A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 14

– Ki az? – kérdé most Mari erősebben, de rekedten.
– Én, Pázmár doktor, – hangzott vidáman. – Jó reggelt kivánok. Itt
vannak magácskáért Rekettyésről. Nyissa ki az ajtót!
Noszty megfordította a kulcsot a zárban kétszer és egy rántással
feltárta az ajtót.
A doktor, Igali kasznár és az angol társalkodónő léptek be, azaz ott az
ajtóban gyökeredzett meg a lábuk a meglepetéstől. Mari az ágyban feküdt,
Feri pedig visszaült egy székbe és nagy egykedvűséggel kezdte a czipőit
felhuzogatni.
A miss fölsikított a borzalmas schocking láttára s elájult. Pázmár
doktor fogta át, különben összeesett volna, Pázmár maga is a szemeit
dörzsölte. A tarka Zebedeusát, hát nem álom ez? Hiszen én a szolgabiró
urat Voglányban hagytam. No, ez szép história. – S nagy zavarában a
saját feje helyett ebben a nehéz helyzetben szórakozottságból a karjai
közt tartott miss fejét kezdte vakarni, – a miről az azt hitte, hogy
valami modern gyógyítási mód és szemlátomást éledezett. Csak a kasznár
rendült meg egész lelkében s olyan keshedt fakó lett az arcza, mint egy
halotté. Odament az ágyhoz s úgyszólván felordított, mint egy megsebzett
vadállat.
– Oh, édes kisasszonykám, mi történt itt, mi történt?
Mari szeliden nézett rá az ártatlan, tiszta szemeivel. Nem bujkált
azokban semmi bűn.
– Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi, – szólt nyájasan, szokott
csacsogásával, – minthogy én most már _kompromitálva_ vagyok.
Az öreg úr szemeit elöntötte a vér, keze ökölbe szorult. Megfordult,
rettentő tekintete Nosztyt kereste, de Noszty már akkor nem volt ott.
Lassankint egyenesedett ki görcsösen összeszorult ökle, miközben remegő
ajakkal suttogta: Gráczia a fejemnek.


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
(Disputa.)
Zách Klárának ama bizonyos esete óta nem volt olyan nagy szenzáczió
Bontó vármegyében, mint a Szent Sebestyénbeli éjszaka. Sőt ez még különb
csemege, mert a régiből csak az egyik fél idevaló (Bontóvár földesura a
Rágányosok előtt Zách Félix volt), de most mind a két fél helyi
nevezetesség. No már hallatlan, mik történnek! Nem állhat már sokáig a
világ. Korhadt már ennek minden küllője, kereke. Ki gondolta volna arról
az angyalképű leányról! Milyen naiv volt, mintha kettőig se tudna
olvasni! Oh, Jézuskám, Jézuskám, de nagyot hibáztál, hogy megváltottad
ennek a világnak a bűneit. Hadd veszett volna el mindenestől.
Gyorsan, mint villámlás, úgy futotta be a vármegyét a pikáns hír.
Mezernyén, Bontóváron, a falusi kúriákon csak erről beszéltek. Poharak
és kávéscsészék között, és mindenütt, a hol ketten-hárman találkoztak.
Kiszivárogtak a részletek is mind, mind, okos emberek, leleményes eszű
asszonyok összeállították különböző alakba és formába, a hogy az
építőkoczkákat szokták a gyerekek, szétszedik, összerakják s ki-ki a
saját fantáziája szerint épít belőlük.
Onnan kezdődik, hogy Tóth Mari nem jött haza éjjelre a főispánéktól, a
hol palotahölgy volt az erdélyi udvarnál. Sokan irigyelték is érte. Ki
hitte volna, hogy az udvarból egyenest a chambre separéba kerül.
(Szegény Zách Klára is az udvarnál járt rosszul.) Hát várta Tóthné
otthon s miután nem jött a leány, nagy nyugtalanságában utána küldte
hajnalban hintón az angol társalkodónőjét és Igali uramat, a kasznárt.
