A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 13

– Nos, meg van nyugtatva? – kérdé szelíden Feri.
– Bocsássa meg, ha valami különösen gondoltam, de lássa, szegény kis
agyvelőmet úgy megzavarják a dolgok, hogy azt kellett hinnem, a mit az
apám mondott…
– Én rólam?
Csak a fejével bolintott szomorúan.
– Mit mondott?
– Azt, hogy maga nem becsületes ember és soha se lehet az én férjem.
De ezzel aztán el is tört a mécses, sírni kezdett.
Feri megrázkódott és egy szót se szólt többet. Feje a mellére hanyatlott
s egy perczig arra gondolt, hátha ő ugrana le a kocsiról s elindulna úgy
a világnak, hogy soha a hírét se hallanák.
Egy bolyongó éji madár neki akart repülni a kocsilámpa világosságának,
de mert a lámpát odább vitte a rohanó négy ló, az irányt tévesztett
bagoly a Feri fejének szállt s horzsolva szétterjesztett szárnyaival a
kalapját, kísértetiesen vijjongta: Kuvik, kuvik.


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
(A botrány.)
Éjfél után két óra tájban zörgette fel a szt. Sebestyénnel átellenben
lakó Pázmár orvost Bubenyik, hogy jöjjön azonnal, Tóth kisasszony várja
künn és méltóságos Noszty Ferencz úr, hozza el a kulcsot is a Tóth úr
szobájától, mert a kisasszony itt fog hálni az apja szobájában (a
rekettyési hídon nem lehet átmenni), aztán hozza a bundáját, botosát is,
mert át kell mennie Voglányba, Homlódyné méltóságos asszony
megbetegedett.
Míg egymásután belebujt a ruháiba, addig lassankint az eseményeket és
azoknak az okait is összekapkodta a doktor, úgy hogy teljesen informálva
csoszogott el botosaiban a kocsihoz.
– Jöjjön, jöjjön kedves kisasszony. No semmi az. Itt jó helyen van. A
saját házában van. De ki látott valaha ilyen esetet! A tarka Zebedeusát
ennek a vármegyének. Hát nem tudják nappal megcsináltatni azt a hidat?
Hiszen mindjárt befűtök én. Nem a vármegyének, ámbár annak se ártana, de
a szobában. Ugy-e nagyon össze van törve? Hogy ne, hogy ne. Ez az Apafi
mindig részeges ember volt, de még most is bajokat csinál. Ugy? Hát az
élőképek főpróbája volt? A tarka Zebedeusát azoknak az élőképeknek. És
hát mi baja a Homlódynénak? Görcsök? Ugy kell neki, mert olyan, mint a
kéneső, mindig jár-kel és felfázik. Itt most a lépcsők következnek,
kisasszony. Csak tessék én rám támaszkodni. Hopp, itt vagyunk. A
szolgabiró úr már ismeri ezt a helyet. Ő is hált már itt néhányszor.
Kinyitotta az ajtót és gyertyát gyujtott. Egész barátságos szoba volt. A
fogason az öreg Tóthnak a kabátjai lógtak. Az iróasztalon könyvek,
Jósikától, Keménytől, Jókaitól, egy házisapka, a mit harmadéve
karácsonyra Mari kötött az apjának, ugyancsak egy törülköző-tartó a
mosdó-asztalnál, az is az ő himzése, hiszen itt ő valóban otthon van. A
balszögletben hófehér ágy kinálkozott fekhelyül, az ajtó mellett egy
vaskályha terpeszkedett, még a gyujtó is oda volt készítve.
– Hajoljon le Bubenyik, gyujtsa meg.
A száraz fa mindjárt tüzet fogott s csakhamar elkezdett pattogni,
szikrázni, majd perelni és dohogni. A lángok eleinte sziszegve nyalták a
fahasábokat, nyujtózkodva, mint valami kék giliszták, míg a folytonos
előnyomulásban végre erőt vettek rajtok s ropogva, diadalmas zúgással
tomboltak a kályhában. A doktor ezalatt meggyujtotta a szamovár alatt is
a szeszt, Marinak theát főzve; nyájas és vidám lett a szoba, Mari egy
kicsinyt magához jött és még mosolygott is. Mikor pedig Noszty
megsürgette a doktort, hogy jöjjön már, mert Máli tante türelmetlenül
várja Voglányban, Mari is tuszkolta, hogy csak menjen, menjen, ő egészen
jól érzi itt magát.
