A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 11

Feri lehajolt a puskáért s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen nem is
volt megtöltve.
Megindultak az erecske mentén s nézték, nézték, hogy nő, hogy
szélesedik. A nap már lent járt s biborvörösre festette a páfrányok
húsos leveleit s arany vásznakat teregetett ki a sűrű lombozat között.
Jobbról egy lövés döreje rázta fel a csendet. Arra tartottak. A patak
velök ment, zsémbelt, majd morgott. Ők pedig hallgattak.


HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Tóth Mihály fölszippant valamit.
Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik czigaretta-hüvelyeket
töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánynyal, midőn minden
bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.
– Nos? – kérdé a főispán, hivatalos ridegséggel.
Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta
magát a divánon, még a lábait is fölrakta.
– Nos, megkértem Marit és igent mondott.
Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.
– Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.
Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, a mely nyitva volt.
– Malinka nincs ott, – nyugtatta meg Kopereczky – Vilma egy kicsit
náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.
– Mit kért el Vilma, nem értettem?
– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a
Malinka. No de beszélj már, hogy volt, mint volt?
– Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el.
Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell
hozzá, a milieu, az erdő csendje, a rókák, stb. Egyszóval az erdőben
voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.
– Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is
végeztél?
– Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára,
másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak. Az sohase
árt.
– Sőt használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.
– Azért is jöttem legelsőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szives,
vállald el a kérői tisztet.
– Parancsolj velem, kérlek.
– A mely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se
ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted és dülőre
viheted az öreg úrnál.
– Abban igazad van.
– Mindenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell
fizetnem. S azután se élhetek apanageból, mint valami nyugalmazott
hivatalnok. Az öreg úrnak elég pénze hever itt Bontóvárott és egyebütt
takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk
Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval te elég ügyes
vagy, hogy a körülmények és az ott fujdogáló szelek szerint kivasalod a
lehető legtöbbet.
– Csak bízd rám, sógor.
– Tehát rendben van?
– Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan
lakzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához és
mondd el neki az eset poetikus részét… A prózát majd elintézem én.
Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a
rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba
ment s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg
Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg «in blumen»: «Feri
beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.» Az öreg a képviselőházban
kapta meg a sürgönyt, megértette és legott vonatra ült; sőt a furcsa
sürgöny tartalma a telegrafista-kisasszony révén a nagyközönség közé is
kiszivárgott s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle
magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak
is megtudták falujokban és másnap úgyszólván az egész úri család
összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán
Rekettyésen van az ügy végleges rendezése czéljából, nagy érdeklődéssel
várták megérkezését és az új hireket. Feri egy csöppet sem volt ideges.
«Biztos vagyok a dolgomról.» A tatár herczegnő pedig épen úgy fogta fel
a dolgot, hogy a szülők roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is
megmozdult az a kis húsdarab, a mely annyi bajt csinál a világban; az
öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is
bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín
párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a
Noszty-czímer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit
valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért
mesebeli királyfit, a ki zsákmányul hozta a csodálatos bül-bül madarat,
melynek dalától mindnyájan megifjuhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család
nyűge eddig s most ő lesz a nábobja, a szemefénye; a Tóth-vagyonról
tömérdek szó esett.
Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan
nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen
lesz.
A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt
nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth
Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő
skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ottmaradt, hát akkor
bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan
megegyeznek.
Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit
indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött
Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye
hozományából. A hogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant s nem
mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből
igyekeztek kitalálni az eredményt.
– Izrael vidám, – mondá a főispánné – fütyörészve jön fel a lépcsőkön.
– Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva,
– figyelte meg Homlódy.
– Nagy traktában voltak, – jegyezte meg a tatár herczegnő.
Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de
ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.
– Széna vagy szalma? – kiálták négyen is, mialatt az elbizakodott Feri
nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé.
– Szalmáról szó sincs, – nyilatkoztatta ki a főispán bizonyos,
fontoskodással – de a széna sincsen még lekaszálva.
Egy kis lehangoltság keletkezett.
– Nem értjük!
Feri maga is meghökkent.
– Hát ne tréfálj, – mondá türelmetlenül.