Eljutnak a Gyíkig, hát uramfia, a híd el van rontva, azt mondják, nem
lehet átkelni. Mit csináljanak? Nosza hamar valahonnan egy csónakot.
Átkelnek a zajló folyamon s egyenest Voglányba tartanak gyalog.
Képzelhetni a szegény vérhányós misst abban a hóban, könnyű czipőben,
nehéz bundával a fonnyadt vállain. Bezörgetnek Voglányba: hol a
kisasszony? Szerencsére ott van a doktor (mert a tatár princesse beteg),
az felvilágosítja őket, hogy a kisasszony jó helyen van, a Szent
Sebestyénben, az apja toronyszobájában, az éjjel oda szállásolták el a
fiatal Nosztyval, befűtöttek a szobájában, aztán átjöttek ide, hát
nincs, hála Istennek, semmi baja, most bizonyosan jóízűn alszik.
Így jutottak aztán a Homlódyék kocsiján a doktorral együtt a
Sebestyénbe, a hol a zörgetésre kinyilván az ajtó, előtárult a nevezetes
jelenet.
De persze két eleje van ennek s két vége, mint a kiflinek, a mit Tóth
uram sütött valamikor. Onnan is kezdődhetik (s úgy is adják elő
némelyek), hogy Homlódynénak kellett volna Marit hazavinnie, hanem
Homlódyné útközben beteg lett (Hiszi egyébiránt a piszi) s épen Voglány
közelében harapott bele a gyomorgörcs, úgy hogy Homlódyné természetesen
kiszállott és azt mondta a kocsijukban ülő Nosztynak: «kisérd haza
Marit», és haza is kisérte volna a nemes gentleman, ha lehetett volna;
de a Gyíkon a híd természetesen el volt rontva, csodálatos, milyen
véletlenek játszanak közbe az élet drámáiban, a szolgabiró, Malinka úr,
épen aznap rendelte el a híd megcsinálását (bár véletlenül nem volt
semmi baja) s az utibiztos föl is szedette éjjelre. (Gyönyörű kis eset
ez, a szolgabiró mint hajtó az Ámor vadászataiban.) No, most aztán
kezében volt a madárka, s vitte Mezernyére, mint a macska a zsákmányát…
úgy lesz azonban valahogy, hogy a pintyőke se csipogott valami nagyon.
Micsoda gazdag kincses bánya nyilt meg ez esettel a rágalmazó, fürkésző,
oknyomozó, következtető, bonczoló és egybekapcsoló elmék előtt.
Pletyka-smaragdok, topázok és sűrű tüzű opálok hasadoztak ki az egyes
homályos szögletekből. Mikor már kicsodálkozták magukat azon, a mit
tudtak, azt kezdték feszegetni, a mit még nem tudtak. Az szinte még
érdekesebb.
– Hát mért nem vette el feleségül, hisz elég gazdag?
– Mert talán nem adták hozzá.
– Hiszen épen az a megfoghatatlan, miért nem adták?
– Vagy talán ő, Noszty, nem akarta elvenni – vélték mások – mert hisz
jószántából helyeztette át magát a járásból. Ez arra mutat.
– Ejh, ha nem kellett neki a leány, akkor nem csinálja meg a mezernyei
botrányt.
– Hm. Az is igaz.
Ezer meg ezer kérdés merült fel. Vajjon, hogy jutott hát a Mari
szobájába? Meg lehet ebbe bolondulni! A leánynak kellett őt beereszteni.
Vagy volt talán egy másik kulcsa is! De ha egy másik kulcsa volt, akkor
előre készült. És ha előre készült, akkor aztán a híd elromlása is előre
kicsinált dolog, valamint Homlódyné megbetegedése – a mi ahhoz is ürügy,
hogy a doktort eltávolítsák Mezernyéről. Sőt ebben az esetben világos,
hogy Homlódyné tudott a merényletről és Malinka hasonlóan. No, ha pedig
Malinka tudott, akkor a főispánné is tudott. Ezt Findzsa asszony
állította, a ki még hozzá tette azt is: «mert a mit az egyik tud, azt a
másik is tudja, de a mit én tudok felőlük, azt még eddig senki sem
tudja».