A doktor kivette a kulcsot kivülről és belülről tolta be a zárba,
figyelmeztette, hogy kétszer fordítsa meg.
– Ha pedig valamire szüksége lesz, itt a csengetyű-zsinór, húzza meg, az
ápolónők, a kik lent vannak a betegeknél, azonnal feljönnek. Majd külön
is utasítom most őket.
– Köszönöm szépen, de nincs szükségem semmire, kivévén nyugalomra.
– Hát csak pihenje ki magát, kedves kisasszony. Reggel majd magam viszem
el a mamájának.
Mikor elmentek, Mari Nosztynak is kezet nyujtott.
– Nem haragszik rám? – szólt és hamar elfordította a fejét.
– Dehogy – felelte Feri egyszerűen s aztán elmentek. Mari még hallgatta
a lépteiket az emeleti folyosón, kip-kop, kip-kop, ezek a Feri rithmikus
lépései, zsob-csop, ezek a doktor botosai, drob-brob, ezek a Bubenyik
nagy talpai. Még azt is hallotta, mikor a kocsi elindult.
Hirtelen vetkeződni kezdett, az ágy szélére ült, megoldotta felső
szoknyáját s kilépett belőle, kikapcsolta galambszín mellénykéjét, ekkor
jutott eszébe, hogy nincsen hálóreklije. Gépiesen nyomogatta össze a
mieder-kapcsokat s lehullt a pánczél, mint mikor a mákvirág kihasad a
burkából. Lehet-e igézőbb valami? A czipellőket is lehuzta s egyenkint
leejtette a padlóra. Kip, koppant az egyik, kip koppant a másik, mintha
azoknak a most elhangzott lépteknek felelgetnének.
Elhangzottak és talán soha se fogja hallani többé. Ugy elfacsarodott a
szíve, hogy sírva borult az ágyra, s addig sirdogált csendesen, míg
elaludt.
A gyertya égve maradt az asztalon, egy picziny piros rózsa nőtt ki a
kanóczából, egy molylepke keringett, tánczolt körülte eszeveszetten, egy
prücsök pedig hegedült neki hozzá valahol a falban.
A doktor az egész uton szundikált, Voglányban a kastély udvarán
felköltötte Noszty, bekisérte a Máli tante lakosztályába és átadta egy
komornának, míg ő maga úgy, a hogy jött visszasurrant az udvarra, a hol
már befogva várta a saját kocsija. Felültek Bubenyikkal és köd előttük,
köd utánuk, Mezernyére hajtattak.
– A torony-szobában világosság van – figyelmeztette ideiglenes gazdáját
Bubenyik, mikor a Szt. Sebestyén elé értek.
– Már mindegy – felelte Noszty. – Benne vagyunk.
Megállították a kocsit, a kórház éjszaki részénél, Bubenyik nyakába
kanyarította táskáját s gyalog lépegettek a homlokzathoz, a parkosított
részen keresztül.
Valami nyitott filagoria volt oldalt, a hol a betegek nyáron üldögélni
szoktak. Bubenyik ide vonta be Ferit.
– Itt majd elkészítem a méltóságos urat, hogy még az édes anyja se
ismerne rá.
A táskából kihúzott Bubenyik egy ősz parókát, meg egy álszakállt.
– No adja ide a fejét, olyan patriarcha lesz – mindjárt, hogy a
Sebestyénbeli anyókák azt hiszik, Aeskulap apó véteti fel magát
betegnek.
Nem hiába volt szinész valamikor Bubenyik, egy percz alatt átalakította
Nosztyt öreg embernek, parókát húzott a fejére, álszakállt ragasztott az
állára, egy ócska köpenyeget terített rá, s tetejébe vállára akasztotta,
a honnan ez mind előkerült, a tarisznyát.
– Rendben van. Már most csak tartsa magát egy kicsinyt görbén és tessék
megmondani, hol várjuk reggel?
– A vendéglőben.
Bubenyik visszament a kocsihoz, Noszty pedig előre jött a Szent
Sebestyén bejáratához s meghúzta az ajtófélfán lógó fogantyút, mire éles
hangon szólalt meg a harang odabent.
Kisvártatva kulcs nyikorgott az ajtóban s egy köpczös asszony dugta ki a
fejét, melyen fehér bodros főkötő pipeskedett, félrehibbanva és
meggyűrve.
