Az élet: Történetek, képek - 05

parancsolóan így kiált: «Szép társam, jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre
szalad, visszaszárnyal, mind hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem
iszik, nézgelődik, ah! egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se
az udvarnak, (az önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a
gunár gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz:
«Oh jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon
szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»
És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették a
gunárt is uborkasalátával és makarónival…
Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok libahús
egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia felett…

IX. A kigyó a paradicsomban.
Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó vásárban,
szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából benézett a
városba, csodát látni. A parasztlegény kézen vezette az ő serdülő,
sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan össze-vissza néznek. Egy
sátorból virágos pántlikákat lobogtat feléjük egy vén nyigoczás. «Szép
holmi» mondja a legényke. «Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még
csipkék is vannak.» A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez
odasimul – és összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk»
súgja a leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».
A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy
asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? –
feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát te nem
is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és megtaszítja a
leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan hamiskodással a lány és
visszataszítja a legényt.
Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép közeledik az
évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a locsogásukat, mint akár
a virágillatos levegőt.
A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos
portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, egy
tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen ládában, –
mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű láda tetejét –
ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak a fiókjában még!» mutat
a legény egy festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak
a fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és kaczagó
szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka ártatlanul
felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, buksi.»
A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy ringó
bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával meglöki a
leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, lelkem – kérdezi
és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»
A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a ládáról
és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, ez nem szép» s
kirántja a kezét a legényéből.
«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át akarja
ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a leányka s
kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll meg.
A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra
fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép tolong
körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát nyomorgatnak;
boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok ordítva alkudoznak
– a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem hallana egyebet, mint
amaz ártatlan párocska szelíd évődését. A maga ártatlan leánykorának rég
bezárt ajtaja pattant fel tán s oda lát be. Irigyen ügyeli őket;
kesernyés tekintettel.
A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A pogácsás
sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: «Nézd lelkem –
mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha szereted?» A leányka
visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. «Megveszed nekem? – kérdezi –
szép portéka, ott fog állani a kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…»
«Jó, ne haragudjál reám.» «Én nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe
veszi a pogácsát. «Vers is van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi
a szép szavakat. A bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan
átnyúl a legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez
szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a zúgó
vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a boldog párocska
háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az idegen, szép, czifra
fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája is egy kissé tátva marad,
úgy rámered. A czifra fehérnép pedig megáll előttük s ezt kérdi:
– Mit vettetek?
– Mi? – kérdi idegenül a leányka.
A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés fakadt
volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító szócskára,
vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez:
– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók
vagytok? Falusiak?
A leányka kipirul ismét bosszúságában.
– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt veszünk, a mi
tetszik nekünk.
A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» mondja s
szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó kérdés. És azzal
tovább megy.
A legényke a szép fehérnép után néz.
A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a szép
pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.
A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a párjától,
átnyujtja a pogácsát a legénykének:
– Vigye maga is – mondja.
– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én nem.
– Hát akkor mért vette?
A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.


Az édes anya.
Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy
derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a
bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből
házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős,
szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna
ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem
venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár
erőtlenül utána hanyatlott.
Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska
így szólt dicsekedve az édes anyjának:
– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! –
és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az
anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.
Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett
anyának:
– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A
gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne,
ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni.
Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja
mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben,
bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől.
– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az anyjától.
S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én játszani
magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.» Bizonytalanabbul tette
azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is
volt nálam», minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy
inkább az apját áhítja.
– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra kicsordult
a köny mind a két szeméből.
– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta.
– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt
kimegy belőle a bogár…
A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki
a szeméből.
A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt
az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy
reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény.
– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed
pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a fejecskéjét s
megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta.
Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség
mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada
maradt mellette azon délutánra.
– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy úgy
harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek.
Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy
töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan
mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel.
Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha
libegni látszott volna a vastag levegőn.
– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn belépett.
– Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha
gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél
nekem, vagy… vagy…
– Vagy?
– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.
– Az apád elment.
– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön?
– Nem.
– Tán csak reggel?
– Reggel sem.
– Estére, azt hiszed?
Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De
megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát
összeszorította és nem sírt.
– Apád csak későbben jön vissza.
– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra
maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?
Merően kutatva nézett az anyjára.
– Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól megleszünk
magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig
felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá’
szekerét, a melyen az apa jön. Jó?…
Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította
az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni
kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát.
– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen
bányász.
– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak gondolkozom,
úgy-e, piczikém, te is tudod.
S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult és valami
várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje kedvét lelhesse. És
hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de mindjárt megértette,
hogy kedveskedésével rossz időt választott és eltolta a táblát.
Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül tartózkodott
a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az okot, hogy beszéljen.
Mikor azonban a vén dada megigazította az ágyat az éjjeli nyugalomra, a
fiucska odahúzta a Klári ránczos fejét s rebegve ezt súgta:
– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod.
Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre, minthogy az
édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult s egészen a
paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert a mint a nehéz
ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt kérdezte:
– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém?
– Igen, kedvesem.
– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a szegeletben,
hogy itt felejtette.
Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját.
Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan, peczkesen
lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy az apja
kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az apjával
foglalkozott.
– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam is? Ő
mikor fog írni neked?
Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s mindazt jól
lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya másnap azt a szép
virágos köntöst vette fel a fekete helyett, melyet a kis ember felettébb
csecsésnek talált és a félhomályban énekelni kezdett az anya a gitár
mellett, hogy szórakoztassa a kis fiát. Valami ócska nóta volt az, a
miben egy bárányról volt szó, mely a hímes mezőn bégetve keresi az
anyját… furulyaszó leng az illatos levegőn…
És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan felsírt. De a
mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták a sirást s a kis
ember szilárdnak készült hangon kérdezte:
– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém?
– Hogyne, kedvesem… hogyne!
Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az egész
éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az apától, a
melyet ujjongva fogadott a kis ember.
– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy írjon már,
csak nem akartam mondani neked.
Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen jó fiú
legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán karácsonyra minden
jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a hol ő van.
Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska untalan
nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót elfelejtette az
ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám elolvasni, mert te
igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És élesen kiabált a vén Klári
után, hogy ő olvassa jobban. De ő se tudta jobban s azért ismét és ismét
az anya kellett, hogy elolvassa, de könyezve.
– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy apa írjon
nekem, igazán.
Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az apától. A
kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott a házuk felé a
postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s tapsolva, sikoltozva küldte
a piczikéjét, hogy elejébe menjen és elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt
választ is iratott az anyjával s megüzent mindent, hogy mi történik itt;
mi hiányzik, mit hozzon karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett
a képzelhetetlen messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János
édesapja volt.
Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt kérdezte:
– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém?
– Mert beteg voltál, kedves.
– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már?
S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén dada
gunnyasztott búsan a szegeletben. «De te is. Klári, te is tánczolj
velünk», – lihegte.
Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s látta,
mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal megrakva.
– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön tán,
piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből?
A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az ablaküvegeket
a tél.
– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal
bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt, (egy
fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva, eltűnve a
fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott egészen s
megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az angyal után
súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van, s mondja el
neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta, hogy senki más ne
tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa, a mit Jánoska kiván,
akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti őt.
S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah! üzenetet akkor
vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem is köszönt az édes
fiának, a mikor elment.
A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az őrködő
helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy
csecsebecséket vásároljon halott ura nevében a kis fia karácsonyfájára.
A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat játszva a
kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik szobában a gyökérből
kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló édesura nevében beteg kis
fia örömére.
Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába. Egy
szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a napon
kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét felvette az
özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva, kikisérte az ura
bányásztársát.
A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka
csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a
bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a költöző
szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis bányász-mécsesek
csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a rézhangszerek torkából a
gyászos nóták. És katonai rendben, csendesen lépkedtek a buggyos újjú
bekecses munkások oly egyformán, hogy lépésük szabályos dübörgése
messzire elhallszott.
A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg elvonult
az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel kihímezett
temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se tudta, miért,
félve rebegett.
Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt sehol. Tán a temetés zaja
csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az ajtót reszketve nyitotta.
Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig szaladt. A karácsonyfa
gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve a szoba közepén állott.
Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés csattanásától úgy megrémült, hogy
majd elesett. Hajadonfővel kifutott a folyosóra.
– Ó! Istenem!
A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis fiú
babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este kántálni fog
menni.
– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis csizmadiainasra.
– No!
– Én igen félek.
– Hát élsz még, János?
– Jőjj fel mindjárt.
– Ne–e–m. Dolgom van.
– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is.
– Mit adsz?
– A mit akarsz.
– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt?
A mint együtt mentek be a szobába, így szólt:
– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz?
– Én igen félek. Itt senki sincs.
– Hát aztán! Megijesztett valaki!
Aztán az ablakhoz lépett.
– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. Adod meg a gombjaimat?
Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért.
Jánoska meghúzódott az ajtó mellett.
– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek mind az
oldalútra tértek, látod! a _ti sírotok_ mellé.
– A _mi_ sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk.
– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé ásták,
láthatod innen, az a legszebb hely…
– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott.
– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem ilyet?
– Az apám?
– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a temetésre, mert
az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond vagy? Hiszen én csak
tudom.
S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa neki a
helyet a temetőben.
A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől oszladoztak már.
Jánoska rémülten meresztette a szemeit a temetőkertre. Oly fehér volt,
mint a hideg hó kinn.
– Az apám? az apám? – rebegte.
Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja.
A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva.
Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját.
Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt:
– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az apám…
Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt.
Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az anyja
köntösét s fuldokolva kérdezte:
– Hát miért hazudtál, jaj nekem!


Mayer, a zsidó suszter.
Az utczám megbotránykozott azon a hangon, a mint Mayer, a suszter,
Baranyai Katiczával mert beszélni.
– Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató papot
hozzám, mert leütöm a derekát… Az Adolfot nem kell előre készíteni a
halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene… Hagyjanak nekem békét.
Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiakkeres előtt.
– Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra kadétnak
készül… Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a tavaszon. Nem
viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse őtet.
A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a kocsiba a
megháborodott zsidó.
Mily időket élünk!
– Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó asszony,
egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga kikereszteltette
őtet… Akkor idejött a gyóntató pap… Elment Máli… Volt egy szép kis
leánykám… kikereszteltette őtet… Elment… Menjen el a papjával. Jaj,
menjen el a papjával, jaj! Most jön az Adolf, a kit maga
kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga Istene. Jaj, jaj nekünk.
A kiváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang
átszárnyalt a ködös levegőn.
A Katicza familiájának a tisztelete hagyományos volt az utczámban. A
«Baranyai major» idefarkallott és az öreg itt lógott (dőlingéző járású,
száraz, kedvetlen úr volt s gémnek csúfolták) közöttünk, leereszkedő,
nyájas beszédével ölve az embereket, a mi csak azóta nem kellett
senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag leromlottak. «Szép napos időnk
van», szólította meg így az első járókelőt (mintha most is hallanám).
«Szép napos időnk van», magyarázta a másodiknak s végig az utczán
mindenkinek elmondja a köztudomású tényt, hogy az emberek az utcza végén
be is riglizik a kaput, nehogy bekiáltsa, hogy «szép napos időnk van»…
«Részeg tán?» kérdezik. «Nem – felelték – még a szoptató anyja tejétől
csipett be (valami bolond báróné volt) s ki se józanodik holtig…»
A «gém»… Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből utolsónak
maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint ama, a mocsár
szélén mélázó madár…
A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban varrt – azt beszélik
– a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém… Sétáltatta napfényes
délutánonkint az utczám végén zöldülő berekben; tatarozta kívül-belül;
szüntelen fecsegve, ha észrevett valakit az utczán. Máskor bizony már ő
is fáradtan vonszolgatta magát; a szegény Katicza ajaka hamar
megkeskenyedett; az orra konturja éles lett; az arczbőre időelőtt
elfakult s elevenfényű szemei körül finom barázdákat szántott – tán a
gond? vagy valami szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi
nagy «major» szegeletén megmaradt házacskába s a bezárt ajtón nem tudja
kinézni az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, a mi kell… Csak a
papok jártak ki s be untalanul…
Az unokaöcscse – egy sovány, szigorú tekintetű káplán – került a
plébániára, a ki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk a
«Baranyai-major» lombos végéből, a mint gyermekkorukban, hintázás közt,
kiáltotta Katicza a fiucskára: «Ne harapj, Ágoston», a miért is köznéven
mopszlinak neveztük a szép, szőke göndörhajú urficskát. Mire visszatért
Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, harapós kedvét… Hosszú,
testhez szoruló reverendájában oly kimért, gyászos volt, mint egy
temetésrendező. Ha magára jött, valami imát mormolt s igazán valami
hüvösséget terjesztett maga körül, hogy kedvünk jött a kabátunkat
begombolni láttára.
Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, akár porban, akár
fagyban azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem szilvára hasonlítva
egy fazék fenekén, melyről lefogyott a lé. Úgy megszoktuk, hogy ki se
tekintettünk a kocsizörgésre…
Másfelé nem jártak, a mi annál feltünőbb volt, mert az öreg Baranyait
nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt uras
könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi vagyona
maradékát s keresztet ha vetett egy s más kincsére, mikor elprédálta, –
de magára nem igen vetett. A leánya mit akart vele a templomával? Nem
lehetett megérteni. «Az Istenhez fordítja vissza» – mondták…
Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öreg úr, sok fuldokló köhögés
végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni lábában,
karjában; a doktor kocsisa – várakozva a gazdájára – kiváncsi
asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, mondván: «végünk van,
lelkem… végünk van…» egy nap, hogy kinyitották az ablaktáblákat, nem
félve már a hideg ájertől… s a vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló
sírás közben ily beszédet hallottunk az ablak alatt:
– Hát soha, sohase látom már többet az édes, édes apámat? Hát még a
másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Óh, mily
szerencsétlenség… szerencsétlenség…
– Hol a hited, Katicza? – az Ágoston pap hangja volt ez. – Az égben
viszontlátod…
– Oda jut-e ő? – hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt erre a
kérdésre.
Nagy későre hallatszott az Ágoston mély hangja:
– Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, a mivel megváltsad
őtet…
Érdemeket?… Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a sok
kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s elfeledtük
tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katiczának, hogy ismét
láthassa az apját az égben?…
Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az apját! Nem
természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén kívül, mint
imétten.
S tavaszra, hogy – mindig úgy járva, mint egy álomlátó – ráesett Katicza
a kis zsidó házára s keserves sírással, pénzbeli segítséggel, hogy
szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra kényszerítette Mayert, hogy
keresztelkedjék ki az egész háza népével – akkor kezdtük megérteni: mért
járatta az öreg urat a templomba s mit tesz az a szó, mikor a pap arra
tanította: «Szerezz érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az
igazak házában»… Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő
familiát Katicza.
Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert csakugyan
dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében levő másik
(megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép megmaradt ékszert
adott Mayernek, hogy adja el és rendezze be a műhelyét az árával.
Szentkönyveket vitt nekik, imádkozott velük, énekelt velük, ruházta őket
s egy nap eljött Ágoston pap és szépen kikeresztelte őket.
No… olyan lett, mint mi… de a keresztvízzel, nem sok jót szerzett vele.
Az ember nem járhat annak a végére, hogy tulajdonképen: mi a jó.
Mayernek nem volt jó. A familiája elkezdett mindjárt nyavalyáskodni.
Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, hitvány fehérnép volt
azelőtt is, igaz) s azon esztendő végén kikisértük őt a mi temetőnkbe. A
zsidó nagyon elkomorodott. Az atyafiai megszakították vele az
összeköttetést s a mint a feleségét eltette a kis zsidó: tőlünk vonult
el ő, oly harapós, lesütött fejű kutyára hasonlítva, a milyennek a
veszettet rajzolják.
Azután a kis leánykája, az égő szemű, gyönyörű szőke gyerek kezdett
fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az orczácskája, óh!… a
kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett a szelid szóra is, ha illettük,
úgy-úgy felpattant, hogy figura volt ránézni.
Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a bolond ember
felcsapta a zsidódos sapkáját s vadul nekiment a bereknek, mint egy
kivert bika s ott ődöngött komoran, míg csak Ágoston ki nem húzódott a
nekikeseredett házból…
… No és hát – rosszul esik beszélnem róla – az lett, hogy a kis szőke
bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp piros ajakára
földet hánytunk s bárha keresztvíz érte, szép, meleg fejére is… Óh,
csúf, csúf a halál.
*
– Menjenek – hősködött a kis Mayer – nem adom a harmadikat, az Adolfot,
ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt csináljak.
Már meg volt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi körül;
csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katicza ijedt szemmel nézett rá
s rebegő hangon mondá:
– Az Isten magára néz, Mayer.
– Nem volt az _igazi_, tudja, nem volt az igazi. A kivel az apáink
éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy igazi apa, de
megtartott minket. De a kit maga nekünk hozott, csak üt… üt… Köszönöm
alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis fecskémet, az én kis szálló