Hop, milyen új perspektiva megint! Ha a család tudott róla, hisz akkor
az nem egy futó pásztoróra kedveért történt, ez ki van zárva, ezért nem
mentek volna bele ilyen rút cselekedetbe, itt nagy főbenjáró okoknak
kell meglapulva lenniök valahol alul, valahol mélyen az esemény mögött,
azért tehát csak ásni, ásni, egyre ásni, míg a bánya mélyéből
kihozatnak.
Addig is azonban a kívülről jövő apróságokat és értesüléseket is
szorgalmasan fölcsipegették, hogy Noszty Ferencz még akkor reggel
egyenest a járásába vonult, mint a menekülő bűnös, sehol meg nem állva,
csak épen tíz perczig Bontóváron, a meddig a «kék golyónál»
megreggelizett, a hol Klementy szerkesztővel beszélgetett (mert az az
imposztor is mindenütt kivirít) továbbá, hogy Tóth Mihály az nap jött
haza valami hosszabb útról és a mióta megtudta Igalitól a történteket,
senkihez se szól, senkit látni nem akar, bezárkozott a szobájába, ül az
esztergánál és hajtja-hajtja a kereket éjjel-nappal, az ételt is csak
úgy az ajtón teszik be neki egy kis asztalkán, de csak annyit eszik,
mint egy kanári, vagy annyit se.
Hogy im annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem
hallgathatott s megjelent a «_Csavaros észszel kifundált szerelmi
kaland_» czímen az egész esemény leírása nemes diskréczióval, csak a
kezdőbetűkkel jelezve a szereplőket és némi tapintatos körülírással,
hogy «a mint Mezernyéről írják lapunknak». N. F. úr egyik szeretve
tisztelt országgyűlési képviselőnk fia, ki a megyénél is jelentékeny
állást foglal el, egy idő óta élénken udvarolt T. M. kisasszonynak, egy
Amerikában saját ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont szerzett, előkelő
polgár és nagybirtokos szép leányának stb.
A terjengős közleményt nem annyira a tények előadása tette nevezetessé,
hiszen a tényeket már mindenki ismerte, inkább a mártás okozott
feltünést. És volt abban tendenczia is elrejtve, a mely többé-kevésbbé a
Noszty malmára hajtotta a vizet (nem volna csoda, ha kisülne, hogy ő
maga sugalmazta). Az szaladt itt ki a tollból, hogy a T. család már
régebben észrevette, sőt ápolta a fiatalok közt szövődő gyöngéd
viszonyt, abban a hitben, hogy Hymen rózsalánczához fog vezetni, úgy,
hogy a sajnálatos eset is egyike azoknak a felfricskázásoknak, melyekben
a modern kor egyik legsivárabb nyavalyája, a fölfelé való kapaszkodás,
részesül olykor a Nemezis részéről, mivelhogy (és most már nemcsak balra
sujt, hanem jobbra is sujt a fényes és igazságos toll) a nagyralátó
gentry úrfi laza, kaszinói erkölcseivel csak a rózsa letépésére gondolt.
Végzetül egy kicsit megpiszkálta Malinka h. szolgabirót is, írván, hogy
hírlik (s ő csak fentartással közli), miszerint a szolgabiró azért
rontatta volna le a rekettyési hidat azon éjjelen, hogy nagyúri
kollegáját ibolyafaló «stikli»-jében segítse, de ez majdnem hihetetlenül
hangzik. Egyébiránt juventus ventus, – fejezi be egy bölcsnek
nyugalmával, – Boccacio óta mindig történtek effélék, s mint ilyen
esetben többnyire, most is különféle következmények várhatók.
No, ebben igaza volt Klementy úrnak. Az első következmény az lett, hogy
Igali uram, a ki hízott koczákat hajtott be Bontóvárra eladni, azon
melegiben találkozott vele a sörházban s egy bikacsekkel úgy elverte a
közleményért, hogy hordágyon kellett hazavinni s két lesütött szemű
apácza borogatta egész éjjel.