Kezében lámpást tartott, mely csak gyér fényt vetett a jöttre.
– No, mi az? Mit akar?
– Beteg vagyok, kérem magamat fölvétetni a kórházba.
– Miféle szerzet? – kérdezte az asszony bizalmatlanul.
– Vándor óracsináló vagyok.
– Nem erre a vidékre való, úgy-e?
– Tóth úrék óráit igazítottam Rekettyésen.
Erre megenyhült egy kicsit az asszony és így szólt:
– Hát mi baja?
– Szédülök, – nyöszörögte, – azt hiszem, mindjárt összerogyok.
– De hol csavarog ilyen késő éjjel, hiszen mindjárt rorátéra fognak
harangozni?
– Lassan vánszorogtam az úton és minthogy ismerem Pázmár doktor urat…
Ettől még jobban megenyhült az asszony szigorú arcza s most már
valamivel nagyobb nyilást hagyott az ajtón, még csak az utolsó próba
volt hátra.
– Hajoljon idébb és leheljen rám.
Noszty, nehogy a lámpafénynél meglássa valahogy fehér fogait,
óvatosságból olyan közelről lehelt rá, hogy az ajkait érinté, csóknak is
beillett, csak hogy épen nem czuppant.
– No, nézd a vén kutyát! – kiáltott fel az asszony, hirtelen elrántva a
fejét. – Még mit nem akar!
De minthogy se bor-, se pálinkaszagot nem érzett rajta, most már kitárta
az ajtót előtte.
– Jöjjön be hát és pihenjen le, jó öreg. Reggel majd megvizsgálja a
doktor úr.
Ezzel elvezette a folyosón át a közterembe. Feri ismerte itt már a
járást s arra kérte az ápolónőt, hogy az ő ágyát messzebb jelölje ki,
mert nem tudna pihenni, ha a betegek nyöszörgését közelről hallaná, s
egyenest a csigalépcső melletti ágyhoz tartott, mely hátul volt egy
alkovenszerű szögletben.
Az ápolónő ráhagyta, s miután az új beteg kijelentette, hogy semmire
nincs szüksége, elcsoszogott lámpájával a terem előrészébe, hol egy
nehéz beteg mellett virrasztott. Útközben sorra nézegette az elfoglalt
ágyakat, figyelte az alvókat és betakargatta, aztán leült egy
karosszékbe az egyik ágynál, a lámpát letette a padlóra maga mellé, hogy
a fény ne bántsa az alvókat, egy kanál orvosságot adott be egy
félkönyökére emelkedő fehér alaknak, egy másik üvegből maga vett be
valamit, de aligha orvosságot, s lassan-lassan bóbiskolni kezdett, fehér
főkötős feje lazán mozgott, mintha madzagon lógna le a nyakáról, s
valami játszi szellő ingatná ide-oda.
Noszty csak erre az elcsendesedésre várt, melyet elvétve zavartak
sóhajok, szuszogások és nyöszörgések, gyorsan lerángatta ál-haját,
szakállát és a táskába gyömöszölte, lehúzta czipőit és hóna alá fogva,
lábujjhegyen a csigalépcsőig osont, fölment nesztelenül, kikereste
zsebéből a kulcsot, melyet egykor Tóth Mihálytól kapott használatba,
nagy óvatosan megfordította a mennyezeten levő zárban, mire
lassan-lassan fölemelte a csapóajtót, hogy zörejt ne okozzon, s most már
csak egy lépés – bent volt a Tóth Mari szobájában.
Meghökkent, mint a szentségtörő, a ki egy templomba lép rabolni. Egyet
lépett előre s a lépte neszétől megrémült. Zsibbadni, merevedni érezte
lábait. Ugy rémlett neki, mintha szellemek suhognának láthatatlan
pallosokkal az ágy körül, a honnan csendes, szabályos pihegés hallik.
Minden úgy volt még, mint mikor az álom betapasztotta szemeit, a szép,
szomorú szemeket. A gyertya égett, de már a legvége serczegett a
gyertyatartó üregében, a tücsök még mindig hegedült, hanem a víg, bohó
tánczos, a molylepke, már halva volt; a lángokba vágódott és megégett. A
kis czipők ott hevertek az ágy mellett. A rezedaszín szoknya, meg a
galambszürke blouse hanyagul a székre volt dobva, az utóbbi még szinte
az élő test formáit mutatta a vállaknál és a mellnél, a hol be nem
huppant és – csak remegve mert odanézni Noszty, – a fehér párnákba
besüppedve a Mari feje pihent, koszorúba font kalászszín hajával. Ajkai
körül amorettek játszottak. Nyakának édes vonalai minden
lélegzetvételnél mozogtak, alakultak, s mozogni látszott velök egy kis
szentkép, mely keskeny fekete bársony pántlikán lógott a nyakán, mint a
csöngetyű a bárányén.
