A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 10

mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy
még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.
– Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra, és ha a
teremtő megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húsz éves
koromtól harminczig huszárhadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy
leimádkozhassam a bűneimet.
– Ugyan apa! – mosolygott Mari.
– Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép
olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram
hol szolgált?
– Pesten és Trencsénben, – felelte Feri közömbösen.
– Trencsénben? – kérdé az öreg úr, kellemesen meglepetve. – Nem ismerte
Velkovicsékat?
Feri megint elpirult.
– Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.
– Tehát a mi Rózánkat is ismeri? – emelte fel fejét élénken Mari.
– Természetesen. Sokat tánczoltam vele annak idején.
Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már
másodszor jön elő, hogy a mulatságát tönkre tegye.
– Szép leány úgy-e? – kérdé Tóthné.
– Csinos, kellemetes teremtés.
– Megfordult a házuknál is?
– Elég sokszor, – felelte immel-ámmal Noszty.
Az öregek jelentőségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a
hadnagy-e az, a kit Velkovicsék emlegettek?
– Unokahugom, – mondá Mari.
– A nővérem leánya, – magyarázta Tóthné, – és azt hallom, neki is egy
huszárhadnagy csapta a levet. Zsófia azt mondja, hogy tetszett neki a
ficzkó. Oh, ezek a leányok, ezek a mai leányok. Húzza őket az uniformis,
mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabát-gombok és csillagok!
Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katona udvarlóim. De ez más,
mert Pozsony tele van katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált
egy éjszakára és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a
városi magisztrátus és eleresztette őket a ligetben, hogy éjjel szépen
énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta
igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért
viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgy hogy most
úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott
nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektől, mert akkor csak a
fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.
Tóth úr bosszús volt Zsuzsánna asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel
mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat,
csendesen dünnyögte a bajusza alatt: No, bizonyosan volt ott liba is
feles számmal.
S aztán egyszerre megint ráugrott az előbbi themára, mint a kutya a
csontra.
– Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm
ezredest.
Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre és arcza sápadt lett, mint
a fal.
– Oh, bizonyára, felelte rekedt hangon, – hiszen a parancsnokom volt.
Mari ráemelte az ibolyaszin szép szemeit, melyek a varrására voltak
eddig szegezve s ijedten kérdé:
– Nincs magának valami baja?
– Tanulókori pajtásom volt, – mondá Tóth.
– A fejem fáj, – felelte a szolgabiró.
– Jó volna talán egy kis tormát szagolni, – vélte Tóthné. – Eredj
leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog.
Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna
ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki
egy-két könycseppet a szemeiből a tisztesség és illedelem okáért.
Szégyen, gyalázat egy férjtől, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a
felesége temetésén, a mennyit egy agyonütött szunyog érdemel. És micsoda
dísztelen volt minden, fenyőfa koporsó, olcsó szemfedő.
Tóth Mihály egy pár szót ejtett a doktor védelmére, hogy iszen egy
doktor egészen máskép nézi a halált, mint egy gyönge nő. A mi pedig a
fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor
fösvény lesz idővel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik,
hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A
többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda
munkájából előbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik,
következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új
öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda a munkáján kimulatja magát
únos-untig, akkor lesz belőle pénz, – s ez már csak afféle ráadás, nem
sokba veszi s könnyen kiadja. Ezért a leggavalérabb osztály a földdel
foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete
hiszen mindenkiben megvan, de ennél erősebb érzés a munka eredményének a
szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves,
mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, ép úgy, mint a
kereskedőé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor
fölébred reggel, künn az előszobájában türelmetlenül csoszognak,
krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön és jelenti, hogy hatan
várják. «Hat ötforintos», – gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán
beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a
mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütőeret, s mikor
végre kiürül az előszoba s fáradtan kimerülve dől karszékébe, munkájából
nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a
pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is,
vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.
Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni
a self made man, szerencsésen eltemették az előbbi kényes beszélgetést,
Noszty egy kis levegőhöz jutott, fejfájása megszünt a tormaszagolástól
és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse
múlt el egészen nyom nélkül.
Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni
ismerősöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, a
mit magától is ki nem találhat, – hogy t. i. Noszty könnyelmű fráter
lehetett, sok leányt megcsalt és sok hitelezőt szerzett Trencsénben, –
de az vesse rá az első követ, a ki valaha hadnagy volt és nem képzelte
magát kisistennek!
Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette
eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói
szőlőhegyen, mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította
Stromm ezredes. Egy kisértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor
legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e
csak, hogy «vigyázz és siess», vagy pedig a bűnhődést hozza a köpenyege
alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az
emberek életútjait a gondviselés!
Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig
meglehetősen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is,
kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott s
könnyen meg tudta tölteni a tárczáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a
fővárosba és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az
ujságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt,
akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb
veszedelemnek látszott. Nyári szinkör volt Bontóvárott s egy
vándortársulat működött benne, valami vöröshajú primadonnával, a kit
hogy Feri egyszer-kétszer megpezsgőztetett, máris híre járt a városban.
Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a
szerencsétlenekhez tartozott, a kik okosak, mint a kígyók, ha nem jól
megy a dolguk, de a kik megrészegednek a jólléttől, mint a darazsak a
pergetett méztől.
A kis vöröshajú szinésznő meglehetősen fölzavarta a család kedélyét,
Ferit maga elé idézte a főispán s jól megmosta a fejét apja, nővére és
Homlódyné jelenlétében.
– Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most,
mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a czélnál vagy. Még
egy lépés és nagy úr lehetsz örökre. S mikor épen ezt a lépést kellene
megtenned, te akkor hasravágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint
egy sertés. Hát becsület ez, sógor?
Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.
– Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztetlek, azt a
dámát pedig eltolonczoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen.
Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kis gyerek
kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.
– Pedig épen kérni akartalak, – mondá Feri szelid, félénk hangon, mint
egy megszeppent diák. – Nagy bajban vagyok.
– No, mi az megint? – vonta össze redőkbe szemöldjeit az öreg Noszty.
– Vesztettem kártyán, becsületszóra.
– Mennyit? – kérdé a főispán.
– Háromezer forintot.
– Lődd magad főbe, – szólt Kopereczky ridegen. – Ez a legokosabb, a mit
tehetsz.
– Oh, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! – kiáltott fel
fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett s könnyek
szivárogtak szemeiből.
Kopereczky nyomban ellágyúlt erre és így szólt:
– Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.
– Elfogadom, ab in visis.
– Ebből az ab in visisből ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el
látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még
e héten dülőre viszed Tóth Marival a dolgot.
– Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az
egész, – felelte Feri.
– Még most sem vagy biztos a leányban?
– Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán
nyulok hozzá?
– No, én pedig nem adok semmi haladékot, – jelentette ki Kopereczky
kereken, – mert akkor meg a vereshajúval rontasz el mindent.
– Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz
hasonlít.
– Mily megható szerelem és állhatatosság, – kiáltott fel gunyoros
kaczagással a főispán.
Az öreg Noszty a mellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna
értelme a halasztásnak. Ő úgy tudja, Feri most előnyben van az összes
ott settenkedő akarnokok között, hát mire vár? Olyan időpontra, a mikor
nem lesz előnyben?
Vilma ellentmondott apjának.
– Vannak dolgok, apa, a melyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen
támad, mert az csoda, mennyei misterium, de a hajlam lassan érik, akár a
dinnye, melyet nem szabad idő előtt meglékelni, mert különben vége van.
– Furcsa hasonlataid vannak, – dörmögte Kopereczky s valami közvetítő
formulán törte a fejét. – Talán nem ártana, ha valamely szakértő szemek
szétnéznének… Egy kis izé, hogy is hivják csak katonanyelven, egy kis
kémszemle… ha például te vállalkoznál Máli, te, a család esze.
Homlódyné elgondolkozott egy perczig.
– Magam is gondoltam már erre, de…
– Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de…
– Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tőled, – mondá Vilma. – Mert
ha Máli néni egy félórát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak
lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott
tojások.
– Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.
– Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom, – mentegetőzött Homlódyné,
kis homlokát összeránczolva, – nem szeretném, hogy háztűznézőnek
látszassam, valami formát keresek a látogatásnak s holnap áthajtok
Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogtok tudni.
A tatár herczegnő másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, a mit kivált a
hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtől, melyik
lábára álljon; Homlódyné egész lényéből csodálatos chic és előkelőség
áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetreméltó, nyájas és mégsem
leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát
csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal,
holmi semmiségekről, beleszőve Noszty Ferit is, a mennyire a szükség
hozta, meguzsonnált, s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel,
megigértette velök, hogy legkezelebb ők is eljönnek Voglányba.
Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát
visszaadni, a Balikán ősfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik előttük
a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagy urak, mint
hajdanta, hogy kürtszó jelentené a vendégek érkezését. De még e nélkül
is szép! Teremtő Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi
összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni.
Oh, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozicziót szereztél a
családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illő módon jelenhessünk meg,
négy lovon, a mint Homlódynékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem
engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom
én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket s ne engedd, hogy úgy
állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.
A tatár herczegnő összejött útközben, épen a Gyík hídjánál, a Noszty
fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben ő hajtott, messziről
felismerte Feri és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait,
odakiálta Homlódynénak:
– Mi ujság?
– Megnyertem az egy mázsa bonbont, – kiáltá ez vissza.
– Komolyan?
– Mind a három kapu ki van nyitva. «Good by!»
Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebből egy szót se, de annál
többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a
füvek, szerelemről zúgtak az erdők s ugyanerről fecsegett a kacskaringós
Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerősen integetett a
pléhfedeles torony, mintha hívná. A mint a faluba befordult, szembe
látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített
ernyőt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.
Noszty odadobta a gyeplőt a kocsisnak, leugrott.
– Úgy látom, veszett kutya van a faluban.
– Nem biz az, – felelte Tóth Mihály nevetve, – hanem egy kis kabátbélés
kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy
róka-családot fedezett fel itt a Horka-erdőben.
– És ön, doktor, napernyőt visz puska helyett?
– Én csak egyféleképen ölök, – elménczkedett a doktor. – Tartson velünk
a szolgabiró úr!
– Bánja a szösz, – határozta el magát hirtelen, – hanem akkor puska
kellene.
– Majd hoz utánunk a hajdú egyet, – vélte Tóth Mihály. – Csak menjen,
Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzá nyúlni.
Ott leszünk a kis erdőben, – mutatta a hajdúnak az egy pár holdnyi
bükköst.
Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erősen tűzött s
Pázmár a napernyő alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.
Az erdő alig nehány száz lépésnyire volt innen; a Tóthék lakásától még
ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth
kiirtatta a közbül eső részt és most búza termett benne. Hogy tehát az
erdőfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök s ott a mezei
gyalogútra térni, mely zizegő búzafalak közt vezetett odáig. A gabona
már-már fölszedegette a szőke ruházatját, a nagybajuszú kalászok
szeliden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket. Egyhangú
és mégis szép volt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs
harangja piroslott.
– Szép a világ! – lelkesedett a doktor.
– S a maga betegei mégis itt hagyogatják, – kötekedett vele a
szolgabiró.
– Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsőbb közigazgatásé, –
riposztirozott a doktor.
– Kérdés. Mert például ki ápolja őket ilyenkor, mikor maga a róka ellen
vezet öldöklő férfiakat?
– Oh, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öreg asszony ápoló van
a kórházban. Minden héten felváltva asszistensem valamelyik. Felvesz
távollétemben betegeket s képes őket ellátni legalább az első
segélylyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg
anyókák s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti
észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy
emelésektől veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor
otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónőt) két
téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál, úgy, hogy a beteg feje
alantabb essék, mint a felső teste, s egy éj alatt a sérv magától
visszament.
Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, a mi
veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe
bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.
Szerencsére elérték az erdőt s a szolgabiró furfangosan kivonhatta magát
a meghallgatás alól.
– Csak menjenek előre. Nekem itt az erdő szélén kell bevárnom Pimpósit,
mert különben nem akad rám. Majd utólérem az urakat!