A másik következmény a Malinka Kornél h. szolgabiró nyilatkozata, ki
légből kapott, aljas koholmánynak nevezi azt a hírlelést s csatolja a hó
19-ikéről kelt jelentését Klincsók György megyei útbiztosnak, mely a híd
megrongált voltáról szól. Őt tehát hivatalos akta fedi. Az pedig, hogy a
híd megcsinálását már mindjárt 19-ikén rendeli el és azt akkor éjjel
nyomban foganatosítják, nem képezhet ellene komoly vádat. Azért
gáncsolni a vármegyét, hogy valamit gyorsan csináltat, lehet ugyan – de
még eddig sohasem történt.
Kis dolog ez különben. Ha valami feldől vagy összeomlik és az ott
egerésző kotnyeles macskának benszorul a lába vagy a farka, vigye
patvar. A főfigyelem Rekettyés felé fordult. Mit fog csinálni ezek után
Tóth Mihály? Mi lesz a szegény kis Mariból? Ez az érdekes.
Csakhogy épen erről nem volt szabad beszélni Rekettyésen. Szomorú
karácsony köszöntött be. Némán járt-kelt a háznép, mintha halott lenne a
háznál és maga a halott is köztük járna. Élő kisértetek ezek. Kapuk,
ajtók bezárva. Még a Betlehemeseket sem eresztették be, mint egyébkor.
Ne mondja senki, hogy leszállt az angyal. Ne hazudjék. Elszállt az
angyal. Krisztus se született. Vagy ha született, minek született? Nem
nagy látszatja van, hogy itt tanított.
Negyed-ötödnapra, karácsony másodünnepén végre kijött a gazda, mint a
medve a barlangjából, az ünneplője volt rajta, befogatott s átment a
bálingi kastélyba gróf Topsichhoz. Ott épen vendégek voltak, Tóth
Mihálynak jó ismerősei: Palojtay és a víg Podwolski gróf.
Topsich gróf nagyra nézte Tóth Mihályt, hideg eszű, józan embernek
tartotta, most pedig kétszeresen megbecsülte, tudván a csapást, a mi
érte.
– Hozta Isten, hozta Isten a tekintetes urat, – sietett eleibe kezet
szorítani.
Podwolski fel volt villanyozva. Nevezetesebb ember nem is jöhetett volna
Bálingra ez idő szerint, még ha Bismarck lenne is. Podwolski
szenvedélyesen szerette a pletykát. Csak a Palojtay becsületes arczán
tükröződött mély részvét; ő nem bírta eltitkolni, igaz barátja volt a
Tóth-családnak.
– Nem jár nekem az a czím, méltóságos uram, nincs diplomám, –
szabadkozott Tóth Mihály, – nemes ember se vagyok, sőt _most már_
kevesebb vagyok a semminél is.
– Ejh, nem kell azt olyan nagyon szívére venni, – vágott közbe Podwolski
gróf rögtön, in medias res akarván bocsátkozni, – hiszen magunk is
voltunk fiatalok, kutya mája, sőt a mi engem illet…
A házigazda a kabátját rántotta meg a csacska öregnek, a mi azt
jelentette, hogy nem jó irányba van a rúd fordítva.
– Ugyan ne hallgasson rá, kedves szomszéd, hanem üljön le nálunk és mit
hozzak, szivart vagy csibukot? Ugyan ne hallgasson rá.
– Köszönöm, de inkább szivart kérek.
– Tudja-e, hogy igen szép öntől, a miért meglátogatott, valahára hogy
meglátogatott.
– Dologban jöttem, méltóságos uram.
– No, ugyan? – kérdé a gróf várakozó kiváncsisággal. – Akarja talán,
hogy négyszemközt beszéljünk, négyszemközt?
– Sohase volt titkolni valóm, úgy öregedtem meg.
– Szép szokás, – méltányolta Topsich, – bárcsak az egész emberiség ilyen
átlátszó volna… az egész emberiség.
– Ugyan hagyd el, – csacsogott Podwolski, – mire valók volnának akkor a
vizsgáló birák és a fürkésző detektivek?