Noszty szíve hangosan vert. Hallotta a mélységes csöndben, s ez olyan
bántó volt, mintha még valaki volna itt rajta kívül.
Bizonytalan kilátásokkal szorongatták különböző érzések; a megszorult
ember czinizmusa, a moral insanity chaotikus zagyvaléka, mely lényének
alapját képezte, a nemes ember fölszedett lovagias allürjei, a szerelmes
gyöngédsége, a kéjencz gyönyörszomja, mintegy birokra keltek a könnyelmű
úrfi lelkében. Volt mozzanat, melyben a megbánás kerekedett felül,
legjobb, ha visszaoson csendesen, de egy tekintet azokra a formás
czipőkre s az álmában gyöngén kipirult kedves arczra, megint meglökte az
ördög: hát mindezt itt hagyja másnak, mikor már majdnem az övé volt?
Nem, nem. Törjön szét a világ, szakadjon rá minden kárhozat, de meg nem
hátrál. Hiszen nem akar semmi becstelent, csak a csatát akarja
megnyerni, melyet neki a végzet üzent.
Határozott, sőt daczos léptekkel közeledett az ágyhoz. Ekkor pillantotta
meg a szoba falán végighúzódó csöngetyűzsinórt, kivette kését és
kettévágta. Az ágy mellett állva, megcsapta az a bódító illat, mely a
női testből kiárad, szédült és reszketett a vágytól minden porczikája,
érezte, hogy nem bír többé magával és nem tehet mást, mint átkapja azt a
bűbájos, titokzatos szépségekkel teljes alakot, a karjaiba szorítja,
álmát, haragját lecsókolja.
De mit mondanának majd ehhez azok a tiszta égi szemek, melyek most a
pillák selyemrojtja alatt vannak elrejtve? Mit mondanak, ha majd
megnyilnak? Jaj, azok a szemek!
És Noszty nem karolta át, a mint akarta, hanem a helyett letérdelt az
ágy melletti szőnyegre s gyöngén megérinté a párnán nyugvó kis kezet.
– Mari! – szólt halkan.
Erre a hangra feltekintett félébren, félálomban, meglátta Nosztyt,
valami mosolyféle suhant át az ajka balszögletében, aztán újra lecsukta
nyugodtan a szemeit. Azt hitte, álmában látja Nosztyt. S ez jól esett
neki.
– Itt vagyok. Én vagyok, – ismételgette Noszty hangosabban s kezébe
vette a kezét.
Mint a megriasztott madár, a hogy a szárnyát idegen érintésre
szétcsapja, elhárítólag emelte fel a karjait s egy velőtrázó sikoltással
bujt a paplan alá az álla hegyéig.
A rémületé volt az első mozdulata, a szeméremé a második.
Feri bűnbánó hangon beszélt hozzá:
– Bocsássa meg, oh, bocsássa meg, hogy ide jöttem. Ne haragudjék, édes
Mari. Nem akarok semmi rosszat. Csak azért vagyok itt, hogy
meghallgasson és igazat adjon nekem.
Az pedig egy szót se felelt. Ajkai mozogtak, látszott, hogy beszélni
akar, de nem tud, mintha megnémult volna. Finom orrczimpái remegtek,
homlokán a rettenet verejtéke gyöngyözött. Majd végre hangos sírásban
tört ki. Noszty pedig csak egyre ismételgette, hogy ne haragudjék és ne
féljen tőle, mert ő nem akar tőle semmi rosszat.
A könnyek igazi fegyverei a gyengébb nemnek; Feri elgyengült, Mari
megedződött általuk.
– Távozzék innen – kiáltá váratlanul, élesen s almavirágszín karját
végig húzva a szemén, végig kente rajta a könnyeket. – Ha ebben a
pillanatban nem megy, föllármázom a kórházat!
És keze a zsinór felé nyult.
– Hasztalan – felelte Noszty – a zsinórt elvágtam.