– Az ördögnek tartoztam egy úttal, – folytatá Kopereczky, s az arczok
még jobban kezdtek elsötétedni, – nem volt szerencsém.
– Izrael, az Istenért, megölsz bennünket, – pirongatta Vilma. – Beszélj
már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?
– Nem adta, – felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal és egy kis
művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a
szobában – mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.
– Tehát nem is beszéltél vele?
– Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe,
sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a
temetésre és a családi ügyek rendezésére.
Nagy lidércznyomás alól szabadultak fel a kedélyek.
– No, hála Istennek. Akkor hát nem romlott el semmi.
– Sőt minden a lehető legfényesebben áll, – erősítette Kopereczky.
Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban
van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén
elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet és azt is kijelentette,
hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öreg úrnak nem
volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg, kijelentette, hogy Feri neki
rokonszenves és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.
Körülbelül minden arcz kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri
már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy
Velkovicsot megütötte a guta. Mért épen Velkovicsot? Nem tudott inkább
valaki mást megütni? Sehogysem tetszett neki, hogy épen Trencsénbe
kellett utaznia Tóth úrnak.
– És miben maradtatok? – kérdé Kopereczkytől.
– Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok
magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.
– Az messze van!
Kopereczky pajkosan hunyorgatott.
– Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a
nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni s egyenkint
hullottak le róla a reklik és a szoknyák…
– Utálatos vagy, Izrael! – szakította félbe a főispánné. – Sohasem
nézhetek többé nyugodtan a szemeidbe, ha meggondolom, hogy milyen
paráznaság lakik bennök.
– Mikor jön haza az öreg úr? – kérdezte Feri.
– Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megigértem, hogy
mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül
szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket…
– Nem, az nem volna illendő, – vélte Homlódyné, – az apát be kell várni
az eljegyzésre.
Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél,
a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan
elterjedt a városban s egymást érte a sok gratuláczió, fakgatás,
kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a
szerencsefiak, a kiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak
ugyan, sőt új pénzeket jöttek felkinálni, persze jó kamatra, mert hiszen
még levegőben lóg a tündérvár – vagyis libalábon forog (a hogy a csípős
nyelvüek jegyezték meg), de a helyett özönével jöttek a kéregetők, a
feltalálók, a kiknek csak épen egy pár száz forintra volna szükségük,
hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s ime, itt van egy
vérbeli gavallér, a ki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most
mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, a
kiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek,
megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zúgából is régi
iskolatársak, a kiknek mind kellett valami, Klementy szerkesztő egy kis
baráti kölcsönt kért, a mit lehetetlen megtagadni, már csak azért is,
hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes Hymen-hírt (azért, hogy
majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban
elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala
kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk
maradjon a szó) csőddel fenyegettek a pesti hitelezői s kapóra jött a
dinnye-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet.
Ferivel egy tizezer forintos váltót iratott alá, melyre most már
Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert
ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész
dolog s minden eddigi pénze elúszik. Ment hát Kopereczky is a pénze
után.
Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich
gróf négy fekete lovát s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy
ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket.
Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics
nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg
türhető állapotokat tud teremteni. És hát csak hadd maradjon, nem
hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig
még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri
fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a
tatár herczegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej de más
világ az ezeknél a nagy uraknál! Ott a kanalak és kések is máskép
csörögnek, mint közönséges helyen.
Azontúl is majd minden nap átment Feri Rekettyésre, a mikor pedig nem
mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet
vive-hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem
érkezett meg.
Két hét is elmult, a júliusi nagy hőségek beütöttek és Tóth még mindig
nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna
mennie, de napról-napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez – s azután
megy a császárfürdőbe a rheumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy
Zemplénmegyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát ezt az
alkalmat nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az
önkénytes árverésen nemes állatokhoz, a melyekben Mari is örömét fogja
találni; a vasuton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a
Balatonon dangubáló yachtja és hogy most épen meg van szorulva, vesztett
a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a yacht új szeget
ütött a fejébe.
Terringette, egy yacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne
ide-oda őgyelegni a Balatonon saját yachton! Ilyet még egyetlen Noszty
sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt s a zempléni
árverés helyett neki vágott a dunántúli útnak Siófokra.