Tóthék tovább mentek, beljebb a sűrűbe, Noszty pedig leült egy fatörzsre
s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár
előadásai. Különösen ma nagyon a szivéhez szólnak, mintha egyenesen neki
dalolnának. S mennyire megtöltötte szivét édes érzésekkel az erdő is.
Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál
egy kő alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüst paszománt
futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltűnt a
földrepedésekben vagy egy bokor alatt, aztán előbukkant odább és újra
elrejtőzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenűl, – gondolta
magában Noszty, – holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol
pedig talán harsogó folyam lesz és a sziklákat verdesi haragos
habjaival.
Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedő ezüst
pántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte,
hogy megy neki egy kőnek s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele
egy gödörbe, a honnan nem tud egyhamar kivánszorogni, a hol hajolt
sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüst abrosz… S a mint odább
sem ereszté el a tekintete az erecskét, sőt fel is állott, hogy tovább
láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rőt fej bizseregtette meg a
tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból s óvatosan szétnézvén,
száját a patakba mártotta s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet.
Valami jót uzsonnálhatott a koma.
Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván
Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka eloltván
szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar
gazda, mikor az esőt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig
a talajt fürkészte. Csend volt köröskörül, semmi gyanús jel sehonnan.
Most tehát visszament a lyukhoz és sajátságos hangot hallatott.
Ez volt a hivó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból és
elkezdett a lyuk előtti pázsiton hanczúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat
keresett elő valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta
és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettő utána, kergették,
utólérték, egymáson hemperegtek és az inkriminált nyúlláb hol az
egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából,
iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek
látszottak egy rakáson, a másik perczben pedig egy három rókatestből
formált karikagyűrűnek, hanem ez mind csak játék volt, mert a kis
testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál és
onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jó kedvét, aranyos
pajkosságát.
Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát s úgy látszik, ezt a
jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszűnt a játék, s mint
valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba, – künn hagyván
a nyúllábat, mely, úgy látszik, inkább csak simbolum volt.
Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelől s miután a
közbiztonságot kielégítőnek találhatta, mégegyszer visszaszaladt a
lyukhoz és megint hallatott valami hangot, a mi, tekintettel a
továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: «most én elmegyek, gyerekek,
szépen viseljétek magatokat és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem
hívlak, mert különben megesz a mumus.»
A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdőcske éjszaki
részének (a hol különben egy major volt az erdőszélen). Noszty
megfordult, utána bámúlt és épen kiáltani akart Tóthékra, hogy: «Hop,
hop, ott szalad a róka», midőn egyszerre nesz támad, megzörrennek a
gallyak, hátrafordúl és elnyeli a szándékolt kiáltást, mert egy sokkal
meglepőbb tör ki az ajkairól:
– Klára!
Azt hitte, álmodik. A somlyóhegyi leány állt előtte, ugyanabban a
cseresznyeszínű szoknyában, ingvállban, csipkés kötényben, sárga
thearózsával a hajában, nem bírt betelni vele.
– Az vagyok. Én vagyok. Elhoztam a vadász úrnak a puskáját.
S pajzán mosoly játszott az ajkai körül, miközben az erdő is nevetett, ő
pedig egyet perdült, mint az orsó és szétnézett.
– De hol az apa és az orvos?
– Azok elmentek az erdőbe a doktor rókáját keresni, én meg itt bevártam
a puskát.
Mari nagyon elszontyorodott erre és az erdő is szomorú lett.
– Szent Isten, mit tegyek? Hisz akkor én kompromittáltam magamat.
Jöjjön, jöjjön, keressük fel őket.
– Lehetetlen most.
– Miért?
– Látja ott azt a lyukat, ott a kis tisztáson, a borókával átellenben?
– Látom.
– Hát abban három rókakölyök lakik, most tuszkolta be őket az anyjok s ő
maga elment valahová, várom, míg visszatér.
– Lehetetlen! – dadogta Mari gyermekes elképedéssel. – Oh, be szeretném
őket látni!
