Az élet: Történetek, képek - 10

– Az uram… – rebegte. – Ni… hogy űzi a lovakat. Nézze… Úgy-e, bolond?…
Az uram szekere. Futhatsz, bolond… Én meghúzódom a tetőn a sűrűben…
Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját…
Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt:
– Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit gondolna: ha
meglátná magát…
S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret sebes
iramban hozták a lovacskák felfelé és mire Jusztin az élén sötétlő
cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn volt.
Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált a fehér
útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon hevert.
A nagy csendben – a levegő reszketett a nagy melegben – egy gyenge
koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a fejét. Egy
tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A férfi a sűrűség felé
fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát érte.
Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a könyökére
támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy egész marok
makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A ficzkó meg se mozdult.
A lovak megindultak magukra. A ficzkó hirtelen megkapta a gyeplőt: –
«Ho, no, hova a farkasokba mentek?» – morgott a lovakra.
Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se volt.
Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» Senki se
mozdult.
A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, a lovak
mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket.
A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy nagy
madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult:
– Te vagy ott, Jusztin – mondta komoran.
Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé fordult.
Messziről hallom a szót.
– Miért jött ide?
– Te vagy ott?
– Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát?
Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam mellől.
– Csiba nye, – hallom, – hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? Vadász
valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?
Éles szó cseng fel:
– Ismét! – kiáltja Jusztin, – ismét?… Utánam jösz, bolond és már
mocskolsz?
A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett köröl. A kutyám
morogva vonult a lábam mellé.
– Valaki van veled… te, – kiáltja érdesen.
– Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való vagy!… Igy
beszélsz te hozzám? – S a következő perczben – látom – a mint
felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az urának s
csatt, csatt… pattog a tenyere az arczán…
– Ismét? – lihegte – … ismét… Hát így bántasz engemet? Nézd meg. Egy
öreg vadász bácsi… a ki az útban talált reám, az kisér s te így beszélsz
velem? Oh te buksi – buksi… Ezért kaptad a pofont.
De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a feleségét; lefogja mind a
két kezét s végigcsókolja kaczagva a kipirult arczot s magasra emelve a
könnyű édes terhet, nagy lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet,
feldobja az ülésbe.
Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske derekát
– bizonyosan azért, hogy el ne fusson – megfordítja a szekeret és rácsap
a lovacskákra.
Aztán rohant lefelé a szekér… Az aljban már szépen ültek egymás mellett.
A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan
ballagok visszafelé… Ah! mint eltelik az idő.


Egy asszony története.
Egy nap a pompás városi kert ajtaján ifjú paraszt fehérnép lépett be.
Virágos keszkenyőt viselt, egy átspárgált csomagot tartott a kezében,
csizmát lógatott a karján és bátortalanul belépvén, megállott az ajtó
mellett végigügyelve a kert árnyas utait.
Valahonnan a bokrok mellől egy dolgos, ifjú parasztférfiúnak kezében a
kapa megáll az ajtónyikorgásra s a fehérnéphez fordul:
– Hát te hol jársz itt, Zsuzsa?
– Idejöttem.
– Miért, te?
A férfinép a hang irányába tartván, belép a gyepre. A férfi érdesen
rászól:
– Nem látod, hol van az út? Nincs szemed?
– Hozzád jöttem, Pál… a városba. Nagyon meguntam odahaza az
egyedülvalóságot.
– De magára hagytad a házunkat?
A fehérnép letette a fűre a csomagját és melléje letelepedett. A férfi
lassan végigméregette. Szegényes látnivaló volt. A keszkenyő lecsúszott
lenszerű, gyenge, felborzolt hajáról; csíkos, háziszőttes fersingje
gyűrött és poros volt s mezítelen lába felcserepesedett az út
doroncsaitól.
– Nem képzeled, Pál, milyen nehéz egyedül élni odahaza.
– Hát nincsen dolgod?
– Dolgom? Van. De a törökbúza első kapálását elvégeztem magamra, (pedig
a sok eső mián szivályos volt a föld), a kertet is beültettem, de azt
nem képzeled el: milyen nehéz meglenni, ha nincs kihez szóljon az ember.
A férfi kelletlenül hozzákezdett a kapáláshoz ismét.