– Ne zavartassa magát, kedves szomszéd, ne zavartassa…
– Hát biz én azért jöttem, méltóságos uram, – kezdte Tóth Mihály,
elsimítva szürke haját a homlokáról, – hogy mint közvetlen szomszédnak,
felajánljam a rekettyési birtokomat megvételre, nagyon olcsón adnám.
Már ezt Palojtay se állhatta szó nélkül.
– Micsoda? Csak nem akarod komolyan eladni?
– De, – felelte Tóth Mihály eltökélten.
– És miért?
– Mert el akarok erről a vidékről költözni. Hiszen nem szükséges
bővebben magyarázni okaimat.
Topsich a fejével bólintott, hogy nem szükséges. Azután másodszor is
biczczentett egy kisebbet, mert hozzá volt szokva a véleményét
ismételni.
– Hm, – felelte aztán egy kis szünet multán, mialatt Palojtay idegesen
járt fel s alá, – az eset kétségkívül felette kellemetlen. Sajnálom,
úgyszólván meg vagyok rendülve… Nekem is vannak leányaim s az ember nem
tudja, milyen gazembernek neveli… micsoda gazembernek. Minélfogva, ha
egy hű barátra, őszinte tanácsadóra van szüksége, itt vagyok, hic sum
(ezzel megragadta és melegen rázta meg a Tóth kezét), de ha a vételről
van szó, hát nem vagyok itt két okból. Először, mert nincs pénzem,
másodszor, mert nincs lelkem hozzá, hogy elősegítsem távozását erről a
vidékről, a melynek ön valóságos atyja és jótevője. S pénzt még talán
kapnék valahol, de lelket nem kérhetek a zsidótól… lelket nem kérhetek.
– Mert az nincs neki, – jegyezte meg Palojtay.
Tóth Mihály nem birta eltitkolni a csalódás kedvetlenségét.
– Pedig azt reméltem, – hebegte zavartan.
– No, no, csak nem kell ilyenekbe reménykedni. Aludni kell rá egy kicsit
és nem hirtelen határozni. Vannak dolgok, a melyek csak bizonyos
távolságból láthatók tisztán. Tegyen le az efféle tervekről. A mi
megtörtént, megtörtént, nagyobb dolgok is estek már. El kell őket
igazítani, punktum. És nem kétségbeesni. Okosan kell eligazitani és
megmenteni, amit lehet, – néha azt is, a mit nem lehet. Ha nem vagyok
indiskrét, úgyis in camera charitatis vagyunk, tett már ön ebben a
famózus ügyben valamit?
– Nem. Semmit.
– Hogyan? Ön semmit se tett? Hallod, Palojtay, ő semmit se tett eddig.
Mit szólsz ehhez Podwolski? Teringette, hisz ez nem jól van… Hallod-e,
Palojtay?
– Hát mit tehetnék? – kérdezte Tóth Mihály szenvtelen arczczal, a
vállait vonogatva.
– Felelősségre kell vonni a tacskót, – mondá dühösen Palojtay.
– Felelősségre? – felelte bánatos mosolylyal Tóth. – Gondolkoztam már
erről. De arra az eredményre jutottam, hogy ha én lövöm le, akkor engem
becsuknak s ez megint csak az én családomnak baj és szomorúság.
Podwolski egy széken himbálta magát s egyre hunyorgatott a másik grófra,
mintha mondaná: «igazi filiszter gondolkozás», hangosan pedig
jóakaratúlag jegyzé meg, egy hősnek a leereszkedő allürjeivel.
– Nem kell ám a fegyvertől félni, az ebugatta. Nem harap az, csak elsül.
– Nem félek tőle, gróf úr, higyje meg, – mentegetőzött Tóth.
– Hiszem, lelkem, hanem volt-e már párbaja?
– Az is volt már.
– Igazán?
Topsich gróf közbe szólt:
– Ej persze. Hisz a Rágányos arczán az a nagy vágás tőle való. Én voltam
e párbajnál a Rágányos segédje.
– Sapristi, gratulálok, – ugrott fel Podwolski. – Hallottam erről
valamit. Úgy-e Párisban?