– Becstelen! – sziszegte a leány megvető hangon. – Nem félek magától. Én
amerikai leány vagyok. Velem nem olyan könnyű elbánni.
Erre a bátor hangra Feri úgyszólván összetört.
– Oh Mari, ne legyen olyan kegyetlen – esengett – ne itéljen olyan
keményen. Hibás lehetek, de nem becstelen. A módok és az eszközök, a
melyekhez nyultam, talán kifogásolhatók, de a czél…
E pillanatban nagyot lobbant a gyertya utolsó lángja s egy szörcsenéssel
kialudt, homály támadt a szobában.
Mari felhasználta ezt, a paplan alatt az ágy lábához csúszott, fürgén
mint a gyík, ott hirtelen átvetette magát az ágy deszkáján s egy
iramodással az ablakpárkányon termett.
Noszty csak az alsószoknyák sustorgását hallotta, aztán valami fehéret
látott megvillanni a sötétben, csak akkor vette észre, hogy voltaképen
mi történt, mikor onnan fenyegette meg:
– Ha ön nem megy, én megyek. Leugrom innen, – s ezzel csavarni kezdte az
ablak kilincsét.
Noszty ijedten fordult meg.
– Mari, Mari, az Isten szerelméért, megálljon. Térjen vissza az ágyba és
hallgasson meg. Ha ön elküld, miután meghallgatott, esküszöm az élő
Istenre, távozom a szobából.
– Hát jól van, beszéljen, – mondá, s egykedvűen lógázta a lábait a
párkányon ülve. Már egy csöppet se félt, érezte, hogy ő van fölül.
– Jöjjön vissza, kérem, mert ott megfázik. Az a halál ott!
– Távozzék az ágytól, távozzék a kályhához, akkor visszamegyek. És
esküdjék meg, hogy nem közeleg az ágyhoz, eskűdjék meg az anyja sírjára,
mert az anyját talán szerette.
– Szerettem, és esküszöm az ő sírjára, hogy mindenben engedelmeskedni
fogok magának.
– Ugy? Akkor jól van. (Most már szinte tetszett a dolog Marinak.)
Mindenekelőtt húnyja be a szemét és forduljon el.
– Ha elfordulok, akkor minek húnyjam be a szememet, ha pedig behúnyom a
szememet, minek forduljak el?
– Csak semmi okoskodás.
Noszty a kályhához ment, a mit azzal konstatált, hogy fölemelte a
piszkáló vasat és felturkálta benne a parazsat a hamu alól. Azalatt Mari
visszasuhant az ágyába.
– Hát már most, mondja meg, hogy jutott ide és mit akar?
– Engem a szerelem hozott ide, az olthatatlan, a zablát, fegyelmet és
akadályt megvető, mindent összetipró lázas szerelem.
– Ne mondja! – szólt közbe Mari nyujtott, gunyolódó hangon. – Oh,
szegény ember!
– Képzelje magát helyzetembe. Megszerettem egy leánykát, egyszerű sorsú
gyermeket, önt Mari, mikor még azt hittem, komorna. Ő volt életem,
kerestem mindenfelé, ábrándoztam felőle s ime sorsunk összehoz, kisül,
hogy ideálom dúsgazdag kisasszony, ön Mari. Mindjárt éreztem, akkor,
hogy szerencsétlenség ért. Vissza akartam vonulni, de ön bátorított s
végül, hiszen tudja, ebben az alakban is majdnem kalászba szökött már a
boldogságom, mikor az ön apja megjelent és a sógorom előtt kijelentette,
hogy mindennek vége szakadt. Képzelheti azt a bánatot. Egy összetört
szerelem is megölhet egy embert, de két összetört szerelem egyszerre, ez
már nem a halálba kergeti, hanem messzebb, a pokolba. Hányszor
kiáltottam fel az Istenhez gyötrelmemben: Isten, Isten, minek tetted
azt? Legalább hagytad volna meg Klárit. Az is elég lett volna nekem,
hogy keressem, hogy gondoljak rá, tudjam, hogy megvan valahol, de mért
tetted nekem a világot egészen üressé?