– De miért jöttél hát be?
– A törökbúzát kiadtam harmadába Minya bá’nak, neki nincsen is egyéb
dolga úgy is. A kertet meggyomlálja az ángyó, – hát aztán én mit
csináljak ott nálad nélkül, Pál? A míg izentél levélben egyszer-másszor,
– még jó. Mindennap elolvasgathattam s az ember azt hiszi ilyenkor, hogy
nincs is egyedül. De mióta nem is írtál, azt mondom: «Pálnak valami baja
van». Hát eljöttem. De látom, nincsen bajod, úgy-e?
Kissé félénken ügyelte a férfi mogorva tekintetét és a mint látta, hogy
hiában várja a választ, zavartan megigazítgatta a keszkenyőjét, a
réklijét, s erőltetett kedveskedéssel szólt:
– Nem is mondod, Pál egy szóval se, hogy örvendeznél nekem. Hát nem
vágytál reám? Hát mondd…
A férfi még szorgalmasabban vájta a gyepesedő utat a kapával és mély,
bosszús hangon mondta:
– Ki a mennykő gondolt volna arra, hogy te otthagyod a házunkat?
– Én annyit türtőztettem magamat, mert féltem tőled, de már nem lehetett
többet, Pál. Ne haragudj reám érette. Mondtam neked, hogy én nem élhetek
meg nélküled.
– Hát tán megszöktem tőled, mikor eljöttem?
– Nem. Tudtam. De tudtam akkor is, hogy elfonnyadok nélküled. Te mindig
azt mondtad: «el kell menni, el kell menni, hogy jobban megéljünk, mert
kevés a módunk». No látod, hát jobban lehet így megélni? Nem lehet
megélni. Én meghalok egyedül.
– Megszokod s annyi, Zsuzsa. Ne légy élhetetlen.
– Ne szidjál, Pál. Én eleget búsulok, hogy nem vagyok ügyesebb, de már
mit tegyek? Az lesz, hogy beállok itt szolgálni s legalább melletted
lehetek… na, mit szólsz?
A férfi konokul daraszolt odább egy szó nélkül. Az asszonyka
lehorgasztott fejjel kuporgatott a gyepen, csak loppal nézve az urára. A
napságos nap nyájasan simogatta gondterhes, félénk arczát.
– Engemet itt ne strázsálj, Zsuzsa. Én megélek magamban. Itt az udvarban
nem kell több cseléd. Hát mit akarsz?
– Azt még jobban szeretném, ha te jönnél haza velem, Pál. Szeretném, ha
te megelégednél velem; akkor kicsiből jól megélnénk ketten. Van
fedelünk, egy darab kenyerünk. Az Isten felettünk s még azonfelül a te
pénzeddel s az én pénzemmel vehetünk egy pár tejelő tehenet. Már akkor
ne is féljünk semmitől. No, mit mondsz?
– Hogy én elmenjek innen? Tán megbolondultál, Zsuzsa?
– Szépen eldolgoznánk egymás mellett. Egyszer vagy egy jó szót vetnél
nekem s én soha se fáradnék el abban, hogy tégedet szolgáljalak. Óh,
lelkem, lelkem, gyere haza. Ne haragudj reám, de én meghalok nálad
nélkül. Mit csináljak én, ha te nem vagy ott? Akárcsak, ha a pusztában
élnék. Nézzed…
A férfi haragosan félbeszakította:
– Bolond beszéd. Nem restelled?
A kapát egykedvűen csapkodta s előre haladt. Az asszony felvette a
csomagját, csizmáját s az ura után húzódott és lekuporodott egy másik
bokor tövébe. Nagyokat nyelt, hogy más tárgyba kaphasson.
– Nagyon szép helyt laksz, Pál. Jófajta ember a gazdád?
A férfi megrángatta a vállát s mit se felelt.
– Van egy csomó csirkém, Pál, odahaza s húsz pipém füvez a mezőn… A
tisztelendő úr beszólt a kapun a minap, s azt mondja: «csak nem váltál
el az uradtól?» «Mi – azt mondom, – mi a világért se, tisztelendő úr; mi
nagyon szeretjük egymást.» «Hát – azt mondja – akkor miért nem segíttek
egymásnak?…»
A kapun egy formás, ifjú cseléd-fehérnép lépett be ekkor s nem ment fel
a háznak, hanem egyenest Pál felé tartott. Egy kis bőrtáskát lógatott a
keztyűs kezén; virágos kalapja és csíkos kartonköntöse volt.