Hogy im távol volt Feri, most már épen semmit se tudott Kopereczky Tóth
úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást
intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, ha
megjött-e már Tóth Mihály vagy sem, a mi aztán meg is történt, de mindig
az, hogy még nem érkezett meg.
Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüst
tálczán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb s
bosszúsan dobta a padlóra; a szokásos jelentés volt benne az
állomásfőnöktől: «Tóth Mihály ma sem érkezett meg», majd a névjegy után
nyult, azon meg az volt írva: «Tóth Mihály.»
– Ő maga van itt? – csodálkozott a főispán.
– Ő maga!
Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.
– Vezesd be hamar az elfogadó szobába s vigyél be szivart és cognacot.
Mondd, hogy öt percz alatt rendelkezésére állok.
De még talán annyi se telt el, már felöltözött s szaladt be Tóth
Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe s megrázva azt, hogy szinte
ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.
– Isten hozta, Isten hozta, kedves bátyám. No ez igazán nagy meglepetés.
Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a
megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje a szamár még ma
is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az
emberekben megbízni.
– Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen,
egyenest ide jöttem a mai reggeli vonattal.
– Úgy? Hát foglaljon helyet kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha
karszékbe…
De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, a hogy a
látogató szokott a szivélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arczán
mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a
meleg kézszorítást is mintegy huzódozva fogadta, mint a kinek valami
bankóból tévedésből többet adnak ki, mint a mennyi jár.
– Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni
méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem…
– Kezdheti, a hol tetszik, kedves Tóth bácsi és nem is olyan különös
már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő,
azért kerestem fel a multkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember
fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess,
elröpül a fészekből. De hát mért nem ül le, Tóth bácsi?
– Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen épen azért jöttem, mert
a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat és arról is
értesített, hogy újolag készül hozzám bizonyos ügyben.
– Hát az csak természetes, – szólt Kopereczky, a kezeit dörzsölve.
– Meg akartam előzni és otthon ki sem szállva, egyenesen ide jöttem
Trencsénből.
– Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kimélni, de ezzel
rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a
családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.
Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; épen ilyenforma
kiméletes kifejezést keresett szűk szótárában.
– «Ebből kifolyólag», méltóztatott mondani. Ez az, a mi engem
aggasztott. Ettől akartam megkimélni méltóságodat, mivelhogy…
– Nem értem önt?
– Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi – mondta Tóth Mihály
szeliden, egyszerüen.
– Melyik dologból?
– A melyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.
– Én a Noszty sógorom ügyét értem – lihegte Kopereczky izgatottan.
– Én is – felelte Tóth Mihály. – Nem akarom azt a színt adni a dolognak,
hogy a főispán úr, illetve a szolgabiró úr kosarat kapott, hát arra
jöttem kérni, ne méltóztassék engem e miatt fölkeresni s különösen
kegyeskednék oda hatni a szolgabiró úrnál, hogy a leányomat, kinek
bizonynyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl mint lovagias
úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.
Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni
kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis
asztalkák közöl egyet.
– Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik?
– A mit egy becsületes apának kell cselekedni.
– Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?
– Én semmitől se félek.
– Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a
Noszty szándékát.
– Ez akkor volt; most máskép határoztam.
– Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt s boldogtalanná teszi ezt a
kedves teremtést.
– Azt is meggondoltam.
– De legalább az okot mondja meg.
– Nem szándékozom az okot megmondani.
Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem
birta már magát türtöztetni. A csengetyűhöz rohant s olyat rántott
rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbeborult szemekkel dobta
a padlóra Tóth úr elé:
– Vigyázzon Tóth, vigyázzon! – rikácsolta. – A sógorom nem hagyja ezt
annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.
[Illustration: – Ne ordits, marha!]
Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.
– Azt ő bizonynyal nem fogja cselekedni.
Ezzel meghajtotta magát és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a
befelé rohanó Bubenyikkal.
– Mit parancsol mélt…
De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant
csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában
is meghallhatta a távozó Tóth.