– Üljön le és várjuk meg.
– Leüljek, és hová?
– Talán a gyepre. Tudja-e, mikor Somlyón a hordócskán ült, a szoknyáját
váltig lehúzogatva, hogy a szép kis lába ne legyen künn. Épen ez a
szoknya volt. Beh szép ön ebben! Köszönöm a kedves meglepetést.
– Tudja, a mama nincsen otthon, épen átment a kasznárnéhoz, mikor a
hajdúja jött puskát kérni. Gondoltam magamban: ahá, a szolgabiró úr
átvedlett vadásznak, hát én is csinálok egy tréfát.
– No, hát még sem ül le?
– Nem, nem, én visszamegyek. Félek, nagyon félek, hogy meglát valaki.
Képzelje csak. Hisz akkor én el vagyok veszve. Már talán így is. Úgy
félek, úgy reszketek…
– Ejh, mitől fél?
– Furcsa. Hogy hírbe hoznak.
– Hiszen lehet azon segíteni.
– Oh, dehogy lehet.
– Én tudok rá akár két módot is, – mondá fojtott hangon Noszty és
lehajolt a bokor alá, hogy egy cziklament letépjen, melyet a buja
páfrányok eltakartak.
– Mi az? – kérdé a leány haloványan, ijedten tekintgetve körül.
Noszty hozzá lépett vakmerően. A leány mintegy ösztönszerűleg egy lépést
tett hátra.
– Az egyik az volna, ha én most megkérném feleségül.
Mari arcza kipirosodott, mint a nyíló rózsa.
– Majd is a szájára ütnék. No, nézze meg az ember. Nem szégyenli magát
ilyeneket beszélni? Mondja a másik módot!
– A másik mód pedig az lenne, ha maga kérne meg engem férjeül.
– No hallja, szolgabiró úr, maga mégis gonosz egy ember.
– Pszt, pszt! Ott, ott jön, – susogta most Noszty és a tekintetével
mutatta az irányt, a hova Marinak néznie kellett.
A róka jött vissza, hosszan elnyúlt testtel, lompos zászlaját
felkunkorítva s egy téglaszín tollazatú kakast tartott szájában a
lábainál fogva, mely kínosan vergődött szárnyaival s kétségbeesve
csipogott, nyímozott, mintha mondaná: «Engem már visznek.»
– Jöjjön közelebb! – integetett Feri, majd átfogta derekát és közelebb
vonta a sűrű bokorba, hogy a róka ne lássa. A leány észre sem vette a
látvány izgalmai közt, hogy még azután is ott maradt az ifjú keze a
derekán; egyre közelebb húzta magához balkézzel, míg jobbjában a puskát
tartotta, a két szív közel egymáshoz dobogott, a két fej majdnem
összeért, Feri érezte a leány hajának illatát, a Mari szive hangosan
vert, – de persze mind a róka miatt.
A róka mama tehát uzsonnáért járt a majorban, s most a lyukhoz érve,
valami nyiffanást hallatott, mire megint kiugrottak a rókafiak s látván
anyjuk szájában a félelmetes állatot, a mint hősiesen kalimpál az egyik
sarkantyús lábával s üti-veri szárnyaival az édest, a mit csak annyiba
vesz, mintha egy önműködő legyező hűs szelet hajtana rá ebben a kutya
melegben, ijedten, megszeppenve állottak félre.
Az öreg némi mozgásokat csinált a farkával (úgy látszik, minden
mozdulata jelent valamit, a mit a kicsinyek értenek), aztán közvetlen
közelükben eleresztette a kakast. Nesztek, itt az uzsonna!
A rókafiak azonban, a helyett, hogy rávetették volna magukat, riadtan
futottak be a lyukba, a kakas pedig az ellenkező irányban menekült.
A róka bosszús tekintetet vetett a maflák után, mintha restelné, hogy
ilyen élhetetlen kölykei vannak: «mi lesz belőletek, mi lesz?» – a
kakast egy iramodással megint elfogta és megint előhívta a gyerkőczöket.