– Pali te, – csengett feléje – megrendeltem a szenet a zsidótól. –
Hozzák. Nyiss hamar kaput a szekeresnek. Szervusz lelkem. Hogy vagy?
Azonban megállott és az idegen asszonyra mutatva, csodálkozva kérdezte:
– Hát az ki ott a földön?
Pál elveresedett.
– Egy falusi asszony – felelte.
– Látom. De ismerősöd?
– Hogyne. Mindent rendeltél, Regina, a piaczon?
– Mindent (görbén nézte meg a falusi asszonyt). Gyere no. A szekeret már
hallom, nyiss kaput… hamar. Várj. Lehúzom a keztyűmet, mert földes a
kezed, nem érhetek hozzád. Egy-kettő.
Vidáman tánczolt előre. Átszállt a féltett gyepen s minthogy még kissé
harmatos volt a fű, felemelte a szoknyáját. Kivágott félczipőt viselt és
csíkos harisnyát. Pál utána ment.
Az asszony merőn kisérte a tekintetével őket, aztán mind lennebb
horgasztotta a fejét, egy csepp köny szivárgott le a szempilláján.
… Eltagadta őtet Pál, így szólván: «egy falusi asszony ez»… Ha nem
szégyelte volna őtet, így felelt volna az utálatos, czifra
kisasszonynak: «ez a feleségem»… Eltagadta. Körülnézett magán és
egyszerre mindent nagyon rongyosnak, hitványnak talált magán s
mezitlábát restelkedve, behúzta a fersingje alá.
Eltagadta őtet. Hát már megelégelte őtet? Hirtelen fellobbant és
felugrott. Hozzá fog szaladni s számonkérni tőle az eltagadtatását… Ott
haladnak fel a lépcsőn; Pál egy lépcsőfokkal alább. De az utolsó fokon
az utálatos személy visszafordul és kaczagva meglöki Pált… Cseléd az…
Utánuk fog szaladni. De mit mondjon nekik? Tán megsérti Pált s akkor a
felbőszülő ura ki fogja kergetni őtet a kertből… Nem… Csendesen
visszaereszkedett a fűre; de felhúzta a csizmáját.
Keserű lé gyűlt a szájába. Ez az utálatos személy kétségtelenül
elcsavarta a Pál fejét. Látja a tekintetükből. Kétségtelenül az ura
szeretője. Óh! A köny bővebben omlik le a szeméből. Hát ezért nem írt
Pál a feleségének?… Ezért nem akar hazamenni?…
Jó. Azok odafent elválnak egymástól. Pál tán a szekeresnek nyit ajtót…
vagy tán szerelmeskednek… A keze összeszorul. Ha közelérhetné azokat az
utálatos macskaszemeket. Egészen kimelegedett ebben a gondolatban.
Mily sok ideig marad oda Pál. Pedig tudja, hogy a felesége vár rá…
Dehogy… dehogy… és békéletlen türelmetlenségében tépegeti a szoknyája
szélét.
A kert kapuján minduntalan jönnek-mennek idegen emberek. Az asszonyka
elvonul a bokrok árnyékába, nehogy valaki észrevegye. Már halad a nap s
valahol harangoznak, mikorra Pál visszakerül a kertbe. A kapáját
megkeresi és egykedvűen hozzákezd félbehagyott munkájához.
– Te itt vagy még, Zsuzsi? – szólt a feleségére.
– Hát hol legyek? Nagyon elszoktál tőlem, Pál, el is felejtettél, hogy
itt vagyok. Azt szeretnéd, hogy ne legyek itt? Hát hol legyek? Hiszen
miattad jöttem be.
– Miattam akár hazamehetsz is. Itt nem szabad idegen embert tartani a
kertben.
– Igen, de én nem vagyok ott idegen, a hol te vagy. Én a feleséged
vagyok, bárha eltagadtál. Hallottam.
A férfi megáll komoran.