Bubenyik fölszisszent s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá
szaladgálva fújt, mint egy megvakult bika, majd némileg lecsillapodván,
rárivallt Bubenyikra.
– Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt
voltaképen Tóth helyett kaptad. Nem birtam már magammal, Bubenyik.
Muszáj volt valakit pofon ütni.


HUSZONHARMADIK FEJEZET.
(Mit csinál a pók, ha a hálóját összetépik.)
Nagy katasztrófa volt ez. Szerencse, hogy még el lehetett egy darabig
titkolni. Kopereczkyt elöntötte az epe, hiszen az ő pénzéből úszott el a
legtöbb, már most aztán nem a császárfürdőbe küldték az orvosok, hanem
Karlsbadba, a sárgaság ellen. El is ment Malinka kiséretében másnap az
esti vonattal, mielőtt még Feri hazajött volna.
– Megölném, ha most kellene vele találkoznom. Inkább elmegyek otthonról.
– Ugyan, ugyan, mit bántod a szegény fiút, inkább sajnálkoznod kellene
felette – csillapította Vilma. – Nagy bánata lehet. Mert szereti a
leányt.
– Én is szeretem a pénzemet. Nekem is nagy bánatom van.
Ferinek első látogatása, a mint vissza érkezett Bontóvárra, Vilmának
szólt. Már akkor tele volt a ház rokonokkal. Ezek még a régi módi
urakból valók. Nem hagyják az elesetteiket hidegvérűen elpusztulni, mint
a maiak. Mindig akkor röffentek össze, ha valami baj történt, a mi
tiszteletre méltó vonás volt bennök, – ezért is uralkodtak
nemzedékről-nemzedékre a megyében. Mert minden hatalom a tisztesség
valamely forrásából ered.
Vidáman toppant be azzal a szóval, hogy yachtot vett Mari számára.
– No süsd meg – szaladt ki a szó a nyers Leviczky Jánosból.
– A yachtot?
– A yachtot is, a Maridat is.
Apránként vallogatták ki a történteket. Szegény Feri valóságosan
összetört. Annyira a szivére vette, hogy eleinte az öngyilkosságtól
féltették. Vilma ott tartotta maga mellett a lakosztályában. Puskát,
pisztolyt gondosan elzárt és a kulcsot magánál tartotta.
A család is teljesen ki volt forgatva nyugalmából. Hisz az ilyen dolog
alkalmas megzendíteni azt a tekintélyt, a melynek éltek, a melyből a
gőgjük táplálkozott. Először a férfiak hányták-vetették meg az esetet,
természetesen gentry-észszel. Szörnyűség, hogy ilyesmi történhetik egy
Nosztyval! Dúltak, fultak, bonczolták a kérdést, rágódtak rajta. Pedig
olyan egyszerű volt. Csak az történt, hogy nem sikerült neki egy jól
kieszelt spekuláczió. De ők azt az oldalt látták, hogy egy Nosztynak
röviden kiadták az utat. És ha már ebből az ügyletből, melyre annyi
fáradtságot áldoztak egyes családtagok, nem lehetett pénzt csinálni,
hogyan lehetne legalább egy kis vért ereszteni, akár innen, akár onnan,
– hisz az már mindegy.
Rágányos vetette fel a kérdést, nem kellene-e Ferinek magyarázatot kérni
Tóth Mihálytól? Mert Feri bizonyos fokig önérzetében is meg van
kurtítva.
Homlódy ellenezte. Az ő felfogása szerint szabad a kosár. Isten mentsen,
hogy házasságkötések a lovagiasság szabályai szerint intéztessenek el.
Leviczky Jánosra, a nagytermetű nyugalmazott dzsidás-ezredesre, a híres
párbajhősre tapadt minden szem.
– Hát te mit mondasz, János?
Az ezredes azt mondta, hogy ő igenis lát bizonyos subtilis árnyalatot, a
miből lehetne valamit kihozni. Tóth Mihály ugyanis beleegyezett a
házasságba és csak most, miután Trencsénből megjött, jelentette be
vétóját, a mi könnyen úgy tüntetheti fel Ferit a csőcselék szemében,
mintha valami becstelen dolgot tudott volna meg róla Trencsénben, a hol
az ezrede feküdt, – hát igenis, Ferinek joga van magyarázatot követelni.
