől.
Pál megfogta a szeretője kezét:
– Gyere el innen, Regina. Mi bajod vele? Menjünk el, hagyd el a
szerencsétlent.
– De láttál-e ilyet? Még kalapja is van. Óh, nézd… mondta és csapkodta a
czombját jókedvében.
Zsuzsika mélyen lehorgasztotta a fejét. Halálosan sápadt lett s
haragosan felsírt. A paraszt cseléd átkarolta, mert látta, hogy elesik.
A kapunál valaki nyakonragadta Pált.
– Híres… Gyere, rég várlak. Számadásom van veled. A Zsuzsika sírásaiért…
Gábor volt. Megrázta a kiskabátos Pált.
– Adósod vagyok… az életemért, úrfi.
S fejbevágta.
A megtámadott ficzkóban feltámadott a parasztvirtus s egy fogásban szó
nélkül átkapcsolta a nagy ember derekát, mintha vaskapocsba szorította
volna és megrázta.
– Ragyás kutya, – lihegte. – Én is adósod vagyok. Az utamban vagy
örökké.
Az emberek gyűrűbe álltak egy pillanat alatt.
A részeg ember megrázta magát s két rettenetes kezével belémarkolt az
ellenfele torkába.
– Hó, – üvöltötte – bandita. Belém kapaszkodol? Itt az utolsó perczed.
A félkezével keményen tartotta a küzdő ember torkát, a másikkal
csapkodta a koponyáját, kiáltva:
– Ezt magamért… ezt a mást Zsuzsikáért, a többit gyalázatos, hazug
életedért.
A czifra leány az embergyűrűn kívül húzódott meg szepegve. A remegő
Zsuzsika éles sikoltással tört be a küzködőkig s megragadta Gábort:
– Ne bántsd… nem… nem… nem engedem. Gyilkos… Hát nem látják, hogy megöli
az uramat?
Pál kiugrott abban a pillanatban a Gábor kezéből. A feje vérzett. De
dühében veszettül ráugrott mindjárt Gáborra és homlokon vágta.
A nagy, brontes ember megszédült az ütéstől, de mint a gondolat, derékon
ragadta Pált, felüvöltött, megrázta s legyűrte és rátérdepelt a mellére,
elvakultan csapkodta a fejét, míg csak mozgott.
Akkor a legények felrángatták róla.
*
– Hol lakik ez a fehérnép? – kérdezték a Zsuzsika körül állók. – Hiszen
ez odavan. Mi a baja?
– Az ura hever a földön, – mondta a paraszt cseléd, – nem látjátok?
A mint felszedték a földről, a Pál vérétől elmocskolt czifra köntösével,
a két karja lelógott. A legény, a ki ölbekapta, vigyorogva szólott a
társaihoz: «Hű be czudar könnyű»…
A korcsmában, a hol lefektették Zsuzsikát egy rongyos pokróczra: a
cseléd, a mint ráhajolt, ijedten szólott a gazdához:
– Nem érzem a lélekzetét.
– Szent Isten, csak nem? – mondta komoran a vén ember.
– Az lenne az ő szerencséje, – rebegte meghatottan, – ha nem ébredne
meg.
A korcsma előtt mély, erős mellből zokog valaki.


Az ördög.
– Mit néz rajtam, István?
– Csak a mohokat nézem, a szikla oldalán.
– Harangvirág az ott az ormon?
A sugár, izmos, szép parasztfiú megállította a lovakat s nekirohant a
darabos vén kőnek. Szinte dühös mohósággal kapaszkodott fel a sziklán az
oromra a bikkek elnyúlt, görbe gyökerein, a virág után.
– Megvérezi magát értem, István!
A parasztfiú leugrott merészen az oromról s a virágot az úrimenyecske
ölébe tette.
A lovakat megindította, szorosan a szekér mellett gyalogolva. Az asszony
lesütött, rebegő szemhéja alól lopva rá-ránézett s így szólt: «bágyaszt
a melegség» és kigombolta s kitürte finom csipkésruháját a nyakánál. A
harangvirág szára eltünt a telt fehér mell domborodásai között.