– Mi lel? Veszekedni akarsz? Azt akarod, hogy az első szavadra fussak a
szoknyád után?
– Az első szómra… de ha itt ülnék és szépen, sokáig kérnélek, lelkem…
jönnél?
– Nem. Nekem jó dolgom van itt. Mit akarsz?
Az asszony indulattal felugrott.
– Nem jönnél? Tudok én mindent… A szeretődet nem akarod itthagyni. Ez a
bajod neked?
A férfi megfenyegette.
– Ne merj lármázni itt.
– Azt hiszed, félek tőled? Nehogy azt hidd. Nem megyek el innen… tudd
meg. Szeretnél lerázni a nyakadról, hogy élj a szeretőddel? Ne félj. Az
nem úgy megy. Fenyegetsz? Gyere, verj meg, no, verj meg. Ha kimegyek is
innen… nem megyek haza, míg ki nem tudom, miféle legény vagy. Tudd meg,
nem megyek haza. S ennyi.
És felkapta a csomagját, megkötötte a keszkenyőjét s a mint kiment, úgy
becsapta az ajtót, hogy csattant.
*
Nem ment messze. A városnak ama részén, a hol az ura szolgált, nagy
kertek zöldültek, a hegy oldalában egy-egy kaczér villa körül. A korlát
mellett egy nagy kőrisfa árnyékába telepedett le, hogy szemmel tarthassa
azt a helyet, a hol az ura él. Nem tudta, mit akar… de ügyelni fogja az
urát.
Egy kissé kicsinosította magát s várt. Ama czifra személyre éhezett, a
ki az urát babonázta meg. Fel volt indulva ellene és kipirult abban a
vágyában, hogy a körme közé kapja. Az utczán járókelők belenéztek a
kigyúlt, kívánatos arczocskába s így szóltak:
– Kire vársz, babám?
A bosszús asszonyka hegyesen felelte: «Nem magára, úrfi.»
Lassankint, a várás közben, elernyedt az indulata s kissé
megcsendesedett. Nem tudott gondolkozni egyfolytában, de egyet tudott:
azt, hogy nem távozik onnan. Látnia kell az urát. Megkérlelni tán, vagy
megszidni… Mindjárt már védeni kezdte Pált… Hátha nem is a szeretője? És
hát otthagyhatja-e a szolgálatát mindjárt a felesége első szavára?
Az a perszóna bolonditja Pált. Az kétségtelen. Savószínű szemét mint
meresztette rá s vigyorgott az arczába. A fajtalan… Elkeseredett ellene
s gyűlölte. Mint vágyott megcsípni őt, számonkérni tőle az urát, így
viaskodva az indulatával, a mint rámeredt a kert ajtajára, egy
pillanatban látja, mint fordul meg az óvatosan a sarkában s figyelve,
mint dugja ki madárarczát a kisasszony, hogy dologtalan cselédképen
időtöltésül kilépjen állingálni az utczára.
Az asszonyka sietve felugrott s az ajtóhoz szökött.
– Én a Pál felesége vagyok, – mondta gyorsan.
A leány megijedt a támadástól s beugrott az ajtón. Az asszonyka a lábát
a nyilásba dugta s megragadta a menekedő leány karját.
– Ne fusson el, kisasszony, – mondta, – ne féljen. Én semmit se akarok.
De én a Pál felesége vagyok. Rosszul mondta Pál, hogy én egy idegen
asszony vagyok, mert én az ő felesége vagyok.
– Hagyjon békén engemet. Bánom is én, akárkinek a felesége…
– Jó, ha nem bánja. De hát akkor miért fél tőlem? Hiszen maga nagyobb
is, mint én. Én voltam az előbb odabenn a kertben.
– Jó, hát mit akar velem?
– Én beszélni akartam magával. Egész nap vártam magára. Látja! ott ültem
az utczán és magára vártam.
– Reám?
– Hát kire? Én láttam, a mint Pál szerelmesen magára nézett. Mondja:
maga is szereti őtet?
A leány kirántotta a ruháját az égőszemű asszony kezéből és nyersen
rákiáltott:
– Maga, azt hiszem, megbolondult.