– Igen, Párisban – vallotta ki Tóth Mihály röstelkezve.
– Mért nem szóltál te nekem soha erről? – csodálkozott Palojtay.
– Mert soha se volt szó róla.
– Sapristi, sapristi – toporzékolt Podwolski. – Hisz ez valami. Az
ördögbe is, ennek örülök. Tudja mit Tóth úr, legyünk ezentúl pertu.
Hozass fel egy kis cognacot János, hadd igyuk meg a brudert ezzel a
vadállattal.
– Ne okoskodjál most Podwolski; – mond a gazda – csengess az inasnak
vagy keresd meg magad a cognacos üvegeket, ott vannak az ebédlőben, de
hagyj most bennünket komolyan beszélni. Ne okoskodjál Podwolski.
És Podwolski nem is okoskodott tovább, hanem csendesen, észrevétlenül
kiosont megkeresni a vidámító folyadékokat.
– Hol is hagytuk el? – folytatá a gróf. Igen, tudom már. Azt mondja ön,
rossz, ha önt lövik le, rossz, ha ön lövi le őt, nos megengedem, a
praktikus eredmény sehogy se kielégítő, ön pedig a praktikus eredmények
embere. Azt azonban elfelejtette, hogy a felelősségre vonás úgy is
csöppenhet, hogy Noszty kényszerítve lesz elvenni a leányát… úgy is
csöppenhet.
– Köszönöm szépen – szólt megvető mozdulattal Tóth Mihály. – Ez a
becsöppenés már megvan. (S ezzel egy levelet húzott ki a zsebéből.)
Noszty úr már tegnapelőtt írta ezt a levelet, melyben bocsánatot kér s
újból megkéri leányom kezét.
– Bravo – kiáltá Topsich.
– Hisz akkor minden reparálva van – viszhangozta megelégedetten
Palojtay.
– Mért volna reparálva? – csodálkozott Tóth.
– Mert nevet ad a leányodnak, jóvá teszi a dolgot.
– De ha én nem adom a leányt.
– Csak nem bolondultál meg, hogy oda ne add?
– No azt csak nem teszi? – erősködött Topsich is.
– De megteszem, mert nem bolondultam meg – mondta sziklaszilárdan Tóth
Mihály.
A két derék úr neki rohant erre, mint két hörcsög, egyik is, másik is a
fülébe beszélt, hogy két kézzel kell kapni az ajánlaton, nem is szabad
rajta gondolkozni, már azért sem, mert nincs választék, csak ez vagy
semmi. Példákat hoztak fel, hogy így ment férjhez Vinkóczy Erzsi is
Somolyaihoz, Szuhay Matild egy pesti fiskálishoz, Komáromy Eszter Soós
Pálhoz, pedig micsoda kevély kisasszony volt – de már ennek ez a módja.
Az emberek lassankint elfelejtik, aztán végre is csak abba a matrikulába
kerülnek, a hová amúgy jutottak volna.
– Csakhogy én amúgy se adtam oda, mikor először megkérte – vélekedett
Tóth úr.
– És mért nem? – kérdék egyszerre.
– Mert gyenge jellemű, mihaszna embernek véltem ismerni.
– Akkor talán igazad volt – mondá Palojtay elgondolkozva – esetleg én is
azt tanácsoltam volna, de most oda kell adni.
– Föltétlenül – bizonyítá a gróf.
– Ej, ej méltóságos uram, hogyan beszélhet úgy egy olyan nagyon okos
ember, mint méltóságod, hogy most odaadhatom, hát most már talán
derekabb ember lett az úrfi, mióta ezt a gyalázatot elkövette?
Topsich elmosolyodott az apai elfogultságon, Palojtay ellenben dühös
lett.
– Nem az úrfi lett derekabb, hanem a leányodban támadt hiba, hát nem
akarod érteni? Hiszen nekem kedvenczem, úgy szeretem, mintha az enyém
lenne, fáj a szivem, mikor kimondom, de ne csaljuk magunkat, a leány
vásári portéka és most már kevesebbet ér, mint azelőtt. Lám a csikónak
is, ha karóba ugrik, úgy-e mindjárt leszalad az ára?