A dallamos, behizelgő hang megrezegtette a Mari lelkét, egy szot se
felelt, csak sóhajtott: hiszen ő sem bánná, ha megvolna a vadász
valahol…
– Hát már most mi tévő legyek – folytatá Feri keserűen, miközben leült a
fáskosárra – vártam, hogy talán jelt ad, csak egy parányi jelt és
küzdeni fogok, a hogy a közönséges életben küzdenek az akadályokkal és
diadalra viszik szerelmüket igen sokan. De maga úgy tett, mintha soha
semmi se történt volna köztünk. Maga úgy látszik, azokhoz a virágokhoz
tartozik, a melyeket mindennap más-más vízbe kell tenni, hogy éljenek.
Maga engem sohasem szeretett.
Mari nyugtalanul mozdult meg a párnák közt.
– Az nem igaz.
– Egy jégcsap nem lehet hidegebb, mint a milyen ma irántam volt.
Mari észre se vette, hogy megint fordult a koczka, támadóból védekező
lett.
– Ne gondoljon rosszat felőlem. Nem magához vagyok én kegyetlen, de én
magamhoz. Megparancsoltam a szívemnek, hogy: «ne mozogj»,
megparancsoltam a szememnek: «ne árulkodj», és magának úgy látszik, hogy
szót fogadtak, de én tudom, hogy nem egészen. Magamat kell elszoktatnom
a reménytől, apámnak a kijelentése után, hogy ön nem becsületes ember és
sohasem lehet az én férjem.
– És megmondta az apja a bűnömet?
– Igen, mondott valamit, talán nem az egészet, úgy sejtem, nem az
egészet, de eleget.
– Tehát ön is elitél, Mari? – fakadt ki Noszty, és olyan tompa volt a
hangja, mintha a föld alól jönne. – Értem, hogy az apja ilyen, de hogy
egy szerelmes leány szerelmét gyökerestől fújja el az első szél, az
mégis lehangoló, sivár dolog. Hiszen nem öltem embert. Igaz, hogy bűnös
vagyok, meggyónom őszintén, de hány fiatalember keveredik ilyesmibe, a a
kiből később derék ember lesz. A helyzet, a szorultság, az éhség viszi
rá.
– Hogyan, az éhség is? – csodálkozott Mari.
– Sokszor az is. Beismerem, megtörtént velem, de soha nyilvánosságra nem
jutott, nincs is semmi bizonyíték rá és végre megfizettem.
– Mit beszél? Megfizette?
– Természetesen.
– És aztán?
– Széttéptem.
– De hát miről beszél maga?
– A váltóról.
– Nem értem.
– Hát iszen tudja, aláirtam az ezredesem nevét, mert pénzre volt
szükségem, ezért kellett elhagynom az ezredet s ezért hagyott el most
maga is.
– Nem, én erről semmit se hallottam, – tiltakozott.
– Pedig csak ez az egy fiatalkori botlásom van.
– Hiszen ha csak ez volna, – szólt Mari fitymáló hangon.
– Mondom, hogy ez.
– Ugyan menjen! Maga engem még e nehéz pillanatban is bolondá akar
tenni. Mit bánom én, hogy mit firkált maga alá, mit nem firkált, de
másról van itt szó, tisztelt úr.
– Ugyan miről?
– Én azt hittem, hogy az unokatestvéremről Velkovics Rozáliáról
beszélünk.
– Hiszen ha csak az volna! – sóhajtott fel Noszty.
– Micsoda, maga azt oly csekélybe veszi, hogy egy leánynak megzavarja a
fejét, házasságot igér neki s ugyanekkor egy más vidéken egy másik leány
iránt tetteti a nagy, az észbontó, hogy is mondta csak az imént, – a
lázas szerelmet.
Noszty nevetett.
– Nem volt az szerelem, – nem volt az soha komoly dolog, legyeskedtem
körüle, megvallom, a hogy minden fiatalember megteszi, de mindez csak a
felületen volt.
– Apám nem így adta elő.
– Apja nemeslelkű ember s a hibámat szinezte ki, ha ugyan hibának
nevezhető, hogy a bűnömet ne kelljen említenie. Ő azt hitte, hogy maga
előtt ez is eléggé elrettentő.
– Inkább, mint a másik. Hát azt állítja, hogy nem igaz? Hogy nem szereti
Rozálit?
– Nem.
– Pedig ő… de mit is beszélek csak? Hát igazán nem tetszett?
– Azt nem állítom, hiszen sok leány tetszett már nekem, de szeretni csak
egyet tudtam s az maga Mari. Mikor a somlyói hegyen a négyesre
foglalkoztunk, ott láttam Velkovics Rózát is, ott beszélgetett magával,
ha olyan nagyon tetszett volna, ott volt előttem, de épen azért mentem
el, mert untam a vele való találkozást.