– Tán megbolondultam, – felelte hevesen, de hirtelen összeszedte magát
és rebegőbe csapott át a hangja. – De ne menjen el azért, óh, ne menjen
el, kisasszony, az Isten megáldja érte. Én már nem akarom magát
megbántani, mert az úgyse ér semmit. Ha megbolondultam volna, az nem
volna csoda. Látja, Pál odahagyott engemet. Egyedül hagyott, pedig mi
jól éltünk odahaza. Aztán mikor bejöttem utána, – mert én meghalok nála
nélkül, – akkor már reám se nézett, de magával elment a kertből. Óh,
várjon… várjon. Nem is tudom: mit akarok mondani.
– Hát én csaltam el tán magától?
– Hiszen maga nem is szeretheti őtet. Maga gyönyörű és gyönyörű
köntösöket visel, de Pál csak egy parasztember. A míg ő katona volt, reá
vártam, mert ő nekem való, éppen. Nekem mindenem volt, de maga minden
ujjára tizet is kap olyat, úgy-e? Ő nem olyan finom fajta, tudja, de
nekem az egész világom…
A hangja el-elcsuklott s a mély keserűség, mely beszédén kiomlott,
megkötötte egy helyben a czifra leányt.
– Maga nagyon szép leány. Óh, ne kivánja el tőlem Pált, ne vegye el
tőlem. Mit is csinálna maga egy ilyen együgyű parasztemberrel, a milyen
ő? Úgy-e, na? Miért tegyen koldussá egy szegény asszonyt, a ki sohase
vétett magának. Mulatságul miért választaná éppen ezt az egyet, a ki nem
is magához való. Mulatságra annyit kap, a mennyit kiván, egy ilyen szép
leány. Tán csak ezt akartam mondani. Én nem is tudom. Ugy vártam magát,
hogy idejőjjön. Nagyon haragudtam magára, de már szeretem magát, mert
látom, meghallgat engemet. Én úgy fordulok magához, mint a jó Istenhez…
A leány keze után kapott, megragadta és megcsókolta.
– Ne vonja vissza a kezét tőlem, én tudom, hogy maga visszaadja Pált
nekem. Mert ő meg van kábulva egy kicsit. Látom. Nem is csodálom. Én
megfonnyadtam a Pál után való vágyakozásban. Úgy-e, már csúf lettem? De
ha maga akarja, ismét virágzom és ismét boldogan élhetünk. Maga azt
mondhatja Pálnak: «Menj el, te parasztember; nekem nem kellesz». Akkor
ő, tudom, visszatér hozzám és én sohase mulasztok el egy imádkozást se,
hogy magáért ne imádkozzak. Mert egyebem nincs a világon, a mivel
megfizethessem a jóságát.
Ez a megalázkodás hizelgett a leánynak. De a csók égette a keze fejét s
elkedvetlenítette a könyörgés, mely megillette. Hogy a meghatottságát
elleplezze, tettetett haragos szóval támadta meg:
– Menjen el. Hát azt hiszi; hogy én a maga rongyos ura után kapkodok?
Süsse meg. Semmi közöm hozzá. Hát elkergetem, jó, ha hozzám fog szólni…
Az asszony ismét megragadta a leány kezét s félig kaczagva, félig sírva
mondta:
– S nem is lesz köze hozzá? Ugy-e? Ne beszéljen ilyen érdesen hozzám. Én
már tudom, hogy a maga szive jó. Az Isten megáldja érette…
Az úton egy zajos társaság törtetett fel a hegyen. A parasztasszony
kiugrott a kert ajtaján, betette, letörülte a könyeit és csendesen,
boldogan ballagott be a városba.
*
Mégis másnap – vasárnap volt – a cselédszerzőhöz indult. A
nyughatatlansága, a czifra kisasszony igérete daczára, nem akart
elmulni. A mellében szüntelen rebegést érzett s valami szerencsétlenség
előérzete zavarta. Itt kell maradnia a városban, hogy szemmel tartsa
őket.
Az éjjel egy falujabelije cselédleánynál húzódott meg s be se hunyta a
szemét. Nagyon összetörődött és jó reggel mindjárt kiindult az útjára.