Félelmes, fenséges nagy némaság ült a havason. A mélységben az Aranyász
pataka suhogott, de annak a nesze nem hallszik ide a meredek, bikkel
benőtt oldal derekáig, a hol a szekérút szalad. A sziklák pedig csak
azon felül meredeznek az égre, egy-egy görcsös fenyőfával kicsipkézve…
Felette mindjárt az Isten.
– Ez-e a «veres bércz», István, a mit megmutatni igérkezett?
A legény érthetetlen mély hangon babogott valamit.
– Valamitől tán megszédült, István? Nem a meleg miatt? – kérdezte,
mintha ingerkedett volna.
A lovacskák tapogatták finom patáikkal az ingó köveket s belekapaszkodva
vonták föl az otromba szekeret. A gyertyánfa erezetes levelei közül
valami kis, apró, ártatlan madarak néztek le barátságosan a szekérre, de
nem is féltek egy cseppet se, minthogy a havasi madarak nem ismerősök az
emberekkel. A szekér féloldalosan dőlve emelkedett. Az asszony gyengén
fölsikoltott:
– Félek – csippent fel, de mosolyogva – lefordulunk a mélységbe, a
halálba, István. Megsiratna-e? Fogja meg a kezemet, mert maga erős és
nem fél, úgy-e?
Kezét a szekér lajtorjára fektette, de hirtelen egyebet gondolva,
lehúzta finom selyemkeztyűjét és majdnem a parasztlegény piros, barna
arczát érintette: de hirtelen visszavonta a kezét és szétnézett.
– Nem követi valaki a szekerünket, ott az élen? – kérdezte s fölmutatott
az oromra. Mintha árnyékot látnék, el-elsuhanva a fenyők között…
A legény csak fölpillantott s a finom női kezet nézte.
– Valamiért rebegek, István, nem tudom miért? Szokott-e ott járni
valaki?
Az út egy-egy fordulójánál jó messze lehet látni a havas rengetegei
közé. A finom fehér kéz puha ujjai szórakozottan babráltak a kék
harangvirággal.
– Már hetek óta ott alant lakunk a fürdőn – mondta – én nem győztem
hallgatni magát, István! Az énekét hallgattam este, kinn valahol az
ablakunk alatt és hallgattam a szavát, ha valamerre mentünk: a
tündérkirálynőről, ki a Sebes vizében mosdott meg minden hajnalban és a
kolozsvári templomba a reggeli misére elsuhant mégis a levegőégen; – és
a szakadékok szegényeiről, kik sorvasztó vágygyal ássák az aranyat – és
tudom én miről? – S maholnap, hogy elmegyek innen, az utolsó napokat
arra szánom, hogy kóborlom magával a havast, megnézve a maga hegyeit –
és itt vagyok a maga szekerén és maga egy szót se felel, még ha kérdezem
is… Mi lelte?…
– Nem tudom… nem tudok, – mondta a parasztlegény. Az arcza ki volt
gyúlva és rebegett az ajaka, mintha fázott volna.
A lovacskák óvatosan kapaszkodnak a csupasz kő-úton egy füstös,
bikkfa-lapoczkákból összerótt kalyiba felé.
– Mi az? lakik ott valaki? – kérdezte az asszony.
– Senki se lakik ott – erőszakolta magát a beszédre – a faragó emberek
kalyibája az, de senki se lakik ott ilyenkor. Csak mi vagyunk ketten a
havason… Ez a forrás itt van az aljban, a hol megállani szokás a
lovakkal.
– Megállunk itt?
– Egy órája jövünk már. A málnáshely fenn van – és felmutatott. Aztán
nyujtotta a karját, hogy lesegítse az asszonyt a szekérről. Azonban
csalódottan elfordult, mert az asszony könnyen leszökött magára a
szekérről. A legény lelépett a hegy derekára, letakarta a meggyülemlett
régi vizes faleveleket a földön, kivájta alóla a havasi forrást, aztán
kifogta a lovakat, a kenderkötőfékeket megerősítve a nyakukon, hogy
válogassák a vékony fűszálakat.
– A málnás fenn van, – ismételte s a zörgős zöld lapuk között utat
taposott, hogy az asszony követhesse. Az asszony parányi sárgagombos
czipőit nézte, lobogó szemmel.