Ez igaz volt. Róza csakugyan ott volt akkor a hegyen. Ez az argumentum
nagy csörömpöléssel esett be a mérlegserpenyőbe Feri javára.
Mari egy szót sem felelt, gondolataiba merült. Olyanba tünt neki, mintha
egy nagy követ hempergetett volna el Noszty a szivéről s ez most
meglágyult, hej, mert nem is ő (a szív) volt kemény, hanem a kő, mely
rajta feküdt. Tehát látta Rózát a hegyen és még sem állott szóba vele. A
kővel együtt megmozdult a moh, a mely benőtte, a Mari lelkiismerete is.
Hátha szigorúan ítélték meg a szegény Ferit? Bizony nem volt szép tőle
(Maritól), hogy olyan gyorsan alávetette magát az apja akaratának.
«Hátha csakugyan lelketlen teremtés vagyok?» vádolta önmagát s holmi
hősies, lázadozó érzések kezdtek a felszínre tolakodni.
E közben egyre világosabb lett a szoba, semmi kétség, virrad odakünn,
éles kakaskukorékolások hangzottak fel a szomszédságban levő udvarokról,
a leeresztett zsalukon át világosszürke sávok ereszkedtek be a szobába s
a bútorok és apró tárgyak visszaöltözködtek velök az igazi formájukba.
– Jó, jó, – felelte Mari nagysokára, – de ebből még mindig nem tudom,
mint jött be ide és minek? Azt állítja, becsületes szándéka van… Hát mit
akar?
– Megmondom röviden. Kompromittálni akarom.
– Hisz ez gyalázat – tört ki Mari s hangjában a harag és fölháborodás
ércze csengett.
– Nem, mert ez a szerelem kétségbeesett küzdelme.
– Szép szerelem – kaczagott fel a leány keserűen.
– Az utolsó fegyverem, kényszerítettek hozzányúlni, mert csak ez az egy
reményem van, hogy hozzám adja az apja, ha előbb kompromittálom.
– Azt hiszi?
– Meg vagyok róla győződve. Igen is bevallom, hogy ez mind azért
történt. Azért hoztam ebbe a toronyszobába, mert kulcsom volt tőle a
csapóajtóhoz, melyet egy alkalommal édes apja ajánlott fel használatra,
beteg aggastyánnak átidomítva magamat, idejöttem a kórházba, fölvétettem
magamat és lopva, titkon onnan osontam fel, hogy itt a lábaihoz borulva
kérjem tettemért bocsánatát. Oh Mari, édes Mari, itt vagyok most és
várom, itéljen el, ha van hozzá szive, itéljen el, a miért olyan nagyon
szerettem, hogy mindent mertem érte.
Mari hevesen fordítá el fejét a falnak, mert azon a helyen, a hol most
feküdt, hirtelen nedves lett a vánkos.
[Illustration: – Künn az ajtónál lövöm főbe magamat.]
– Megbocsátok önnek, – szólt zihálva, szakgatottan, – nem neheztelek,
higyje meg, hogy én is… de ne beszéljünk erről, váljunk el szépen, én
senkinek se fogom megmondani… (előtörő könnyek elnyomták a hangját,
sipogóvá lett) a mi itt történt, soha, soha, de most távozzék… távozzék
kérem, nagyon kérem… parancsolom.
– Jól van, – mondta ünnepélyes pathoszszal Noszty, – megyek Mari, ha
elküld, megesküdtem, hogy elhagyom szobáját, ha követeli, hát elhagyom,
de a szobájával a világot is. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat
(kihúzta táskájából a revolverét) s csak az a kérésem van, ha a lövést
hallja, mondjon egy miatyánkot, hogy elszálló lelkem a maga imájába
fogódzzék.
Mari nem bírta többé magát visszatartani, hangosan fölsírt s a jóságnak
ez a szent zsolozsmája betölté a kis szobát, látta könnyein keresztül is
a megvillanó revolvercsövet Noszty kezében, ki az ajtóhoz lépve, rátette
kezét a kilincsre.
– Ne, ne, – kiáltá ágyában felülve és a karjait önkénytelenül
kinyújtotta, mintha erőszakkal vissza akarná tartani velök. – Ne menjen
még! Ne menjen így… Ne menjen sehogy sem!