Még alig járt valaki az utczán. A tejesleányok siettek a kandéraikkal s
vízvezető csapja mellett sokadozott egy csorda cselédnép vihánczolva. Az
a leány, a kinél hált Zsuzsa, kikisérte egy darabon. Az utcza szegeletén
így szólt hozzá:
– Szedd össze magadat, Zsuzsa, mert ott látom a gombolyagban Gábort, az
unokabátyádat, a ki annyit forgolódott körülötted leánykorodban. Ő itt
szolgál a szomszédomban. A hogy te férjhez mentél Pálhoz, mindjárt
bejött a városba szolgálni. «Nem tudom nézni őket odahaza», ezt mondta
búsan. S nézd… nézd a tűzrevaló! Hát nem vett észre már tégedet.
Egy csontos, nagyorrú, himlőhelyes, erős legény nagy lépéssel igyekezett
feléjük s hangosan messziről kiáltotta:
– Hol jársz itt, Zsuzska, a hol a madár se jár?
– Hát… szolgálni jöttem.
– Szolgálni? Elfogyott a boldogságod otthon, hogy a városra szorultál?
– Miért? Az uram is itt szolgál.
– De nem veled, Zsuzska. Meg vagy hitványkodva, lelkem. A rózsákat
leperzselte az orczádról a nagy boldogság.
A cselédleány közbeszólott:
– Rosszul aludt Zsuzsi az éjszaka. Csak tegnap jött be gyalog a városba.
– Rosszul alszik ő azóta, hogy Sebes Pál bekötötte a fejét. Rosszul
beszélek, Zsuzska? Az Isten hozott különben, lelkem. Helyet keressz? Hát
nem az uraddal egy helyre mégysz?
Az asszony arczát az indulat kigyujtotta:
– Ne bajlódj velem, Gábor. Örvendj, hogy nincs bajod velem, ha úgy
lehitványkodtam.
– Én bizony búsulok érte most is, lelkem. Mert azért, hogy elpártoltál
tőlem Sebes Pálért, csak a legszebb kicsi fehérnépnek maradtál nekem
ezen a világon.
– Ne legyek másnak már…
– De az nem vagy másnak, csak nekem egyes-egyedül, látom. Az urad mással
járja a bolondját, egy strimflis, papucsos leánynyal. Nem ismered még?
Az a szeretője. Aztán van-e helyed már itt, Zsuzska?
Az asszony szó nélkül elfordult a legénytől és megfogta a cselédleány
kezét.
– Az nem igaz, tudod, Gábor, – mondta rá se nézve. – Itthagylak, mert
hazug vagy.
A legény elejébe került.
– Ne haragudjál rám, Zsuzska, ha megbántottalak. Tán hazudtam? Hiszen
majd meglátod, hogy én ámítlak-e vagy más. De ha keserítlek is, Zsuzska,
szeretetből teszem. És azt ne felejtsd el, hogy még a véremet se
sajnálnám érted most is. Én nem hazudok. Rosszul szóltam? Ne utálj meg
érette, Zsuzska.
Az asszonyka unva legyintett: «Nem, – felelte – nem bántottál, Gábor, de
dologba megyek. Hagyj békén az utamra».
A legény a két kezét nyujtotta: «Ha nem haragszol, – mondta – gyere
velem délután, Zsuzska. Legalább megjárod a várost velem. Hol leszel
délután? Mi?»
– Nem tudom – felelte és sietve menekedett el.
Majd megfúladt. Tehát mindenki tudja, hogy Pál elfordult tőle? A
keserűség ismét elborította. A czifra leány hazudott. A sírás fojtogatta
s az ökle összeszorult bosszúvágyában. Mintha csak rátaposott volna
valaki s szeretné megharapni a lábat, mely eltiporja őtet. De kiét?
Mindenki erősebb mint ő. Az ura elkergetheti őtet; a czifra, hazug
kisasszony se mutatósabb, mint ő. Csak a sírás… a sírás marad meg neki
egyedül. Mindenki tud az ő gyalázatáról.
Czéltalanul barangolt. A cselédszerzőt elfelejtette. Valamit tennie kell
azonban, de mindjárt; mert meghal, ha nem tehet valamit. Szembe tudna
nézni az eleven fergeteggel is gyilkos keserűségében. A fekete
ürességből az unokabátyja csontos, nagy, erős teste válik ki a szeme
elé. Vele bosszúlhatná meg magát. De kin? Az ő édes urán? És melegség
áradt át rajta. Dehogy… Az életét is odaadná azért, hogy megmentse Pált,
ha veszedelem fenyegetné.