Az ezredesnek senki sem mert ellentmondani, olyasmi nem történt vele
soha; még Noszty Pál sem cselekedte volna meg, de most kénytelen volt
vele, mert ő körülbelül sejtette, hogy milyen magyarázatot adhatna Tóth,
ha kényszerítenék, – ennélfogva úgy vélte, hogy teljesen csatlakoznék a
János úr helyesen és finoman kidomborított nézetéhez, ha Tóth Mihály már
egyszer tényleg igent mondott volna, de a hogy neki Izrael most Pesten
átutaztában elmondta a tényállást, azt csak Tóthné csevegte, hogy ura
nem tett kifogást, ők azonban Tóthnak csupán egy kijelentését
tekinthetik mondottnak, a mit a Feri megbizottja, Kopereczky előtt
személyesen tett, s ez az, hogy nem adja a leányát – ezért pedig nem
lehet felelősségre vonni.
Leviczky haragosan rángatta bozontos szemöldjeit és noha Noszty igen
tapintatos formában czáfolta, a rokonok mindamellett azt hitték, hogy
legalább is megeszi.
Morgott is, mikor bevégezte, de nem ette meg. A párbaj pedig elmaradt.
Hanem azért még hetekig, hónapokig folytak az e fölötti eszmecserék a
férfirokonok közt, míg az asszonyok leginkább a miatt szidták Ferit,
hogy a gyűrűket itthon csináltatta s így a kezdőbetükből a bolond is
kitalálhatja, kit akart menyasszonyául; nincs hát semmi mentség,
előbb-utóbb köztudomásra jut a kosár. S az a szégyen, az a rettenetes
szégyen! Ha a gyűrűkkel nem történik ez a könnyelműség, – el lehetett
volna titkolni vagy tagadni, de így mindennek vége.
– Az utczán se merek többet mutatkozni, – nyafogott a kis grófné
(Rágányosné).
Csak a tatár herczegnő nem vesztette el a szivét.
– Ejh, hátha még nem ez az utolsó stáczió ebben a dologban.
Kétkedő mosolyok voltak a felelet. Feri csak a fejét horgasztotta le és
sóhajtott.
– No, ugyan mit nevettek? Hát a szindarabokban nem mindig ilyen az első
felvonás, pedig a harmadikban okvetlenül összekerülnek a párok.
– De iszen elhegedülte azt Szent Dávid, kedves hugom, – bömbölt közbe a
dzsidásezredes.
– Vagy ki tudja, kedves János bátyám? Láttam már én olyan tulipánt is,
mely a fűrészpor alól nőtt ki.
Homlódyné czélozgatásait üres, Ferit vigasztaló szóbeszédnek vették az
atyafiak, csak az egy Vilma nem adta fel teljesen a reményt, s egy ilyen
alkalommal odasimult Máli nénihez:
– Igazán van valami terve?
– Tervem? Az még nincs. Hanem úgy a sötétségből dereng egy kis
kiindulási pont.
– Ugyan súgja meg, – rimánkodott a főispánné.
Homlódyné súgott valamit, mire Vilma elnevette magát és egy kicsit el is
pirult.
– Oh, gonosz, gonosz nénike… Hanem hát ezzel nem sokra megyünk. Ez nem
terv, ez csak egy óhajtás.
– Kicsiny téglákból épülnek a nagy házak.
Épülnek bizony, de nem fundus nélkül. Vége van ennek a dolognak. A kis
és nagy rókák, a kik valamikép szerepeltek benne, mind megegyeztek
abban, hogy itt nincs mit keresgélni többé. A sok róka közül csak egynek
volt belőle haszna, annak, a melyik a Horka-erdőben ezen a réven
megmenekült. Ámbár még annak se, mert a puska amúgy sem volt megtöltve.