Az asszony rá se nézve szólt: – Fáradt vagyok, István. Tán itt maradok
az úton…
– Nem, nem. Az árnyék ott fenn van a fenyő aljában.
– Vajjon járja-e az, hogy én itt magával buvóhelyet keressek, István s
itt hagyjam a bátorságos utat?
– Az út? Nincs út. Ki jár itt? Senki. – És merészebben unszolta a
vonakodó mosolygó asszonyt. Magasabban állva, a hófehér nyakra meredt
mentében és remegett.
Az egész erdő bágyadt volt a nap meleg lehelletére. A falevelek mintha
aludtak volna: s a szerelemre vágyó virágkelyhek lehajoltak. Fény
rezgett a meredek oldal lombjai között s a gyík úgy osont odább meleg
kőpárnájáról, hogy előbb apró kerek szemeivel megnézte a háborítókat.
– Milyen üde a fű, – mondta elevenen az asszony s lehevert egy fenyő
főldrehajló ága alá, koszorút fonva karjaiból a feje fölé s mély
lélegzetet vett. – Mily boldog vagyok. Sohase éreztem magamat ilyen
kicsinynek. Mintha csak egy hangya volnék, a kit észre se vesz a világ.
Mily rettenetes szép! Nem fél velem itt egyedül lenni, István?
A legény megnagyobbodott szemmel nézte és hallhatóan lélegzett.
– Nem is látszik ide a falu, se a világból semmi se látszik sehol. Csak
a borzasztó szép természet, a titoktartó hegyek, mélységek, egy ember
sincs sehol… Óh, igen boldog vagyok. Harapni, harapni, tépni szeretnék
valamit.
És kiragyogó fehér fogaival beleharapott a fenyő lehulló ágába s játszva
kapkodott a hintázó ágak után, – összecsapva a kezeit, kitörő kedvében
sikoltozva, s henteregve a zöld gyepen, féktelenül s megrúgott egy
heverő követ, mely dübörögve indult meg lefelé a meredeknek.
A legény letérdepelt a fűre és bátortalanul hozzáért az asszonyhoz… Nem
is tudta: mit tesz. Az asszony eltaszította s rácsapott a kezére. A
szeme kivillant: «Mit akar? – kiáltotta – szemtelen. Hogy mer érinteni?»
Majdnem sikoltott, de a következő pillanatban kaczagva nézett rá: «Málna
az ott igazán, fenn? Imádom a málnát. Szedjen nekem hamar egy hamvas
levelen, István s tegye ide az ölembe…» Hízelegve nézett rá s összetette
a kezét, mint egy gyermek.
A következő perczben azonban felugrott és előre szaladt, mert valami zaj
riasztotta meg, körülnézett. A legény ostobán állott egy málnalevéllel a
tenyerén.
A lovak kapálóztak a forrás mellett alant. Előbb felrúgott mind a két
állat dühösen.
Az asszony zavartan kiáltott a legényre: «Hát jöjjön, jöjjön… nézze, a
lovakat nézze… megbolondultak.»
A lovak fölemelkedtek a hátulsó lábaikra, vadon rázták a fejüket,
felhorkantak – aztán nagy zajjal, robogva iramodtak vissza az útra,
lecsapva az erdő sűrűjébe őrülten, kapálózva.
A legény, mintha valami kábulásból ébredt volna meg, az állatok után
orditott és káromkodott. Aztán a kalapját a földhöz csapta és
nekiiramodott a messzejáró lovak után.
Az egész oly váratlanul és hirtelen történt, mint a villámütés. Az
asszony ijedten nézett utánuk. Azonban mindjárt a háta mellől egy
ismeretlen hang így szólt:
– Lesheti asszonyság… A lovaknak a fülébe égő taplót én dugtam és azokat
ma nem látja meg. A gazdáját se… Lesheti…
Egy erős, kigyúlt arczú, magas parasztleány bujt ki a fenyőfa lombjai
alól.
– Én vagyok, Jusztin… pedig úgy néz reám asszonyság, mintha sohase
látott volna… én Jusztin vagyok, a Domokos István szeretője. Én vagyok,
egyedül, én várok arra már rég, hogy egyszer ketten legyünk
szemtől-szemben. Csak én vagyok, Jusztin.