Az unokabátyja. Valamikor Pál felindulva látta, ha Zsuzska körül
forgolódott: «Nem akarom, – kiáltotta Pál, mikor a katonaságtól
hazakerült, – hogy valaki nézzen reád s a Gábor fejét széthasítom, ha
meglátom, hogy hozzád szól; mert én tégedet egyedül magamnak akarlak
megtartani». Ez akkor volt, mikor megesküdtek egy egész életre. Féltette
Gábortól s ez őt akkor oly boldoggá tette.
Hátha ismét feltámadna Paliban ez az érzés, ha látná, hogy Gábor el
akarja venni őt tőle. Hátha erre Pál otthagyná a várost
féltékenységében.
Óh ez a reménység egyszerre kizöldűlt és kivirágzott benne. Mosolygott.
A megelevenedett városban taszigálták a járdán Zsuzskát. Nem is érezte
elmélyedésében. Ha ő szépen kicsinosítaná magát s Gáborral kézenfogva
járulna Pál elejébe: vajjon nem lobbanna-e fel az urában a régi
kivánság? Óh, ha megverné Zsuzskát… Mily boldogság lenne. Ha megverné…
Egészen kipirult ebben a boldog reménységben. Azt jelentené, hogy még
szereti őtet az ura…
Nem tudta, mit tegyen? Hirtelen megfordult, hogy ismét megkeresse
Gábort. Szinte futva érkezett oda.
Az utcza szegelete már üres volt. A cselédek hazaszéledtek. Mit tegyen?
végigment az utczasoron s benézett minden udvarra Gábor után. Nem
találta meg. Nem volt szerencséje. Azonban megbátorodott ebben a
hitében. Csintalanul nézgelődött szerteszét.
A város végén való kis putrik soráig ért el tervelgésében. Ott megehült
s bement egy kis kocsmába. Egészen megfrissült. Nagyon bízott ebben a
tervben. Kicsinosította magát. A csomagjából kisimította összegyűrt
ruháját, fehér gallérját, kézelőjét: megigazította szép szőke haját s
boldog izgalomban megpirult. Meg volt elégedve magával.
Valahol harangoztak a templomban. A keze imádságra összekulcsolódott
önkéntelenül. Szaporán elsietett a templomba s a boldogtalan, szenvedő
asszonyok édes, örökös patronája oltára elé borult. Szinte nyögésben
szakadt fel a fohász a lelkéből a dicsőséges Szűz Máriához. Ő meg fogja
segíteni őtet.
A délelőtten a városon túl, egy görbe fűzfa tövében álmodozott. Nagyon
bizonyos volt a dolgában s a délutánra nyugodt volt az iránt, hogy
Gábort meg fogja találni. Meg is találta. Ezt egészen természetes
dolognak tartotta. Mosolyogva közeledett feléje:
– Tégedet kerestelek, Gábor, – mondta mosolyogva, – te kívántál s én jó
szívvel megyek veled, hogy járjam veled végig a várost ma délután. S
kezet nyujtott neki s hozzásimult.
A kezét a nagy, otromba ember kezében hagyta s kaczéran nézett rá.
– Nem igaz, – mondta a boldog, erős ember, – nem igaz, a mit a reggel
mondtam neked. Te nem hitványkodtál le, hanem megszépültél, Zsuzska!
Mintha valami jó dolog történt volna veled. Még sugárzik a képed. Gyere
no.
A piacztér tele volt a sétáló cselédnépekkel, taszigálózva, kaczagva
járkálva le és fel. Ez az ő szabadnapjuk. Némelyik megszólította Gábort:
– De szép szeretőt szereztél magadnak. Most csípted?
– Én neveltem magamnak, – mondta vigyorgó dicsekedéssel.
Zsuzska kissé tartózkodva távolodott el szégyenlősen Gábortól: «Én a
másé vagyok», súgta.
– Igen, de azt ezek nem tudják, – felelte Gábor s megszorította az
asszony karját.