Homlódyné azonban mégse pihent, mert noha minden elcsendesedett s az
atyafiak napirendre látszottak térni, éles megfigyelő észrevehetett
volna bizonyos különösségeket; hogy ő nem szüntette meg az érintkezést
Tóthékkal, sőt egyre melegebb barátságba ereszkedett. Majd minden héten
ott volt náluk, ők viszont átjártak Voglányba. Az is észlelhető volt,
kivált későbben, hogy Vilma, Homlódyné és Feri valami titkot
rejtegetnek, néha egyetértőleg összenéznek, azonfelül sokat tanácskoznak
zárt ajtóknál. De hát kit érdekelt már ez! Ha tervelnek, hát mulassanak.
Ártatlan dolog már a Máli néni minden praktikája. De mindegy. Hiszen a
pók se azért szövi az ő vásznát, hogy kereskedésben eladja, szövi a maga
gyönyörűségére és ha tizet leütnek is a hálóiból a porolókefével, a pók
meg nem únja, szövi a tizenegyediket.
Hogy azonban lehetett valami egészséges mag a Máli néni terveiben, arra
is volt jel, a Noszty Feri gyors kiépülése kedélybetegségéből. Nemcsak
összeszedte magát, de reményleni kezdett. (Ez már nyilván a Homlódyné
életelixirje.) Egy napon kijelentette, hogy únja magát Vilmánál, elmegy
Pestre, vevőt keresni yachtjára. Szóval már pénz kell neki. Tehát már
meggyógyult. Mehet.
Csak egy levelet hagyott Bontóváron, Kopereczky számára, melyben arra
kéri, hogy helyezze át egy más járásba, a mi meg is történt, mihelyt
Kopereczky hazajött Karlsbadból, áttette a megye éjszaki részébe, az
ottani szolgabirót helyettesítvén árvaszéki elnöknek; a főispán
tapintatosnak találta Feri kérését, mert nem járhat ezek után
Rekettyésre, Feri pedig a hitelezői zaklatása elől menekült oda; a
voglányi szolgabiróság teendőivel ideiglenesen Malinka Kornélt bízta
meg.
Mindez úgy látszott, mintha magától történnék, a világ elhelyezkedik a
benne levő súlyok szerint, holott ez úgy volt kicsinálva, billentyűk és
kerekek hozattak észrevétlen módon mozgásba, bizonyos czél kedvéért. A
főispánék Krapetzen töltötték a szeptembert és októbert, a kis
Kopereczky már járni tanult az elhanyagolt parkban, Tóthék a
Somlyó-hegyen szüreteltek s csak november elején jöttek haza; Feri az új
járásban tartózkodott és csak levelekben érintkezett Homlódynéval és
Vilmával, – de épen ezek a levelek árulói annak, hogy a mi történt,
abban nagyrészt az ő kezük van.
November 3-ikán beszakadt a privogyeczi kőszénbánya s valami harminczöt
munkást eltemetett. Erre a szerencsétlenségre (nota bene nem állítom,
hogy a bányát is Homlódyné döntötte volna be) hazajött a főispáni
család, Homlódyné meghivta ebédre Klementy szerkesztőt és kifőzte vele,
hogy a szerencsétlenül jártak családjai javára valami nagy dolgot kell
csinálni. Ebbe a hazaérkezett főispánné is bevonatott s elhatározták,
hogy egy nagy bált adnak, pompás élőképpel.
Egy erdélyi fejedelemről, a jámbor Apafi Mihályról maradt fenn a mese,
hogy a fejedelemségét egy órára át engedte a feleségének, Bornemisza
Annának. Hogy mit csinált ez egyetlen óra alatt, nem jegyezte fel a
krónika. Tehát nem tudjuk. Bizonyára ő maga se tudta. Mert hisz
bizonyosan valami egyebet szándékozott csinálni, mint a nadrágban járó
fejedelmek. Pedig épen azt csinált, a mit ők. Adókat. De sokkal
nagyobbakat, mint ők.
Az egyórai uralmat ugyanis lefestette egy jó piktor. A szép kép
elterjedt a magyar házaknál és most, mikor már a fejedelemasszony
kétszáz év óta porlad sírjában, mégis keményen adóztatja nemcsak
Erdélyt, hanem a szomszéd nagy Magyarországot is, (a mely nem volt az
övé addig az egy óráig sem), mert általános divat lett az egyórai