Az asszony visszalépett remegve: – Mit akar tőlem? – kérdezte.
– Mit akarok? Semmit… Látni akarom szemtől-szemben azt a híres
asszonyságot, a ki elveszi a szeretőmet s jó parasztos úton kimódoltam,
hogy egyedül kapjam magát. De hát ne remegjen úgy. A szeretőmmel nem
félt egyedül lenni, hát miért fél tőlem? Hiszen maga az erősebb, mert
őtet elvette tőlem.
Az asszony átfogta a fenyőfa derekát. Az arcza vonaglott ijedtében: –
Mit akar? – rebegte.
– A _kezem_ erősebb. Én kaszáltam versenyt a szeretőmmel a Szakadátban…
de a maga szeme erősebb. Mégis most lehánthatom azt a szép fehér bőrét
az arczáról, hogy örökké jel maradjon rajta és kivájhatom a rossz
szemét, hogy ne rontson meg többet senkit, de nem azért jöttem csak. Ott
az élen futva kisértem a szekeret, a merre jöttek, majd kiszakadt a
lelkem… lássa, rongygyá tépte a gunyámat a tövis s felvérezte a kő a
lábamat. De nem fáj! Itt kapom egyszer, végre, szemtől-szemben… azt a
híres úriasszonyt, a ki elvette a szeretőmet…
A leány melle emelkedett, tán a fáradtságtól, tán az indulattól. A
hangja mély, durva, szakgatott volt. A levegőt a fogai között szívta s a
karmait bevágta a tenyerébe.
– Szemtől-szemben… csak ketten… a hol egyformák vagyunk, az Úristen
színe előtt. Nem… én nagyobb vagyok, mint maga és fiatalabb. Maga nem is
fiatal már… Maga nem is szép. Mivel rontotta meg Istvánt? Ezzel a
tejarczával? Hiszen a szeme kicsi is… Nem is közénk való. Mit akar itt?
Mi kell itt magának?
Élesen kiáltott. A visszhang visszaadta egy-egy szótagját. A szeme
égett, mint egy furiáé. Előre lépett indulatosan s megragadta dühvel az
uriasszony virágos köntösét s megrázta durván: «Csuf vagy, undok vagy…
az ördög vagy» kiáltotta.
Azonban mégis megállott.
Megállott… a keze lehullott s az indulatban kimerülve, bizonytalanul
pislogott; félig elfordult s egy csukló, tagolatlan hang szakadt ki a
torkából. A dühe csak eddig tartott. Az idegei ellankadtak s egyszerre a
szeméből kibuggyant a köny.
A rettenetes némaságban, az indulatban kimerültek lábai alatt perczegő
halott falevelek nesze hallatszott. Az úriasszony lehajtotta fejét s a
parasztleány ifjú testét megrázta a feltörő zokogás.
– Nem igaz – fuldokolta, – nem igaz, hogy csúf volna… Maga szép és
minden gyönyörű, a mit visel… A mi kezünket feltöri a munka, az
orczánkat lesüti a nap… Magának mindene finom, puha s jószagú a levegő,
a merre jár… Mit is akarunk mi? De maga miért jött ide? Mit keres itt?
– Mi igen jól voltunk itt, a míg maga nem jött… Ő megelégedett velem s
én megvártam őtet, a míg a katonaságnál volt. Csak azt vártam, hogy
kiszabaduljon s akkor… a ház is az enyém… a lovak is az enyéim s a
földek is az enyéimek… Neki sincs senkije, csak az anyja s nekem senkim
sincsen, csak ő. Együtt dolgoztuk volna földünket. A pap is tudott már
róla s az István öreg anyja is odaköltöztette az ágybelijét hozzám. És
akkor maga idejön, hogy meggyógyuljon a sósvizen – és aztán vége lett
egyszerre mindennek.