– Mari! Édes boldogságom! – olvadozott Noszty. – Hát nem küld el?
– Nem, nem küldöm el. (Sóhajtva hozzá tette.) Hátha az Isten is így
akarja. Nincs erőm magát elküldeni. Nincs, nincs. Isten legyen hozzám
kegyelmes. Ő tudja, miért nem adott nekem több erőt.
Kezeit összetette mellén és úgy látszik, most rebegte el azt az imát, a
mit Noszty kívánt tőle.
– Engedje meg, hogy oda mehessek, hálám jeléül a kezét megcsókolni.
– Egy tapodtat se. Ott kell veszteg maradnia, – mondá a leány szigorúan
és most már, miután átesett az elhatározáson, egész nyugodtan. – Mondja
csak, nem fázik?
– De fázom. Hűvös van.
– Akkor hát rakjon tüzet a kályhába. Aztán beszéljük meg a dolgokat.
Hisz már reggel van.
Feri ügyes volt, nemsokára vidám tűz lobogott a kályhában; a rubint
szikrácskák ott duhajkodtak, játszadoztak a rostélyajtó előtt s ki is
ugráltak a pajkosabbak a lyikacsokon. Feri oldalt ült, a lábait
melengetve s olyan csinosnak látszott Mari előtt, mint még egyszer sem,
a mint bágyadt arczára, összecsapzott, rendetlen hajára valóságos fénylő
glóriákat vetettek a lángok.
– Hát igazán szeret? – kérdezte önkénytelen, vagyis csak gondolta, maga
restelte legjobban, mikor az felelt rá, miből kisült, hogy hangosan
mondta:
– Lehet-e az még kérdés ezek után? De hát maga szeret-e?
– Egy kicsit, – suttogta szemérmesen.
– És lesz-e a feleségem?
– Ha az apám engedi.
– Most már engedi, nyugodt lehet.
Egy darabig elhallgattak, a tűzbe merengtek.
– Tudja, mit mondok, – törte meg a csendet Mari. – Én is szeretnék a
tűzhöz menni. Ott aztán leülök maga mellé és beszélgetünk. Hanem előbb
forduljon a falnak, fel akarok öltözni. Jó lesz?
– Isten ments, – ellenkezett Noszty.
– Szeretném tudni, miért?
– Mert sokat ér, hogy a kik ide jönnek, együtt találnak minket, de még
többet ér az, hogy maga ne legyen felöltözve.
– Rettenetes – szólt Mari megborzongva. – Szegény apám! Mára várjuk
haza.
– Mert lássa, a botrány lényege már megtörtént, azt már a víz se mossa
el, a benzin se veszi ki, csak egy szer: a házasság. És a botrány akkor
is bevégzett lenne, ha engem csakugyan elküldött volna. Tudja a
történteket az inasom, a ki idáig kisért, megtudja az ápolónő, a ki
keresni fogja most betegei közt az öreg vándorló órást és sehol sem
találja, rájön Pázmár doktor, kitalálja Homlódyné, mert nem aludtam
Voglányban s ez úton elterjed, mint a futótűz, megyeszerte. Szóval a
botrány már megtörtént és most csak az van hátra, hogy minél több
hasznot húzhassunk belőle ügyünkre nézve.
– Igaza lehet, – hagyta rá Mari elgondolkozva. Aztán a nagy
szomorúságból egyszerre felkaczagott. – Mit? Beteg órásnak adta ki
magát? De hogy jut ilyesmi az eszébe?
– Tudtam, hogy akkor bebocsát, mert sok rozoga óra van a Szent
Sebestyénben s arra számít, hogy majd megreperálom.
S ezen aztán vidáman nevetgéltek mind a ketten.
De csakhamar elszontyolodtak egyszerre s jéggé fagyott a vér, kivált a
Mari ereiben. Kopogás hallatszott az ajtón.
– Mari kisasszony, – csendült meg kívül egy hang.
– Bátorság, kedves Marim, – suttogta Noszty biztatóan, miközben kezdte
levetni a kabátját. – Kérdezze meg, hogy ki az?
– Nincs hangom, – dadogta a leány reszketve. – Mit csinál?
– Levetem a kabátomat, hogy stilszerű legyen a látvány.
– Mari kisasszony! Mari kisasszony! – hangzott künn újból.
– Kérdezze meg, ki az!