– A leány nem oka. Valóságosan tőrbe lett csalva, válogatott gaz módon.
– A csikó se oka, de az mindegy, hiba van benne, punktum.
– Ah milyen nézetek ezek – szörnyülködött Tóth Mihály és izzadni kezdett
az üstöke – az ember szinte kételkedni kezd, vajjon az emberek szoktak-e
gondolkozni. Van mondjuk egy gazember, a ki elrabolja gyermekünknek a
becsületét s akkor utána kell futnunk (már te szerinted Palojtay), hogy
vigye el a leányt is, meg a hozományát is és ezt te reperácziónak
nevezed, a gróf úr pedig _mentésnek_ mondta (hogy mentsünk a mit lehet).
Hogyan? Hát mentés ez? Hát reparáczió ez? Lássuk csak sorba. Eddig úgy-e
tönkre ment a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége,
hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránkint tönkre teszi a
szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert
gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump s mikor semmije sincs, szépsége
eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja – ha ugyan már
hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltünésénél, mert
lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, a mi aránylag szerencse.
Hát ez az a reparáczió, a mit olyan erősen védelmezett Palojtay? Csinos
kis hülyeség ez, hallod (Tóth Mihály egészen kipirult és a gyűlölet zöld
fényét lövelték a szemei e fejtegetés közben). Egészen ehhez a korhadt
öreg Európához való, a hol mikor a franczia császárné terhes lett és
fölvette a krinolint, az Istentől szép termettel megáldott nők is
elrutították a termetüket és ezt hitték, hogy ennek így kell lenni. No
ha én szép, karcsú nő lettem volna, én fel nem húzom a krinolint, annyit
mondhatok. És ezt a krinolint se húzom fel, a mit az apákra szabtak,
akár hogy kinevet is engem a méltóságos gróf úr. Reparáczió! Gyönyörű
dolog. Az ember családi otthonába betör egy rabló, ellopja az ezüst
kanalakat, nosza szaladjunk utána, megálljon tolvaj úr, tessék
visszatérni és elvinni a villákat és a késeket is, mivelhogy az egy
garnitura. Nos tehát, Noszty Ferencz úr is kéri ebben a levélben az
egész garniturát ha-ha-ha.
A gróf nyugodtan tette le csibukját.
– És én mégis azt mondom, oda kell adni… mégis azt mondom.
– Az én érvelésem után?
– Az ön érvelésében vannak egészséges gondolatok, de van egy gyenge
oldala is. S azt mondja az angol, minden láncz csak olyan erős, mint
annak a leggyengébb lánczszeme… azt mondja az angol. A hasonlatáról, a
kanalakkal, nem is szólok, kedves Tóth, mert nagyon sántít. Hogy az
elrabolt kanalak után oda nem dobja a tulajdonos a tolvajnak a késeket
és villákat, az bizonyos. Mert a kések, kanalak a saját használatunkra
való tárgyak, míg ellenben a leányaink… nem akarom kiegészíteni a
mondatot… a leányaink nem a tulajdonaink, a szó szoros értelmében,
azokat idegeneknek neveljük, idegeneknek kell odaadni, a mi mindig
lutri. De mi volt az? Mintha sikoltoznának valahol… mintha
sikoltoznának.
– Asszonyi hang, – jegyezte meg Palojtay. – Pszt! A szobaleányok
hanczuroznak.
Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlő felől hallatszott még egy
sikoltás s aztán csendes lett minden.
– De jól van, – folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy
az ilyen apró inczidensek fel nem tartóztathatták, – kapcsoljuk ki a
hasonlatot és maradjunk a vita főanyagánál. Majd mindjárt megokolom én,
miért kell a leányt odaadni ilyen esetben… miért kell odaadni. Azt már
megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek
nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig
a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén azt az egyet,
a ki őt csúfságba hozta… kivévén ezt az egyet. Csak ez veheti még át a
régi értékben… Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos
magasabb ethika és czélszerűség is.