– Még ő hozta ki a maga portékáit a városból az én lovaimmal. Egy kevés
pénz mindig elfér a szegény embernél… de azóta egy jó szavát se
hallottuk… Mert ő minket durvának talál, mióta magát meglátta… Mondott
valamit maga neki? Mondja meg… Mondja meg az üdvösségére, mit adott be
neki? Elmegy hazulról és hazajár egy jó szó nélkül… Éjjel elbogarzik
valamerre s ha azt kérdezem: «Hova mégysz?» utálattal néz reám. Nem
fogja a dolog, se az étel, se az ital… Az István anyja azt mondta: «Itt
asszony lesz a dologban… ügyeljük meg…» Maga volt az… maga…
Indulatosan a homlokára húzta a fejkendőjét s állán bogra ránczigálta.
– Az úriasszony… maga volt az… a ki unta magát nálunk s mulatságot
keresett a szeretőmben… Ellopta az úriasszony, elcsalta egy kisség… Ha
István felkelt, a maga lakásának a nagy kertjében bujt el a füzek
között, hogy meglássa magát, mikor felkelt; az ösvényen messziről magát
kisérte, messziről, ha a vízre ment, és éjjel… ah, hallottam – magához
beszélt, mikor énekelt az eger-bokros berekben…
Előremerengve panaszolta el a kis martiromságát s nekikeseredve
folytatta:
– És láttuk, hogy maga észreveszi a parasztlegényt unalmában… Néha
szólott neki. Miért nem hagyott neki békét? Tán megszerette őtet? Hát
mondja meg s akkor nincs mit egyebet tennünk, mint hogy elmenjünk a maga
útjából… Néha kinyitotta a tábláját éjjel, a míg ő énekelt… s
kikönyökölt. Mit akar vele? Hiszen magának van odahaza magához valója… s
ez csak egy szegény parasztfiú, a ki éppen jó nekem, én meghalok, lássa,
ha elveszi tőlem…
S szenvedélyesen szembe fordult vele.
– Óh, hagyja békén őtet… az Isten megjutalmazza érte.
A sírás ismét elfogta; az ajaka ellágyúlt és az arczáról patakzott a
köny.
– Hagyjon békét neki… én már nem tudok segíteni, ha maga nem segít
rajtam. Oh, menjen el már innen… menjen el már hamar… Azért futottam a
szekere után, hogy széttépjem ezt a szép orczáját s már sírok, lássa, és
rimánkodom… Én igen szerencsétlen vagyok s ő is szerencsétlen lesz,
mikor maga eldobja őtet… mert el fogja hajítani őtet, minthogy ő csak
egy szegény parasztfiú… Egy kis mulatságért miért öljön meg minket;
pedig én sohase bántottam magát…
A kezét alázatosan, lágyan végig vonta az úriasszony virágos ruháján s
hizelegve nézett, könnyein át a szemébe.
– Egy kis mulatságért miért szenvedjen annyi ember… na, úgy-e, na? Aztán
jó lenne ismét minden, ha maga akarná… s öregségünkre is áldani fogjuk
magát…
S szenvedélyes örömmel felkiáltott egyszerre:
– Hiszen maga is sír… Látom a szemét… óh ne forduljon el, én látom,
látom a könyét… Hiszen maga nem gonosz… én ismerem már a szivét, de ne
féljen sírni… senki se látja a világon, csak az Isten.
És kaczagva, sírva, átölelte a szép úriasszony térdeit.
– Én elvezetem magát szépen haza az ösvényen… semmi baja sem lesz, ne
féljen… Aztán elfelejtjük mind a ketten ezt a napot… óh nem… Ezt az
egyet nem felejtjük el, hogy maga sírt… sírt és megment minket…
Valami havasi füttyös madarak diadalmasan sikoltottak a bikkek ágain; s
az áldott békés nap fényesen beragyogta az élet, a hol összeölelkezve
két asszony állott, egymásra nézve, mosolyogva.


Az utolsó levél.
«Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád.
Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe
tette a pap az oltár előtt – és elmegyek mégis valahová és elkeveredem
valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se
bolondnak ne láss… mielőtt elfutok a boldogságom elől – szólanom kell
hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e?
A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam
még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára,
ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat,
hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz – és sírok.
Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?
E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled
elhívtak az operáló asztal mellé – és félek magamtól.
Emlékszel-e?
… Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt
veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak,
benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A