Kijöttek engedelmesen s megálltak sorba, mint valami iskolásfiúk,
szemüket anyjukra függesztvén. Az öreg kétszer emelte fel a farkát,
kétszer lehajtotta s egy félkört írt le vele a gyepen. Aztán a középre
állt, s elkezdődött az előadás. Ide figyeljetek, kedveskéim!
Kieresztette szájából a kakas lábát, mire az megint szabad lett volna,
de az egyik talpát rátette a szárnyára, az természetesen rángatta, mire
egy fényes toll a szárnyából kitépődött. Az egyik rókakölyök, a
legbátrabb, nekidurálta most magát, kilépett a sorból és a szájába vette
a tollat. Az öreg jóakaratúlag pislogott rá: «Jó róka lesz belőle»,
gondolta, de talán meg is mondta valahogy a farka billegetésével, mert
határozottan irígykedve tekintettek rá a testvérkéi.
A helyzet egyre válságosabb lett. A kakas csapkodott, fetrengett,
vonaglott, hánykolódott, de mindig kevesebb erővel. Érezte utolsó
perczeinek közeledését. A róka egy-kétszer meghömpölygette első
lábaival, mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak apró, éles
fehér fogai és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől,
aztán elugrott a vonagló holttesttől, mely fej nélkül is szaladt még egy
darabkán, s a kölykeit uszította rá… ezek most is félénken közeledtek
felé.
Noszty e pillanatban vette le karját a Mari derekáról, fölkapta
puskáját, hogy czélba vegye az öreg rókát.
Mari remegve fogta meg a karját.
– Ne, ne; jaj, ne bántsa a szegény kicsikék mamáját… kérem.
– Mit ad, ha életben hagyom? – suttogta Feri mosolyogva.
– A sárga rózsámat a hajamból, – suttogta vissza Mari.
S már ez a suttogás oly ingerlő, oly csalogató volt, mint az örvény. A
szerelmesek hangja az, – habár most csak a rókák miatt volt suttogó.
– Nem elég, nem elég, – és keze a kakashoz nyúlt.
[Illustration: Két karjába zárta a kedves alakot…]
– Hát mit akar? – kérdé rekedten, lázasan.
– Egy csókot, Mari, – lihegte Noszty.
– Nem lehet, az nem lehet, – szólt, és reszketett. – Hova gondol? Legyen
esze.
– Lássuk no, mit ajánl föl a maga jószántából?
– Jaj, csak a csókot ne kívánja, mert én meghalnék szégyenletemben, –
dadogta csendesen, szép fejét féloldalra hajtva, mintha el volna törve,
– inkább leszek, nem bánom… a felesége.
– Oh, kis bohó! – kiáltott fel Noszty örömittasan. – Hát jól van, abba
is belenyugszom.
S ezzel elhajítá magától a fegyvert, a két karjába zárta a kedves
alakot, forró lehellete, feje mellén nyugodván, szinte égette s
megbódítá, szemei tétova fényt lövelltek, lehajolt az arczához, kezébe
vette az állát, belenézett a szép vágású ibolyaszemeibe s hirtelen
megcsókolta.
Csodálatos, nem halt bele, – sőt olyan viruló lett az arcza, mint
azelőtt egyszer sem, s elmenekülvén tőle, összeomlott haját igazgatva,
melynek egy fonata valahogy a mellénygombba akadt meg, lesütött
szemeiben alattomosan bujkáló mosolylyal fenyegette meg az igéretszegőt:
– Megálljon, erdei zsivány!… Maga Patkó!
A róka-család az eldobott puska zörejére bevonúlt a földalatti
palotájába és semmi sem maradt a tisztáson az előbbi drámából, csak a
szegény kakas kitépett tollazata. A fák levelei ábrándosan suttogtak.
Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó fütytyentett. Odább
az erdő mellett vezető telegraf-oszlopok egyikén egy harkály dolgozott,
kopácsolt, abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban,
különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a
hibás kombináczió. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak
csalódásaik?
Különben csend volt köröskörül. Ünnepélyes, lankasztó, édes csend.
– Menjünk, – mondá Mari, ábrándosan. – Keressük meg apát.