E pillanatban nyitott be a belső szobákból Podwolski.
– No, megtaláltad a cognacot?
– Meg, de…
– Szent Isten, mi történt veled?
Podwolskinak az egész arcza össze volt karmolva, néhol lehámlott a bőr,
néhol kiserkedt a vér, mintha valami herőczevágó karika szaladt volna
végig a képén.
– Mert hogy rövidlátó vagyok, – nyöszörgött, – beleütöttem keresés
közben a fejemet az almáriom üvegajtajába.
– Aha! – nevetett Palojtay, – csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, a
mint elsikoltotta magát.
– Hagyjatok kérlek békét az ilyen izetlen vicczekkel! – tiltakozott
szánalmas savanyúsággal, a mi roppant ellentétben állott örökké
mosolygós, virágos kedvével.
– Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz, – piszkálta tovább is
Palojtay, – hogy Tinka volt-e, vagy Málcsi?
– Ki látott már olyat, – dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg
volt karczolva, – tigriseket alkalmazni szobacziczáknak?
– Eredj a pokolba, – bosszankodott a háziúr, – minduntalan kizavarod az
embert a mederből, épen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már
sarokba szorítottam ezt a makacs urat… egészen a sarokba.
Tóth Mihály a fejét rázta.
– Nem gondolnám.
– A mathezisnek engednie kell, kedves Tóth.
– Annak én engedek is, mert az nagy úr.
– No, az pedig olyan, mint a mathezis, a mit én mondtam.
– Hiszen valamennyit én is elismerek belőle – felelte az ő nyugodt,
meggondolt modorában, – azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor
minden házasulandó előtt, kivéve azt, a ki kompromittálta. Ez vas. Ez
úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás
volna, ha a kompromittáló egyén megfelelő parthie volt a leány számára
már _azelőtt_ is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb
értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégis csak devalválva van,
ha hozzá megy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse
mathezis. Ott logikus csak, a hol a leány, a régi igényei szerint is,
nyer, vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez
ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja
rendes úton…
– A skatulyáival együtt, – kottyant bele Podwolski.
– A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, a ki máskép meg
sem kaphatná. Mit ér már most az az állítás, hogy a leány az illető
kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi
érték, mert hozzá ment.
– Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) – mondá Palojtay
latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezegtette a lábát, mint
mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.
– De lehetnek olyan esetek is – érvelt Tóth Mihály – hogy a leány
értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.
– Nem értem – szakítá félbe Palojtay.
– Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal
jelöltetik meg, hogy a legkivánatosabb menyasszony például egy
métermázsa…
– Sapristi!
– Már megint zavarsz bennünket Podwolski, megint zavarsz.
– Bocsánatot kérek – mentegetőzött Tóth úr – ha valami nevetségeset
mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést.
Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó
feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilenczvenkilenczek és a
kilenczvennyolczak és így lejebb-lejebb a kisebb értékűek, egészen a
kettőig, egyig, a hol már az emberiség ocsuja van. No már most tegyük
fel, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt.
Következéskép őt is a hatvanas kérő illette volna meg, egy úgynevezett
egyenlő házasság esetén s valóban mi szülők a Hatvanat vártuk a
Hatvanhoz. S ime közbe jön a Tíz (Ennyire mérlegelem Noszty urat, de
annyi sincs) közbe jön és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít e
miatt, értékben leszáll harminczra, de a Tíz nem emelkedik azért,
ezentúl is csak Tíz marad és soha sem képezheti a harmincznak a felét. A
méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják,
hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.
– Lári-fári! – csapott le most már rá Podwolski gróf. – Mit akarsz te?
Ámbár nem ittuk még meg a brudert, de mindegy. Előlegezem neked. Micsoda
bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják
barátocskám egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni,
mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még
Monte-Carlót föl nem fedezte Columbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl
nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az
elszegényedett nemes ember, hol regresszálhatta volna magát, ha az
efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos
leánynak s ez volt az a blatt, a min a szerencséjét kipróbálta, ha nem