Mindegy. Az a reménysége, hogy visszaszerzi az ura szeretetét, a
szemérmességet legyőzte s kaczér féltekintettel nézett a Gábor fénylő
szemébe. A piacztér szegeletén a hegyoldalnak felindult valaki.
– Ügyelj, Zsuzska, az urad ebben az udvarban lakik.
– Csak hagy lakjék. Mi közöm hozzá?
– Nincs közöd hozzá? Akkor vivát, – mondta diadalmasan és félkarjával
átkapta az asszonyka derekát.
Zsuzska egészen elsápadt, de nem viaskodott, hogy kiszabadítsa a
derekát. A szemét azon a kerten járatta, a hol az ura lakik. Vajjon nem
látnák-e meg őtet?… Messziről látta, hogy az a kis ajtó – a honnan
szégyennel menekedett – nyitva van. Szinte szédelegve botorkázott
felfelé.
A kertben, az ajtó mellett, két széken ott ül az ura és a czifra városi
leány, közel egymáshoz hajolva. Az ereje elhagyni készült. A szemét
lesütötte és hozzásímult Gáborhoz.
A czifra leány ujjal mutatott reájuk és valamit kérdezett Páltól. Arra
mind a ketten hangosan felkaczagtak. Oh, egyenesen a Zsuzsika szivébe
nyilalt ez a kaczagás. A lépését meglassította. Egy szót se szólottak
hozzá. Gábor lustán tovább vitte édes terhét a hegy ellenében.
– Azok jól értik egymást, – mondotta.
Az asszonyka torkán valami nyögésféle bugyborékolt fel, de nem tudott
felelni.
– Nem is titkolóznak a világ előtt, te magad is láthatod, hogy én nem
hazudok…
Az asszonyka visszafordult és közeledett a nyitott ajtóhoz. Gábor
húzakodott. Az asszonyka megállott az ajtó előtt és mintha csak álmában
tenné, így szólt mély sóvárgással a tekintetében:
– Látod… látod, Sebes Pál, megtaláltam Gábort, az unokabátyámat.
Pál felrántotta a vállát:
– Bánom is én, – felelte közönyösen.
A czifra leány csúfolkodva tette hozzá:
– Kapós fehérnép. Sokan szeretik…
Gábor elrántotta Zsuzsikát az ajtó elől.
«Bánom is én», – ezt mondta. Mintha fejbevágta volna. A derekát kihúzta
a Gábor karjából.
– Menj, – mondta kábulva.
Vége mindennek. Egy szót se szólt többet, hanem megfutamodott lefelé. Az
utcza szegeletén annak a városvégi kocsmának tartott, a hol a csomagját
hagyta s bárha szürkületbe hajlott már az idő, felragadta a bespárgált
holmit s nekivágott az országutnak, mely hazafelé visz.
*
Már nem kell ő Pálnak. Miért? Megcsúfult-e? Rosszabb lett? Mást miért
kiván inkább, mint őt, a kit kényeztetett, ölelgetett, csókolgatott
annyit?
A háza vaksötétben bujt el, mikorra hazaért. Valami szekeres-emberek
vették fel Zsuzsikát egy darabon: «Nagyon nehéz lehet a lelked»,
mondták, «nehogy valami kárt tégy az életedben s vele a mennyei
jussodban». Mert sötéten meredt maga elé Zsuzska és egy emberséges szót
se váltott a szekeresekkel.
A kapuján odahaza bebotorkált. Egy lélek se várta, csak a kuvasz,
vakkanva és nyalogatva a kezét.
Miért unta meg őtet Pál? A pitvar ajtajával bajlódva, félhangon beszélt
magának: «Nem vagyok elég finom neki. Itt minden szegényes és csúf. Ő
szebbre vágyik». Egyszerre ez ötlött az eszébe: «A ruhám a hibás, a
hitvány paraszti gunyám.»
Belépett. Hideg és penészes minden. A suhogó fersingek, a gombos czipők,
a tarka-barka harisnyák babonázták meg az urát. Sírva borúlt az ágyára s
a nehéz csendesség takargatta be. Oh, minden utálatos körülötte és
koldusos. A csizmája kopogós, a fersingje tapintata durva, a keszkenyője
szúrós és savanykás szagú.